Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)
1995-12-29 / 300. szám, péntek
4 j ÚJSZÓ PO R TR É - HIRDETE S 1995. december 30. AT HOME GALLERY Károlyi Zuzsanna és Somorjai Kiss Tibor tárlata Az idei advent bőkezű a hazai képzőművészettel szemben, ám (mint az már Szlovákiában, sajnos, természetessé és megszokottá vált) nem az állam, a kulturális tárca, hanem a külföld és a magánkezdeményesek jóvoltából. December folyamán a Bécsi Iparművészeti Főiskola professzorának W. Hutter műtermének bemutatásával kezdte meg pozsonyi működését az Osztrák Nagykövetség Kulturális Központja (Zöldszoba utca), ezzel egyidőben nyílt meg, ugyancsak fővárosunkban, az l-es számú Galéria (Mihály-udvar, Mihály utca 3.), ahol a Jan Saudek eddigi fotóművészi pályafutásáról keresztmetszetet nyújtó tárlat tekinthető meg. December 9-én pedig Somorján avattak új galériát AT HOME GALLERY néven. rekszenek, mégpedig oly mértékben, hogy alkotásaiban a technika önmaga témájává válik (Litográfia). Hallatlanul ritka ez az effektusoktól, tetszetős pózoktól mentes művészi megnyilatkozás, amely az őszinteségre, a saját gondolatok és művészetszemlélet közlésére helyezi a hangsúlyt. Ugyanebből a miliőből táplálkozik Somorjai Kiss Tibor festészete és grafikai munkássága. Személyében Somorja szülöttjének az alkotásait láthattuk viszont, valamint annak bizonyítékát fedezhettük fel, hogy a kisebbségi létet nem csak bezárkózva, gettósítva élhetjük meg, hanem nyitottan, ám a másságot mégsem tagadó szemléletjegyében fogant általános érvényű művek létrehozásával is. Erről tanúskodnak az elismerések, az 1993-as Derkovits-ösztöndíj, az 1994ben odaítélt Wilhelm Höpfner-díj (Németország), a Mozgó Világ Nívódíja, valamint a Magyar Képzőművészeti Főiskola Képgrafika Tanszékén betöltött műhelyvezető tanári poszt. Somorjai Kiss Tibor litográfiái és festményei sokak számára ismerős életérzést fogalmaznak meg a képzőművészet formai tárházából merítve. A szűkszavú képaláírások (Híd, Átjáró, Lépcső, Elrohanó), valamint a grafikák képi világa a bizonyosság és bizonytalanság, a menekülés és maradás mezsgyéjén örökítik meg az egzisztenciális létbe taszított közép-európai egyént, akinek mérhetetlen magányát az indusztriális kor létesítményei és a posztindusztriális kor válsága csak növelik, így elsősorban önmagának kell meglelnie az örök fény felé vezető, illetve az általa jelölt utat. Somorjai Kiss Tibor: Lépcső (litográfia, 1993) Kiss Suzanne és Csaba, az új somorjai magángaléria tulajdonosai saját otthonukat nyitották meg mind a képzőművészek, mind a művészetbarátok és művészetpártolók előtt. Tették ezt a "korábbi lakótelepi sztereotípiáktól mentes Gazda sori új emeletes sorház lakásában, mégpedig egy budapesti művészházaspár, Károlyi Zsuzsanna és Somorjai Kiss Tibor közös tárlatának bemutatásával. A művészek kiválasztása, a galériaavató és a lakóház homlokzatát díszítő „AT HOME GALLERY" felirat sejteni engedi, hogy a galériát útjára bocsátó fiatal házaspár, a Csallóköz egyik központjában, az egyetemes érvényű művészeti mérce próbáját is kiálló hazai és külhoni művészetet várja otthonába. Károlyi Zsuzsanna és Somorjai Kiss Tibor Németországban, a Lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán szereztek diplomát. Egy-egy egyéni és csoportos tárlattól eltekintve rendszeresen 1990-től vannak jelen mind a magyarországi, mind a külföldi képzőművészeti porondon. Károlyi Zsuzsanna, aki a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola grafika szakos tanára, éppen az elmúlt esztendőkben vívott ki több nemzetközi elismerést, mégpedig a HGB Emblémapályázat és a DB Buchkunst Austellung plakátpályázat egyaránt 2. díját szerezve meg, mindkettőt Németországban. A somorjai kiállításon grafikával szerepelt, amelynek több technikáját felvonultatva a kontemplatív képzőművészet világába