Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-15 / 3. szám
Vasárnap 1995. január 15. ÉPVFORDULÓ MÉ CS LÁSZLÓ Nagyapám és keresztelőm története A költő Mártoncsik Endre kántortanító ötödik gyermekeként született 1895. január 17-én Hernádszentist- vánban. Születési évének 100. évfordulójára emlékezve közöljük Életem regénye című kéziratos önéletrajzából az alábbi részletet. A nyai nagyapám, Dobránszky György 1847 körül jobbágy- suhanc volt Sáros megye északi részén, Demétén. Az uraság gyerekeivel, úgy látszik, játszópajtási viszonyban volt Dobránszky Gyuri, mert mikor azok a házitanítóval voltak elfogalva, ott sündörgött körülöttük, s megtanult 6 is írni, olvasni és számolni. Molnárinas volt az uraság malmában. Mikor molnársegéd lett, egy zugot ponyvával elkerített a malomban, s a jobbágy-gyerekeket ott tanította írni, olvasni és számolni. A falu bizalmasa is lehetett, mert az uraság tudtán kívül instanciát írt Ferenc József királyhoz a falu nevében, hogy szabadítsa fel őket. Az uraság is szerette Gyurit. Mikor esküvője volt Szabó Annával, e lakodalmat az uraság rendezte, sőt maga is megjelent a lakodalmi ebéden, mely a szabadban volt, a szérűskert mellé kihozott asztaloknál. Javában folyt a lagzi, mikor egy lovas futár érkezett Eperjesről s az uraságot kereste. Visszajött a Gyuri által írt folyamodvány avval a határozattal, hogy a falu felszabadult a jobbágyi iga alól. Mikor az uraság ezt elolvasta, ránézett a vőlegényre, agyvérzést kapott és meghalt. Ezt is, meg amit még elmondok róla, édesanyámtól tudom, aki éppúgy kitűnően tudott elbeszélni megtörtént eseményeket, mint a világ mesekincstárából hozzá eljutott meséket, melyeket könyvekből olvasott. Nagyapám vízimolnár lett Nagysároson, a Rákóczi-vár alatt. Vasakaratú vasember volt, valami különleges lengyel temperamentummal, melyet soha, de soha embernek való ár- tásra nem használt. Családi közösség, községi közösség, megyei közösség, hazai közösség, vallási közösség, Isten: ezekre a nagy célokra használta temperamentumát. Daliás, magas, szikár, csontos, erős inú, erős izomzatú, jól megszerkesztett ember volt, aki 95 éves korában halt meg! Én még ott voltam az aranylakodalmán mint kisgyerek a Bra- nyiszkó tövében levő Siroka községben, ahol egyik fia plébános volt. Húztuk is le csizmáját kisgyerek koromban, ha nálunk volt Hemádszentistvánban. Galambszürke, zsinóros magyar ruhában járt. Persze, nyolcvanon felül volt már akkor, de gyertyaszál-egyenesen járt. Szóval ő volt a molnár Nagysároson. A kerekek jártak, a malomkövek őröltek, a molnár tollasodon. A hitvesi szeretet malmában is jártak a kerekek, friss volt a szeretet, jöttek a gyerekek. Egymás után tizennégy. Ha rágondolok, mindig az ószövetségi nagy zsidó próféták alakjai lebegnek körülöttem, akik nem féltek soha senkitől: se lefelé a néptől, se fölfelé a hatóságoktól, királytól, mert Isten megszállottjai voltak. Bíró lett a községben. Határozatot hozatott a községgel, hogy aki a község területén káromkodik, bizonyos számú pénzösszeget fizet a község pénztárába. Sok idegen fuvaros ment át a községen, már csak a malom miatt is, nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni a községi határozatot, s annyi pénz jött össze, hogy hidat épített belőle a bíró Nagysároson. Később megyei virilista is lett. Egyszer egy gyűlésen valami vita alkalmával a főispán azt találta mondani