Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-08 / 2. szám

A magyar és a szlovák történeti irodalom eddig keveset szólt a pozsonyi magyarok és németek 1945. május 2- án kezdődött kitoloncolásáról Ligetfaluba. Rövid, csupán három levéltári dokumentumra alapozott ismertetésünkben azokra emlékezünk, akik emberek maradtak az embertelenségben. Legyen ez az írás tiszteletadás a ligetfalui táborok magyar és német deportáltjainak egészségét védő, zömmel szlovák egészségügyi dolgozók emléke előtt.

***

A pozsonyi német és magyar nemzetiségű lakosság kitoloncolása Ligetfaluba 1945. május 2-án kezdődött. A városi vezetőség határozata értelmében a kitoloncolási végzéseket az első kerületi rendőrparancsnokság beosztottjai kézbesítették, rendszerint a kora reggeli órákban, hogy a délután folyamán már át is kísérhessék a reggel még mit sem sejtő családokat a Duna ligetfalui oldalára. A kitoloncoltak berendezett lakásaikból csak annyit vihettek magukkal, amit a kezükben és a hátizsákjaikban el tudtak cipelni. Lakásaik a betelepülők szabad prédái lettek.

A németeket táborokba vitték, a magyarok zömét sorsukra hagyták. „A csomagok cipelésétől és a lelki megrázkódtatásról kimerült emberek szinte leroskadtak az utcai árkok zöld gyepére. ” De nem pihenhettek, lakást kellett keresni. Ligetfaluban kevés volt a lakható ház, még kevesebb a bútorozott szoba. 1945 tavaszán a háború előtt 35 000 lakost számláló településen alig 8000-en éltek. A német lakosság elmenekült. A szabad lakások zöme szinte lakhatatlan volt. A kitoloncoltak nem akartak a szabad ég alatt éjszakázni, s elfogadták a legromosabb, legpiszkosabb lakást is, amit aztán emberfeletti erővel és türelmes kitartással tettek lakhatóvá.

Érkezésük napján már jelentkezniük kellett a helyi rendőrparancsnokságon. Itt megkapták a nyilvántartási lapjuk másolatát, ami egyben személyi igazolvány is volt. A hatóságok figyelmeztették őket, hogy a 15-55 év közötti nők az országos közmunkarendelet értelmében bárminemű munkára jelölhetők. Ezzel a figyelmeztetéssel megszűnt a hivatalok „gondoskodása” a kitoloncoltakról. Nemtörődömségük céltudatos volt, mert azt remélték, így a mindenüktől megfosztott emberek önként elhagyják az országot, s az éj leple alatt átszöknek Magyarországra vagy Ausztriába. A táborok környékén a határt sokszor egyáltalán nem őrizték.

Legnagyobb meglepetésükre a deportáltak zöme nem mozdult. Maradtak, s az első napok döbbeneté után kezükbe vették sorsuk irányítását. Különböző feladatú bizottságokat létesítettek. Az elszállásolási bizottság az újonnan érkezők lakásproblémáját segített megoldani. A nyilvántartási bizottság összeállította a deportáltak jegyzékét, amelyben feltüntették új címüket, mert ez a bizottság vette át és kézbesítette a deportáltak nevére érkező leveleket, csomagokat. A legjelentősebb kétségkívül az élelmezési-gazdasági bizottság volt, amely a Szlovák Vöröskereszt segítségével megszervezte a közös konyhák élelmiszer-ellátását. A

kezdeti hetek általános kenyérhiányát mégis a pozsonyi polgármesternek kellett megoldania. A kenyérellátás a ligetfalui rendőrparancsnokság kötelessége lett, s május második felétől legalább kenyér volt kapható, ha nem is elegendő.

A ligetfalui deportáltak életét hiányos ruházat, az egészségtelen lakás és alultápláltság jellemezte, s ez együttesen a különféle betegségek melegágya lett. A Szlovák Vöröskereszt az Egészségügyi Megbízotti Hivatal és a városi nemzeti bizottság jóváhagyásával 1945. május 17-én megnyitotta a ligetfalui deportáltakról gondoskodó egészségügyi központot. Vezetője a pozsonyi Vöröskereszt kórházának higiénikus főorvosa, dr. Gustav A. Nie- pel lett. Pácienseinek száma megközelítette a tízezret, munkatársakat kért. Hat szigorló orvos (L Ulrich, K. Fóliák, J. Francisci, E. Rackovic, L. Kirschhofer, A. Miklosková), hét - részben önkéntes - vöröskeresztes nővér és deportált (pl. Lányi Zs. tanárnő, Hájek E. gyógyszerész) küzdött a ragályos betegségben szenvedők megmentéséért. Dr. Niepel jelentéseiben kiemeli a deportált dr. G. Jácz önfeláldozó munkáját, s a ligetfalui egészségügyi központot többször meglátogató és segítő dr. B. K. Rippa jóindulatát.

