Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-12 / 11. szám
ISMERŐS ARCOK- Kiegyensúlyozott ember benyomását kelted, környezeted inkább ismer vidám, mint szomorú embernek. Az öt iksz azonban óhatatlanul mérlegelésre készteti az embert. Milyen érzés ötvenéves írónak lenni Dél-Szlovákiában, pontosabban Dunaszerdahelyen? Ha jól tudom, huzamosabb ideig sosem hagytad el a Csallóközt. Mi köt ide ennyire - vagy csak így alakult?- Meglehet, a külső szemlélő számára kiegyensúlyozott ember benyomását keltem, mert nyugodt, békés természettel áldott meg a sors, de én azért tudom, hogy belül, a lélek tartományaiban ez egészen másként fest. Valójában tartózkodó, magamba forduló, visszahúzódó alkat vagyok, inkább örökös álmodozásra, finom, amolyan kunderai szo- morkodásra, mélabúra hajlamos, semmint szertelen vidámkodásra. Én is a kishitűségben és önbizalomhiányban gazdag emberek közé sorolom magamat, és hát ebből eredeztethetőek tulajdonképpen az irodalmi kezdeményezéseim is. Mivel sosem bíztam igazán önmagámban, rendszerint visszahúzódtam, kerültem a spontán, közvetlen megnyilvánulásokat, az irodalom hitelesített, bevált nyelvi formáival, eszközeivel próbáltam pótolni hiányzó önbizalmamat. így, az öt iksz táján illenék azt is mérlegre tenni, hogy milyen sikerrel, de ez nem az én feladatom. S hogy milyen érzés ötvenéves írónak lenni itt, vidéken, távol az irodalmi központoktól, egyfajta - vállalt vagy kényszerűen kialakult - elszigeteltségben? Nos, ha ez a megtisztelő érdeklődés nem pusztán a ténynek szól, akkor egészen tűrhető. Leszámítva azokat a korral járó felismeréseket, amelyek tehetségem korlátáira, műveltségem hiányosságaira figyelmeztetnek egyre gyakrabban.- Nagyon erős és tehetséges nemzedék tagjaként indultál a hetvenes évek elején. A Fekete szél című antológiára az egész magyar nyelvterületen felfigyeltek, hasonlóképpen az Egyszemű éjszakás nemzedék jelentkezéséhez. (Ha jól tudom, az idén egyik kiadónk újra megjelenteti az Egyszemű éjszaka antológiát.) Az akkori nagy elvárásoknak szerinted meg tudott-e felelni a nemzedéked?- Az „egyszeműsök” feltétlenül. Elég csak Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc szépen ívelő költői pályáját, kiteljesedő munkásságát említeni. Ők és társaik már az indulásnál érettebbek, kiforrottabbak voltak, egyszersmind felkészültebbek és sokoldalúbbak is, hiszen többen közülük például a mi prózaantológiánkban is helyet kaptak. Az ő színrelépésük erőteljes és a maga módján hódító volt, hiszen hamarosan ott találhattuk őket kisebbségi irodalmunk legfontosabb alkotóműhelyeiben. Szerkesztőként, kritikusként, irodalom- szervezőként cselekvő részt vállaltak abból, hogy a nemzedék által képviselt korszerűbb világlátás és minőségeszmények meghonosodjanak az irodalmunkban. Ez a mi prózaíró-nemzedé- künk esetében nem következett be, noha a Fekete szél megjelenését szintén kitüntető érdeklődés fogadta. A kritika egybehangzóan sokat ígérőnek találta elsősorban Kovács Magda, Wurczel Gábor és néhányunk bemutatkozását. A folytatás azonban elmaradt a várakozástól. Emlékszem, szinte szerencsétlennek éreztem magam, amikor két évvel az antológiát követően én jelentkeztem elsőként önálló kötettel. Nem a túlzott szerénység mondatja ezt velem, de akkor tényleg úgy éreztem, hogy az együttindulás ösztönző élménye ellenére inkább követnem, semmint megelőznöm illett volna a kiemelkedő tehetségű Kovács Magdát és Wurczelt. Akiket szívbéli barátaimként is követendő példaképeimnek tartottam. Máig értetlenül állok Wurczel teljes elhallgatásának ténye előtt, aki egyébként szinFotó: Nagy László BESZÉLGETÉS AZ ÖTVENÉVES Íróval tanácsai. Akkoriban például bele voltam bolondulva az „elveszett nemzedék” íróiba, elsősorban Heming- way-be, és Szeberényi tanár úr nem győzte a fejemre olvasni őrült utánérzéseimet. Mivel nem nyelvtant és irodalmat tanultam Nyit- rán, a könyvtár és a főiskola olvasóterme lett az állandó tanyám, ahol először találkoztam például a legfontosabb magyarországi irodalmi folyóiratokkal. Micsoda meglepetések értek! Faulknert, Fitz- geraldot és másokat olvasva azt sem tudtam, kicsoda Déry, Örkény vagy Ottlik, mint ahogy Csáthról, Cholnokyról, Gozsdu Elekről és számos más ragyogó „kismesterről” is csak évekkel később szereztem tudomást. Mészölyt például előbb olvastam szlovákul, mint magyarul. A kérdésben említett nagyszerű német író főbb műveit pedig csehül olvastam el katonás- Kritikusaid, olvasóid nagyon régen regényt várnak tőled. A nemzedék regényírójává, ugye, Grendel Lajos vált, aki hajszállal követett benneteket. Egy kisregényen kívül azonban (Öregem, az utolsó), amely elég vegyes kritikai fogadtatást kapott, nem próbálkoztál a nagyepikával. Megmaradsz novellistának?- A regényírásról természetesen nem mondtam le végleg, de minek tagadnám, eléggé elkedvetlenített az említett kisregény vegyes fogadtatása. Olyan otromba sajtókritika is érte ezt a szegény kisregényt, amelyen már bosszankodni sem tudtam, főleg annak ismeretében, hogy a kiadó lektorai között irodalmunk két olyan jelese véleményezte a regény kéziratát, akiknek az értékítéletében aligha lehet kételkedni. Utólag az sem vigasztalt, hogy a kisregényt lefordították szlovákra, mert magam is rájöttem, hogy - elsősorban technikailag - elpuskáztam az egészet. Így utólag megítélve, az akkori világképemmel és tudásanyagommal kellőképpen fedezett regényfigurát teremtettem és állítottam a történet középpontjába, csak nem bíztam abban, hogy egyedül i^ megbirkózhatna a regénytörténet szervezésével. Bizonyára ez a sikertelenség is közrejátszott abban, hogy egyelőre maradtam a novellánál. Különben ha úgy írjuk a novellát, ahogy kell, ez a legnehezebb az összes prózai műfajok közül, mert minden egyébnél sebbségünk kultúrája - benne az irodalom szeletével - szerves, elválaszthatatlan, leoperálhatatlan része a nemzeti kultúra hatalmas organizmusának, akkor a szlovákiai magyar irodalom létezését olyan természetesnek kell vennünk, mint az örökké fejlődő tudatot, melyet az ember formál önmagáról és arról a világról, amelyben él, dolgozik és küzd. Ilyeténképp önmagától értetődő, hogy produktumaival képes, és szerintem gazdagítja is az egyetemes magyar irodalmat. Csak az sokszor nem vesz róla tudomást. Abból az elterjedt vélekedésből kiindulva, hogy néptöredékek, etnikumok, kisebbségek sajátos világának, léthelyzetének ábrázolásával, irodalomba emelésével rendszerint másod- vagy harmadrangú írók szoktak foglalkozni. Az igazi menőket mindig a létezés egyetemes kérdései foglalkoztatják. Az ilyen értelemben használt kisebbségi jelzőt akár sértőnek is találhatja valaki. A kisebbségi irodalom specifikumának pedig - s hadd ismételjem meg én is: ha egyáltalán létezik ilyen kategória - legszívesebben a fertőzésveszélynek, csüggedésnek fokozott mértékben kitett lelkületűnk tisztántartását, ha úgy tetszik, higiéniáját tartanám; de ez inkább óhaj, mint vélemény. Mindenesetre szembe kell néznünk a ténnyel, hogy az irodalom helyzet adta szerepe véget ért. Az olvasó négy évtizeden át a mi tájainkon is a sorok között kereste a maga igazát és .Minden ember egy novella" tén csallóközi, s akinek már az antológia megjelenése előtt egy kötetre való érett, a prózairodalom modem irányzataival rokonságot mutató írása volt. No de hagyjuk... Most, ötvenévesen azért úgy érzem: elmagányosodásunk, elbal- tázottságunk, frusztráltságunk és minden tökéletlenségünk ellenére mi nagyjából elég stramm gyerekek vagyunk. Csak hát az élet, az élet! Annak van immár híja...- Első köteted borítóján volt olvasható: „írásaiból a Csallóköz levegője árad, ami történeteit helyhez köti és jellegzetessé teszi. ” El tudod fogadni ma is a csallóközi jelzőt? Egyáltalán, mit jelent számodra a szülőföld, anyanyelv fogalma?- Nem tartom különösebb erénynek, de szerencsétlenségnek sem, hogy leszámítva azt a néhány főiskolás diákévet, amit Nyitrán töltöttem, továbbá dél-csehországi katonáskodásom idejét - hosszabb időre még nem hagytam itt a szölőföldemet. Mindnyájan tudjuk, hogy a szülőföld csupa forma és vonal, illat és szín és hang, amivel lényegi kapcsolatba kerülve, kommunikálva az érzéseink kifejlődnek. Nekem a maga tárgyi világával, nyelvével, hagyományaival és persze létezni akaró szellemiségével a Csallóköz vált a sorsommá. Beszűkítő értelmében sosem szerettem és ma sem tudom elfogadni a csallóközi jelzőt. Az a véleményem, hogy a mostani szabadabb világunkban a végleges megfeneklés, provinciális világlátás fenyegető veszélyei könnyebben elűzhetők-kikerülhetők azáltal, ha a fizikai létezés szűkre vont, sokszor ingerszegénynek tetsző köreit a szellem táncoltató ereje megfelelően kitágítja.- Kiket tartasz mestereidnek, kik hatottak rád legerősebben? A kérdésben sunyimód benne foglaltatik a szlovákiai magyar irodalom is. Egyik remek novellád - vagy legalábbis a címe - többek közt Heinrich Böllre utal...- Fiatalabb koromban, az első próbálkozásaimat megelőző időszakban nagyon sokat, de válogatás nélkül olvastam. Mindent fölhabzsoltam, amihez hozzájutottam. Alapvető változást ebben Nyitra hozott, a Fórum diáklapot írók és szerkesztők - többek közt Batta Gyuri, Kovács Magda, Megyeri Andrea, Agócs Vali, a képzőművész Szilva és Janiga Jóska és mások - társasága. Mindezen felül pedig a csoporttal foglalkozó Szeberényi Zoltán intelmei és kodásom idején. Ilyen szertelen, csapongó volt az én szellemi készülődésem. Aminek aztán a hetvenes évek elején az Irodalmi Szemle általam igen nagyra becsült szerkesztő-hármasa, Tőzsér, Duba és Koncsol megpróbált a készségeimnek megfelelő irányt szabni. Amúgy is meglehetősen tekintélytisztelő vagyok, de az ő akkori ösztönzésüket, tehetséggondozó munkájukat példaértékűnek tartom irodalmunkban. Duba Gyula egyébként prózaíróként is letagadhatatlan hatással volt rám. Rajta kívül akkoriban elsősorban Gál Sándor novellisztikája ragadott meg. Később aztán a mágikus realizmus dél-amerikai írói nyűgöztek le, a kortárs amerikai próza jelesei, a magyarországi Péterek, vagyis Nádas, Esterházy, Hajnóczy és így tovább...- Mi a véleményed a posztmodernről, avantgárdról? Úgy tűnik, téged kevésbé vonz a kísérletező próza, inkább maga a történet érdekel. Kifejezi ez a prózaeszményedet is?- A divatos irányzatok, az írásművészet lehetőségeinek kitágítására tett kísérletek mindig is érdekeltek, de tulajdonképpen egyiknek sem kerültem az uszályába. Alapvetően az ábrázolás realista hagyományait követem. Az emberi lélek iránti fokozott érdeklődéssel, persze, hiszen ez a modern próza legfontosabb jellemzője. A történetről magáról legtöbbször ugyan nem mondok le, de sikerültebb írásaimban talán észrevehető, hogy például a sajátos „regionális realizmust” (Za- labai) mutató helyi szín, csallóközi atmoszféra jelentősége rendszerint visszahúzódik, a tájból meghatározott történés rövid úton mindig átúszik a lélek mögöttes régióiba, s a meghatározó a pszichikum világa lesz. Legalábbis arra törekedtem, hogy az legyen. Különben az önvallomásos próza felé is tettem lépéseket, de ezzel kapcsolatban azt vallom, hogy mivel a magam tapasztalatát is csak valamilyen közösből nézve tudom elfogadni, íróként lehetek én bármennyire magányra kárhoztatott és autonóm, csak ebben az együttállásban tudom azt hitelesen elbeszélni. Ahogy Esterházy írja valahol: elbeszélni csak a közösen tudottat lehet, éppen azon célból, hogy ez közösen tudott legyen. Művészeti irányzatként tehát valamiféle posztrealizmust tudnék elképzelni, ha egyáltalán lenne ilyesmi... nagyobb önfegyelmet igényel. Ha bírok némi önkontrollal és technikai felkészültséggel, akkor azt ennek a műfajnak köszönhetem. Meg aztán úgy veszem: az emberek, akaratuk ellenére, maguk is mind novellák. Járnak a világban és olvassák egymást. Ki rossz novella, ki jó, ki szomorú, ki vidám... A regényírás elsősorban azért csábító mindenki számára, mert mai és holnapi kihívásokkal szemben rangot őrző, szerepet biztosító formája a művészetnek.