nagyapám felszólalására, hogy az nem igaz. Nagyapám mózesi haragjában széket fogott s úgy rohant a főispán felé: „Főispán úr, én még életemben nem hazudtam!” Úgy kellett lefogni azután. ... temérdek dolga, gazdasága, családi ügyei, közügyei mellett mindennap, kivétel nélkül, ott volt a misén. Néha egészen egyedül. Bizony megtörtént sokszor, hogy cigánygyerekeket hoztak keresztelni. Keresztapa nem volt: falusi ember szégyellte az ilyesmit. Keresztapa nélkül akkoriban nem kereszteltek. Így a pap mindig nagyapámat kérte fel. Ő a bibliás emberek komolyságával megtiszteltetésnek vette s odaállt a kereszt- kút mellé. Mikor hazament, csak ennyit mondott: „Anna, van egy új kománénk a cigánysoron. Kerestesd meg, aztán süss, főzz, tégy hozzá ruhácskát, s küldd el neki úgy, ahogy szokás.” Nyolcvan ilyen cigány keresztgyereke volt. Amikor születtem, nem jeleztek nagyot Messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. Tényleg nem történt semmi különös; egy „szokatlan” dolog mégis történt kis családomban; négy lány után fiúnak születtem. Minden lány születésekor édesapám meghívta a szétterebélyesedett rokonságot, s mindig avval a jám‘Egy vortÁüi víz bor hazugsággal, hogy sikerült fia született. A keresztelőkön sokat mulattak ezeken a megtréfáltatásokon. Mikor én születtem, már úgy jöttek, hogy nem hitték el és útközben szép leányneveken gondolkodtak, amiket majd ajánlani fognak a keresztelésre. Veronika néni, édesanyám húga, harminc év múlva Sóváron, ahol vendégségben voltunk nagybátyámnál, Dobránszky János esperesnél, aki akkor már Szüllő-párti szezedbe, hogy pap légy. Ugye megtörtént?”- Úgy van, Veronka néni. „Aztán (ötödik gyerek lévén) betettelek egy olyan kocsiba, melynek egyik kereke hiányzott. Így lettél költő.” (Megvan versben: Nem rózsafán termettem.) Veronka néninek szokatlan humorérzéke volt. Mikor ezt elmondta, híres lányszépségéből csak egy kicsi kon- tyocska maradt a fejebúbján, 8 gyereke volt (több, mint foga), s egy állandóan morgolódó férje, aki francia volt s gépész a korompai villanygyárban. Éjjeli szolgálatai miatt mindig álmos volt, mint Veronka néni mondta: „mírges”. Csudálatos néha a szép lányok sorsa: húsz kérője után ennél kötött ki. Szóval a rokonság összefutott a keresztelőmre. Édesanyám elment a helybeli plébánoshoz, hogy bediktálja az adataikat. Édesanyánknak nagyon im- Akkor se mehetek. Az egyszerű, szerény kántortanítóné sírva jött a rokonság elé. Botránkoztak, de hamarosan visszatért a gyermekded jókedv, amelyik jellemezte az egész, sokágazású sárosi rokonságot, kevés kivétellel. Nagysárosi nagyapám vonatja kicsit később futott be, mikor velem már elindultak a templomba. Nagyapám megkérdezte, milyen névre keresztelnek.- Emil lesz a neve.- Mi? Az én unokámnak ilyen zsidó nevet adtok? József lesz a neve! - mondotta magából kikelve, s futva ment föl a hegyre a templomba. Berontott a sekrestyébe, mikor már majdnem megkezdődött a keresztelés.- Esperes úr, szíveskedjék József névre keresztelni az unokámat.- De már beírtam az anyakönyvbe, hogy Emil lesz. A nagyszülők aranylakodalmán Siroká községben, 1902-ben. Mécs László az első sorban balról, kalappal. (Fotók: archívum) A költő 1920-ban nátor volt a prágai parlamentben, szóba hozta születésem körülményeit. Ebéd végén hozzám fordult: „Te Józsi, tulajdonképpen mit hencegsz avval a négy versköteteddel? Nekem köszönheted, hogy költő lettél.”