Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-11 / 24. szám
ILLYÉS GYULA Szép, fiafiataffon Szép, ha fiatal főn fehér haj világlik. Csalom magam: beteltek a próbák, az évek s szeretsz még, halálig szeretsz már, szeretlek. Jólesik szememnek az ifjúság-vénség csillámló gyors cseréje; mint ha a szél s tó milljó kék cserépjét átrántja fehérre. Mint a nyír, ha zöldből egyszerre ezüstbe, és újra visszarezzen - játszik a szerelem lobogása-üszke még ifjú szívemben. Halál, szerelem, - van rokonabb ezeknél? Nem félek a haláltól. Szelíd ragyogásban, mint ifjú fejednél, mutatja a távol. Ha majd vele támad, gyűrt lepedőn, harcom s legyőzöm, ráomolva: nevetést várok; s hogy öt puha ujj arcom görcsét kibogozza. I W / k egmagyarázhatatlan varázsát, kissé fennkölten / kW i ■ mondhatnám, hogy az érintetlenségéből és ma- / I ' 4 ■ kulátlanságából áradó delejt régóta érzem és / ^ I mindig a hatása alá kerültem. De ez a megmaWi gyarázhatatlan viszony csak a közelmúltban tudatosodott bennem. Régebben az üres papírlap látványa olyan érzéssel töltött el. mint egy nagyon óhajtott és biztosan bekövetkező utazás lehetősége, s ez az érzés leginkább talán a remény rokona lehetett. Ám arra a várakozásra is hasonlított, amellyel először mentem egykor a (garamszentgyörgyi) vásárra, iskolai kirándulásra, hatéves múltam, elsős a „kisiskolában”, s akkori várakozásomba a feltárulni kész titok öröme és a beteljesülés izgalma keveredett. A számomra oly nevezetes kirakodóvásáron életemben először vásároltam a saját pénzemen, mégpedig egy kartonfedelű kis tükröt, melyhez apró fésű is tartozott, továbbá - s ez a legfontosabb! - letéphető lapokkal bíró, vékony notesz, kicsiny jegyzetfüzet vékony, rózsaszín ceruzával, amely a tükör és a notesz találkozásának a hajlatába volt bedugva. Ma is emlékszem a borítólap sötétkék színére, birtoklása, s hogy magam vette pi a saját pénzemen, óriási esemény volt életemben, szinte csoda, amilyenek csak apró korunkban történnek velünk. A tiszta papírlap tehát hasonló érzéssel tölt el, látványa és birtoklása megragad és leköt, emlékezzünk a delejre, mely szó a mágnesesség szép régies kifejezése, a papír látványa eluralkodik érzékeimen, várakozással tölt el és a nagy lehetőségek teljesülése után bekövetkező nyugalom érzetét kelti bennem. Mindezt nemrégen tudatosítottam. Olyan élmény volt, mely a pillanat műve. A könyvespolcomon kutatok, egy régebben olvasott könyvet keresek. Az egymáshoz simuló kötetek között rozsdás rózsaszínű könyvféle akad kezembe. Valóban, könyv is lehetne, de nem az! Amikor kinyitom és belelapozok, látom, hogy kemény fedelű, pompás kötésű vonalas jegyzetfüzet, száznál több lapja van és teljesen tiszta, érintetlen. Naplónak való, fontos bejegyzések rögzítésére alkalmas. Egykor, mohó gyerekkoromban, mindent megadtam volna érte. Valódi gyönyörűséget okozott volna akkor. Mindez eszembe jutott és a delej hatása, a kék vonalas lapok makulátlan fehérsége és sima, gazdag nyitottsága azonnal megérintett, ám még erősebben ötlött fel bennem a kérdés, hogy vajon mikor és mire használom majd fel, hogy méltó küldetését betölthesse. Aztán a kérdés még fokozódott: egyáltalán, felhasználom-e?, fel tudom-e használni még?! A tömör, érintetlen lapokból áradó vonzást és erőt azonban, tudatosabban, mint valaha, pontosan megéreztem. S ez az erő egyrészt fogva tartott, másrészt a távolba, a jövőbe mutatott! Ennek ellenére, s némileg tanácstalanul és talán kissé lemondóan visszatettem a kötetet a helyére a könyvek közé. (Talán valamilyen tisztázatlan okból