Dr. Niepel eddig ismert három jelentéséből a következőket tudtuk meg. Első, 1945. június 21-én keltezett jelentésében összehasonlítja a német és a magyar deportáltak helyzetét. A kb. 6000 németet két táborban (a laktanyákban) szállásolták el, ahol „mindenkinek volt legalább kiutalt ágya és szalmazsákja, de takaróról már mindenki maga gondoskodott’’. A magyaroknak mindent maguknak kellett beszerezniük. „A helyi szlovák lakosság életfeltételei kielégítelek, de a deportáltaké nyomorúságos. Se fekhelyük (a magyarokról ír), se edényeik, se takarójuk, se megfelelő ruhájuk..., borzalmas körülmények között tengődnek. Egy szobában általában több család él, s ilyen körülmények között a télnek még a gondolata is rettenetes.” Dr. Niepel kertelés nélkül kimondta, hogy mindezért a rendőrséget terheli a felelősség. Akkora volt a türelmetlenségük, embertelen gyűlölködésük, hogy nem adtak elég időt a kitoloncolásra kijelölt családoknak, hogy átgondolják, mire is lesz szükségük.

Az általános hiányosságok közül kiemeli a rossz vízellátást. Kevés a jól megépített kút, de a deportáltak a kutak környékét rendszeresen takarítják, a szemetet gödrökben - bombatölcsérekben - tárolják, feltöltik a légvédelmi árkokat, s a település közepén lévő mocsarakat is. Élelmezésük nyomorúságos. Tejet csak a gyerekek és a súlyos betegek kapnak, de ők sem elegendő mennyiségben. Hiánycikk a zöldség és a gyümölcs, mert ezt a helyi termelők zöme a pozsonyi piacra viszi.

Ilyen körülmények között a ragályos betegségek terjedése szinte megoldhatatlan helyzet elé állította az egészségügyeiket. Nincs közfürdő, de megoldatlan a betegek elszállítása is, helyben nincs mentőszolgálat. Sokszor egész napot kell várni, míg Pozsonyból megérkezik a kért mentőautó. A helyzet enyhítésére megalakították a deportáltak ún. járványbizott- ságait. Ezek segítettek a fertőtlenítésben, a fertőtlenítőszerek elosztásában, a betegek elszállításában.

A szervezési munkák befejezésével megkezdték a deportáltak egészség- ügyi kivizsgálását. A tetveseket, a vérhasgyanúsakat, a tüdőbetegeket elkülönítették, s felszólították a városnegyed vezetését, kezdje meg a patkányok és más rágcsálók irtását. Fertőtlenítették a szennyvíz-levezető csatornákat, 400 lakást s 5000 személyt megtisztítottak a tetvektől. Ellenőrizték a közkonyhákat, s elrendelték az élelmiszerek biztonságosabb kezelését.

A tífusz leghatásosabb ellenszere az oltás volt. A németek nagy táborában 3491, a kis táborában 500, a magyarok közül 2860 személyt oltottak be. Súlyos problémákat jelentett a tüdőbaj is. A táborlakók között 212 megbetegedést észleltek, közülük 30 személyt kellett kórházba szállítani. A kór szinte aratott a gyermekek és a fiatalok között. További veszedelmes gyermekbetegség a diftéria, a sarlach és a malária volt.

Mivel a hivatalos szervek nem támogatták a rendelőintézet munkáját, saját laboratóriumot létesítettek, ahol elvégezhették az egyszerűbb

vizsgálatokat. Ezekkel sokszor életet mentettek. Az egészségügyi személyzet emberi tisztességének bizonyítéka, hogy a vizsgálatokhoz szükséges pipettákat Ausztriából csempésztették be a településre. Szórólapokat készítettek, így figyelmeztették Ligetfalu lakosságát s a deportáltakat is a védekezés különböző formáira.