vezette a szemlélőt. Tárgynélküli, a figurativitást mellőző munkái a képzőművészeti technikában rejlő lehetőségek kiaknázására töSomorjai Kiss Tibor: Piros híd (litográfia, 1994) A képzőművészet mívességet igénylő műfajaiban, technikáiban, hagyományos formanyelvet alkalmazva igencsak nehéz érdemben „megszólalni" az ezredfordulóhoz közeledve. S ha ez mégis sikerül valakinek, akkor méltán vív ki elismerést azok körében is, akik egyébként a „más kreativitás" (R. Matuštík) művészete mellett voksolnak. Kitűnő példa erre Károlyi Zsuzsanna és Somorjai Kiss Tibor művészete, akiknek jóvoltából korszerű szemlélet jegyében, mához szóló tartalommal nyilvánulnak meg a ma már klasszikusnak mondható technikák és műfajok. HUSHEGYI GÁBOR V. Akvarell Triennálé Nemrégiben egy irodalmár barátommal arról beszélgettünk, hogy ha egy rendezvényt egyszer vagy kétszer rendeznek meg, akkor még lehet véletlenről beszélni. Ha harmadszor is sor kerül rá, akkor már lehet a hagyományt emlegetni. Az ötödik évet pedig kis jubileumnak is elfogadhatjuk. A losonci Nógrádi Galéria az idén ünnepelt, ünnepelni szeretett volna. Hiszen pontosan 15 évvel ezelőtt kezdte meg munkáját, s az egyik legnagyobb hatású rendezvénye, a háromévenként megrendezett Akvarell Triennálé az V. évfolyamát érte meg. A művészeti ágak ezen időszakának helyzetét vizsgálva mindkettő tiszteletreméltó szám. Egy tudatos, problémákkal küzdő, szinte fanatikus hittel elvégzett munka eredménye. A Triennálé megnyitóján a galéria akkori igazgatónője még azzal a reménnyel ajánlotta figyelmünkbe a képeket, hogy kis közösségével karöltve három év múlva ismét így együtt találkozunk. Csak pár nap telt el, s e sorok írásakor ért a hír, amit a lapban már olvashattak, hogy dr. Szabó Kingát leváltották. Információim szerint az új igazgatót váratlanul, felkészületlenül érte kinevezése, hiszen fetételezhetően ő is tudatosította, hogy ha - ha vállalja a Galéria eddigi küldetését, akkor az igazgatói ténykedés más szempontokat, ihletettséget és munkát is igényel, mint a szobrok, alkotások művészi megformálása. A háttérben egyértelműen felfedezhető politikai motivációt elemezve nagy kérdés, hogy tudja-e a Galéria folytatni azt az élményt adó - nevelő, színvonalas munkát, melynek eddig a tanúi lehettünk. Az említett kis jubileumok mellett az idén emlékeztünk meg Bácskái Béla festőművész születésének 60. évfordulójáról. Ő volt az, aki a Galéria irányvonala kialakulásának időszakában javaslatot tett arra, hogy rendszeresen foglalkozzon az akvarellel, mely a legtöbb nógrádi festő életművében jelentős helyet kapott. A növekvő érdeklődés, a beküldött művek színvonalának állandó emelkedése egyértelműen bizonyította a gondolat helyességét. Bácskái korai halála nem tette számára lehetővé azt, hogy lássa és érezze az első triennálé hangulatát, s így azt sem, hogy megélje azt, hogy az idén a kiállítás nemzetközivé vált. Az idő múlásával lett örömteli gond, hogy a Galéria fizikai korlátaira való tekintettel a beérkezett képanyagot válogatni kellett. A Triennálé céljává vált a technika megújításának támogatása, hogy elsősorban azokat a művészeket és alkotásokat mutassa be, akik-melyek újat képviselnek ezen, a gondolatoknak az „ősi technika" eszközeivel történő megformálásánál. E cél elérését ösztönözte az is, hogy a kiállítás egyben verseny is. Kivétel a IV. évfolyam volt, amikor anyagi okok miatt ezt nem lehetett megvalósítani. Ennek azonban érezhető következménye volt, hogy csökkent a rendezvény fajsúlya. Bár az anyagi körülmények azóta nem javultak, siker koronázta a szervezők igyekezetét, hogy támogatókon, szponzorokon keresztül a kiállító művészek részére díjakat ajánljanak fel. Ezeket a zsűri döntése alapján az idén Pavol Petere Kocák, Pavol Rusko, Peter Pollág, Štefan Balázs (Szlovákia), Légrády Viktor (Magyarország) és