Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-09 / 15. szám
MÁRAI SÁNDOR Cassovia Metszet, 1928 A spájzban szőlő lógott és dió, A Hradován méterre állt a hó. Egyszer Rákóczit hozták haza reggel, Kézen fogva vitt apám a menettel. A dóm úszott a ködben, mint egy várrom, Valami nagy és biztos a világon. Kapuja fénye ködös és opálos, Körötte él halkan a kicsi város. S a püspök egyszer kis, puha kezével Megsimogatta arcomat a réten. Egyedül sétált vagy egy kanonokkal Bojtos kalapban és egy görbe bottal, Mint egy igazi pásztor, aki kémlel, Hogy báránykái nem futnak-e széjjel? Jaj, hol a pásztor már, és hol a nyáj is? Május végén a Bankón volt majális. (Csak így tudom, rímbe rakva, mint a Játék kockán a képbe rakott minta, Kirakni rajzod, régi Kassa, álom, Fakult kis rajz e vad, színes világon.) Fakult kis rajz, a színe mit se hoz ki. Itt baktat a sánta kovács, Kukovszki, Aki varjakkal él a műhelyében. Füstben, szikrában, pernyében, szemétben, S kovácsol, Vulkánus, valami titkon, Záron, mi zárjon, vagy kulcson, mi nyisson. A Szerkesztő köszön, La Valliére, Nyakcsokra leng és pókhasára ér. Ó, első vers! Borgis, curvis! Az ólom Szaga a régi nyomdában, az ódon Udvarszobában, betűk neve, férce A zsenge gondolatnak, lélek érce. Garmond, az ünnepély! Petit, a játék! Ó, furcsa játék, szörnyű és hazárd tét. Mindig va banque és mindig az egészért! Egész hitet, egész kételyt, egészt vért! Az első este Kassán, a Ligetben, Mikor egy verssor fölött sírni kezdtem, S baktattam haza, föl a Malomárkon, Mert egyedül maradtam a világon. A Schalkházban a bálra el se mentem Azóta se, s nem jártam a Ligetben. S mint kínai piktor művén a képnek Tájába a festő is beléphet, S elindul a maga rajzolta tájba Otthonosan, s mégis les a csodára: Ügy járok én e hanyag rajzban, kedves, A rajz még tustól s könnyeimtől nedves. Hová kallódott íz, szín, illat, emlék? Van is, már nincs is, élet még, s már emlék. Ami íz volt és illat, ennyi már csak, Valami szédült és gonosz varázslat. Félsz áthajolni párkányán e görnyedt Toronynak, miben élsz, mert lenn a szömyebb Lomtárban, mint ütött szemét, hevernek Kedveseid, emlékeid s a dermedt Távolban úgy néznek, mint régi képen A halottak - szörnyű penész a képen Évek penésze, piszok és szemét! Már elfeledtem barátom szemét. Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett Városról néha együgyű fametszet. JÓZSEF ATTILA Levegőt! Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok. Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg. És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg. Oh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz. Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet Sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad! Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartotékadat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! 1 j* trapézművész - ez a * y nagy varietészínpadok kupolaterében fönn, magasan gyakorolt művészet köztudomásúlag egyike az ember által űzhető legnehezebbeknek - előbb a tökéletesség utáni vágyból, később már zsarnokivá lett megszokásból is úgy rendezte be életét, hogy amíg egyugyanazon társulatnál dolgozott, éjjel-nappal fönt maradt a trapézon. Szükségleteiről, ilyen egyébként alig akadt, egymást váltó szolgák gondoskodtak, akik lent őrködtek, és amire odafent szükség lett, külön e célra készített edényekben húzták föl és le. A külvilág számára nem jelenthetett különösebb bonyodalmakat ez az életmód; csak a többi műsorszám közben volt valamelyest zavaró, hogy leplez- hetetlenül ott kuksolt fönt, s bár többnyire ilyenkor is nyugton megült, a közönség soraiból odakalandozott felé egy-egy tekintet. Ám ezt az igazgatóság mindig megbocsátotta neki, lévén rendkívüli, nélkülözhetetlen művész. Természetesen azt is belátták, hogy nem jószántából él így, s tulajdonképpen csak így maradhat állandó gyakorlatban, így őrizheti meg művészete tökélyét. Ám egyébként is egészséges élet volt ez odafönt, s ha melegebb évszak jöttén a kupolán körben kinyitogatták az oldalablakokat, és friss levegő meg napfény hatolt be a félhomályos térbe, kimondottan szép is. Persze, emberi kapcsolatai igen szűkre