Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-02 / 14. szám
I A csehszlovákiai magyar szerző lázasan számolt. • Amennyiben a pályázat feltételei nem változnak, s ő nyeri el a pályadíjat, rossz esetben is tizenkét üveg grúz konyak boldog birtokosán lesz. Konkrétan: 12x0,7=8,4, azaz nyolc egész négy tized liter mámoradó szesz. A fiatal (középkorú) szerző áttételes alkoholista, persze családapa és komoly férfiú is, középkategóriás állással, magyarul kishivatalnok nagy álmokkal. A nagy álmok a fogyó évekkel egyre zsugorodnak, de az átlagember átlagálmaihoz képest még ma is nagyon magasröptűek. A szerző első számú és legfontosabb gondja az volt, miképpen sinkófálhatná el a pályadíjat. Ugyanis amennyiben a díjkiosztáson venné át, úgy a jelenlevő hiénák osztozni kívánnának a koncon, s így a hőn áhított folyadék erősen megcsappanna. A díjátadás napján tehát mindenképpen beteget kell jelentenie, amihez a körzeti orvos, aki szintén alkoholista, bélyegzőjével és aláírásával minden bizonnyal hozzájárul. De! De mi történik akkor, ha a PSZOT (pályázó szerzők ordas társasága) személyesen óhajtja átadni a díjat? Ebben az esetben újfent ott vagyunk, ahol a part szakad: fellafa- tyolják az egész készletet, sőt ha rabul ejti őket a mámor, valószínűleg az otthoni vésztartalékot is felemésztik. A szerző lázasan gondolkodott, megpróbált messze az összefüggések szövevénye mögé látni. Ehhez azonban elmélyült csönd kellett volna, ami a szerző lakásában nem volt, mivel a gyerek a szerző íróasztalnak kinevezett nyújtódeszkáján pingpongozott, a Feleség pedig a rádiót bömböltette. A szomszédokról ne is szóljunk. Illetve szólhatnánk róluk, elsősorban a Szomszédasszonyról, aki tiltott gyümölcs volt a szerző számára, de talán egy következő fejezetben még sor kerül rá. A szerző optimista volt. Gatyában toporzékolt az elhagyott folyosón, a leszakadt fogas és a bilin ülő második utód között. Az utód félpercenként jelentette, hogy még hány kaka várható. A Nej rádiózás közben cigarettázva tojást sütött és befőttet evett, s ha még egy kezet birtokol, azzal bizonyára hajat mosott volna. A szerző a kétség- beesés küszöbén tipródott, sehogy sem tudott hozzáférni a laposüveg szilvapálinkához, amelyet a szemetesvödör és a seprű közé rejtett el. Kint tombolt a zimankó. A szerző alapvető emberi jogaiért perlekedett, esendő vágyakozása megremegtette az égiek szívét, a Feleség mégsem volt hajlandó kimenni a konyhából, ott állt, mint egy bazalt- oszlop a pálinka és a szerző között. A szerző agyában viharos gondolatok birkóztak és bizonytalan tervek szövődtek. Az egyik terv szerint meg kellene emberelnie magát, de saját belátása szerint is híján volt az önfegyelemnek. A másik elképzelés szerint oda kellene csapnia az asztalra, de lelki szemei előtt felsejlett egy másik Szerző begipszelt keze, aki odacsapott. Az utód az utolsó kakát jelezte, a televízióban elkezdődött a Tapsi-Hapsi. A szerző sértődötten leült a fotelba, végignézte a Tapsi-Hapsit s az esti mesét, lelki szemei elhomályosultak. A homályban (mint egy hatalmas ködfoltban) fel-felbukkant a NAGY CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR REGÉNY árnyképe, amelyet neki kellett volna megírnia, huszonhat ív, két normában, az közepesen horribilis összeg. A szerző vizet eresztett a bilibe, majd megmosta az Utód popsiját, elmerengve fölötte, majdnem elérhető közelségbe került a szilvapálinkához. A szilvapálinkához való kötődése gyakran erősebb volt, mint a nemzetiségtudata, kozmopolita mégsem tudott lenni, például a gintől undorodott. A vodkától nem.