Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-12 / 11. szám
~r látszik, az ENSZ-ben szinte CX ~\7 már sportot űznek abból, V hogy minden évre kitalálja- ** nak valami jelszót, valami vezéreszmét, amelynek égisze alatt nagy hűhót lehet csapni a semmi körül. így született meg egykor a nők éve, majd a gyermekek éve, így lett a tavalyi esztendő a család éve és az idei - nóta bene! - a tolerancia, magyarán a türelem éve. Szó se róla: az eszme valóban szép, s az igyekezet - hogy ebben az évben az egész világon a tolerancia kerüljön előtérbe - több mint dicséretre Hol terem a türelem? méltó. Csakhogy félő, hogy ez az igyekezet is úgy sül majd el, mint az előzők. Lesznek fényes értekezletek. elhangzanak magasröptű elmélkedések és világmegváltó gondolatok, megjelenik majd számtalan publikáció, az egész világ a toleranciától lesz hangos, csupán azokhoz nem ér el, akikhez kellene. Mert igen kétlem, hogy a fekete Afrika szárazságtól, éhségtől, polgárháborúktól gyötört lakói, a boszniai vérengzések ártatlan szenvedői, a nagy orosz testvér halálos ölelésében fuldokló csecsének így képzelnék el a tolerancia évét. De ne menjünk olyan messzire: az ausztriai pokolgépes merényletek cigány áldozatai, a cseh bőrfejűek, a szlovákiai fajvédők és nemzetvédők támadásainak célpontjai a türelemnek aligha ilyenfajta megnyilvánulásairól álmodoztak. És az utcán kolduló gyerekek, az üzletben a filléreiket számlálgató nyugdíjasok sem. S nem hiszem, hogy a vitás ügyeiket fegyverrel intéző „úriembereket”, vagy a pozsonyi parlamentben egy jobb konc reményében egymás torkát is átharapni kész honatyákat ez az eszme vezérli. Ugyancsak naiv ember lehetett, aki azt gondolta: ha az egész évben a nemzetközi fórumokon és a világsajtóban másról sem esik majd szó, mint a toleranciáról, azáltal a világ maga is toleránsabb lesz. A toleranciát, az egymás iránti türelmet ugyanis nem lehet napokhoz, évekhez kötni! A tolerancia csakis az emberhez, az emberi léthez köthető. Nem teremthető meg egyik napról a másikra. Nagyon valószínű, hogy hosszú és keserves időszaknak kell még eltelnie ahhoz, hogy a világ felismerje a tolerancia értékeit. De ehhez minden embernek először is önmagában kell elkezdenie a türelem, a másság iránti tisztelet megteremtését. Ha másra nem, az első lépések megtételére talán mégis jó alkalom lesz (lehet) ez az év, s azon belül az a hét (március 20-26. között), amelyet - a tolerancia évén belül - a rasszizmus és intoleranciaellenes kampánynak szentelnek szerte a világon. Próbáljunk meg legalább most egy kicsit türelmesebbek, megértőbbek lenni egymáshoz. Lehet, hogy a végén egészen megszokjuk... S. Forgott Szilvia “Lgy TOMÁúiVízHolnapra talán már más dolgok foglalkoztatják, s a közelgő vasárnap imája után Isten erőt is ad a vallomáshoz. „Vallomás, vallomás...de hát mitől ennyire nehéz szemébe nézni azoknak, akiktől nem tudtam elszakadni, s most már nem is akarok?” fordult szembe önmagával Erőssy Szilárd. „Mitől tartok, ha minden mozdulatuk, gesztusuk mögöttesét ismerem? Anyám és apám nem tudnak eltitkolni előlem semmit. Meg ott áll mögöttük a kisváros valamennyi lakója. Talán már nem is lehet zöldségboltban, fodrásznál vagy csupán járdaszéli beszélgetésben elejtett örömük és panaszuk, amit rövid időn belül ne hallanék vissza. Sokszor vélem úgy, hogy az a szeretet, amit a velük bármily módon érintkező emberek felé sugároznak, visszafelé is hat rájuk. Gyakran úgy, hogy a kisváros lakói bennem látják az eszközüket, amely feltételezésük szerint, bizonyosan mélyebb érzelmeket is közvetít feléjük. Pedig ha tudnák, hogy anyám és apám nyitottsága és őszintesége mennyire egyoldalú, tehát részemről viszonzatlan, talán nem hoznák tudomásomra a szüleimtől megtudott dolgokat.” Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Trúdinak sem tárta fel anyja sorsának legnagyobb tragédiáját. Pedig a fiatalasszony sorsában ezernyi hajszálér valamikor talán érintkezett is az ő szülei sorsával. Ha a valóságban nem is, akkor a történelmi sodrás közlekedőedényei nyomáskiegyenlítődéseinek hatására. Horkai tévedett, amikor Szilárd édesanyjának nagyanyját Szilárd üknagyanyjának mondta. Érzelmi felindultságában arra sem maradt figyelme, hogy helyesbítse. Terezínben a dédnagyanyja halt meg. „Meghalás, emberi halál, az élet szóval azonos értékű szavak” mozdult benne ismét a önvád. „Nemhogy szavaim, de fogalmam sincs arról, ami történt. Hiszen úgy pusztultak el, mint az állatok, HYDE PARK, KAPTAFA É$ TÁRSADALMI SZEREP KÖVESDI KÁROLY Van Lubomír Feldek cseh illetőségű szlovák költőnek egy verse, a Hyde parki szónokok, amely 1986-ban jelent meg a Szlovák a Holdon című kötetben (magyarul Hizsnyai Zoltán fordításában közölte nemrég a Kalligram folyóirat). A vers arról szól, hogy a londoni parkban a kis szlovák nép költőjében eldől a borjú, és a kitárulkozó, önterápiás őrültekhez hasonlóan ő is elkezd szónokolni - a nagyszombati csoport jelentőségéről a világirodalomban. Egyetlen hallgatónak, akitől az „ihletet” kapta, s aki természetesen egy szavát sem érti. Nem tudhatni pontosan, mi váltotta ki a verset. A helyzet par excellence komikuma, vagy a kommunista karámból érkezett költő keserű rácsodálkozása a nyugati szabad világra? Talán a hiábavalóság érzése, amely gyakran kínozza az alkotót a művészet értelmével kapcsolatban? Meglehet, egyszerűen a feldeki önirónia; lám csak, barátocskám, mi művészek valahol ugyanolyan exhibicionista, öntetszelgő pojácák vagyunk, mint ti, akik coca-colás ládán ágáltok, felhívandó magatokra a figyelmet. A vers születésének dátuma természetesen némi lázadói attitűdöt is sejtetni enged: a nyolcvanas évek közép-európai társadalmainak a szalon- és rendszerképes hivatalos művészete ellen leginkább bohóckodással lehetett lázadni. *** Feldek persze aligha tett ilyet a valóságban, de nem is ez a lényeg, hanem a Hyde Park-hasonlat, amely elgondolkodtató, ha kultúráról esik szó itt és most. Hogy az egyre növekvő coca-colás ládahegyek melyikén ágál a művész? A halom tetején, vagy a kupacból kivetett, a legrozzantabb, ütött-kopott dobozon, valahol a park-társadalom félreeső zugában? A pázsit szélén, vagy annak epicentrumában? Valószínű, hogy keveseknek adatik meg még jó ideig, hogy olyan társadalmi figyelemben (és az új hatalom szűkülésében) részesüljenek, mint például Szolzsenyi- cin, aki (igaz, némileg keletebbre tőlünk, s egy lezártnak tekinthető, Nobel-díjjal jutalmazott - bár eléggé még nem értelmezett - életművel a bőröndjében) a rendszer bukása után prófétaként érkezhetett