Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-14 / 20. szám
ilasÉrnap 1995. május 14. anyák napja Fájdalmasan zúg a harang. Érces kongását elnyújtva visszhangozzák a környező dombok. Nem misére szólít, nem hajnalt köszönt, nem is vecsernyére szól. Szülőfalum lakói a harangszó hallatára egy pillanatra megállnak, és az ég felé tekintve keresztet vetnek. így búcsúznak falubélijüktől, akinek lelke - hitük szerint - testi hüvelyéből szabadulva most tér vissza a Teremtőhöz, hogy számot adjon röpke földi létéről. Kong a lélekharang... Édesanyám lelkét kíséri a földi élettől elszakadt útján. Megrendíthetetlen hite szerint most ő lép majd a nagy ítélőszék elé, ahol mérlegre teszik megpróbáltatásokkal teli nyolcvanhat évét. Édesanyám, nem féltelek a végső számadástól. Annyi sok jót tettél életedben, hogy apró vétségeid eltörpülnek végtelen jóságod mellett. Ha mégis számon kérnék tőled, azokat már rég levezekelted. Újságírói munkám során ezer és ezer kilométert utaztam riportalanyok után, hogy emberi sorsokról adjak hírt olvasóimnak. Okulásul vagy éppenséggel szórakoztatóul. Ám csak most tudom igazán, hogy a legjobb riportalanyom az édesanyám volt. Élete nálam töltött utolsó heteiben - talán már a halál közelségét is sejtve - fáradhatatlanul idézte emlékeit, nyolc és fél évtized bölcsességével vallva az életről. Gazdag életet summázott. Tele szereplőkkel és eseményekkel. Két könyvtárra is elegendő elbeszéléséből szűrtem ki apró mozzanatokat a sorssal vívott csatáiból.- Tudod, fiam, tudatlan falusi asz- szony vagyok. Az első világháború alatt az egyosztályos palásti iskolában az egyetlen tanító éppencsak a betűvetésre és az olvasásra tanított meg úgy- ahogy... Ezt mondja ő, aki negyed évszázadra nyúló özvegységben és nyugdíjas korában több száz irodalmi művet olvasott el, amivel sok, magát értelmiséginek tartó ember se büszkélkedhet.- Azért elérted, amit akartál.- El... - suttogja hosszas hallgatás, fontolgatás után. A válasz határozott. Őszintén irigylem őt. A jól végzett munka tudatában állt készen utolsó útjára. Apa, tesvér nélkül Apját elragadta az első világháború. Mindjárt a kezdetén sebet kapott, és a hátországban, a nyitrai hadikórházban kezelték. Ott látogatták meg őt nagyanyámmal, aki rázós parasztszekéren második terhességének utolsó hónapjában is vállalkozott e fárasztó útra. Ezt az utolsó találkozást őrizte emlékeiben drága kincsként teljes nyolc évtizeden át. Erre emlékeztette őt egészen haláláig a kis szobája falán függő kinagyított fénykép, rajta egy katona a monarchia egyenruhájában. Valahányszor e képre pillantott, mindig fájdalmasan felsóhajtott:- Szegény jó édesapám... Soha többé nem látta őt. Nagyapámat visszavezényelték az orosz fontra, ott esett fogságba. A háborút még átvészelte, és a fogságból ipolyfödémesi katonatársaival együtt, vonat híján, gyalog indult el a polgárháború dúlta, végtelen oroszhonból a szülőfaluja felé. A viszontagságos, hosszú út kimentette erejét, s útközben tífuszban halt meg. A födémesiek hozták meg e szomorú hírt, meg a máig megmaradt fényképet is tőle. Rajta a nagyanyám és az édesapám, hatéves korában. Drága kép ez nekem, felér a világ legértékesebb festészeti remekével. A nagyanyám még csak-csak beletörődött férje halálába, hisz nem egyedül gyászolta férjét, és a közös fájdalom könnyebben elviselhető. Ámhogy ott a halottakat - a nagyapámat is - elégették (mert a fagyos földbe a zord orosz télben sírgödröt csákánnyal se áshattak), azzal soha nem békéit meg. A keserű pohár ezzel még nem telt meg csordultig. Anyám testvére, aki a nagynéném lett volna, a negyedik évét se töltötte be, amikor elvitte a háború után dúló spanyolnátha. Így maradt apa és testvér nélkül. Még végnapjaiban is nagy szeretettel emlékezett az oly korán elhunyt Ilonka húgocskájára. Csak ő kapott kevés szeretetet. Sohasem arról panaszkodott, hogy mennyit éhezett gyerekkorában, hiszen kenyérből sem jutott elég, de a szeretet hiányát nagyon nehezen viselte. E kínzó sóvárgásból született az a nagy elhatározása, hogy engem, az elsőszülöttet, semmi áron nem hagy tesvér nélkül. Az irgalmatlan sors ismét közbeszólt. Születésem után az orvos eltiltotta a további terhességtől. Egész életére.