- Sétálni megyek - mondta a szerző.- Megőrültél? - kérdezte a Feleség. - Ebben az időben? A szerző megsértődött.- Nem fogod a tehetségemet holmi nyárspolgári nézetekkel aláaknázni! És az őzek? És a nyulak?! Még kabátjuk sincs ebben a zord időben! A szerző tüneményes gyorsasággal felöltözött, végigdübörgött a lépcsőházon s még nyitva találta a büfét. Ez megnyugtatta, és amikor leült Daru mellé, már újra a kisebbségi sors foglalkoztatta. Ez volt az éltető eleme, s ha belelendült, vízesésként zubogott belőle a fájdalom.- Ide figyelj, Daru - kezdte a szerző - tudod, hogy rohamosan fogyatkozunk? * • SOÓKY LÁSZLÓ- Azt nem - mondta Daru de fogadásból lehugyozom a kocsmaajtó fölötti villanykörtét. A szerző rögvest rájött, hogy dilettánsra akadt, viszont a fogadás érdekelte.- Mibe fogadjunk?!- Két sör, öt fél.- Világos! De ha durrantok akkor veszítettél. Daru vészjóslóan a szerzőre tekintett.- A durrantás szorosan hozzátartozik. A szerző elmélázott: három és fél méter magasság, mérlegelendő.- Egy sör, három fél.- Négy fél és egy kissör. A szerző ráállt a kompromisszumra, és nyert. Daru magába roskadtan hallgatta végig a szerző előadását kétes értékű irodalmi termékekről. Határozottan egyetértett a feltörekvő új generáció protézis- stigmájú álösztönös mivoltával, mint ahogy azzal is, hogy klikkérdekek irányítják a kisebbségi irodalmat, holott azok létigenlőek. Hazafelé menet, a kerítésbe kapaszkodva a szerző felépítette a pályamű tervezetét, s hatalmas békességet érzett a lelkében. n A szerző álmodott, és álmában roppant szik• latömbök pilinkéltek a fejére, mint óriási hópihék. Aztán egy kisebbségi lunaparkot látott, ahol kisebbségi magyar szerzők kugliztak más klikkbeliek fejével, s a bábuk helyett (ó, irgalom!) ko- nyakosüvegek parádéztak az állító- ban. Egy-egy ellenséges fej csíkot húzva fékezett, de így sem tudta megakadályozni a katasztrófát. A szerző felébredt, s fölötte ott állt a Feleség.- Részeg disznó - közölte lakonikusan.- Anyuci... - mondta bizonytalanul a szerző. - Én megmakacsolom magam!- Vedd tudomásul - mondta a feleség -, hogy ma megcsallak. A szerző lelkiismeret-furdalást érzett.- Ügy véled, bezápult a házaséletünk? Nem venném a szívemre. A feleség hisztérikusan felkacagott, s ezzel önérzetében tiporta meg a szerzőt.- Ha akarod, cicerézhetünk. A Feleség pajzán mozdulatot tett.- Akarom. Ez váratlan fordulat volt, a szerző gondterhelten felkönyökölt. - Biztos? A Feleség kivágta az adu ászt.- Délutános vagyok. A szerző megpróbálta derűsre venni a dolgot.- Én pedig másnapos. Késő. A Feleség pánikszerűen vetkezett, vetkőzés közben lakatra zárta az összes fellelhető egyetlen ajtót, fölkapcsolta a rádiót. A szerző a kiúttalanság polipkarjai között vergődött, mégis megemberelte magát, bőszen a pályadíjra összpontosított. Arra ébredt, hogy elaludt. A Feleség cigarettázva tojást sütött és befőttet evett. Odakint abszurd hóvihar tombolt, egyszerre volt groteszk és lírai. Manapság már a hóesés sem elég bizarr, gondolta a szerző, majd Arany Jánosra gondolt, aki szintén egy pályadíj megnyerésével lett naggyá. Felkelt, a kiságy rácsára ráhelyezte a nyújtódeszkát, a háziköntöse zsebét