korlátozódtak, csak néha mászott fel hozzá a kötélhágcsón egy-egy tornászkollégája, olyankor ott ültek mindketten a trapézon, jobb- ra-balra a tartókötélnek dőlve, és beszélgettek, vagy munkások dolgoztak a tetőn, és a nyitott ablakon át pár szót váltottak vele, vagy a tűzoltó vizsgálta meg a szükségvilágítást a legfelső erkélysoron, s odakiáltott neki valamit, nagy tisztelettel, de alig érthetően. Máskülönben csend volt körülötte; csak egy-egy alkalmazott, elbolyongván a kongó, délutáni színházban, pillantott fel a tekintetet szinte magába szédítő magasba, ahol a trapézművész, anélkül hogy tudhatná, figyelik, művészetét gyakorolta vagy pihent. így a trapézművész zavartalanul élhetett volna, ha nincs az elkerülhetetlen ide-oda utazás; ez roppantul megviselte. Bár az impresszáriónak gondja volt rá. hogy a trapézművészt szenvedéseinek szükségtelen meghosszabításától kímélje; a városokon versenyautón hajtottak át, ha csak lehetett, éjszaka vagy hajnalok hajnalán a néptelen utcákon, nyaktörő sebességgel; persze, a trapézművész vágyaihoz képest ez is lassúnak bizonyult; a vonaton egy egész fülkét foglaltak le, melyben a trapézművész máskülönbeni életmódja - igaz, nyomorúságos - pótlékául fönt, a csomagtartó hálóban tehette meg az utat; vendég- szereplésének következő színhelyén már jóval megérkezése előtt felszerelve várta a trapéz, és a színházterembe vezető összes ajtót szélesre tárták, a folyosókon mind szabad utat biztosítottak - az impresszárió életében mégis azok voltak a legszebb pillanatok, amikor a trapézművész a kötélhágcsó első fokára tette lábát, és egy szemvillanás múlva újra fent lógott trapézán. Akárhány utazás sikerült is már az impresszáriónak, minden újabb út megint csak gyötrelem volt, hiszen az utazások, minden egyébtől eltekintve, mindannyiszor megviselték a trapézművész idegeit. így utaztak hát egyszer újra együtt, a trapézművész a csomagtartó hálóban feküdt és álmodozott, az impresszárió a szemközti sarokban ült hátradőlve az ablaknál és olvasott, s akkor a trapézművész halkan beszélni kezdett hozzá. Az impresszárió azonnal szolgálatkészen állt fel. A trapézművész ajkába harapva, azt mondta, tornájához ezentúl az eddigi egy helyett mindig két trapézra lesz szüksége, két trapézra egymással szemközt. Az impresszárió nyomban beleegyezett. A trapézművész azonban mintha meg akarná mutatni, hogy itt az impresszárió beleegyezésének éppúgy nincs jelentősége, ahogyan esetleg ellentmondásának sem lenne, azt mondta, soha többé, semmiféle körülmények között sem tornászna egy trapézon. Mintha a gondolatába is belebor- zongott volna, hogy ez esetleg mégis megtörténhet. Az impresszárió habozva és figyelmesen megismételte: teljesen egyetért vele, miszerint két trapéz valóban jobb, mint egy, egyébként is előnyös ez az új elrendezés, változatosabbá teszi a mutatványt. Akkor a trapézművész hirtelen sírva fakadt. Az impresszárió mélységesen megrémülve ugrott fel, és megkérdezte, mi történt, s mert választ nem kapott, felállt az ülésre, simogatni kezdte a trapézművészt, arcát arcához szorította, úgyhogy azon is végigfolytak a könnyek. De csak sok kérdés és hízelgő szó után mondta a trapézművész zokogva: - Az az egy szál rúd a kezemben - hogy élhetek így! - Most már köny- nyebb dolga volt az impresszáriónak, hogy a trapézművészt megvigasztalja; megígérte, mindjárt a következő állomásról táviratozik legközelebbi vendégszereplésük helyére a második trapéz miatt; szemrehányásokat tett magának, hogy ilyen sokáig hagyta egyetlen trapézon dolgozni, és megköszönte és megdicsérte, hogy végre figyelmeztette hibájára. így az impresszáriónak sikerült lassan megnyugtatnia a trapézművészt, és visszaülhetett a sarokba. Ő maga azonban nem volt nyugodt, gondterhelten pil- lantgatott könyve felett észrevétlen a trapézművészre. Ha efféle gondolatok kezdték kínozni, elmaradnak-e majd végképp? Nem fokozódnak-e inkább szüntelen? Nem fenyegetik-e létezését? És valóban, az impresszárió látni vélte, ahogy most látszólag nyugodt álmában, melybe sírása torkollt, a trapézművész gyermekien sima homlokára felvésődnek az első ráncok. Tandori Dezső fordítása IRODALOM ' 1995. április 9. ílBSÚMBp
