Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-02 / 14. szám
1995. április 2. GYERMEKVILÁG Elh atároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre később mint naturalista írónak szükségem lehet. Szűk környezetem csak kevés teret enged a szemlélődésre, s így egyelőre néhány állandó jelenséggel foglalkozom; ezek között az én szolgálatomra kirendelt személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatú és leereszkedő szánalmat vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetű, kuszáit hajú és sárgás arcbőrű ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár mondom, sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát. Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám, és naiv, lelkesedő arcán csak úgy világít a forró vágy, hogy valamiben szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az utóbbi időben minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta százszor bemutatkozik nekem: „Papa, papa, én a papa vagyok” - mondja újra és újra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis méltatom majd arra, hogy megjegyzem magamnak. Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is tudnám mondani a papa szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbízza magát, úgy is eleget a ter- hemre van. Bár ismétlem, ez a kutyahűség bizonyos szánakozó jóindulatot kelt bennem. Bokros teendőim közt (most kezdenek kibújni a fogaim, nagyon el vagyok velük foglalva) néha futólag gondolok rá: miféle ember lehet szegény? Múltkor reggel, még ágyban fekve, miután néhány parancsoló kiáltással berendeltem Mama nevű szolgálómmal a reggelit, és jóízűen elfogyasztottam: eluntam magam, szórakozottan nézegettem körül, és megpillantottam őt, az asztal előtt ült, valami fekete rudacskát tartott a kezében, és ezzel a rudacskával kapirgált egy előtte heverő papírdarabkán. Hirtelen szánalom fogott el: milyen fejletlen, tudatlan ember lehet! Lám, ott van a kezében egy tárgy, előtte az asztalon papír - és ez a gyermekes, csacsi ember, ahelyett, hogy mind a kettőt bedugná a szájába, mint ahogy értelmes emberhez illik, egyikkel kapirgálja a másikat, mintha viszketne neki a papír. De ez még semmi. Egy másik, hajlott végű csőnek a végét meg néha a szájához emelte, füstöt szítt belőle, aztán megint kifújta, ahelyett, hogy az egész csövet megpróbálta volna lenyelni; szegény, buta ember, hiszen ez még azt se tudja, hogy a dolgokat, amik a kezünkbe kerülnek, kivétel nélkül be kell dugni a szájunkba, ez az egyetlen mód, hogy kívül ne maradjanak. Mondom, nagyon megszántam, és halkan felnevettem. Persze, rögtön odanézett, felugrott, és sugárzó arccal, sopánkodva futott hozzám, mint egy kis kutya. Kegyesen rámosolyogtam, hogy buzgalmát megjutalmazzam, és megengedtem neki, hogy időközben átnedvesedett toalettemet szárazzal cserélje ki. Ezután intettem neki, hogy leülhet mellém, sőt azt is tűrtem, hogy felemeljen, és ölébe tegyen. Mindezt azért, mert kíváncsi voltam rá, mit mível azzal a fekete rudacskával, minek az neki, szegénykének. „Kö-kö” - mondtam neki értelmesen, franciául (Que faites vous? ezt akartam kérdezni). Erőlködve figyelt, hogy megértse, mit parancsolok, de rögtön láttam, hogy szűk kis agya nem fogja fel szavaim jelentését. Zavartan elvigyorodott, és ismételte, amit beszéltem. „Kö-kö” - mondta, és ugrált, mint egy papagáj. Bosszantott ez az együgyűség, és kicsit összehúztam a szemöldököm, mire aggódva és ijedten figyelni kezdett. „Gagyigó” - mondtam neki, de ezt sem értette, csak mondta utánam. „Vevegyő” - próbálkoztam most már haragosan, de nem tudott értelmesen felelni. Homályosan érezhette azonban, hogy akarok valamit, mert dadogni kezdett. „Bubu - mondta - bubuka” - és más ilyen értelmetlen, artikulálatlan szavakat ejtett. Lehetetlen ember, igazán nem megyek vele semmire. Megfogtam a fülét, és cibálni kezdtem, erre visszarántotta, ahelyett, hogy értelmes ember módjára levette volna a fejéről, hogy ide adja nekem játszani. Látva, hogy reménytelen az eset, meguntam szegénykét, és hangosan kiabálni kezdtem, hogy jöjjön a másik személyzet, és vigye innen ezt az embert. Jött is már futva, jól összeszidta a „pápá”-! és átvett tőle. Szegény „papa”, elszontyolodva, lehorgasztott fejjel ódalgott vissza az asztalhoz. A pontok helyébe írj gyümölcsök neveit úgy, hogy a megadott betűkkel, szótöredékekkel összeolvasva azokat, értelmes szavakat kapj. (A pontok számát ne vedd figyelembe.) 