Közben a deportálások folytatódtak, Ligetfaluba újabb és újabb kitoloncoltak érkeztek. A főorvos második jelentésében kiemelten figyelmezteti a hatóságokat, hogy ne irányítsanak ide több embert, nyissanak új táborokat. Sürgeti, rendezzék be végre elfogadhatóbban a deportáltak rendelőjét, kiemelten ennek kórházi részlegét. Javítani kell a rendelő műszerállományát, s kérvényezi egy fogorvosi szakrendendelő megnyitását.

A rendelő munkatársai nem ismerték a munkanap fogalmát. Szükség szerint dolgoztak napi 10-12 órát, de még többet is. A betegektől köszönetét, a hatóságoktól megrovást kaptak. „Hogyan lehet az - vetette a főorvos szemére az egyik magas rangú karhatalmi tiszt hogy a Csehszlovák Vöröskeresztnek ma az a legnagyobb

problémája, hogy a fasisztáknak még a feje se fájjon. Azoké a fasisztáké, akik eltűrték, hogy az előző években üldözzék az elvtársainkat. ” Dr. Niepel és munkatársai emberiességét jellemezte, hogy megválaszolták a feltett kérdést. A vádat a leghatározottabban visszautasították, kijelentették, a Vöröskereszt, a vöröskeresztes orvosok és nővérek a fasizmus éveiben is segítették az üldözötteket, bár akkor „...a német hivatalnokok akadékoskodtak”. A karhatalom képviselője nem értette meg a választ, nem tudatosította, hogy a vöröskeresztes egészségügyi dolgozók őket is a fasiszták kategóriájába sorolták. Kijelentették, „... a pozsonyi németekkel és magyarokkal szemben alkalmazott módszereivel a csehszlovák karhatalom, a csehszlovák kormány megszegte a potsdami konferencia határozatait”. Ennek következménye a táborban uralkodó „elrettendően magas csecsemő- és gyermekhalandóság”. Ez utóbbit a helyi karhatalom képviselői csak mint „fasiszta gyermekhalált” emlegették. Talán úgy vélték, ez a „jelző” felmenti őket a felelősség alól?

A munkától terhelt dr. Niepel 1946. szeptember 30-i jelentésében el is búcsúzott munkatársaitól. „Munkám befejeztével munkatársaimnak sok sikert kívánok és Isten áldását. Kívánom, hogy a vöröskeresztes eszme minél előbb győzze le a fasizmus minden formáját, s a háború minden örökségét, az embertelenséget, az emberi gonoszságot. ”

Tiszta, érthető beszéd, nem igényel kommentárt. Csupán egy rövid megjegyzést. Mindnyájunk óhaja, hogy ezt a vöröskeresztes eszmét magukévá tegyék a nemzetek közötti ellentéteket szító közéleti személyiségek. Kiemelten hazánk területén.

Vadkerty Katalin

Prikler László illusztrációs felvétele

Pri odehode r.usín konstatovaí, ze sme ani u ÖK vsadé ne- mali plr.é porozumenie, nakollco pracovníci na osetrovni pracovali az 10 hedír. denne i'plne zadarmo bez patriöného uznnnía. ITabola nikomu ude- lená odrer.a, strva sa nerta a. i. porovnat so stravou inych procovníkov, ÖK, ktorí ani nevykonávali no tak dlhú dobn celoőennú sluzbu pre ClC. Bola drzaná i nooná sluzba.

Zvlástne porozumenie pre nase íazkosti mal p.Dr B.K. Rippa, ktory sa o nasu prácu vzdy zivo zaujímal, casto sa prisiel k nám podivpl a poskytoval nám űcinnú a rychlu pomoc.

Pri skoncení svojej cinnosti prajem vsetkym svojim spo- lupracovr.íkom vela zdaru a Bozieho pózehnania v icfc dalsej cinnosti a cervcnokrizskej myslienke zelám skorého vítazstva nad zlobou ludskou, ktorá né~ zostala ako strasné dedicstvo fasizmu a vojny.

Petrzalka,30.septembra 1945.

Mlrór Gustav A. Niepel vodúci lekér osetrovne.

Bunyósok

Elnézést kérek az ökölvívóktól és a „testedzés” híveitől, de a bokszot jómagam egyáltalán nem tekintem sportnak. A sors iróniája, hogy ennek ellenére is közelebbi kapcsolatba kerültem vele. Méghozzá a katonaságom idején. Légvédelmi ütegünk egyik tisztje művelte oly magas szinten, hogy súlycsoportjában országos bajnokságot nyert. Mivel naponta edzésre járt. gyakran kellett őt helyettesítenem. Mintegy viszonzásul magával vitt több mérkőzésre.