- Hogyan, Veronka néni?” - „Hát úgy, hogy mikor megszülettél, én fogtalak először, s rögtön báránybőr süveget tettem a fejedre, hogy göndör hajad egyen. Ugye megvan?”- Igen, inkább hullámos. „Aztán a Bibliát nyomtam a kis keponált az Emil név, mert a helybeli, nagyon előkelő házat vezető főerdé- szék, Pilászyék jogász-fiát is Emilnek hívták. Aztán meghívta a plébánost a keresztelőmre. Krucsiák István esperes-plébános ezt válaszolta:- Az nem lehet.- Miért, esperes úr?- Azért, mert az Isten az égben az úr, én meg itt Hemádszentistvánban.- Esperes úr, itt lesz az öcsém, az is pap.- Szíveskedjék utána írni a József nevet is. Oly fenyegető volt a fellépése, hogy az egyébként makacs plébános Emil-József névre keresztelt. Ezeket a dolgokat másoktól tudtam meg, főképpen édesanyámtól, akinek élvezetes, jó beszélőkéje volt, nem úgy, mint édesapámnak, aki keveset beszélt, s akinél „gyökösebb a szó” - mint Ady Endre írja magáról „Északi ember vagyok” című versében. VISSZÁRÉVEDÉS Újra bemutató. (Ki tudja, hányadik?) Gimnazisták és iparisták álldogálnak a Thália Színház lépcsőjén, a kassai polgárok utódai és a társult népség csapkodja autóik ajtaját. Este fél hét, vagy tán annál is több. Ki tudja, hányadszor állják utamat a jegyszedők? Boldogságsorozat, hogy végre már nem ismernek fel, csak a bennfentesek. Noná, hogy még nincs jegyem. Tiszteletjegy nélkül ezért vagyok tiszteletlen. Egy szép szemű kislány ki is mondja:- Hát nagyot csalódtam! Ez már csak így van, ha az ember a világot még újszülöttek ártatlanságával tudja nézni. De még mindig jobb a színház ajtajában állva csalódni egy jegy nélküli kritikusban, mint a nézőtéren ülve az előadásban... Kezdetben szerencsém volt a színházakkal Kassán. Amire az akkoriakból igazából emlékszem, az a Rómeó és Júlia. Miért is ne kezdje pályáját Sha- kespeare-nél B. S. rendezését látva egy színikritikus? Kamaszként, mint ezek a ma esti lányok, fiúk. Akkor még beengedték az Állami Színházba a Magyar Területi Színházat. Naná, azóta sem volt olyan előadása ennek a nyelvi vedlés utáni épületnek. B.S. fiatal rendezőként is nagyot dobott. Valahol az idő tájt születhetett meg az újbóli színházalapítás gondolata. Többekben. Bizonyosság: B. S. meg a színészek megtették. Ebből vannak ma a sértődések. Pontosabban: ki is volt alapítóatya meg alapítóanya? Miért ne higgyen az ember nekik, ha már a jubileumi ünnepségen kiszónokolja magából a legtitkosabb cselekedeteit a mai politikus. Abban a pillanatban értettem meg, hogy vannak emberek, akik visszamenőleg is érdemeket szereznek. Európának ezen a fertályán, bizonyosan. De levelet is írnak a névsorokat kiegészítendő, mint G. S. a költő és titkos vadász: „Ebből a névsorból - sajnos - hiányzik Kovács József, aki még a második infarktus után is játszott... De hiányzik Bittó Eszter és Kondé István is. Mindhárman a Thália alapító csapatával érkeztek Kassára. Azt hiszem, jó volna, ha az ő nevüket sem fedné homály. Végül egy aprócska kérdés: azt tudod-e, ki volt a Thália első dramaturgja, ki fogalmazta meg ennek a színháznak a hosszabb távú koncepcióját az első műsorfüzetbe, s hogy Krivosik igazgató úr kit röpített ki az utcára egy enyhe mosoly kíséretében 1971 tavaszán?! Természetesen a válaszadás nem kötelező, mint ahogy a tegnap hiteles tudása sem az ma már. ” Egy biztos: G. S.