Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-08 / 2. szám
Uasárnap 1995. január 8. PUBLICISZTIKA- Pozsonypüspökiből utazom autóbuszon a városközpontba - meséli költőbarátom. - Telt busz, néhány an már állnak és még többen állnak majd a következő megálló után, ahol sokan felszállnak. Szomorkás, szürke őszi reggel. Borús ég, az út két oldalán színtelen mezőség. Később talán majd kisüt a nap, de alig melegít. Nyomott hangulat. A reggeli busz utasa kedvetlen, unott és ingerlékeny, teendőire, napi gondjaira gondol, elintéznivalók járnak eszében, elmegy tőle a kedvük. Vagy unatkozik és nem gondol semmire, bensőjét üresnek érzi, s ettől kedvetlen. Majdnem néma a busz belseje, csak a motor egyhangú moraja zúg. Két kamaszfiú beszélget előttem, gimnazisták lehetnek. Gondtalanul és önfeledten, hangosan társalognak, magyarul szórakoznak! Az osztályfőnökükön ékelődnek, parodizálják mulatságos stílusát, hangosan nevetgélnek. Fesztelenül hangoskodnak, jól érzik magukat, nekik áll a világ. A motorzúgáson át is sokan hallhatják őket, jószerével szinte mindenki az autóbuszban. Mögöttük harminc év körüli férfi ül. Zilált külsejű, ideges tekintetű, bizalmat alig gerjesztő, gyanús alak. Borostás arca és bozontos hajzata, melyet piszkos kötött sapka tart egybe, színtelen nájlondzsekije ellenszenvessé teszi külsejét. Kétes egzisztencia, talán külvárosi csavargó! Vonásain durva idegesség ráng mozgékony álarcként, kellemetlen érzést keltő maszk. De azért nem bűnöző alkat, inkább primitív, izgága kötekedő lehet Ő politizál a borozókban, népgyűléseken ő a leghangosabb. Hazafias tüntetések lelkes részvevője, könnyen hangolható mindenki ellen. Az ember óvatossá válik a közelében, s öntudatlan nyugtalanság keríti hatalmába. Erre gondolok, mikor az események elkezdődnek. A bizalmatlan külsejű fiatalember váratlanul éles hangon kiabálni kezd. Arca vörös lesz a méregtől, két kezével hadonászva gesztikulál. Hallja az egész autóbusz, úgy ordibál! A nevetgélő diákokra ripakodott. Magából kikelve követeli tőlük, hogy ne beszéljenek magyarul. Ki nem állhatja a magyarokat, hallgatni sem búja nyelvüket! Tehát hallgassanak! Ha magyarul akarnak beszélni, szánjanak ki a buszról! A mezőn szórakozzanak. Vagy... fogják be a szájukat! Kimered a szeme az indulattól, egész teste ráng az idegességtől. Mint mikor bomba robban vagy lecsap a villám, s az élet megdermed. A kamaszok elhallgatnak. Elvörösödnek, majd elsápadnak, arcuk fehér a döbbenettől s a megérzett védtelenségtől. Rémülten hallgatnak. Az autóbuszba láthatatlan szellem tört be, mindenki érzi jelenlétét. Kényelmetlen érzés, nehéz elviselni. Mint amikor nyilvánosan arcul ütöttek valakit. A szégyen testetlen réme jár közöttünk. De hát mi történt? A férfi rikácsoló hangja így vagy úgy, mindenkit megaláz! Személytelenül sérti az embert. Senki nem helyesel, se nem tiltakozik, mindenki hallgat. Az emberben élő jóérzés nem tűri az inzultust, akkor is nehezen viseli el, ha mást ér. Viszolygást vagy félelmet kelt a nyilvánvaló igazságtalanság. Bár ez nem akármilyen inzultus, erőfölényen alapul, mégsem fizikai tettlegesség. Szellemi ar- culcsapás! Észokok nem támogatják, szenvedélyek és ösztönök éltetik. Metafizikus erők és mitikus szorongások melegágyából hajt ki a tűrése, s bölcsőjénél az elfogult vakság bábáskodik. Jellegzetes ismérve és értékmérője, hogy éppen ilyen toprongy hívhatja elő! Bármilyen zavartak vagyunk, az ember megalázása rossz érzést vált ki a másik emberben. De ez nem képes nyilvánvalóvá válni, s a busz érzéktelenül és közönyösen robog velünk. Bizonyára akadnak utasok, akik magukban egyetértenek