- Istenkém, mit követtem el ellened, hogy ily kömyörtelenül büntetsz? — kesergett sokszor méltatlankodva. És ekkor, minden lebeszélés ellenére, szembeszegült a sorssal: tízéves voltam, amikor testvérrel ajándékozott meg. Ettől szebb, egész életre szóló ajándékot aligha adhatott volna. Tibor öcsémmel úgy játszadoztam az iskolából hazatérve, mint kislányok a játékbabájukkal. És testvéri szeretetünk volt édesanyám számára a legnagyobb elégtétel. Első nagy csatáját megnyerte. Elragadta az élettől, amit az akart megtagadni tőle. A sors ajándékának tekintem, hogy a testvéremen kívül, hatvanöt éves koromig osztozhattam anyám szeretetében, megszívlelhettem gazdag élettapasztalataiból fakadó tanácsait. De mit is beszélek! Hisz tanácsot soha nem adott. A legtöbb, amit végtelen tapintattal mondott:- Nem akarok a dolgotokba beleszólni, fiam, de ezt én így látnám jónak... Kesztyíídobás a sorsnak Anyám a mai képzeletet felülmúló, nehéz sorban nőtt fel. Édesapja a háború kitörése előtt kezdett hozzá egy szerény családi ház építéséhez, hogy a zsúfolt szülői házból menekülve, családi otthont alapíthassanak. (Nagyanyámnak tizenkét testvére volt, és akkoriban az asszonyok még az asztal mellett, állva várták, amíg a férfiak jóllaknak; és a maradékot is csak állva fogyaszthatták el, különben lustáknak mondták volna őket.) Mielőtt e házikót ZSILKA LÁSZLÓ befejezhette volna, a monarchia őt is hadba hívta. A mozgósítás aratáskor érte őket, s holmiféle kincstári lelkesedéstől (túl)fűtve, cséplésre otthon is akartak lenni. A früstöknek vélt hadjárat során azután nagyon sokuknak torkán akadt a szerb falat... Anyám így árván, a nagyanyám özvegyen, kenyérkereső nélkül maradt a házra felvett kölcsönökkel és a teljes kilátástalansággal. De mintha az égiek is pótolni akarták volna a sok mulasztásért: anyámnak, a szegény, nincstelen árva lánynak jómódú kérője akadt! A falu akkori íratlan törvényei szerint a szülők eljegyezték őket, amit gyűrűváltással pecsételtek meg. A szegény leányzó azonban a legkisebb vonzalmat se érezte a más választotta vőlegény iránt, és a hagyományt felrúgva, visszaküldte a jegygyűrűt. Hol vett ennyi erőt, bátorságot, hogy annyi nélkülözés után lemondjon a kínálkozó gazdagságról? Akkoriban bizony szokatlan dolog volt, hogy a gyerek szembeszegüljön a szülői akarattal. Hát még egy szegény lány! Apámban viszont meglelte azt, amire annyira vágyott. Tisztán, őszintén szerették egymást. S kettejüktől mi is annyi szeretetet kaptunk, amiből nem sok gyereknek jut szülői örökségül. Ám az a rusnya történelem mintha az egyéni sorsokban is megismétlődne! A hadiözvegyeknek és a hadiárváknak még alig volt idejük elsiratni az első világháború áldozatait, az európai vezérkarok máris minden eddiginél pusz- títóbb háború tervein munkálkodtak. Apámat is mozgósították. Most anyám maradt itt terhesen, akár alig negyed századdal korábban az ő édesanyja. Mintha a végzet anyáról anyára öröklődne. Apám végül is épen, egészségesen előkerült a közben megszűnő Csehszlovákia hadseregéből. Ám ezzel nem fejeződött be számára a hadak útja. Nemsokára kitört a második világháború. Anyám beteges rettegése, hogy hozzá hasonlóan mi is apa nélkül maradhatunk, óriási erőt adott neki. Míg a hadiözvegyek, a hadiárvák a fiaikat és férjeiket búcsúztatták sírva, addig anyám a könnyeit visszafojtva fogta apám behívóját, és őt megelőzve, „bevonult” helyette. Parancsnokokhoz rontott be és kért, könyörgött, rimán- kodott, ha kellett, veszekedett. Az asztalra is rácsapott, hogy bizony a haza se kívánhatja a hadiárváktól, hogy az ő gyermekei is árvasorsra jussanak. Ha a parancsnok kitessékelte az irodájából, felkereste annak feleségét. S akinek magának se jutott sok, ígért. Sonkát, kenyeret, mézet, lisztet, zsírt. Pénze, vagyona nem volt, de a háború éveiben a magyar városokban az élelemnél nagyobb érték nem is volt. Apám csak akkor jelentkezett a behívójával, amikor anyám már