Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-08 / 2. szám

Uasárnap 1995. január 8. PUBLICISZTIKA- Pozsonypüspökiből utazom autóbu­szon a városközpontba - meséli költőba­rátom. - Telt busz, néhány an már állnak és még többen állnak majd a következő megálló után, ahol sokan felszállnak. Szomorkás, szürke őszi reggel. Borús ég, az út két oldalán színtelen mezőség. Később talán majd kisüt a nap, de alig melegít. Nyomott hangulat. A reggeli busz utasa kedvetlen, unott és ingerlé­keny, teendőire, napi gondjaira gondol, elintéznivalók járnak eszében, elmegy tőle a kedvük. Vagy unatkozik és nem gondol semmire, bensőjét üresnek érzi, s ettől kedvetlen. Majdnem néma a busz belseje, csak a motor egyhangú moraja zúg. Két kamasz­fiú beszélget előttem, gimnazisták lehet­nek. Gondtalanul és önfeledten, hangosan társalognak, magyarul szórakoznak! Az osztályfőnökükön ékelődnek, parodizál­ják mulatságos stílusát, hangosan nevet­gélnek. Fesztelenül hangoskodnak, jól ér­zik magukat, nekik áll a világ. A motorzú­gáson át is sokan hallhatják őket, jószeré­vel szinte mindenki az autóbuszban. Mögöttük harminc év körüli férfi ül. Zi­lált külsejű, ideges tekintetű, bizalmat alig gerjesztő, gyanús alak. Borostás arca és bozontos hajzata, melyet piszkos kötött sapka tart egybe, színtelen nájlondzsekije ellenszenvessé teszi külsejét. Kétes egzisz­tencia, talán külvárosi csavargó! Vonásain durva idegesség ráng mozgékony álarc­ként, kellemetlen érzést keltő maszk. De azért nem bűnöző alkat, inkább primitív, izgága kötekedő lehet Ő politizál a boro­zókban, népgyűléseken ő a leghangosabb. Hazafias tüntetések lelkes részvevője, könnyen hangolható mindenki ellen. Az ember óvatossá válik a közelében, s öntu­datlan nyugtalanság keríti hatalmába. Erre gondolok, mikor az események el­kezdődnek. A bizalmatlan külsejű fiatal­ember váratlanul éles hangon kiabálni kezd. Arca vörös lesz a méregtől, két ke­zével hadonászva gesztikulál. Hallja az egész autóbusz, úgy ordibál! A nevetgélő diákokra ripakodott. Magából kikelve kö­veteli tőlük, hogy ne beszéljenek magya­rul. Ki nem állhatja a magyarokat, hallgat­ni sem búja nyelvüket! Tehát hallgassa­nak! Ha magyarul akarnak beszélni, szán­janak ki a buszról! A mezőn szórakozza­nak. Vagy... fogják be a szájukat! Kime­red a szeme az indulattól, egész teste ráng az idegességtől. Mint mikor bomba robban vagy lecsap a villám, s az élet megdermed. A kama­szok elhallgatnak. Elvörösödnek, majd elsápadnak, arcuk fehér a döbbenettől s a megérzett védtelenségtől. Rémülten hall­gatnak. Az autóbuszba láthatatlan szel­lem tört be, mindenki érzi jelenlétét. Ké­nyelmetlen érzés, nehéz elviselni. Mint amikor nyilvánosan arcul ütöttek valakit. A szégyen testetlen réme jár közöttünk. De hát mi történt? A férfi rikácsoló hang­ja így vagy úgy, mindenkit megaláz! Sze­mélytelenül sérti az embert. Senki nem helyesel, se nem tiltakozik, mindenki hallgat. Az emberben élő jóérzés nem tűri az inzultust, akkor is nehezen viseli el, ha mást ér. Viszolygást vagy félelmet kelt a nyilvánvaló igazságtalanság. Bár ez nem akármilyen inzultus, erőfölényen alapul, mégsem fizikai tettlegesség. Szellemi ar- culcsapás! Észokok nem támogatják, szenvedélyek és ösztönök éltetik. Metafi­zikus erők és mitikus szorongások meleg­ágyából hajt ki a tűrése, s bölcsőjénél az elfogult vakság bábáskodik. Jellegzetes ismérve és értékmérője, hogy éppen ilyen toprongy hívhatja elő! Bármilyen zavartak vagyunk, az em­ber megalázása rossz érzést vált ki a má­sik emberben. De ez nem képes nyilván­valóvá válni, s a busz érzéktelenül és kö­zönyösen robog velünk. Bizonyára akad­nak utasok, akik magukban egyetértenek