telitömte száraz kenyérrel, s mohón rágcsálva írni kezdte a pályaművet. A cím megrázó volt: A vértelen forradalom áldozatai. A szerző az áldozatokra összpontosított. Rájött, hogy ő az egyetlen és legárvább áldozat. Nem tudta magát eléggé sajnálni, a teljes önsajnálathoz partner kellett. Szerzőtársak arcélei suhantak át a nikotinsárga falon, egy-egy ellenfél, mi több ellenség, kiirtani való. m A szerző beindította öröklött Skodáját, és elviharzott. Valaha, amikor még olvasott, elolvasta a Nyúlcipőt, s most beleélte magát a főhős szerepébe. Menni, csak menni, ez volt a motiváció. Ledönteni lelki és fizikai korlátokat. Az első kocsma csábításának még hősiesen ellenállt. A második kocsma, mint kifeszített madárháló, kibillentette az egyensúlyából. Számyatört madárként csapódott a kávéházi asztalhoz. Az asztalnál egy Pályatárs merengett, egy pályaterv lehetőségein ábrándozott.- Egy bizonyos hatás vonzáskörébe kerültem - mondta.- Itt a periférián? - kérdezte a szerző.- Magányosak vagyunk mi, így vagy úgy - mondta a Pályatárs -, szelíden is elesettek.- Téged is elnyom valaki?- Én, miközben a paracelsusi értékeket keresem, kies irodalmunk dzsungelében kegyetlen belső elnyomásban szenvedek. Olyan ez, mint az őserejű ösztön. Jönnek a fiatalok, elegánsan kificamított ízlésvilággal, mi marad meg nekünk? Kinek sírjuk el eredendő bánatunkat? A szerző megértette a Pályatársát és bevallotta, hogy világgá szeremé menni.- Mi a világ? - kérdezte a Pályatárs. - Egy kegyetlen szuka, aki bekebelezi enszülött fiait. A szerzőnek könny szökött a szemébe. íme, egy pályatárs, aki éppúgy a labirintusban tévelyeg, mint ő. Aki éppúgy ellenzéki és éppúgy pipogya, ami bizonyos adott körülmények között erény.- Saját szellemünk áldozatai vagyunk - mondta a Pályatárs. - Itt vagyunk mi - mutatott a sör habjára -, s itt vannak ők - mutatta a korsó alját, amikor az kiürült. - De hol az eszme, s hol az ügy, az elhivatottság?- Barátom - mondta a szerző -, hinnéd-e, hogy a bal mellem nagyobb, mint a jobb? A Pályatárs körülnézett, majd suttogóra vette a szót.- Nekem is, bajtárs, ez a zsenialitás égi jele. A homlokránc, mit eddig hittünk, egyre bizonytalanabb, kitartó gyakorlással előidézhető. De a bal mell megnagyobbodása isteni jel, csak ki kell várni a kedvező pillanatot.- Nekem már volt egy kedvező pillanatom - mondta egy Vadonatúj szerzőtárs, aki éppen akkor érkezett.- Persze - mondta az Álmodozó szerzőtárs -, csak az nem az volt. Ügy vélték, együtt vannak mindannyian a provinciális és lokálpatrióta, más szóval dilettáns szerzők (írók, költők, egyebek), így lelkiismeret-furdalás nélkül szidhatták más (kisebb) tartományok és a Főváros ügyeletes szerzőgárdáját. Pár perc alatt ebek harmincadjára került valamennyi szemét, aljas, piszok, gennyestollú, nekemista, becstelen, félművelt álszerző, így nyugodtan felrakhatták maguknak a glóriát, hiszen maguk között voltak. De az Álmodozó nem hagyta annyiban a dolgot.- Géppuskát kellene szereznünk - hangsúlyozta -, összehívni őket valamelyik kanyonba, s ott halomra lőni valamennyit. A szerző és a Pillanat szerzője némileg módosítottak az állásponton, hiszen más tartományok szerzőihez is fűződött némi érdekük.- Mást kéne kitalálni - javasolta a szerző. Semmit sem tudtak kitalálni. A Nej irgalmatlanul meglepődött, hogy • a szerző hazaért.- Na, csoda, hogy hazataláltál, te piszok! - közölte.