Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-04 / 23. szám

A fatornácos kis házból ki­lépő gyereklány nem lepődik meg a hívatlan vendég láttán. - Újságíró? - kérdi. - Maga a hatodik. Egy pillanat, azonnal szólok V.-nek - s fürge lép­tekkel elindul a domb tetején lévő nagyobb családi ház felé. A házigazdát várva körülné­zek a portán. A felújított ré­gebbi parasztház, a rendezett udvar, közepén a fából ácsolt filagóriával, a gondosan fel­kapált, beültetett zöldséges­kert, az üde zöld gyep köze­pén nyíló tulipánok és orgo­nák, a rügyező gyümölcsfák ember és természet élni aka­rását hirdetik. Paradox módon. A ház, a kert tulajdonosa a halálra készülődik. A diagnó­zis nem hagy kétséget: HÍV pozitív. A Pelsőc melletti Borzován először február elején terjedt el a hír: a falu­ban két AIDS-es beteg él. Az alig két­százötven lelket számláló kis határ menti falucskában eluralkodott a gyó­gyíthatatlan betegségtől való félelem. A közhangulat különösen azután for­dult a 39 éves férfi és 18 éves ba­rátnője ellen, hogy egy február végi véres kocsmai verekedés után (me­lyet épp a beteg férfi robbantott ki) a helybeli kocsmáros öngyilkos lett. Azóta a párnak nincs maradása. A férfit nem akarják a kocsmában látni, a barátnője mellől elhúzódnak az üz­letben. Voltak, akik egyenesen azt követelték, hogy a két fertőzött tűnjön el a községből, de még a kör­nyékről is. A járványügyi előadó lá­togatása után a hangulat némileg le­csillapodott, a javarészt idősebb lakó­kat felvilágosították: az AIDS nem úgy terjed, mint az influenza.- Mitől félnék? Én nem érintkezem velük. Mivel nekik nincs telefonjuk, hozzám járnak telefonálni. Ha kere­sik, szólok neki. Az utóbbi időben elég sok hívásuk volt, külföldről is. Néha bizony már kezd belőle elegem lenni - ismeri be a fiatal párral szem­közt lakó Fodor Dénes. A kocsma és az üzlet közös épülete előtt néhány férfi beszélget. Ebédidő van. A szövetkezetben is, ahol dol­goznak. Beugrottak hát egy kis fris­sítőre. Szóba hozom a betegeket. Ne­hezen ered meg a nyelvük. Szemmel láthatóan nem szívesen beszélnek a témáról. - Nem hiányzott nekünk ez a hírnév - böki ki végül egyikük. - De minden csoda három napig tart. Eleinte sokat beszéltek róluk az em­berek. Attól féltek, ők is elkaphatják. Aztán volt a faluban egy előadás erről a betegségről, azóta nemigen foglalkoznak velük. Különben az utóbbi időben nem is mutatkoznak már a faluban. Főleg a verekedés óta... Beszélgetésünk színhelye, a borzo- vai kocsma február 25-én véres ese­mények színhelye volt. A HIV-pozi- tív férfit néhány helybeli alaposan helyben hagyta, mivel - állítólag - túl bizalmasan közeledett egy odava­lósi cigánylányhoz. Azt beszélik, a beteg férfi beteg vérével volt tele az egész kocsma...- Igaz, hogy a kocsmáros azért lett öngyilkos, mert megijedt, hogy ő is megfertőződött? - próbálom az emlé­kezetes eseményre terelni a szót.- Nem hinném - hangzik a felelet. - A verekedés nem is a kocsmában volt, hanem előtte, s az sem igaz, amit az új­ságok írtak, hogy itt minden csöpögött a vértől. A kocsmáros, szerintem, egyéb problémái miatt lett öngyilkos. Hogy miért, azt csak ő tudta...- Azt hiszem, megijedt, hogy ő is elkapta. Valószínűleg lefeküdt a ba­rátnőmmel, míg én el voltam - indo­kolja meg a történteket a maga mód­ján a legérintettebb, K. V. Elnézem ezt az arányos testalkatú, szőke, göndör hajú, kék szemű férfit. Szemmel lát­hatóan nem zavarja az újabb kívácsis- kodó újságíró jelenléte. Sőt! Mintha hízelegne neki, hogy egyszeriben ennyien kíváncsiak rá. Meg a bajára. Szívélyesen fogad és mutatja, men­jünk be a házba. - Itt kényelmesebb - magyarázza és bevezet a tágas kony­hába. Hellyel kínál, miközben gondo­san letörli előttem az asztalt. Szabad­kozik, amiért rendetlenség van, de mint mondja, csupán pár perce érkez­tek haza Rozsnyóról. Az asztalon még ott a gyors reggeli maradványa: túró, retek, sajt. Legalább egészsége­sen élnek - gondolom, de hamar rájö­vök, a látszat csal. Máris az asztalra kerül a fél liter vodka, a sör, az olcsó ribizlibor. - Nocsak, anyuka, hozzon poharakat! - sietteti türelmetlenül édesanyját K.V., s már bontja is az üvegeket. Az egykori pincér gyors mozdulatokkal tölt. Először a család barátjának, a 87 esztendős Józsi bá­csinak, aztán édesanyjának és magá­nak. Saját részére, a vodka mellé, kí­sérőül sört is nyit. A vendégnek és a szótlanul mosolygó kreol bőrű ba­rátnőjének ribizlibort tölt. - Egészsé­- Nem árt? - kérdem bátortalanul.