eleve lemondtam volna róla?) Csak hát, mint a bölcselők is állítják és magunk is gyakran meg- érezzük, a múlt okos számbavétele nélkül a jövő sem lehet hiteles! Talán ezért csüng a kisebbségi ember oly makacs elszántsággal a történelmen. Szívesen emlékezik, hogy érezze a lét folyamatos lehetőségét és erejét, hogy elképzelhetőnek és adottnak hihesse a jövőt. A pompás napló, melyet a legszemélyesebb dolgaimmal kellene teleírnom, egykori időket és történeteket juttat eszembe. A tiszta papírral kapcsolatos élményeket. Felfedező és kincskereső kutakodásokat a padláson, ahová elődeink a feleslegessé vált múltat raktározták el. Elmélyült ücsörgéseket ódon nyomtatványok és öreg újságok, de főleg régi kalendáriumok és egykori iskolai tankönyvek között. Bizonyos régi-régi olvasókönyv, rajzokkal illusztrált számtankönyv a századelőről, zöld fedelű hittan! Szabályszerűen, kézzel kidíszítve mind! Ki ne ismerné a mindenkori tankönyvek ábrázolásainak színes - esetünkben piros és kék - ceruzával „kifestett” változatait? Királyok és hadvezérek komor kék bajszát és vörhenyes szakállát, a szájukba adott pipákat, számos, kanosaira átrajzolt szemet és vérfagyasztóan bozontos szemöldököt?! Azt gyanítom, hogy azért lett egykor már-már kötelező gyerekszokássá ez a művészi kontárkodás, mert akkor még kevés volt a papír. (Meg persze, és ez örökké időszerű lehet, az unalmas órák következményeképpen!) Századunk elején az írás és számolás palatáblán történik, még az én „kisiskolámban” is a palatáblára palavesszővel rótt szürke betűk és számok valósága dívik. (A harmincas évek második fele.) A régmúltban tehát ritka lehetett a tiszta papír, mint a fehér holló. Valóságos kincs! A padlás sem bővelkedik nyomaiban. Bizonyos megoldást, mintegy felmentő seregeket jelenthettek a kalendáriumok. A gazdasági feljegyzések rovataiban mezei munkák elvégzése, tehenek folyatása és ellése, borjak születése és kocák fialása napjainak komor környezetében nagy orrú férfiarcok, török basák - pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske stb.... - és a barlangrajzoktól is egyszerűbb állatalakzatok, s egyéb ákombákomok tanúskodnak róla, hogy szüléink életében is voltak időszakok, amikor alkotóan és vonzóan hatott rájuk a tiszta papír, az üresen maradt fehér helyekből áradó delej. A gazdasági számítások és napszámok békésen megférnek mesebeli házikók és nagy fülű állatok ábrázolásaival, és a furcsa vázlatokból és krikszkrakszok- ból bőven árad - hogy stílszerűen fejezzük ki magunkat - a múlt ájere, a korszak levegője, amikor mi még nem voltunk és mikor sokkal kevesebb volt a papír, mint a későbbi korokban, nem is szólva napjainkról! Mikor is a gyanútlan kéz a komor könyvek sorából is derűsen tiszta és nagyszerűjegyzetfüzetet emelhet ki, mintegy véletlenül. Bizony! Az emberiség huszadik századi fejlődésével egyre több lesz a papír. S nem csupán a népesség számbeli növekedésével arányosan. Hanem mintha minőségi ugrások történnének, mintha a delej varázsa és a tiszta papír utáni igény négyzetesen növekedne az időben. Emlékszem, ilyesmit érezhettem a gimnáziumban a háborús években. Az iskolai füzetek száma növekedett, és dívott a noteszek s a naplók divatja. A kéziratpapírt azonban még nem ismertem. A háború befejeződése és a - számunkra csonka - béke ínséges esztendőkkel kedveskedett. Egyszerre elfogyott a tiszta papír! Éppen a legrosszabb időben. Negyvenöt nyarán és kora őszén, bár iskolai tanulmányaim a történelemből jól ismert okok folytán sajnálatosan szüneteltek, bennem egy kezdő természettudós