a kiabálóval. Az ő hullámhosszukon or­dibál. De szóval nem támogatják, hall­gatnak. Bévül magukban megérzik a szé­gyent, melyet a méltányosság okoz. S ta­lán még többen akadnak, akiket az eset felháborít. Megsebzi legbensőbb érzései­ket, mert magyarok, vagy ellenkezik íz­lésükkel és jóérzésükkel, bár szlovák nemzetiségűek. De ők sem szólnak. A diákokat nem ítéli el és nem kel védel­mükre senki! Ez a némaság félelmetes. Pontosabban: döbbenetesen szívszorító! Sejtjük, mögöt­te bármi lehet! Megbocsátás vagy gyűlö­let, elutasítás vagy megértés, szánalom vagy harag, bármi lehet. Ilyen némaság a nyelv csődje! Csődöt mondott, mint az igazság kimondásának és védelmének eszköze. Ebben az esetben a némaság az óvatosság vagy félelem, de talán nevez­zük inkább bizonytalanságnak, a jele. A nyelvhez méltatlan ez a szerep, a nyelv az ember élő követe, az akarat szabadságá­nak képviselője. Ezért félelmetes a hallga­tó tömeg, titok marad, mi áll némasága mögött. A csend szorongással tölti el a képzeletet. A csendben és némán figyelő tömeg a végzet rokona! A fiúk is érzik, s érzem jómagam, a génjeinkben hordo­zunk ilyen ismereteket. Egy-két perc telik el némán, robog a busz, s ez az idő az örökkévalóság. Úgy ér­zem, szólnom kell. Agyamon átfut, hogy beszélnem kell, de mit mondjak, s kinek? Abban a pillanatban ennyire futja tőlem! A DUBA GYULA diákokhoz hajolok és halkan szólok hozzá­juk, hogy más nem hallja, leginkább az iz­gága semmirekellő ne!, habozva mondom, hogy csak ők hallják, bátorítóan és biztató­an beszélek hozzájuk, hogy megvigasztal­jam őket, segítőkészen, látom, hogy a döb­benettől még mindig tehetetlenek.- Nem eszik a kását olyan forrón... ne féljetek, gyerekek! Vannak forrófejűek... elfogultak... de azért csak fel a fejjel! Magyarul mondom, s halkan, szavaim csak hozzájuk szólnak, nem a világhoz! Igazammal nem állok ki a világ ellenében! Tudom, olyan igazság, amely minden pil­lanatban semmissé válhat. Törvény bizto­sítja, de az élet rácáfolhat. A legemberibb, mégis legbizonytalanabb igazság. Aligha védhetem meg az idegbajos kiabálóval szemben! Pedig nem is tőle tartok, hanem a néma tömegtől. Nem tudhatom, egy szó­váltáshoz hogyan viszonyulna! Nem sej­tem, ki oldalára állna. Miként oszolna meg! Rettent a hallgatás barlangja, amely bármit rejtegethet. Szólhatnék szlovákul, hangsúlyoznám, hogy a demokráciában az alkotmány biztosítja a nyelvhasználat jo­gát! De a kiejtésemen megéreznék, hogy a diákokhoz tartozom! Rettenetes kaloda is lehet a nyelv. Bélyeg és sebhely. Történel­mi élmények és sorscsapások emlékei re­zegnek bennünk, fájdalmasan mélyhangú húrok zengenek, s intenek figyelmez­tetően, mint a fenyegetőn felemelt ököl. Tétlenségre késztetnek. Gyávaság vagy önvédelem? A nyelv csődjének pillanata. Nyelvem nem béna, mégis suta, féligazsá­got képvisel. Nem vállalom, s ő nem vállal engem. Hősies gyávaság így élni, nem gondolod? - S bizonytalan, kérdő tekintet­tel néz a szemembe.- Hősies gyávaság vagy... gyáva hősi­esség...?! - vélem.- Egy szlováknak kellett volna szólni - folytatta -, mondhatta volna: ez nem igaz­ság, hanem szégyen! De a nyelv csődje teljes, idáig terjed, mindenki hallgat. Aki szólhatna, az sem mond semmit. Mert ér­zi, hogy talán mégsem kell szólnia, jobb, ha hallgat! Ő is a néma tömegre gondol, s a hallgatás barlangjára. A némasággal szemben az igazság is tehetetlen. S mi az igazság, ha az élet nem igazolja? Mind­nyájunkat kételyek, fenntartások és előíté­letek kötnek gúzsba. Gonosz történelmi árnyak bolyonganak a táj felett, mindenki tud róluk, s mindenki másképp ismeri ki­létüket. Bűvös körben járunk, elátkozott útvesztőben tévelygünk, melyből