haza, s vidéki diadalútjain túl az orosz parlamentben is véleményt mondhat - íróként. Azaz, úgy formálhat jogot a Hyde parki coca-colás ládahegy csúcsára, hogy megmaradt a kaptafánál. Esetünkben különösen fontos kihangsúlyozni a kaptafát. Majdani kutatók, történelem- és irodalomtörténet-írók csemegéje lesz foglalkozni azokkal a magatartásformákkal, amelyek előgomolyogtak a fal mögül régiónkban a berlini csákányütéseket követően. Érdekes lesz húsz, harminc év vagy egy-két generáció távolából megfigyelni, hogyan csődültek be a politikai arénába a művészek Közép-Európa hirtelen felszabadult országaiban. Esetenként a hatalom csúcsaira, ahol elnökök, pártvezérek, nemzetmentő szervezkedők lettek, odahagyva az íróasztal csöndjét. A jelenséggel már többen foglalkoztak, kimondva, hogy aki tartósan lemond az alkotói magányról, nagyon könnyen tévútra siklik. Politika és irodalom viszonya régiónkban mindig is beteges tünetként volt jelen (különösen Magyarországon), mert ebben a térségben a politika erőszakosságával szemben mindig is az írók jelentették a józanságot és a szabadság (a józanság) stratégiáját. *** Van azonban a dolognak egy másik, nem kevésbé elhanyagolható oldala is, amellyel kevesen foglalkoztak, s ami a rendszerváltás dacára (vagy attól felerősödve) megmaradt, és szorosan összefügg a társadalmi elismerés igényével: a művészi pozíciónak a társadalmival történő vegyítése. Magyarán: társadalmunkban nyugtalanítóan folytatódik az a gyakorlat, mely szerint nem a „szakma” osztja az elismerést és nem az szabja meg (pedig elsősorban, sőt kizárólag az ő tisztje lenne) az értékek rendjét és rangsorát, hanem a sajtócsászárok, a médiák, a politikai kóklerség. Igaz, maguk az alkotók is klikkekre szakadtak, táborokba verődtek - jobbára politikai irányvonalak és meggyőződés mentén -, s egy-egy tábor között akkora szakadék tátong, hogy alig van remény tisztességes értékrend kialakítására. Mindenki a maga táborát élteti, olvassa és emeli piedesztálra, miközben lassan már a kommunikáció is megszakad egy-egy csoport között. Népi-urbánus, nemzeti-liberális művészeti ellentét és vita, tudjuk, a két világháború közti Magyarországon is folyt, de korántsem a maihoz hasonló éles határok mentén. A kommunizmust megelőző időkben vagy a szerencsétlen 38-at megelőzően azért volt egyfajta társadalmi egyezség (vagy tisztesség) a művészeti életben, amely a másik szekértáborhoz tartozó, másféle értékrendet képviselő alkotót nem engedte a sárba taposni; a más-más esztétikai, művészeti, társadalmi modellre felesküdött művészt nem tolvajozták, bugrisozták le olyan vehemenciával, mint manapság. *** Ennek a Hyde parki vitának, persze, a határokon túl rekedt magyarság kultúrája és kultúrával (is) élő népcsoportjai isszák meg leginkább a levét. Őket osztják meg leginkább, s éppen akkor, amikor végre ők is ablakot nyithatnak az anyaországra, s onnan is láthatókká válnak. Már a puhuló diktatúra idejében, főleg a nyolcvanas években gyakorlattá vált, hogy az anyaország rossz lelkiismeretének kompenzálására kitippeltek országonként egy-egy (egy-két) figurát, akik képviselni voltak hivatottak a szlovákiai, erdélyi, vajdasági, kárpátaljai irodalmat, művészetet. Ők voltak a kisebbségi irodalom, akik számára a