lázas szenvedélye kezdett buzogni. Herman Ottó, Brehm Alfréd és Bársony István könyvei ihlettek meg, a költöző madarak mozgását, verebek és vadgalambok költését és ritka madarak előfordulását figyelem, új ismereteimet és megfigyeléseimet feljegyezni kellene a papír. De nincs. Maradt egy vaskos noteszem a gimnazista korszakból, ez lesz a tudományos ismeretek főkönyve. Kitépem és összegyűjtöm a régi füzetek üres lapjait. Ekkor olvastam egy naptárban, igen, a két háború közötti Barázda-Naptárban egy emberről, aki szenvedélyesen gyűjtötte a tiszta papírt, fiókos szekrényében nagyság, vastagság és finomság szerint elrendezte a lapokat, vonalas, kockás és tiszta lapokat gyűjtött stó- szonként, ceruzákat és töltőtollakat halmozott fel, soha nem írt velük és a rengeteg papírra sem írt semmit, csak rakosgatta és nézte és rendezgette gyűjteményét, s boldog volt, hogy van! Mámorossá tette a tiszta papír. Egyszer lopáson érték az üzletben, tiszta irodai papírt lopott! A hiány késztetett rá, hogy felfedezzem a kiöregedett falinaptárokat. Elmúlt évek időszámítását őrzik, fekete hétköznapok és piros betűs ünnepek vannak a lapok egyik oldalán, a másik oldaluk üres. A nagy sötét számok és vékony vonalak kissé átütnek a papíron, ám ínséges időkben jelentéktelen szépséghiba ez, bocsánatos bűn. A naptárok rubrikáiba és hátoldalukra jegyzem fel, hogy az első békés esztendőben „a nyulak nagyon korán, már március közepén kergetőznek a mezőn, s a kannyulak elszánt küzdelmeket folytatnak a családalapításért”, hogy „a szürkegém valószínűleg áttelelt a Szikince menti lápokon és legelőkön”, és hogy „májusban a Homok-ároknál láttam egy gyönyörű piripiót vagyis gyurgyalagot”. Talán ennyi példából is nyilvánvaló, hogy ekkor már megfogott a fehér papír és tiszta lapok ereje, és mindenféle töredék-papírok felkészítettek rá, hogy később végzetesen a makulátlan fehér lapok hatása alá kerüljek. A kitépett füzetlapokat is azért gyűjtöttem, mert ekkor már megéreztem a titokzatos varázst, azt a sejtelmes metafizikai erőt, amely éppen határozatlanságával hat és azzal a csillogó lehetőséggel, amelyet a rájuk rótt betűk és sorok jelenthetnek majd egykor. Már annak a tudata is megnyugtatott, hogy ha egyszer szükségem lesz a papírra, birtokolom. Drámai időben és nehéz korban érintett meg először az üres papír makulátlanságának és tisztaságának, akár a szűz lány érintetlensége!, a még minden lehet belőle érzésének a kultusza. Aztán írni kezdtem és a tisztelettel vegyes birtoklási vágy erősödött. Munkaeszközömmé lett a papír. S egy idő után olyan értékvédő hajlam uralkodott el bennem, hogy a régi kéziratpapírokat sem dobtam el, tiszta hátukra, üres oldalukra piszkozatokat, feljegyzéseket és témavázlatokat írtam, első fogalmazványokra használtam fel őket rendszeresen. (Illyés Gyula vallomásos jegyzetében olvasom, hogy a használt kéziratpapír másik oldalát is tele kell írni, kár az üres papírért, nem szabad pazarolni!) Évek során fokozatosan meggyőződtem róla, hogy anyagi erő rejlik a tiszta papírlapban, melyet korábban delejnek neveztem, sejtelmes vonzerővel bír, s azon kívül valamilyen transzcendens ígérettel, hogy nagy és jelentős dologban, már-már csodában részesülhetünk általa. A papírral tehát takarékoskodtam, nem pazaroltam, minden tiszta lapot eltettem, gyűjtögettem. Papírtartalékaim egyre növekedtek. Ami természetesen arra is utalhat, hogy a papírkultusz öncélú (is) lehet! íróasztalfiókokban, iratszekrényekben, polcokon és mindenféle rejtekhelyeken a lakásban, ruhásszekrények tetején