Utólag hálás vagyok e meghívásokért, mert az ökölvívás révén is gyarapodtak ismereteim. S nem csupán szűkebb vonatkozásban... Mostanában pedig elhatároztam, hogy közreadom észrevételeimet. Részint az öklözés híveinek, hátha jobb belátásra vagy legalább elgondolkodásra késztetem őket; részint természetesen a sportág ellenzőinek is, akikkel lelkem mélyén mindmáig egyetértek.

Először is: mi az ökölvívás legkevésbé sem rejtett lényege?

Ütni és újra csak ütni az ellenfelet, amíg az legalább némi ellenállásra képes. Vagyis amíg padlóra nem kerül, vagy az edzője, a feltétlen megadás jeléül, be nem dobja a törülközőt. Persze, nemcsak úgy van ám, hogy a legény beáll a szorítóba, aztán üsd, vágd, nem apád módjára csépeli ellenfelét - hiszen a másik legény is vissza-visszaüt. A nyers erő így általában túl kevés a győzelemhez. Kevés bizony! Ahhoz jó adag ravaszság is kell...

Gyakran elnéztem bokszbajnok bajtársam jól kiszámított, megtévesztő mozdulatait. Fürgén táncolva, öklét mindig ütésre készen tartva közelítette meg ellenfelét. Ám ha az ügyesen kitért az ütések elől, akkor hirtelen taktikát változtatva, ravaszdi csellel hátrálni kezdett, mintha tartana ellenfeleitől. De jaj volt annak, aki e fortélyt tévesen értelmezve, megfeledkezett az óvatosságról! Bokszkesztyűt húzott katonatársam egyre csak maga felé csalogatta áldozatát, s egy váratlan pillanatban aztán a jobb ökle előrelendült, s óriási ütést helyezett el ellenfelének szabadon hagyott állára, aki az ütéstől is, a meglepetéstől is megrendülve hiába emelte öklét védekezőn az arca elé, mert míg felocsúdott pillanatnyi kábulatából, az újabb balegyenes máris a szíve táján csattant. Az ingadozó vetélytársat azután jobbról, balról tovább ütötte, amíg az térdre nem rogyott.

Az orrából vérző, felszakadt szemöldökű vesztes (de inkább elpüfölt) ellenfélre a bíró rászámolt, a győztes pedig ott állt. Dicsfényben, diadalittasan a leterített áldozat fölött. Mint a vérengző ragadozó elejtett zsákmánya mellett.

Nem véletlen, hogy a magyar nyelvben - szókincsünket gazdagítva - az öklözés szinonimájaként a bunyó is meghonosodott. Mert bizony bunyó ez a javából! A jól célzott ököl, állítólag, harminc kilométeres sebességgel és ennek megfelelően közel tonnányi súllyal zúdul az ellenfél fejére. Nem is csoda hát, hogy a hivatásos ökölvívók mintegy nyolcvan százaléka többé-kevésbé agysérült. Amint azt a gyakorlat bizonyítja, a sérült agy nem túl nagy akadály e sport művelésében; amiből nyilvánvaló, hogy a boksz nem kimondottan szellemi torna. Erről tanúskodik az a tény is, hogy e sportág művelői között aligha találunk Nobel-dí- jasokat és akadémikusokat...

Persze, mindez az ő dolguk, és talán semmi közünk hozzá. De tessék elképzelni, hogy a bokszolok váratlanul megjelennek a politikában! Természetesen nem kesztyűben öklözve, hanem csak úgy jelképesen. Ők azok, akik a bunyózás szabályait megkísérlik a politikába is becsempészni. A legcsekélyebb erőfölényre szert téve, ellenfelüket mindenáron kiütni igyekeznek. Pillanatnyi fölényüktől elvakulva addig ütik, nyomorgatják a gyengébbet, amíg nem teszik szerencsétlenné.

Elszomorító, hogy a bunyósoknak is őrjöngve tapsoló népes szurkolótábora akad.

Ám, ahogy az életben az már lenni szokott, a veszteseknek is vannak híveik, akik azt vallják: az erő azért mégsem minden...

(zsilka)

KISEBBSÉGPOLITIKA 1995 január 8 Vasárnap