- Anyuci - kísérelte meg a szerző a lehetetlent.- Csak nem akarod megmagyarázni? - kérdezte a Nej.- Anyuci! Én mindent megmagyarázok! - sikoltott a szerző. A Nej leült, maga mellé húzta a befőttes üveget, rágyújtott, s arcán a szexuális gyönyör csalhatatlan jeleivel így szólt:- Rajta. A szerző faltól falig imbolygott a folyosón, és úgy döntött, hogy most aztán mindent könyörtelenül megmagyaráz.- Anyuci - mondta sejtelmesen -, nekem a bal mellem nagyobb, mint a jobb.- I-igen? Megleptél - mondta a Nej. - Soha nem gondoltam volna.- Ugye? Most már beláthatod, hogy végzetesen félreismertél. A Nej felcsípett egy cseresznyemagot, hosszan célozta az imbolygó szerzőt és pontosan a bal mellbimbóját találta el. A szerző össze- roskadt, megpillantotta a fényességet, és zuhantában úgy vélte, hogy nőstényangyalokkal szeretkezik. Már félúton, a mentőben felébredt, félholtan sem bírta elviselni a vijjú- zást. Határozottan érezte, hogy most, most megvilágosodott az elméje, s hogy gépbe tudna írni bármilyen pályaművet. Gondolatban úgy járta körül az eseményeket, hogy még a mozdulatok sejtjeire is ügyelt, nehogy túlságosan elszaporodjanak.- Ó - mondta a doktornő - már azt hittem, elpatkolsz. A szerző szólni akart, de az alkoholmentes oxigéntől újra elájult. Váltakozva volt élő és halott. Kabaron város utcáin haladva bal lába öregujjával intett, hogy kössék el róla a palackot, a sofőr mégsem állt meg a Tizenö- tös előtt. A szerző magába ros- kadt. Húsz kemény esztendőn át nem ment el úgy a Tizenötös előtt, hogy legalább be ne nézett volna. Kétségtelen: ma összedől a világ. Amikor az intenzív-szobában magához tért, meglepődött.- Ne haragudjon - szólt a nővérhez -, nem tudja, összedőlt-e a világ?- Ugyan, kis huncut - mondta a nővér -, mitől dőlt volna össze? Ne mozogjon fölöslegesen, mert meghal.- Összerombolt elveimmel? Szabadság nélkül? Azt hiszi, érdemes?- Ne beszéljen fölöslegesen, mert abba is belehalhat. Valaki megkapirgálta a szúnyoghálót, a szerző csak a szemével fordult az ablak felé. Az ablakon a Nej fejét látta, s a Nej már majdnem teljesen kisírt szemét.- Látod, látod - mondta a Nej. A szerző alig látott valamit, mert egyrészt sötét éjszaka volt, másrészt a párna csücske takarta a kilátást. A nővér és a Nej valamit pusmogott.- Legalább alkotószabadságot adjon valaki - könyörgött a szerző.- Félrebeszél, istenem, félrebeszél - suttogta a Nej.- Az ő állapotában... nem is csoda - mondta a nővér. Belépett a doktornő, való- színűtlenül szőke volt, fapapucsa csattogott, mint holdas éjszakán a vonatkerék, szigorúan a monitorra tekintett. Odakint a Nej a kezét tördelte, a szerző bizsergést érzett az ágyékában. Ennyi nő egy rakáson és mind érette aggódik.- Mondja, doktornő, súlyos? - érdeklődött a Nej.- Nyugodjon meg és menjen haza- mondta a doktornő. - Otthon vegyen be egy nyugtatót, ha nem segít, akkor szedje le a függönyöket, mossa ki. Ha ez sem segít, vegye le a bal oldali könyvespolcról Mary Renaut Égi tűz című regényét, és a mosógépen ülve olvasgasson. A Nej hüppögve távozott. Hüp- pögése és cipőkopogása egy Oscar Peterson-melódiára hasonlított, de nem nagyon.- Már azt hittem, elpatkolsz - mondta a doktornő -, őszintén aggódtam érted.- Én is magamért - mondta a szerző. - Szeretnék hazamenni, mert bizsergést érzek az ágyékomban.- Leküzdhetetlen vágyat nem?