legvidámabb barakkban fenntartottak néhány coca-colás ládát, hadd szónokoljanak és nyilat- kozgassanak a sanyarú kisebbségi sorsról. A helyzet ezen a téren, mondhatnánk, végre változni látszik. Ma már nem ritkaság, hogy kisebbségi kiadó könyvbemutatót tart Budapesten, Bécsben, avagy nyugaton, Erdélyben élő alkotó tart előadást Pozsonyban. A színházak életében a közös produkciók, rendezőcserék lassanként megszokottá válnak, hasonlóképpen festőink, szobrászaink külföldi kiállításai, ha kisebb gyakorisággal is. Végre hazatalálunk, s nem csupán azért leszünk érdekesek alkotókként, mert „odaátiak” vagyunk. Mert ugye, negyven éven keresztül a csapból is a hídszerep dala folydogált, miközben a fene sem akart híd lenni, különösen úgy, hogy egyik part sem vállalta a pillérek tartását. Magyarul alkotó művész (s nem feltétlenül csak a nyelv kategóriájában) a magyar kultúra része és részese. S bizony, abba kellene hagyni végre az egyre unalmasabb vitákat arról, hová is tartozik a kisebbségben élő alkotó, s ami még Udvösebb lenne (ám erre, sajnos, kisebb az esély), hogy ne a kisebbségi politikusok besorolási gyakorlata érvényesüljön a kultúrában: ez a miénk, ez a tiétek. Hogy végre a Hyde Park szabadsága, de a kaptafa becsülete legyen a mérce. A politikusok felelőssége pedig ott kezdődik, hogy ha már sebtiben tető alá hoznak egy alapszerződést Magyarország és Szlovákia között, vegyék fontolóra a kulturális autonómiánk kérdését, mert azzal a gyakorlattal, amelyet a szlovák kulturális tárca kezd alkalmazni (hogy kisebbségi kultúrának a délszlovákiai szlovák kultúrát tekinti), a legsötétebb nyomorúság és züllés kezdődik a szlovákiai magyar szellemi életben. Aztán se Hyde Park, se kaptafa, se társadalmi szerep, legfeljebb egy-két díszmagyar a szlovák kirakatban. vagy még méltatlanabbul. Kiéheztetve, sárba taposva, megalázva és meggyalázva.” Trúdi feltételezhetően megértené vívódását, hiszen mindaz, amit róla tud, illetve amit a fiatal- asszony elmesélt neki a családjáról, a lelkek mélyén sorsuk és a többiek sorsának igen sűrű érhálózatával kapcsolódik egybe. A történelem európai sodrása mozgatja őket mind a mai napig. A fiatalasszonnyal való első találkozásakor megérezte, hogy a felszínen megmutatkozó lelki kiszolgáltatottság többet takar. Nőként az első percekben megnyílott Szilárd számára, de az ember, aki ni. Amikorra meg a dolog kiderült, a kötelezőnél egy esztendővel később elkezdett iskolában, a hatalomra került kommunisták már leeresztették a vasfüggönyt. Trúdi egyike volt azoknak, akik megmaradtak németnek. Különös módon, erre nagyszülei nevelték. Az öregek hatvankilencben haltak meg, Trúdi szerint, félelmükben, az oroszok bevonulását követő időszak megtorlásaitól tartva. Ha azok nem is következtek be oly módon, mint a németek kitelepítése idején, nem sejthették, hogy a történések felértek egy lelki gettósítással. És ez az a pont, ahol Trúdinak és Szilárd szüleEurópai sodrás családját, annak sorsát, szülei, rokonai életét örökíti át emlékeiben, csak a szeretkezéseik utáni órák alatt lett láthatóvá. Trúdi tudatosan, Szilárd számára olykor érthetetlen következetességei élte életét. Attól volt igazán boldog, hogy Szilárd az első pillanattól az embertársát látta benne, nemcsak a biológiai