Liana Hamzová (Csehország) vehették át. A kiállításnak első alkalommal vannak magyarországi résztvevői. A magyarországi, illetve a cseh művészek jelenlétét a budapesti és prágai szlovák intézetek biztosították. S hogy mit láthatunk a kiállításon? Hagyományos technikát keveset, újat, figyelemreméltót annál többet. Említhetném az engem megragadó Antal Eduard tájképeit, Gáli Tibor megfestett zenei motívumait, Horníková Marta „vibrációit", Légrády Viktor mágiáját, Matis Peter időfényét, Prokop Zdenék Vasarelyt idéző Földjét, Vonásek Zdenék írásos faleveleit és sok más értékes alkotást. PUNTIGÁN JÓZSEF RECENZIÓ Kövesdi Károly: A nagy banán árnyékában Kövesdi Károly ötödik, ezúttal publicisztikai kötetének csírája a történés, melynek minden lényeges feltételét tartalmazzák is írásai. Konkrét és pontos információkat nyújt a közép-kelet-európai „világ" elgyengüléséről, az átélők kondíciójáról, minthogy - a szerző kötelező ajánlata esetén az olvasó egyszavas „igen" válasza is elegendő ahhoz, hogy mindennapjaink légköre megalapozottan elénk táruljon. S azok számára, akik kezükbe veszik a szóban forgó kötetet, a hanyagul (f)elkészített, pontatlan, hiányos, talpra állni készülő társadalom lép a színtérre. A szerző ajánlatokat tesz olvasóinak, akik vagy elfogadják azokat, vagy nem. Bár az ajánlatokat válasz nélkül hagyni nem illik, azokra reagálni kell, még akkor is, ha nincs ínyünkre. Mert hiszen szerzőnk publicisztikai írásai felölelik mindazon elvek, irányítási módszerek és eszközök összességét, amelyekkel mindennapjainkat próbálják „szabályozni": „...végül már azt se tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, mivé teszünk, azőáltaluk festett „jóvilágban" vesztettük el falvaink neveit..." - írja a Levél apámnak című indító írásában. Kövesdi írásai koncentráltak, s ez a koncentráltság hűen tükrözi egy adott vállalkozás (Kövesdi vállalkozása) eredményes voltát. Az olvasókat folyamatosan tájékoztatja 1989-től napjainkig. Számtalan példával lehetne illusztrálni, hogy társadalmunk/aink esetében milyen vitathatatlan módon érez rá az események mozgatórugóira. E nélkül a tulajdonsága nélkül az olvasók bizalmát csak esetlegesen és akkor is nagy „árral" r szerezhetné meg mindazokon túl, hogy stílusa egyéni, kiváló, élvezetes. Az író csak akkor és addig képes olvasóit ösztönözni, valamint' azok kívánatos igénystruktúráját elősegíteni, amíg a valós események megfogalmazásának realitásában és tisztaságában az olvasók megbíznak. A körülöttük zajló események esetén, hiszen Kövesdi újságíróként ezzel foglalkozik, ez a kritérium igen fontos, de sokszor nehezen megoldható feladat. Mert mindig és mindenkor jól informáltnak kell lenni, megfelelően levonva a tanulságokat, ráérezni a következményekre. S hogy Kövesdinek mindez sikerül-e, döntse el maga az olvasó. És ezek után „talán arról kellene szólni, mi a szabadság. Talán a fegyelemről, a belső békéről, talán arról, mit hoz nekünk, ebben az országban élő magyaroknak az első szabad választás negyvenöt év után" - olvasható a kötet fülszövegében. Ha mást nem, hát Kövesdit hozott. Talán az ismert népdalt parafrazálva kellene pontot tennünk írásunk végére: Akkor jusson Kövesdi eszünkbe, mikor banán a kezünkbe'! (AB-ART Könyvkiadó, 1995\ TURCZI ÁRPÁD RATKO JÓZSEF ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI „Csak szikrázva élet és halál közt" „Lengyelnek lenni azt jelenti, hogy ismerjük azt a helyet, ahonnan származunk. Szeretni kell néhány fát, ami ott nő köröskörül, ismerni néhány verset, amelyek szebben hangzanak lengyelül, mint más nyelven, nem tudni, miért; bele keli bonyolódni néhány olyan történelmi eseménybe, amely már régen megtörtént, és amely úgy foglalkoztat minket, mintha közvetlenül felelősek volnánk értük. Szüleinket, gyerekeinket jelenti." (Andrzej Wajda) Ratkó József szívesen