a kiabálóval. Az ő hullámhosszukon ordibál. De szóval nem támogatják, hallgatnak. Bévül magukban megérzik a szégyent, melyet a méltányosság okoz. S talán még többen akadnak, akiket az eset felháborít. Megsebzi legbensőbb érzéseiket, mert magyarok, vagy ellenkezik ízlésükkel és jóérzésükkel, bár szlovák nemzetiségűek. De ők sem szólnak. A diákokat nem ítéli el és nem kel védelmükre senki! Ez a némaság félelmetes. Pontosabban: döbbenetesen szívszorító! Sejtjük, mögötte bármi lehet! Megbocsátás vagy gyűlölet, elutasítás vagy megértés, szánalom vagy harag, bármi lehet. Ilyen némaság a nyelv csődje! Csődöt mondott, mint az igazság kimondásának és védelmének eszköze. Ebben az esetben a némaság az óvatosság vagy félelem, de talán nevezzük inkább bizonytalanságnak, a jele. A nyelvhez méltatlan ez a szerep, a nyelv az ember élő követe, az akarat szabadságának képviselője. Ezért félelmetes a hallgató tömeg, titok marad, mi áll némasága mögött. A csend szorongással tölti el a képzeletet. A csendben és némán figyelő tömeg a végzet rokona! A fiúk is érzik, s érzem jómagam, a génjeinkben hordozunk ilyen ismereteket. Egy-két perc telik el némán, robog a busz, s ez az idő az örökkévalóság. Úgy érzem, szólnom kell. Agyamon átfut, hogy beszélnem kell, de mit mondjak, s kinek? Abban a pillanatban ennyire futja tőlem! A DUBA GYULA diákokhoz hajolok és halkan szólok hozzájuk, hogy más nem hallja, leginkább az izgága semmirekellő ne!, habozva mondom, hogy csak ők hallják, bátorítóan és biztatóan beszélek hozzájuk, hogy megvigasztaljam őket, segítőkészen, látom, hogy a döbbenettől még mindig tehetetlenek.- Nem eszik a kását olyan forrón... ne féljetek, gyerekek! Vannak forrófejűek... elfogultak... de azért csak fel a fejjel! Magyarul mondom, s halkan, szavaim csak hozzájuk szólnak, nem a világhoz! Igazammal nem állok ki a világ ellenében! Tudom, olyan igazság, amely minden pillanatban semmissé válhat. Törvény biztosítja, de az élet rácáfolhat. A legemberibb, mégis legbizonytalanabb igazság. Aligha védhetem meg az idegbajos kiabálóval szemben! Pedig nem is tőle tartok, hanem a néma tömegtől. Nem tudhatom, egy szóváltáshoz hogyan viszonyulna! Nem sejtem, ki oldalára állna. Miként oszolna meg! Rettent a hallgatás barlangja, amely bármit rejtegethet. Szólhatnék szlovákul, hangsúlyoznám, hogy a demokráciában az alkotmány biztosítja a nyelvhasználat jogát! De a kiejtésemen megéreznék, hogy a diákokhoz tartozom! Rettenetes kaloda is lehet a nyelv. Bélyeg és sebhely. Történelmi élmények és sorscsapások emlékei rezegnek bennünk, fájdalmasan mélyhangú húrok zengenek, s intenek figyelmeztetően, mint a fenyegetőn felemelt ököl. Tétlenségre késztetnek. Gyávaság vagy önvédelem? A nyelv csődjének pillanata. Nyelvem nem béna, mégis suta, féligazságot képvisel. Nem vállalom, s ő nem vállal engem. Hősies gyávaság így élni, nem gondolod? - S bizonytalan, kérdő tekintettel néz a szemembe.- Hősies gyávaság vagy... gyáva hősiesség...?! - vélem.- Egy szlováknak kellett volna szólni - folytatta -, mondhatta volna: ez nem igazság, hanem szégyen! De a nyelv csődje teljes, idáig terjed, mindenki hallgat. Aki szólhatna, az sem mond semmit. Mert érzi, hogy talán mégsem kell szólnia, jobb, ha hallgat! Ő is a néma tömegre gondol, s a hallgatás barlangjára. A némasággal szemben az igazság is tehetetlen. S mi az igazság, ha az élet nem igazolja? Mindnyájunkat kételyek, fenntartások és előítéletek kötnek gúzsba. Gonosz történelmi árnyak bolyonganak a táj felett, mindenki tud róluk, s mindenki másképp ismeri kilétüket. Bűvös körben járunk, elátkozott útvesztőben tévelygünk, melyből