nőt. Nem azt a lényt, akiben a férfiak létezésüket folytató utódok világra hozóját látják, így nem is azt a nőt, akit megfosztott a sors attól a küldetéstől, amiért e világra született: az emberi utódok szaporításától. Talán ettől a hiánytól befolyásolva tudja Erőssy Szilárdot annyira szeretni, mintha gyermeke lenne. Három évvel idősebb Szilárdnál, ami azonban már elegendő ahhoz, hogy az érzelmi emlékek szintjén fel tudja idézni azt az időt, amikor a Szu- déták egyik völgyében gazdálkodó családját könyörtelenül kitelepítették. Arra pontosan emlékszik, hogy szülei őt édesanyja cseh nemzetiségű nagyszüleinél hagyták. Egy gyereket a hatóságok és a karhatalom szeme elől jobban el lehetett rejteinek sorshajszálereiben a történelem sodrásának mélyárama akár találkozhatott is. Ezt kellene az előtte álló vallomástétel alapjává tenni. „Nem lesz ez újabb gyávaság a részemről?” szegezte magának a kérdést Erőssy Szilárd. „Egyáltalán, meg tudják érteni egymást a nyelvi különbségek ellenére is? ” Már-már kezdte azt hinni, hogy a kételyek újabb sorakoztatása talán elegendő lesz időhúzáshoz, míg Trúdi megérkezik az esedékes szállítmánnyal. A Fordja legalább annyira megbízható, mint ő maga, akár üzletemberként, akár asszonyként. Addigra talán sikerül szüleit ráhangolni a találkozás kiszámítható meglepetéseire. Tudta, kemény, önmaga számára is megerőltető beszélgetések állnak előttük. Ezekkel együtt itt a szokásos szombati heti összesítés, a könyvelő számára előkészítendő papírok, banki bizonylatok, számlák, vámbefizetések, minden, ami egy élelmiszernagykereskedésben naponként a változást jelenti. Utána be kell ugrania a még nyitvatartó videofilmkölcsönzőjébe, ahol pénteken, szombaton és vasárnap a legnagyobb nyüzsgés... Hirtelen zaj zavarta meg az elvégzendő feladatok számbavételét. Ösztönszerűen villant át az agyán, hogy Trúdi érkezett meg váratlanul. Mivel azonban sem a robaj előtt, sem a robaj után nem hallott autózúgást, csalódottan állapította meg a tényállást. Az őr vaskapuhoz támasztott kerékpárja földindulást sejtető dörejjel dőlt le a kavicsos raktárudvarra. Erőssy Szilárd kitöltötte az ilyenkor szokásos feketekávét. Két csészébe, hogy alkalmat találjon az őrrel folytatott újabb beszélgetésre. „Persze, szokás szerint keresni fogja váltótársát, akit késő este hazaküldtem” derűsködött magában. „Talán már sejt valamit, mert mindig hitetlenkedve veszi tudomásul a magyarázatot, hogy a társa előbb elment, mint ahogy ő megérkezett.”- Nocsak, nocsak, nem jött meg a cseh nőcske? - ízetlenkedett az őr. Legszívesebben felpofozta volna, de hát első pillanatban fellobogó dühét egy korty meleg kávéval oltotta el.- Képzelje, csak a jövő héten jön. Ha jól számolok, maga lesz a szabadnapos, tehát csak szombat este jön szolgálatba. Nem lesz alkalma a nyálát csorgatnia. Máskülönben meg vegye tudomásul: nem cseh, hanem német.- Nem is azért viccelődöm, csak hát este a kug- lizóban a Sivy testvérek részegen mindenfélét ordítoztak, hogy a maga anyja zsidó, a nője meg cseh. Most már végképp nem értem a dolgot. Anyját a németek hurcolták meg, apját a cseh csendőrökkel deportáltatták... Erőssy Szilárd nézte ezt a szerencsétlen alakot. Szavai mögött a beszűkült szolgalelkűség feketefehér világa derengett.