- Azt is. Holnap kiváltom Géza úrtól az írógépemet, és dolgozni fogok.- Itt maradsz, és holnap kegyetlenül kivizsgálunk - mondta a doktornő -, ennyit igazán megérdemelsz azért, hogy annak idején szó nélkül elhagytál.- Nem kell mindig fölhánytor- gatni a jövőt. Ha mégis adnátok egy injekciót, megmakacsolom magam.- Nővér - mondta a doktornő menjen át a röntgenre Angyal úrhoz, és kérdezze meg, áll-e már Déva vára. Ha áll, vigyázzon rá, ha nem, vátja meg, míg felépül. Ne riadjon vissza a véráldozattól sem. A nővér eltipegett, a doktornő megszabadította a szerzőt, csipeszek kopogtak az ágy mellett.- Attól tartok, nemi erőszakra készülődsz - mondta a szerző.- Én is attól tartok - mondta a doktornő.- Megvédem magam - mondta a szerző.- Ugyan - mondta a doktornő -, kezed, lábad kalodában.- Szent isten! - mondta a szerző. - És ha csődöt mondok?- Kettőn áll a vásár - mondta a doktornő, s igaza lön. V A szerző gyógyultan ballagott a kórházból • egyenesen a Tizenötös felé, s azon tűnődött, van-e még valami dolga ezen a világon. Most, hogy a bal mell megnagyobbodása félreérthetetlenül bizonyítja zsenialitását, úgy vélte, kislibás könnyelműség lenne bármilyen bizottság, vagy akár olvasó kezébe adni a megírt szövegeket, hiszen úgysem tudnák azokat ésszel felémi. Rájött, hogy íróasztalra van szüksége, vagy legalább egy nagyobb íróasztalfiókra, s ezentúl csak oda helyezheti el zsenialitásának gyermekeit. A mérleg másik serpenyőjén a 8,4 liter konyak hevert. Megértette, hogy borotvaélen táncol s (kb.) a kilencedik érzékével rádöbbent: egyedül nem dönthet. A tanult bírónak szüksége van segítségre.- Árpikám, egy snapszot kísérővel - mondta gondterhelten a szerző. A csapos kimérte konyakot és a vodkát.- Szerzőkém - mondta a csapos -, biztos forrásból értesültem a kormányválságról.- Árpikám, látott már közeitől zsenit?- Egyet már láttam, de az nem az volt.- Nos, akkor jól nézzen meg. Ha akar, meg is tapogathat.- Az az igazság, szerzőkém, hogy nem csípem, ha klienseim más kocsmában rúgnak be.- Ha megmutatom a bal mellemet, maga kitátja a száját, Árpi, és úgy marad.- Tudja, mit? Ne mutassa meg. Adok egy felest, ingyen, aztán csatlakozik az egy húszas buszhoz. A szerző felült a buszra, otthon gyermekei ölelő karja s a Nej várta, aki befőttet evett és cigarettázott. A szerző magába roskadt, a tengerre vágyott, betakarta egy embertelenül közepes nagyságú hullám. Letusolta magáról az éterszagot, tiszta gatyát vett, magára öltötte a megszokott maszkot, iramszarvas gyorsaságával családapásult, bőszen személyteleneden, háziköntöse zsebét megtömte száraz kenyérhéjjal, s egy vastag füzet borítójára fölírta a címet: A vértelen forradalom áldozatai. Szerette ezt a címet. Szerette, most mégis változtatni akart rajta. Az új címet piros pántlikákon egy mezőgazdasági repülőgép húzta a ragyogóan kék ég alatt. A repülő mellett méltóságteljes számycsapásokkal csörgőrécék húztak egyenest a nap pirosába. Az új cím így festett: A dzsungel törvényei. A szerző a ceruzával megsimogatta a bal mellét, a ceruza kirügyezett és levelet hajtott. Itt vannak a mi gyökereink, gondolta a szerző, aztán kalapáccsal és vésővel léket ütött a parkettán, hogy elültesse a ceruzát. A lyukon át meglátta a Szomszédasszonyt, amint a fotelban ült, befőttet evett és cigarettázott. A Szomszéd a bal mellét simogatta egy virágzó gyer- tyatartóval. IRODALOM 1995. április 2. l/BSŰmap