talán nincs is kiút. A nyelv csődjének pillanata olyan, mint a búvópatak, a mélyben foly- dogál, alattomosan rejtezik, s időnként fel­tör... nem védekezhetünk ellene! A busz néma, megálló következik. Igazságtalanság történt, de kicsiny min­dennapi igazságtalanság, aprócska bűn, melyet megbocsát a felejtés. Nincs dráma, sem tragédia, „csak” csekély, mindennapi szégyen! Bár a kicsi bűnök is növelhetik az emberiség bűntartalékait! Lassan a ka­maszok is megnyugodnak. Utasok száll­nak fel, hangok fakadnak és szavak kel­nek, a némaság megtörik és a némaság perceinek emlékét maga alá temeti az új pillanat. Mintha mi sem történt volna...- S a gyerekek... mit tettek aztán..? - néztem a költőt.- Hallgatagok lettek, s átadták helyü­ket a felnőtteknek. Időnként egymásra néztek, de mások tekintetét kerülték, s már nem beszélgettek. Láttam bennük a hallgatás szégyenét... magam is éreztem. Pedig mire a központba értünk, kisütött a nap és a toprongy is leszállt valahol..! 'EGCK V09-Ü4íR^ VÍZ, Istenem, te tudod hányadszor. Csak ült a félhomályban, amit az utcai lámpák alulról fölfelé sugárzó fénye tett sejtelmessé. A szobában álló fenyőfa fáradt vándor alakját idézte. Roggyant ember dől így előre, bandukol­va a kihalt utcán. Ezek a legelvetemültebb órái az új esztendőnek. Mindent felforgatnak, ami valamirevaló lenne a lassan távolodó emlékekből. Derűre borút do­bálnak, a borút értelmetlen vidámsággal álcázzák. Fel­cserélik a nagy nehezen helyükre került történéseket. Helyettük nem hoznak semmit, csak a zűrzavart, mely­ben semmi nincs a régiből és a születendő újból. A sör még a régi. Megtörli a szobai harmattól homá­lyos poharat, s az utcáról a hatodik emeletig érő szórt fény felé tartja. Sárga és kék keveredik össze, s a várat­lan látomásosságban zöld színbe fordul a sör. Csengetnek. Megjött Anya és Balázs. Két őrült - gondolta magában, miközben a sötét előszobában a vil­lanykapcsolót kitapogatta. - Nektek még volt kedvetek pótszilveszterezni? - Kérdésére hangos nevetés volt a válasz. Nem mondtak semmi érdemlegeset. Ágiéknál mit is lehetne mást csinálni, mint pletykálni a város ma­gyaljairól. Óvodáról, iskoláról, évtizedek óta vegetáló emberekről. Irigykedések, sajnálások, kárörömök, most feltűnt szeretők, rég elfeledett nyári idillek. Ha ott szóba kerül a politika, akkor is csak a vezéreket emlegetík, ki­sebb és nagyobb csodatételeiket. Eszükbe sem jutnak a botlások, a maguk felé hajló szentes mozdulatok. Na és a hatalom sajátos formája, amit a kisebbségi létben szo­rongó, egymást bármikor letaposó embereken oly haté­konyan lehet gyakorolni. Nincs ellenvetés, nincs ellen- vélemény, mert következik a kiközösítés a nagy akolból. Családja meggyújtotta a lámpákat. Mondták neki, ne üljön a sötétben, mert depressziós lesz. Szerintük a rossz gondolatai is ilyenkor születnek. Igazuk van? Az óév utolsó hetében vitába keveredett egyik mun­kahelyi alfőnökével a függetlenségről. Igazából először hallotta saját fölével, amit a háta mögött sug­dostak már az alfőnökről. Politikailag elkötelezte ma­gát, s most is azzal érvelt, mennyire az intézmény ér­dekeit követi, szemben azokkal, akiknek cselekedeteik, individualista ítélkezéseik csak ártottak a népszerűsé­güknek, csonkították eredményeik hatását. Pontosan emlékezett rá, hogy mennyire megdöbbentette az alfőnököt, amikor a mostanra már nevetségessé sat- nyult álforradalom heteiben, a szájából elhangzott pa­naszáradat után megkérte, hogy az üldöztetése idején a lakosság és a rendőrség kapcsolatát követve végzett kutatásairól is szóljon. Választ azóta sem kapott. Gyöngyök születtek és haltak meg. A sörös pohár­ban már nem az utcai lámpa szűrt kék