gyarapodtak a papírtömegek. Munkagyűléseken és konferenciákon, valamint tanfolyamokon kitéphető-lapú jegyzetfüzetek, perforált vagy spirálblokkokat kaptunk, s hozzá ceruzát vagy golyóstollat. Teliírtuk az első két-három oldalt, ennyire futotta erőnkből, majd azt is kitéptük és eldobtuk, s megmaradt az üres blokk. Irodában dolgozó rokonom kiváló minőségű kéziratpapírral és másolópapírral kedveskedett. Neked mindig kell!, mondta. Pillanatnyi kényszerhelyzetekben néha magam is vásároltam spirálos blokkot, zsebnoteszt, jegyzetfüzetet. Közben szorgalmasan írok a használt kéziratpapírra, a régi szöveget áthúzom és az üres oldalra gyakran letisztázott szöveg is kerül. Mi ez, takarékosság, papírtisztelet vagy egyszerűen babona? Valamiféle öntudatlan misztifikáció? A papírral való kemény mérkőzések nyomán, az anyaggal való birkózások, sikerek és csatavesztések alapján ismerem már annak a meghatározhatatlan varázsnak a bonyolult voltát, melyet az üres papírlap fehér mezejének a kihívása jelent. S azt is tudom, hogy ezzel összefüggésben méltán emlegethetem a metafizikát és a transzcendenciákat. Hosszú idő után be kellett látnom, hogy a tiszta papír varázsa meghatározhatatlan fogalmakkal! Nem gondolat az, hanem érzés, s annak is olyanféle, amely az ösztönök hullámhosszán remeg! Olyan fogalmakkal rokoníthatnánk, mint a vágy, a szenvedés és a gyönyör vagy - leírtam már - a remény. Az érzékelés és intuíció tárgya, nem a gondolaté! Látásunk érintetlen fehérségét, a tapintásunk simaságát érzékeli. A tiszta papíron nyugvó, golyóstollat tartó kéz a születés, a jövő szimbóluma lehetne. A tiszta papír lehetővé teszi a jövőhöz való cselekvő viszonyunkat, érzékelteti annak értékét és alkalmat ad rá, hogy önmagunk legyünk. A számítógépek kora a papírkultusz jellegén is változtat. Az idő felénk nyúl és új formákat, korszerű értékeket kínál. Egy számítóközpontból, ismerősömtől használt vagy tiszta géppapírt kapok. Nem mindenki tudja, hogy a kibernetikus számítógépeken zöld villogás és finom zajok kíséretében, végtelen perforált szalagok alakjában óriásfák és erdők folynak át, papírhalmok és cellulózhegyek. Nagyon jó minőségű, testes papír. Egyik oldalán szabályos közökben kerek lyukak, a szerkezet pergeti a szalagot általuk, a perforáció mentén a papír letéphető. Nemes papír, vonzza az írógép. Már ritkán írok kézzel, golyóstollal, ez a papír valahogy a gyorsaság, a gazdaságosság sugallatát hordozza. (Nyugati írók szedőgépbe és képernyőre írják fel kész történeteiket.) Fejlődik a technológia, ám a rejtély még mindig megfejteden. Golyóstoll vagy írógép, géppapír vagy asztali naptárok lapjainak hátoldala, mindez csupán a múló időre és a változásokra utal. Nem a lényegre! A lényeg továbbra is marad és még mindig elvarázsol, ma is megfejthetetlen. Már egyre nyilvánvalóbb, hogy az egykori papírhiányt olyan papírbőség váltotta fel, melyet akár nyomasztónak is érezhetünk, s a tiszta oldalak „elvárása” továbbra is betölthetetlen és kielégíthetetlen. Az üzletekben olyan - jelentős részben importált - jegyzetfüzetek, noteszek, golyós- és filctollak kaphatók, amelyek a - még mindig megfejtetlen! - delejt fokozzák s elmélyíthetik. Mégsem növekvő életkedvet, nem a mindenséget ostromló alkotásvágyat sugallják, hanem valami szomorú és rezignált sejtést. A titokzatos delej megfejtése nem adatott meg számunkra, egyszer majd velünk együtt elvész és sírba száll, együtt az emberi lét más nagyszerű titkaival! Szabó Ottó grafikája *További alkotó erőt kívánva köszöntjük az írót 65. születésnapján!