- Mindegy. Tizenhét éves korom­tól cigarettázom, de lényegében kicsi gyerekkoromtól szívom a füstöt, mert az apám is erős dohányos volt. Ta­rasz Bulbát szívott. Inni viszont csak 33 évesen kezdtem. Lengyelek, oro­szok szoktattak rá a berlini lágerben. Rendszeresen azonban csak azóta iszom, amióta tudom, mi a bajom. Ha elkezd fájni a májam, egy-két napra abbahagyom. Aztán ha jobban érzem magam, folytatom. Elkábít és nem gondolkodom, csak alszom. Úgyis mindig fáradt vagyok. A sebhelyes arcú (ez a múltkori kocsmai verekedés emléke), karikás szemű férfi halálos nyugalommal tölt magának újra. A betegsége szem­mel láthatóan nem foglalkoztatja túlságosan. In­kább azon morfondírozik: hogyan ke­reshetne némi pénzt.- Talán két évem van még hátra, de azt szeretném normális körülmények között leélni. Nem akarok sokat, csak annyit, hogy ne kelljen azon gondol­koznom: lesz-e pénz kenyérre. Szeret­tem volna pincérkedni, de nincs egészségügyi igazolványom. Meg már nem is lesz. Azt ajánlották, tanul­jak valami más szakmát. Minek? Mi­S közben élte világát, anyagi gondjai nem voltak, a nők pedig szerették. Számát se tudja, hány nővel volt vi­szonya élete során. Szinte ragadtak rá. Németországban éppúgy, mint Svéd­országban, Hollandiában, Angliában. Csehszlovákiát már egész fiatalon szűknek érezte, ezért is disszidált először tizenévesen, 1974-ben. Há­rom év múlva hazajött. Behívták ka­tonának: munkaszolgálatos alakulat­hoz, mivel emigránsként, állítólag, nem kaphatott fegyvert. Erre megszö­kött. Három és fél év börtönt kapott érte. Mikor Lipótvárról kiszabadult, újra nem volt maradása. Két házas­ság, két válás után ismét elhagyta az országot. Mikor 1993-ban hazajött, magával hozta fekete bőrű ba­rátnőjét, Be- verlyt. A falusiakat enyhén szólva sokkolta a néger nő jelenléte. Aztán Beverly elment. K.V. már az alig 18 éves Gabrielásal élt, amikor 1994 ka­rácsonyán Beverly újra jelentkezett: „AlDS-em van, menj és vizsgáltasd ki magad!” Két hónappal később már K.V. és barátnője is biztosan tudta: megkapták a halálos kórt.- Nem tudom, mikor kaptam, és azt sem, hogy tőle vagy mástól. Em­lékszem, mikor 1993-ban itt volt ve­számon, mert Beverly mindig csókol­gatott, annyira szeretett. De nekem is elmúlt. Mert nekünk olyan erős a szervezetünk. Ez családi örökség. Édesanyám 90 éves korában halt meg, édesapám 87 évesen, Anyám soha nem szedett gyógyszert, kórház­ban sem volt,'és csak a zsíros dolgo­kat szerette. Én sem voltam még be­teg soha, pedig már 74 éves vagyok. Én bízom benne, hogy a fiam meggyógyul. Azt jósolták, 64 éves koráig fog élni. Én hiszek a jóslatok­ban. Meg a Jóistenben, hogy megse­gít­- És maga miben hisz? - fordulok fiához, ki egyre türelmetlenebbül hallgatja anyja kifakadását.- Én? Semmiben. Miben lehetne hinni? Egy pár emberben, a termé­szetben. Meg a pénzben. De Isten­ben? Milyen Istenben? Hiszek az or­vosokban. Az emberek...a többség zsivány - folytatja kis szünet eltelté­vel -, talán tíz százalékukban lehet bízni. De nehéz őket megtalálni. Az utóbbi időben már nem is keresem őket. Itt a család, ez az én támaszom, meg az orvosok. Bennük bízom. Ost- ravában láttam egy AIDS-beteget a végső stádiumban. Teljesen lefogyva, mesterségesen táplálva, lélegeztetve. Olyan állapotba nem szeretnék kerül­S. FORGON SZILVIA „Nekem már nincs jövőm” günkre! - emeli poharát az asztal kö­rül ülők felé. - Egészségünkre! - fele­lik a többiek. Csodálkozva nézek a körülöttem lévőkre: ironizálnak? Nem nyúlok a poharamhoz. A halálosan beteg férfi ironikusan rámpillant, ki­vesz egy szál spartát az éppen meg­kezdett dobozból és rágyújt. Napi adagja 20-25 cigaretta. Meg fél liter vodka, a söröket nem számítva. re kitanulom, talán meg is halok. A rokkantnyugdíjat