talán nincs is kiút. A nyelv csődjének pillanata olyan, mint a búvópatak, a mélyben foly- dogál, alattomosan rejtezik, s időnként feltör... nem védekezhetünk ellene! A busz néma, megálló következik. Igazságtalanság történt, de kicsiny mindennapi igazságtalanság, aprócska bűn, melyet megbocsát a felejtés. Nincs dráma, sem tragédia, „csak” csekély, mindennapi szégyen! Bár a kicsi bűnök is növelhetik az emberiség bűntartalékait! Lassan a kamaszok is megnyugodnak. Utasok szállnak fel, hangok fakadnak és szavak kelnek, a némaság megtörik és a némaság perceinek emlékét maga alá temeti az új pillanat. Mintha mi sem történt volna...- S a gyerekek... mit tettek aztán..? - néztem a költőt.- Hallgatagok lettek, s átadták helyüket a felnőtteknek. Időnként egymásra néztek, de mások tekintetét kerülték, s már nem beszélgettek. Láttam bennük a hallgatás szégyenét... magam is éreztem. Pedig mire a központba értünk, kisütött a nap és a toprongy is leszállt valahol..! 'EGCK V09-Ü4íR^ VÍZ, Istenem, te tudod hányadszor. Csak ült a félhomályban, amit az utcai lámpák alulról fölfelé sugárzó fénye tett sejtelmessé. A szobában álló fenyőfa fáradt vándor alakját idézte. Roggyant ember dől így előre, bandukolva a kihalt utcán. Ezek a legelvetemültebb órái az új esztendőnek. Mindent felforgatnak, ami valamirevaló lenne a lassan távolodó emlékekből. Derűre borút dobálnak, a borút értelmetlen vidámsággal álcázzák. Felcserélik a nagy nehezen helyükre került történéseket. Helyettük nem hoznak semmit, csak a zűrzavart, melyben semmi nincs a régiből és a születendő újból. A sör még a régi. Megtörli a szobai harmattól homályos poharat, s az utcáról a hatodik emeletig érő szórt fény felé tartja. Sárga és kék keveredik össze, s a váratlan látomásosságban zöld színbe fordul a sör. Csengetnek. Megjött Anya és Balázs. Két őrült - gondolta magában, miközben a sötét előszobában a villanykapcsolót kitapogatta. - Nektek még volt kedvetek pótszilveszterezni? - Kérdésére hangos nevetés volt a válasz. Nem mondtak semmi érdemlegeset. Ágiéknál mit is lehetne mást csinálni, mint pletykálni a város magyaljairól. Óvodáról, iskoláról, évtizedek óta vegetáló emberekről. Irigykedések, sajnálások, kárörömök, most feltűnt szeretők, rég elfeledett nyári idillek. Ha ott szóba kerül a politika, akkor is csak a vezéreket emlegetík, kisebb és nagyobb csodatételeiket. Eszükbe sem jutnak a botlások, a maguk felé hajló szentes mozdulatok. Na és a hatalom sajátos formája, amit a kisebbségi létben szorongó, egymást bármikor letaposó embereken oly hatékonyan lehet gyakorolni. Nincs ellenvetés, nincs ellen- vélemény, mert következik a kiközösítés a nagy akolból. Családja meggyújtotta a lámpákat. Mondták neki, ne üljön a sötétben, mert depressziós lesz. Szerintük a rossz gondolatai is ilyenkor születnek. Igazuk van? Az óév utolsó hetében vitába keveredett egyik munkahelyi alfőnökével a függetlenségről. Igazából először hallotta saját fölével, amit a háta mögött sugdostak már az alfőnökről. Politikailag elkötelezte magát, s most is azzal érvelt, mennyire az intézmény érdekeit követi, szemben azokkal, akiknek cselekedeteik, individualista ítélkezéseik csak ártottak a népszerűségüknek, csonkították eredményeik hatását. Pontosan emlékezett rá, hogy mennyire megdöbbentette az alfőnököt, amikor a mostanra már nevetségessé sat- nyult álforradalom heteiben, a szájából elhangzott panaszáradat után megkérte, hogy az üldöztetése idején a lakosság és a rendőrség kapcsolatát követve végzett kutatásairól is szóljon. Választ azóta sem kapott. Gyöngyök születtek és haltak meg. A sörös pohárban már nem az utcai