idézte a lengyel rendező fenti gondolatait, mert ismerte a származása helyét, és szerette az ott növő fákat. S tegyük hozzá: írt jó néhány verset, amely gyönyörűen hangzik magyarul, s a történelembe bonyolódva drámát István királyról, úgy, mintha ő lenne felelős az akkori magyar tettekért. S azt, hogy magyar, számára elsősorban az anyanyelv jelentette: „Olyan anyanyelvet kaptam örökül és ajándékul, amely csupa rejtelem, izgalom, magakínálta költői kép, pontos és érzékletes, s ráadásul szavaiban és törvényeiben - kútmélyében különös és tiszta valóságszemlélet világít." „Megtanulni a drót fegyelmét, / hogy míg a szív ki nem csap, égni kell / nagyfeszültségű indulatban. // szolgálni fénnyel és erővel, / gyűlöletig hevülve, de szelíden, / ha egy madár beiémfogódzik / bizsergő talpacskáival." Nem tudom, Ratkónak pontosan mikori verse az írásom fölé tett cím és a fenti sorokat is magába foglaló Amíg a szív ki nem csap című költemény. A költő közelmúltban Miskolcon, a Felsőmagyarország Kiadónál megjelent gyűjteményes kötetének záró verssorai ezek, hűen kifejezve egy végig zaklatott, súlyos és igaz értékeket teremtő élet hitvallását. Az Új évszak kellene című versgyűjtemény, félő, kevesekhez jut el. Megjelenésekor Miskolcon is alig tudtak róla, majd a könyvesboltban, ahol a Serfőző Simon vezette kiadó könyveit árusítják, a néhány odakerült darab napok alatt elfogyott. Nagy kár, hogy az elmúlt évtizedek magyar költészete egyik kiemelkedő alkotójának összegyűjtött versei kevesekhez jutnak el - talán néhány rajongójához, meg az ügyes könyvtárosokhoz. Hogy tájainkat ne is említsük... Pedig hiányzik majd. S nem elsősorban azért, mert Ratkó gömöri származék, inkább azért, mert tudott hittel és konoksággal biztatni: „Mindenütt lehet élni. Mindenütt kell élni. Meg kell tanulnunk ezt a hazát, meglakni minden talpalatnyi földjét." Amire tájainkon, most és itt igencsak szükség van. Igaz, leírta ő azt is, hogy a versnél is nagyobb szükség van házra, több munkahelyre, jó ivóvizű kútra, egyszóval: konkrét emberségre. Talán ezért is tartozott a ritkán megszólalók közé, de ha megszólalt, akkor oda kellett rá figyelni. Mert nála a vers mindig a szabadság akarásaként, az igazságért való cselekvés eszközeként jelent meg. S félreérthetetlenül mondta ki a lelket nyomasztót: „A hatalomnak fegyvere van, / mi mást tehetne, lő vele. / A hatalomnak hatalma van,/és él ha visszaél vele.", vagy röpített a líra szárnyain: „Egy ágyon, egy kenyéren, / szemünkbe hulló fényben, / tétovázó sötétben, / szerelem fenyvesében...", hogy aztán itt lépkedjen köztünk: „Lesütött szemű nemzedéknek / hiába gyúl nagyfényű ének..." Mégis jó volna, ha sokakhoz eljutnának Ratkó József összegyűjtött szavai, akinek életműve rég lezárva, s aki emberségből, magyarságból, írói bátorságból mindig példát mutatott. AMBRUS FERENC Rozsnyói Kalendárium 1996 Az elmúlt századfordulóhoz közeledve, a „boldog békeidőkben" élte fénykorát a kalendárium, a naptár. Az 1800-as évek végén mintegy kétmilliós példányszámban jelent meg 144 féle kalendárium. Azóta a naptárkiadásnak hol sikeres, hol - mint az elmúlt évtizedekben is - eredménytelenebb korszakai voltak. Mostanában mintha ismét feljövőben lenne a régen oly közkedvelt „házi könyvek" kiadása. Tájainkon is egymást követően jelennek meg az újabb és újabb kalendáriumok, melyekre már a szakosodás a jellemző. Ilyen, egy régióra összpontosító a közelmúltban megjelent Rozsnyói Kalendárium 1996 is. Ebben a hagyományos naptári fejezetek mellett a gömöri kisváros irodalmi, történelmi, honismereti vonatkozású írásai, valamint az elmúlt év számos eseményét összefoglaló emlékezés és a jövőre való kitekintés olvasható. A Rozsnyói Kalendárium mintegy százhatvan oldala hasznos fejezeteivel fontos kézikönyve lehet az egészséges lokálpatriotizmus kialakulásának. (sajó)