szeretném elintézni, mert 1390 korona szociális segélyből nem lehet megélni. Főleg annak nem, aki máshoz szo­kott, mint K.V. is. A hét nyelven be­szélő, kitanult pincér az országhatá­ron belül és kívül sok helyen megfor­dult. Ott dolgozott, ahol munkát ka­pott, azt csinálta, amiért megfizették. lem Beverly, egyszer csak furcsa, vö­rös kiütések jelentek meg a bőrén. El­ment a bőrgyógyászhoz, vért vettek tőle, de a lelet negatív volt. Azt mondták, infekció. Nem gondoltunk semmi rosszra. Budapesten szintén volt kivizsgáláson, ám ott sem állapí­tottak meg semmit. Azt mondom, ha az orvosok akkor megcsinálják neki az AIDS-tesztet, akkor sok mindent meg lehetett volna előzni. Akkor én is előbb megyek kivizsgálásra, s be­tegségem ismeretében semmiképpen nem kezdek viszonyt Gabival. így most megöltem egy embert. Az alig 18 éves Gabriela mindvé­gig szótlanul ül az asztal mellett. Az Ostrava mellől származó lány a ma­gyarul folyó beszélgetésből nem ért semmit, egykedvűen iszogatja borát és szívja cigarettáját. Kérdésemre, hogy érzi magát, a világ legtermésze­tesebb hangján feleli: - Jól. Egészsé­ges vagyok, jó az étvágyam, a hangu­latom. Nem is hiszem, hogy mi ket­ten betegek vagyunk. Barátja, aki nyugodtan az apja le­hetne, már magyarul teszi hozzá, hogy Gabi tesztje ugyan szintén ki­mutatta a vírust, de a betegség még nem jelentkezett nála. Csak néha jön­nek rá olyan furcsa rosszullétek. El­lenőrzésre az ostravai kórházba jár, mivel cseh állampolgár, nálunk bo­nyolult a kezelése.- S arra nem gondolt - fordulok új­ra a fiatal morva lányhoz -, hogy itt­hagyja barátját és visszamegy a csa­ládjához?- Elmenni? - kerekedik ki barna szeme a csodálkozástól - Minek? És hová? Én itt jól érzem magam. Ne­kem már itt a családom. Ha megha­lunk, akkor haljunk meg együtt. Ilonka néni, V. édesanyja a halál szóra erélyesen tiltakozni kezd. Nem csoda, hiszen nemrégen temette el egyik lányát Németországban.- Én el sem tudom képzelni, hogy a fiam meghalhat. Nézzen rá! Így néz ki egy beteg ember? Étvágya van, kedve is van, nem hiszem, hogy be­teg lenne. Igaz, volt neki is az a ki­ütése, mint Beverlynek, de elmúlt. Nekem is volt, az orromon meg a ni. Akkor inkább végzek magammal.- S Gabika? Vele mi lesz?- Őt sajnálom. Olyan fiatal. Tud­ja, már 13 évesen engem választott férjének. A bátyám barátnőjének a lányaként ismertem meg. 1994 szep­temberétől élünk együtt. Össze aka­runk házasodni. Ez az egyetlen prak­tikus dolog, amit még el kell intéz­nünk. Gabi miatt, mert így bonyolult itt az élete, a kezelése. A másik le­hetőség, hogy kimegyünk Berlinbe. Eladnánk a bruntáli házat, meg ezt a borzovai telket, Berlinben bérelnénk egy lakást, dolgoznánk, és kezeltet­nénk magunkat. Tíz évig érvényes a német biztosítási kártyám. Ott talán több esélyünk lenne. Itt még az or­vosok is félnek, hogy elkapják tőlünk. Kassán, a laboratóriumban nem merték megcsinálni az immu­nológiai tesztet. A múltkor fájt a fo­gam, ki akartam húzatni. A fogorvos nem vállalta, külön terminust kellett volna kérnem, a fertőtlenítés miatt. De annyira fájt, hogy már nem bír­tam tovább várni. Megittam fél liter vodkát és kihúztam magamnak. Ez van.- Hogy képzeli el a jövőt?- Jövő? Nekem nincs jövőm. Egy­két évem van. Tudom, mivel jár ez a betegség, az orvosok megmondták, mire számíthatok. Egyelőre semmi különösebb bajom nincs. Egy kicsit fáradékony vagyok, naponta tizenkét órákat alszom. Meg agresszívabb va­gyok, mint voltam, könnyen dühbe jövök. Gyógyszereket kaptam, de azokat nem szedem, csak a vitamino­kat. Tudom, hogy ügyelnem kell a hi- giénára, s hogy a barátnőmön kívül mással nem szabad szexuális kapcso­latot létesítenem, vagy ha igen, akkor erős védekezéssel. S hogy be kell tar­tanom az orvosi utasításokat. De meddig? Búcsúzunk. V. lekísér az udvarra. Újra ott állunk a fatornácos kis ház előtt. Még egy utolsó pillantást vetek a szép faragott kerítésre, azon túl a kertre. - Kaszálni kellene - követi te­kintetemet V. Mintha ez lenne most a legna­gyobb gondja.... RIPORT 1995. június 4. l/BSárnsp

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents