Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-09 / 15. szám
Vasárnap 1995. április 9. művészvilág Ol asz rendező magyar asszisztenssel általában akkor dolgozik, ha Magyarországon forgat. Pasquale Squitieri (A vasprefektus, A gyűlölet színe) is így találkozott Böszörményi Zsuzsával. Lőportár című filmjét forgatta Budapesten, s olaszul beszélő asszisztenst kért a helybeli gyártástól. Böszörményi Zsuzsa első diplomáját a bölcsészkar olasz-magyar szakán szerezte, majd filmrendező lett 1991-ben. Diplomafilmjével (Egyszer volt, hol nem volt) diák-Oscart nyert Los Angelesben, s hogy átvehesse a díjat, három nap szabadot kellett kérnie a római stábtól. „Azt hittem, valami súlyos dolog történt - meséli Pasquale Squitieri segíteni akartam neki, de azt mondta, nincs baj, csak elutazik. Amikor megtudtam, hogy hova és miért, teljesen elképedtem. Ha ez velem történik Olaszországban, senki és semmi nem érdekel, szó nélkül elmegyek. És ha visszajövök, fütyülök a külföldi rendezőre. Zsuzsa azonban továbbra is az asszisztensem maradt. Ugyanazzal a szorgalommal dolgozott mellettem, mint a díjátvétel előtt. Kíváncsivá tett. Megnéztem az összes vizsgafilmjét. Rendkívüli tehetsége láttán rögtön meg is kérdeztem tőle: lenne-e kedve egy olasz-magyar koprodukcióhoz. így született meg végül is a Vörös Colibri, amelynek ő lett a rendezője, édesanyja, Gyarmathy Lívia a magyar, én pedig az olasz producere. ” Böszörményi Zsuzsa első játékfilmje OSCARRAL É$ (íYOMOIUjÖRCCSEL • Hol tanult többet? A főiskolán vagy otthon, a szüleitől? Mert nemcsak az édesanyja, hanem édesapja, Böszörményi Géza is filmrendező.- Mindkét helyen sokat tanultam. Otthon természetesen napi téma a film, a forgatás, a forgatókönyvírás. Voltaképpen azt is mondhatnám: ebben nőttem fel. A főiskola már csak egy szükséges ráadás. • Mégsem ott kezdte. Előbb a bölcsészkarra ment. Vagy ebben is a szülei példáját követte? Mert az ő kezükben is ott volt már a vegyészmérnöki diploma, amikor bekerültek a rendezői szakra.- Ehhez a szakmához nagyon sok élettapasztalat kell. Ide nem vehetnek fel tizennyolc éveseket. A mi osztályunkba ráadásul csak diplomások jelentkezhettek. Mellesleg, ha nem beszélek olaszul, a Vörös Colibri össze sem jött volna. • Oscar-díjas rendezését megelőzően milyen vizsgafilmeket készített?- Tízperces dokumentumot, tizenöt perces népszerű-tudományost, harminc másodperces reklámfilmet... • Melyik volt a legnehezebb?- A reklámfilm. • Mit célzott meg?- A könyvet. Az volt a szlogen, hogy „Én a könyv rabja vagyok.” Ehhez kellett kitalálnom valamit. Végül sikerült. Ült egy rab a börtönben és olvasott. • Híressé vált diplomafilmje, az Egyszer volt, hol nem volt témáját kapta vagy találta ?- Eredetileg egészen másról akartam fűmet készíteni. A gyerekkereskedelemről. A magyarországi gyerekkereskedelemről. Mert van ilyen, sajnos. És ahogy mentem a téma után, találtam egy másikat. A közeg valahol azonos. Feljön egy vidéki nő a kislányával Pestre, lakást bérel, aztán lelép a tulajdonos fiával, a gyerek pedig nevelőotthonba kerül. Négyéves, amikor magához veszi egy középkorú, jószívű asszony; erről szól a film, amelyért diák-Oscart nyertem. • A „felnőtt-Oscar" mennyivel súlyosabb?- Értékét tekintve természetesen többet nyom a latban. Egy húszperces dokumentumfilmet főiskolai körülmények között, védettségben sokkal köny- nyebb létrehozni, mint egy játékfilmet. Ezt most a saját bőrömön tapasztaltam. Én a diák-Oscarnak annyit köszönhetek, hogy felhívta rám a figyelmet, és hozott néhány külföldi ajánlatot, amelyek közül Pasquale Squitieri révén az olaszokét választottam. A neheze persze csak ezután következett. A Vörös Colibri forgatási költségének hetvenhét százaléka külföldi pénz, amelyért „cserébe” egyszerre több elvárásnak is meg kellett felelni. A feltételeket ugyanis mindig az a fél diktálja, amelyik a nagyobb összeget adja. • Magyarország éjjel és nappal, 1995-ben. Orosz maffia egy budapesti mulatóban. Elvált nő gyerekkel, és majdnem szerelemmel. Sok mindenről beszél a Vörös Colibri. Magán és közéleti disszonanciákról, ittragadt exszov- jet katonatisztekről, érzelmi melléfogásokról... - ezt kérték az olaszok?- Őket az érdekelte, mi zajlik ma Kelet-Európábán. Helyzetjelentést vártak. Egy olyan filmet, amely hiteles képet ad napjaink végeláthatatlan népvándorlásáról. De magát a sztorit rám bízták. A forgatókönyv négyünk munkája. Az édesapámé, Szilágyi Andoré, Pasquale Squitierié és az enyém. • Ki szállította az élményanyagot?- Én. Éjszakai bárokban, menekült- táborokban jártam, taxisofőrökkel, az alvilág uraival beszélgettem... felülné- zetből akartam megítélni sok mindent, ami nem könnyű. Az előző rendszerben sokkal lineárisabb világban éltünk. Volt egy megadott irány, egy erősen szabályozott rezsim - mára ez eltűnt. Nincsenek kijelölt vonalak, amelyek mozgásunkban irányítanának. • Forgatás közben mennyire érezte szabadnak magát?- A pénz cenzúrája sokkal keményebb, mint a politikáé. Az olaszokat például az sem izgatta, hogy ez az én első játékfilmem. Nem voltak tekintettel semmire. Még tartaléknapot sem adtak. Kínlódott az édesanyám eleget. A pénzügyi csaták kezdettől fogva iszonyatosak voltak. Még el sem kezdtük a forgatást, amikor Remo Gironét, a film egyik főszereplőjét megműtötték. Át kellett írni a gyártási tervet, s így az első hétre jutott a legnehezebb jelenet. Benzinkútrablás lövöldözéssel. Ebből tanultam a legtöbbet. A film másik sztárja Barbara de Rossi. Neki is köszönhetek egy kiadós gyomorgörcsöt. Kétszáz statisztával vártunk rá a Keleti pályaudvaron. Diplomáciai engedélyt kellett kémünk, hogy felmehessünk forgatni egy orosz vonatra. Ki kellett harBraniszlav Teszanovics és Barbara de Rossi (inkey Alice felvétele) colni, hogy a szerelvény egész nap ott állhasson az első vágányon. Nagyon sok vonat aznap máshonnan indult és máshova érkezett, a művésznő pedig, anyagi huzavona miatt, fél napot késett. Ott állt a stáb többórás semmittevésre ítélve. Kedvem is lett volna kiírni a filmbe, hogy „ez az a jelenet, amelyet két óra alatt kellett leforgatnom Barbara de Rossi miatt”. Más példa: egy magyar operatőrrel, mielőtt dolgozni kezdenénk, szétcincálhatom az egész forgató- könyvet. Őt érdekli a díszlet. Az olasz a füle botját sem mozgatta ez ügyben. Még az átvételre sem jött el. Azt mondta, ez rendezői kérdés. Döntsem el én, milyen színe legyen a falnak: fehér, zöld vagy kék. Ő megvalósít, de felelősséget nem vállal. A felvett anyagból hetekig egyetlen kockát sem láttam. Minden musztert Rómába vittek. Az utolsó napok anyagát is akkor mutatták meg, amikor az olaszok már réges-rég otthon voltak. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, mi lett volna, ha egy jelenet nem sikerül. Miből, hogyan, kivel tudtam volna én azt újra leforgatni? Még belegondolni is szörnyű. • Folytatni könnyebb lesz?- Aligha. Már a diák-Oscar után megjegyeztem: nem dől össze a világ, ha én nem forgatok. És ez így rendben is van. Ettől függetlenül szívesen dolgoznék. A Vörös Colibriban három évem van, és egyetlen pillanat alatt, rögtön az első vetítés után múlttá vált. A holnap pedig újabb küzdelmeket jelent. Küzdelmeket magammal, a beszerzendő pénzzel és az új forgató- könyvvel. Hogy miről fog szólni? Talán arról a kislányról, aki a taxisofőrnő gyerekét játszotta a Vörös Colibriban. Nagyon megszerettem őt. Szabó G. László Kim Rossi Stuart mellett Paki Valente Itália legújabb