-nek nagyobb gyakorlata is lehetne az olvasásban, ha már egy színházi jegyzeten a színháztörténeti tanulmány teljességét kéri számon. Állok a Thália Színház ruhatárának sarkán, zakóm zsebében a fenti levél. Azon morfondírozok, hogy ki itt a hiteles tudású, s ebből eredően hiteles erkölcsű írástudó. Az-é, aki nem számol le múltjával, s úgy tesz, mintha nem ugyanúgy írta volna alá nevét a versei, meg a fegyvertartási engedélyért benyújtott folyamodványa, meg egyebek alá, s vezeklés helyett kéretlenül képvisel bennünket, pirulás nélkül erkölcsi ellenállóknak járó díjakat vesz át? Vagy az, aki tiszteletteljes alázattal vezekli le a sajtó nyilvánossága előtt, hogy nem volt elég bátor, akarom mondani: gyáva voltam!? Tizedszer is, huszadszor is az, tehát tudom, mennyit érek. Most éppen itt a Thália Színház ruhatárának támaszkodva. Gyönyörű lányok, szép asszonyok illatát érezve, szomorú boldogsággal. KRITIKA NO.l. Interjúk, amatőrszínházi reflexiók, színházról írt ismertető cikkek sora után 1981. február 5-én a minden elemében pártlapként megjelenő Új Szó újságírója, ebből eredően hivatásos, munkaköri feladatait ily módon is ellátó színikritikusa lettem. Erről a helyről éppen akkor Sz. L. szegődött G. P. rendező társául dramaturgnak a Matesz kassai Thália Színpadához. Tizenhárom esztendővel később bevallhatom: kettőjük nélkül nem lennék színikritikus. Nem felkészült, inkább szerencsés voltam, hogy Gágyor újságíróként is kiosztott nekem néhány szakmai pofont, Szigetit meg eszméletlen munkabírását megideologizáló mondásáért tiszteltem: „Dolgozni kell, barátaim”. Általuk volt egy rövidke másfél évada a Thália Színpadnak - Színháznak - a B. S. utáni időkben, amikor odafigyelt rájuk a szakma. Tényekkel, kritikákkal, cenzori jelentésekkel, munkajogi periratokkal és a nemzetiségi kultúra gyáva hallgatásával bizonyítható az érték, amit teremtettek. A tény azonban tény marad: senki nem emelt szót elbocsátásuk Valóságos és festett világ ellen, nemcsak mi, szellemi barátaik és társaik, de még az akkor jogvédőként tisztelt, mai újdonsült színházalapító atyánk, politikusunk is hallgatott. Pedig mennyivel másabb lenne ma a helyzet, ha az egy alkalmazottra jutó titkosügynökök számában országos vezető helyet elfoglaló Magyar Területi Színház és kassai Thália Színpadának jogutódja nemcsak a B. S. nevével fémjelzett hőskorra, de a lejtőn azóta is máig tartó lefelé haladás folyamatában a rövid ideig tartó, akkori újbóli felfelé haladásra is szégyenérzet nélkül emlékezhetne. Szégyenérzet? Kikben? Színészekben, akik G. P. és Sz. L. nélkül, a kommunista rendszer magyar intézményeinek vezetőit ismerve, soha nem játszhatták volna el Don Quijotét, Örkény abszurdját, Kocsis István monodrámáit? Színészi segédlettel penderítették őket az utcára, mert megkövetelték, hogy a tájelőadások ne a falvak kocsmáiban kezdődjenek. Egyáltalán beszélt, írt erről nyilvánosan valaki? Igaz, ünneplésként nem szokás a múltat bevallani. Talán P. Sz., a hamarosan színésszé avatódó főiskolai diák nem is sejtette, micsoda verset mondott el a jubileumi ünnepségen. József Attila Le- vegőt-jének soraiban az erkölcs és az emberi szabadságvágy maximuma dübörög. Mily szerencsések ezek a fiúk, hogy csak úgy maguktól, ránk szólhatnak a színpadról: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet.f...) hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad! ”. Talán majd ők. Talán? Ennyire kevés lenne a hitem?