- Hogyan élted-éled meg a rendszer- változást? Sokan azt vallják, joggal, hogy legszebb éveiket vette el a régi rendszer. Te hogy vagy ezzel? Érdekel a politika?- Sosem tartoztam a termékeny írók közé, általában három-négy évenként szokott a kezem alól kikerülni egy-egy könyv. Ebben a rendszerváltás, a bársonyos forradalomnak is nevezett társadalmi fordulat sem hozott — egyébként várakozásommal ellentétben, hiszen tagadhatatlanul lelkesítő élményként éltem meg az események kezdeti szakaszát - változást-javulást. Ellenkezőleg. Nem voltak különösebb szerepvállalásaim, esetleg csak helyi szinten, de valahogy azért mégis elragadtak az események a rendszeres szépírástól. Hagytam magam elsodortatni valahová az anyagiassá váló) világ boldog tudatlanságába, együgyűségébe. Szóval olyasféle állapotba jutottam, melyből nem is olyan könnyű kievickélni, amely nem ihlet írásra. Mert ahogy Tőzsér is megfogalmazta ennek kapcsán egy helyütt: írásra valójában csak az írott szó indít - az úgynevezett valóság legfeljebb élni sarkall... Ami pedig a politikát illeti, egyáltalán nem vagyok boldog tőle, hogy a kenyérkereső foglalkozásom miatt mindennapi kapcsolatban kell, hogy legyek vele. Nem állítom ugyan, hogy a politika az életben a legkevésbé lényeges és a legkevésbé értékes valami, de a sok politikai acsarkodás, vagdalkozás láttán sokszor okkal érezhetjük úgy: csupán mocskos hab a folyó felszínén, míg a folyó tulajdonképpeni élete sokkal mélyebben zajlik.- Mi a véleményed a szlovákiai magyar irodalomról? Képes-e gazdagítani az egyetemes magyar irodalmat, s ha igen, mivel? Szerinted mi a specifikuma a kisebbségi irodalomnak, ha létezik ilyen kategória? Elfogadod-e a kisebbségi jelzőt, vagy sértőnek találod?- Ha úgy vesszük, hogy nemzeti kivigaszát. Az író-olvasó találkozókra azért jöttek össze az emberek, mert ott gyakran hallottak őszinte szót, és maguk is kiönthették a szívüket.- Első elbeszélésköteted, a Vihar előtt óta öt könyved jelent meg. Elégedett vagy ezzel a teljesítménnyel? Mit tervezel a közeljövőben, egyáltalán szoktál-e terveket csinálni?- Természetesen sem mennyiségét, sem minőségét tekintve nem vagyok elégedett eddigi teljesítményemmel. Kishitűségemből eredően sokszor még abban is kételkedni szoktam, hogy tudok-e írni egyáltalán. Innen nézvést viszont már jobb a helyzet: néhány novellámnak, úgy tűnik, esélye van, hogy fennakadjon az idő rostáján. Lassan, nehezen és rendszertelenül írok, ezért aztán nem szoktam nagyszabású terveket csinálni. Életem második fél évszázadában szeretném naplóírásra fogni magam. Vannak dédelgetett regényterveim is, csak egy komolyabb betegség után egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy kellő testi és szellemi erőnléttel rendelkezem a regényíráshoz. Leghamarabb talán a régóta tervezett gyermekkötetemet csinálom meg. Az elmúlt másfél-két évtizedben az úgynevezett eldöntetlen évek élményköréből nem egy ifjúsági elbeszélést is írtam; kiegészítve, felfrissítve ezeket szeretném könyvbe szerkeszteni. Úgy tudom, az ilyen könyvekből mindig is hiány volt irodalmunkban. Persze, igyekeznem kell, nehogy az esetleges olvasóimat időközben teljesen elrabolja a tévé és a videó. Érdekességképpen azt is megemlítem, hogy szülőfalum polgármesterétől pedig egy falukönyv, amolyan monográfia megírására kaptam ajánlatot. Ilyet még nem csináltam, viszont tény, hogy elég sokat tudok szülőfalum múltjáról.- Vannak-e álmaid? Mit szeretnél elérni, mi az, ami hiányzik az életedből?- Álmaim? Például szívesen kipróbálnám magamat a teljes anyagi biztonság, függetlenség állapotában. Hogy mihez kezdenék? Mint élnék vele? Mire használnám ki és milyen hatásfokkal? A tévét nézve gyakran gondolok hajókra meg utazásokra: a képzeletbeli utazások nagyon kényelmesek, minden bosszúságtól mentesek. A belülről korlátlan ember idővel ugyanis szerény lesz; kevesebbet utazik, s már-már beéri egy falragasszal, mely az utazási iroda ablakában a végtelenre figyelmezteti... Kövesdi Károly INTERJÚ 1995. március 12. l/BSÉnwp