1. h ...... 2. cs„ X r ......oz 4...... 5. m..... 6. rá. 7 ........ (Legalább öt megfejtését kérjük!) Készítette: Kovács S. MEGFEJTÉS A március 12-ei számunkban közölt feladat megfejtése: szám, csillag, hegy. Nyertesek: Fedor Erik. Buzita; Hédervári Ildikó, Zselíz; Gálos Adrián. Sáró: Szabó Erzsébet, Pozsony; Mayer Erik, Dunaszerda- hely. Würtz Ádám rajza (Angol gyermekvers) Egyszer mentem Kisasszondra, jött szembe egy úr meg hét asszonyka, mindegyiknél hét kicsi kaska, minden kasban hét kicsi macska, mindegyiknek hét kicsi kölyke, farkuk, lábuk kunkori, görbe. Kaska, macska, görbe kölyke és az úr meg hét asszonyka: hányán mentek Kisasszondra? Tótfalusi István fordítása V alaha régen, amikor még bőrsaruban gyalogolt a vándor egyik faluból a másikba, élt a gömöri hegyek között egy sokgyermekes juhász. Szegény volt a juhász, mint a templom egere, éppen csak a betevő falatra futotta neki. Ha este az akolba terelte földesura juhait, s fáradtan magára csukta közeli kunyhója ajtaját, gyermekei azon nyomban a nyakába csimpaszkodtak, és kíváncsian faggatták:- Mit hozott a tarisznyában, édesapám? De legtöbbször üresen lapult a tarisznya, ilyenkor a gyerekek szája sírásra görbült. A szegény juhász el is átkozta a sorsát. A juhok legeltetése közben mindig arról ábrándozott, ha egyszer gazdag ember lehetne, bíborba- bársonyba öltöztetné pulyáit.- Haj, haj - sóhajtozott keservesen, s majdhogy kicsordult a könnye. Történt aztán egy szép napon, hogy legeltetés közben furcsa kőbe botlott. Csillogott- villogott a kő, mint a kóbor macska szeme. Felemelte, nézegette, és a tarisznyájába tette. Gondolta, eljátszogatnak vele a gyerekek. A juhász gyerekei fölöttébb örültek a különös, varázslatos kőnek, egész este azzal motoztak, gurigáztak. Mikor meggyújtották a faggyúmécsest, az öklömnyi kő olyan volt. mint a gyönyörűséges esthajnalcsillag. Másnap már a szomszédok is csodájára jártak, és rábeszélték Bebeket, merthogy így hívták a juhászt, vigye föl a követ Budára, ajándékozza a királynak. Bebek sehogyan sem akart megválni gyermekei játékszerétől, de végül mégis engedett a rábeszélésnek. Egy napsugaras nyári nap hajnalán nyakába kanyarította kopott gubáját, vállára akasztotta tarisznyáját. Felült kedves szamarára, s szép lassan megérkezett Budára. Egyenesen a várba ment, a király elébe.- Mit hoztál, te szegény juhász? - kérdezte a király, mikor elébe vezették Bebeket.- Nem hoztam én egyebet, felséges királyom, csak ezt a... ezt a követ - dadogott a juhász, és elővette tarisznyájából a kar- bunkulust. A királynak egyszeriben melege lett, ahogy megpillantotta a csodálatos követ.- Ej, te szegény juhász - mondta barátságosan Bebeknek -, kívánj bármit a kőért, teljesítem a kérésedet!- Nem kívánok én semmi mást, felséges királyom - válaszolta ravaszkásan a juhász -, egyedül csak azt, hadd építsek a költségeden hét juhakolt. A király egészen elképedt Bebek szavainak hallatán. Hát csak ilyen csekélységet kér ez a juhász! Nyomban szólította íródeákját, s megparancsolta neki, vegye írásba a juhász kívánságát, így is történt. Bebek hazamenvén, a király költségén hozzá is látott a juhak- lok építéséhez. Folyt a munka éjjel-nappal, s a királynak egyre több körmöci aranyába került. Csó- válgatta a fejét, töprengett, de nem sejtette, mire költi Bebek ezt a sok aranyat. Egyszer csak gondolt egyet s kíséretével fölrándult Gömörbe, hogy megnézze Bebek juhaklait. Egész úton rettenetesen furdalta a kíváncsiság. Megérkezvén, rettentően elcsodálkozott, amikor Bebek megmutatta neki furcsa juhaklait.- Hiszen ezek nem is juhak- lok, hanem erős, hatalmas várak - ámuldozott a király. Ekkor döbbent rá, hogy a juhász túljárt az eszén. Mégsem büntette meg, mert megtetszettek neki a várak. Gondolta, hogy idővel országa hasznára válnak, hisz az ellenség ott portyázik a végeken. E várak - közöttük a gyönyörűséges Kraszna- horka vára - tényleg menedéket nyújtottak a hegyekbe is felhatoló török hordák ellen. A hat vár réges-régen eltűnt a föld színéről, egyedül Kraszna- horka büszke vára áll épségben, s regél az elmúlt, viharos századokról. Szerkeszti: Tallósi Béla