előkészítette érkezését. S rendszerint együtt jöttek haza. Ő már nem volt félénk falusi asszonyka. A férjéért, a gyermekeiért vakmerő bátorsággal szállt szembe akár a hétfejű sárkánnyal, nevezzék azt hivatalnak, hatalomnak, vezérkarnak. Apámat háromszor is kiragadta a frontra induló menetből! Paraszti ésszel hamar felismerte a földi javak múlandóságát. Ezekből neki különben se jutott sok. Maga körül elszegényedett gazdákat, dobra került birtokokat, a háborúban romba dőlt viskókat látott. Igaz, kastélyokat is. Mindez megerősítette hitében, hogy a tudás az egyetlen tartós kincs. Valóságos megszállottsággal küzdött azért, hogy a gyermekeit kiemelje az akkori falu nyomorából. Emberfölötti erőfeszítéssel teremtette meg tanulásunk feltételeit. A gyenge, lánykorától beteges asszonyka a gyermekei jövőjének megalapozásában óriássá nőtt. Fájdalmát leküzdve, fittyet hányva orvosi tilalomra, ötven-hatvankilós terheket cipelt távoli piacokra, hogy nekünk legyen tankönyvre, ruhára, internátusra és hát útiköltségre, hogy minél gyakrabban láthasson bennünket. Vagyont nem adhatott, de a tanulást kötelességünknek tartotta. Ha az iskolában nehézségünk támadt, csak ennyit mondott:- Fiam, a Leki-szamarak sorsára akarsz jutni? A palásti Leki gazda nehéz terheket húzó, sorsukba törődött szamarai jelentették számunkra az elrettentő jelképet. A háború utáni jogfosztás éveiben nem nyíltak magyar iskolák. Ötödikes gimnazistaként csak szlovák iskolában folytathattam tanulmányaimat, egyetlen szlovák szó ismerete nélkül. Már- már feladtam, amikor anyám csak ennyit mondott:- A Leki szamarainak sorsára akarsz jutni?- Nem bírom. Lehetetlen!- Fiam, lehetetlen nincs. Csak akarni kell! Biztatott, érvelt, vigasztalt. Emlékeztetett a frontra, amikor kilakoltattak lakásunkból és éjszaka vele csempésztük ki a konyhakredencünket és cipel- tűk ideiglenes lakóhelyünkre. Egy né- j§ met repülőgép, az orosz parancsnoksá- ^ got keresve, tőlünk néhány száz méter- ■S re szórta le bombáit. A teher nehéz-2 9 S». volt, és mitagadás, féltem. Méltatlan- ;g kodtam, hogy sarkunkban a halál, de 'g nekünk egyetlen gondunk az ócska g kredenc. á - Nem a halálra, az életre kell gondolnunk. Túléljük, és akkor erre az ócskaságra is szükség lesz, mert újra nem telik. Mindig a jövőre, a mi jövőnkre gondolt. S az ócska kredenc még a béke húsz évében is szolgált, szinte már csak ereklyéül, emlékeztetve arra, hogy a nehézségek elől nem szabad meghátrálni. Anyám mindig ezt tette. Két igazán nagy ünnep volt az életében: az érettségi bizonyítványunk, illetve a főiskolai diplománk megszerzése. A sors mégis itt vágott vissza kegyetlenül. A fiait útjukra bocsátotta, s ezzel önmagát fosztotta meg tőlük. Mindketten elhagytuk a szülői házat, és ő magányos öreg éveiben állandóan a postást és a vonatok érkezését leste. Hányszor, de hányszor hiába... *** Ahogy romlott a látása, fogyott az élniakarása is. Megszakadt kapcsolata a könyvekkel, amelyek óriási űrt, sokszor a beszélgetőtárs hiányát is pótolták magányos életében. Apánk halála után egész negyed évszázadon át teljes magányban élt. S mikor már a képernyő helyén is csak homályos foltot látott, s közben az egészsége is romlott, egyre gyakrabban kérte a könyörületes halált. Amikor már a halálos ágyához léptem, könnyes szemmel kérdezte:- Fiam, te melyik vagy? Megmondtam.- Látod, ide jutottam, a saját fiaimat se ismerem meg... Add ide a kezed... Eddig mindig ő fogta az én kezem. Most én az övét, s egyszerre megnyugodott. Csukott szemmel, békésen feküdt. Fájdalommentes pillanatában kérte:- Értem könnyet ne hullajtsatok. Nekem a halál már megváltás. Végre megpihent. Földi álmai nem lehettek nyugodtak. Megzavarta a két világháború, s az értünk való mindenkori aggódás élete utolsó órájáig. Szülőfalumban hitték, hogy a hulló csillaggal a földön kihal egy élet. Halála óta, a nyáréji égboltot megannyiszor csodálva, nem a hulló csillagokat kémlelem. Hiszem, ha egy anya meghal, a lelke csillaggá válva ott ragyog az égen! A sok milliárd fényes csillag közül az egyik az anyámé. Azt keresem...