fénye, hanem a falikar szelíd halogénizzójának sugara hatolt át az újra aranysárgának tetsző sörön. Belekóstolt. Meglangyo- sodott, mint a tegnapi fogadkozások tüze az új év első óráiban. Csak éppen fordított útiránnyal. A cél ugyan­az: langyos vegetálás, pocsolyáiét, mindig hideg sö­rökkel, kiszállások kisüsti pálinkáival, gyanús külsejű hússaláták okozta hasmenésekkel, pazar házikolbá­szokkal, soha véget nem érő ködfoltokban való autózá­sokkal. üresfejű kishivatalnokokkal, útszélre lökött emberekkel, kifosztott lelkületű falvakkal, városok gyökértelen lakóival. Meg templomokkal, amelyekben hosszú percekre meg lehet húzódni a semmibe vevé­sek elől, ahol azonos lehet önmagával, gyarló társa a Mindenhatónak. És temetőkkel, melyekben bizonyta­lan jövőjének egyetlen bizonyosságát találhatja meg az ember. Ezek maradnak a bizonyosságok az idén is. A többi bizalom és bizalmatlanság kérdése. Mert ki hiszi el a tegnap hőseiről, hogy megmaradtak erkölcsi héro­szoknak a hatalom, a pénz és a szüntelen dicséretek megfellebbezhetetlenséget szülő közegében? Kinek adhat hitelt azok közül, akik a pozíciók megszerzéséig lábuk körmétől a hajuk száláig demokraták voltak, hogy aztán elfeledkezzenek mindenkiről és mindenről, de leginkább tisztázatlan múltjukról. Balázs nagy robajjal jelenik meg az ajtóban, mert megbotlott a küszöb tavaly óta kiálló rögzítőcsavarjá­ban. Majdnem ölébe hullatja a társasjáték figuráit, do­bókockáit és játékpénzeit. - Megcsinálhatnád már azt az átkozott küszöböt - hallgatja meglepetten a konyhá­ban foglalatoskodó asszony látnokinak tűnő monológ­ját. Persze, persze, hiszen hallhatta, ahogyan szidta a gyereket, miért nem emeli fel jobban a lábát. Balázs kérleli, így hát leülnek játszani. Ezreket, százezreket nyer össze néhány percet alatt, nem kevesebbet a gye­rek. Mint a mesében, olyan gazdagok lesznek. Gazdál­kodni okosan a vanból, a nagy valószínűséggel bekö­vetkező bevételekből, a tegnapi befektetések megtérü­léséből lehet. De ahol nem dobókockás menetelések jutalompénzeit szedi halomba az ember, hanem értel­metlennek látszó, naponként mégis újrakezdett dolgok Bizonyosságok elvégzéséért kapott munkabér garasait kénytelen fogá­hoz verni, ott kevés a remény. Az a játéké, emez az élet bizonyossága. Ahol nem történik semmi. Csak annyi, hogy otthon marad. Kiissza vasárnapi sörét. Játszik egyet a gyerek­kel. Éjjel unalomig öleli az asszonyt, miközben arra gondol, hol rontotta el, mert okos doktorok naponta szugerálják az intézmény közlönyében, hogy márpe­dig ő is elrontotta. Mindenkit. Mindenki. Mindenhol. Micsoda bizonyosság! Amikor egy hét eltelik már az új esztendőből, s az intézmény közlönyének számai ugyanúgy a tegnapról mesélnek, mint négy és fél évtizede folyamatosan, tudni lehet: semmi sem változik. Történnek dolgok. Kívüle. Kívülük. Nem velük. Mellettük. Ellenük vagy értük. Mondják. Nekik és róluk. Értük van ez a rohadt nagy hazugság. Csak okosan. Gazdálkodj, mint a szo­cializmusból ránkmaradt kapitalista játék...- Apa, ne horkolj! Te dobsz - riad fel álmából. A különös játé­kálom álomjátékot űz vele. Egyáltalán az sem számít, tegnap volt-e tegnap, vagy a ma a tegnap. Holnap bi­zonyosan. Eldobja a kockát. Az meg csak gurul, gu­rul, rakétagyorsasággal a fotel alá. Balázs utána ira­modik, pillanatok alatt meg is találja, s nagy hangon felkiált: - Csak egy! - Bambán mered a kockára. Leg­szívesebben fiát okolná a kudarcért. Mert a saját ku­darcait mások rovására írja. Későn kézbesítő postásra. Főfőnökökre, főnökökre és alfőnökökre. Összement tejre. Kinyúlott pulóverre. Elgurult dobókockát meg­kereső fiúra. - Guríthatok újra?

Next

/
Thumbnails
Contents