lámpa szűrt kék fénye, hanem a falikar szelíd halogénizzójának sugara hatolt át az újra aranysárgának tetsző sörön. Belekóstolt. Meglangyo- sodott, mint a tegnapi fogadkozások tüze az új év első óráiban. Csak éppen fordított útiránnyal. A cél ugyanaz: langyos vegetálás, pocsolyáiét, mindig hideg sörökkel, kiszállások kisüsti pálinkáival, gyanús külsejű hússaláták okozta hasmenésekkel, pazar házikolbászokkal, soha véget nem érő ködfoltokban való autózásokkal. üresfejű kishivatalnokokkal, útszélre lökött emberekkel, kifosztott lelkületű falvakkal, városok gyökértelen lakóival. Meg templomokkal, amelyekben hosszú percekre meg lehet húzódni a semmibe vevések elől, ahol azonos lehet önmagával, gyarló társa a Mindenhatónak. És temetőkkel, melyekben bizonytalan jövőjének egyetlen bizonyosságát találhatja meg az ember. Ezek maradnak a bizonyosságok az idén is. A többi bizalom és bizalmatlanság kérdése. Mert ki hiszi el a tegnap hőseiről, hogy megmaradtak erkölcsi héroszoknak a hatalom, a pénz és a szüntelen dicséretek megfellebbezhetetlenséget szülő közegében? Kinek adhat hitelt azok közül, akik a pozíciók megszerzéséig lábuk körmétől a hajuk száláig demokraták voltak, hogy aztán elfeledkezzenek mindenkiről és mindenről, de leginkább tisztázatlan múltjukról. Balázs nagy robajjal jelenik meg az ajtóban, mert megbotlott a küszöb tavaly óta kiálló rögzítőcsavarjában. Majdnem ölébe hullatja a társasjáték figuráit, dobókockáit és játékpénzeit. - Megcsinálhatnád már azt az átkozott küszöböt - hallgatja meglepetten a konyhában foglalatoskodó asszony látnokinak tűnő monológját. Persze, persze, hiszen hallhatta, ahogyan szidta a gyereket, miért nem emeli fel jobban a lábát. Balázs kérleli, így hát leülnek játszani. Ezreket, százezreket nyer össze néhány percet alatt, nem kevesebbet a gyerek. Mint a mesében, olyan gazdagok lesznek. Gazdálkodni okosan a vanból, a nagy valószínűséggel bekövetkező bevételekből, a tegnapi befektetések megtérüléséből lehet. De ahol nem dobókockás menetelések jutalompénzeit szedi halomba az ember, hanem értelmetlennek látszó, naponként mégis újrakezdett dolgok Bizonyosságok elvégzéséért kapott munkabér garasait kénytelen fogához verni, ott kevés a remény. Az a játéké, emez az élet bizonyossága. Ahol nem történik semmi. Csak annyi, hogy otthon marad. Kiissza vasárnapi sörét. Játszik egyet a gyerekkel. Éjjel unalomig öleli az asszonyt, miközben arra gondol, hol rontotta el, mert okos doktorok naponta szugerálják az intézmény közlönyében, hogy márpedig ő is elrontotta. Mindenkit. Mindenki. Mindenhol. Micsoda bizonyosság! Amikor egy hét eltelik már az új esztendőből, s az intézmény közlönyének számai ugyanúgy a tegnapról mesélnek, mint négy és fél évtizede folyamatosan, tudni lehet: semmi sem változik. Történnek dolgok. Kívüle. Kívülük. Nem velük. Mellettük. Ellenük vagy értük. Mondják. Nekik és róluk. Értük van ez a rohadt nagy hazugság. Csak okosan. Gazdálkodj, mint a szocializmusból ránkmaradt kapitalista játék...- Apa, ne horkolj! Te dobsz - riad fel álmából. A különös játékálom álomjátékot űz vele. Egyáltalán az sem számít, tegnap volt-e tegnap, vagy a ma a tegnap. Holnap bizonyosan. Eldobja a kockát. Az meg csak gurul, gurul, rakétagyorsasággal a fotel alá. Balázs utána iramodik, pillanatok alatt meg is találja, s nagy hangon felkiált: - Csak egy! - Bambán mered a kockára. Legszívesebben fiát okolná a kudarcért. Mert a saját kudarcait mások rovására írja. Későn kézbesítő postásra. Főfőnökökre, főnökökre és alfőnökökre. Összement tejre. Kinyúlott pulóverre. Elgurult dobókockát megkereső fiúra. - Guríthatok újra?