színészfelfedezettje. Már az iskolai színpadon is rengeteget szerepelt. Aztán egy évig Amerikában élt, és az Államok leghíresebb színészképzője, az Actor’s Studio hallgatója volt. A tandíjra maga kereste meg a pénzt, felszolgált egy vendéglőben. Miután visszatért Olaszországba, magántelevíziók foglalkoztatták. Előbb különféle műsorokat vezetett, majd filmszerepeket kapott, a legjelentősebbet Franco Zejfirellilői, Traviata című operafilmjében. A közeljövőben az olasz televíziónézők az Amikor leszáll az éj című tévéfilmben láthatják majd, amelyben Marcello Mastroianni oldalán szerepel. A mozinézőknek viszont az Erős mint, a szerelem című Stefano Rea/i-produkcióban mutatkozik be Jean Soréi partnereként. A rendezővel egyébként irodalmi vállalkozásba fogtak, komédiát írtak, amelyben Paki Valente édesapja háborús élményeit eleveníti fel, s amelyet ősszel mutatnak be olasz színpadon. „Nem volt könnyű gyerekkorom - nyilatkozta a színész. - Apám katonatiszt volt, kemény ember, háborús hős, akit bátorságáért a legmagasabb katonai kitüntetéssel jutalmaztak. Kiskoromban ámulattal figyeltem, ha második világ- háborús hőstetteiről mesélt, még büszke is voltam rá, de egy idő után egyre jobban zavart katonai szigora, fegyelmezettsége. Annyira rideg, kimért volt a gyerekeihez, hogy sose tudtam közel férkőzni hozzá, nem tudtam őszintén beszélni vele. Azt várta tőlem, hogy kemény, férfias foglalkozást válasszak, sose értette meg vonzalmamat a színház iránt. Nehéz volt vele, de nélküle még nehezebb. Hétéves voltam, amikor elhagyott bennünket. Elvált anyámtól. Engem, az egyetlen fiút, három lánytestvérem van, anyám egy bentlakásos iskolába küldött, hogy egy szájjal kevesebbet kelljen etetnie. Szüleim válását nemcsak anyagilag, érzelmileg is megsínylettük. Bár anyámtól megkaptam azokat az értékeket, amelyeket a mai napig is a legfontosabbnak tartok az életben. Például az istenhitet. Szerencsére az élet apám helyett adott más támaszt. Gyerek voltam, amikor anyám egy reggel azzal ébresztet, hogy: »Paki, furcsát álmodtam az éjjel. Megjelent előttem Pio atya, és azt mondta, menjek el hozzá San Giovanni Rotondóba (messze földön ismert olasz zarándok- hely), és téged is vigyelek magammal.« Semmit sem értettem az egészből, bár anyámtól sokat hallottam Pio atyáról, a szent emberről, aki a keresztre feszített Krisztus sebeit hordozta testén. Anyám az álmot valamiféle figyelmeztető jelnek vélte, és úgy gondolta, eleget kell tennie a hívásnak. Másoktól úgy tudta, hogy Pio atya az álmok révén érintkezik a hívőkkel. Vasárnap reggel aztán elmentünk. Rengetegen voltak a templomban, az ország minden részéről jöttek zarándokok. Pio atyára várakoztunk, amikor szinte hihetetlen dolog történt. Egy idősebb barát így szólt fennhangon az összegyűltekhez: »Pio atya várja Germana asszonyt.« Anyám nem akart hinni a fülének. Vajon honnan tudhatja Pio atya a nevét, töprengett. S amikor ott álltunk előtte, azt mondta anyámnak: »Ne félj, csak azt szeretném, ha a fiad nálam lenne elsőáldozó«. Anyám sírt a meghatottságtól, és nem tudott magyarázatot találni a történtekre. Két óra hosszat hallgattam térdepelve Pio atya miséjét. Aztán nyelvemre tette a megszentelt ostyát, és gyöngéden és hosszan megsimogatta az arcomat. Soha nem felejtettem el azt az érintést. Talán azért hívott magához Pio atya, mert tudta, hogy kemény időszak jön az életemben. Tíz év a bentlakásos iskolában, távol anyámtól. Igazából nem tudom megmagyarázni ezt a csodát, de azóta nem telik el este, hogy ne imádkoznék Pio atyához. És gyakran elmegyek a sírjához is. Ő és a hit segített mindig, hogy megtaláljam a belső nyugalmamat, és le- küzdjem a legnehezebb helyzeteket is.” A Géniéből fordította: (tallósi)
