Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-27 / 298. szám, szerda

1995. december 27. SPORT- MŰSOR ÚJSZ

Ó M KOMMENTÁRUNK Útépítés, de miből? Könnyen megtörténhet, hogy jövőre nálunk is bevezetik az autópálya-használati díjat. Ezután a hazai sztrádákra már csak egy háromszáz koronás matrica megvásárlása után hajthatunk fel. Ehhez, azonban autópályára is szükség lenne. Mert a mai torzók nehezen nevezhetők annak. Arra már rá kellett jönnünk, hogy Szlovákia nem számíthat a kelet-nyugati nagy közlekedési korridorok megszerzésére. Marad viszont az észak-déli tengely, amely szintén komoly forgalmat és ebből következően megfelelő bevételt jelenthet. Ezzel kapcsolatban már sok ígéret elhangzott, a valóságban viszont Pozsonyon kívül mindössze Trencsén mellett folyik egy rövidke szakasz építése. Nem így a konkurens morvaországi részen, ahol lassan teljessé válik az útvonal. A legújabb szépen szóló koncepció értelmében az ezredfodulóig kötnék össze a lengyel és a magyar, illetve az osztrák határt, ezt pedig követné az. ukrán határhoz vezető rész. Az elszánás nagy, legalábbis erre utal a kisajátításról nemrég elfogadott törvény, amelyet hamarosan egy olyannal is kiegészítenek, amely lehetővé teszi a tisztázatlan tulajdonú parcellák felhasználását is. A nagy kérdés persze, hogy miként sikerül mindezt finanszírozni. Elméletileg egyszerű a képlet - az állami útalapból, amely ugyebár összegyűjti az általunk tankolt üzemanyagba beépített óriási fogyasztási adót és a vállalkozók által befizetett útadót. Hazai viszonyaink között sajnos mindez csak álom, az útalap jövőre nemhogy autópályát nem tud építeni, még a karbantartásra sem lesz elegendő pénze. Igy újra csak a kötvénykibocsátás marad, ami pedig nem nevezhető a leggazdaságosabb megoldásnak. Kiderült: az üzemanyagok után hiába fizetünk be 15,2 milliárd korona fogyasztási adót, a kormány ebből mindössze 1,2,milliárdot juttat az útalapba, ezt egészíti ki az. útadóból befolyó újabb 1,2 milliárd. Mindebből azonnal le kell vonni az. idén kibocsátott útépítő kötvények után fizetendő 210 milliós kamatot, így jövőre az alap 2,2 milliárd koronából gazdálkodhat. Ha valakinek ez soknak tűnik, érdemes felidézni a kormány által áprilisban elfogadott anyagot, amely szerint,csak a meglévő úthálózat fenntartásához évente három milliárd koronára van szükség. Vagyis, amennyiben jövőre is hárommilliárd koronányi kötvényt bocsátanak ki, akkor a befolyó pénz egy részét az egyszerű karbantartásra kell fordítani. Mindebből viszont az következik, hogy évi 10-15 kilométeres tempóval még az ezred fordul ói g kitűzött szerény, százkilométeres célt is nehezen lehet teljesíteni. Ráadásul a kötvény egyáltalán nem olcsó dolog. Hároméve, amikor például a nagymegyeri útrekonstrukció is megkezdődött, még hatszázalékos kamattal sikerült pénzt szerezni. Tavaly viszont már az állami garanciájú kötvényeket hároméves lejárattal és 12,5 százalékos kamatlal bocsátották ki. Könnyű kiszámolni, hogy ha ez idén is így folytatódik, akkor 1998-ra csak törlesztés címén többet kell majd kifizetni, mint az állami útalap egész jövő évi költségvetése. Kérdés, mit szól ehhez Alexander Rezes közlekedési miniszter, aki áprilisban az útalap számára még halmilliárd adókoronára számított. Persze a kormányprogram ambiciózus fejlesztési programja megvalósításáért harcolók lába alá esetleg útilapul is köthetnek, ami a bő privatizációs áldás elapadását is ntaga után vonná. Számunkra azonban jövőre várhatóan bevezetik az autópálya-használati díjat. Ez. azzal jár majd, hogy a forgalom jő része átterelődik a most meglévő húsz-harminc kilométeres torzók melletti szűk közutakra, miközben a bevétel újra csak egy, legfeljebb kél kilométeres sztráda megépítését teszi lehetővé. Mivel a kormány még nem döntött, talán érdemes feltenni a kérdést: nem lesz drágább a leves, mint a hús? Majd a tettek bizonyítanak J ITTHON TÖRTÉNT -7 NAP ALATT Az 1995-ös évből már csak annyi nap maradt hátra, hogy fél kézen is meg tudjuk számolni. Ez idő tájt bevált szokás az év végi mérlegvonás, az adott-kapott rovatok kitöltése, ami alkalmat ad arra is, hogy értékeljük, mit sikerült megvalósítanunk az idei terveinkből. Hasonló számadást végezhetnének a szlovákiai magyarok is gazdasági, politikai, kulturális, művelődési és egyéb szempontokból, de mivel annyi felesleges problémát okozott nekünk Mečiar kormánya, hogy az Új Szó összes oldala sem volna elegendő felsorolásukra, ettől inkább eltekintek. Ezek kapcsán azonban fontosnak tartom megköszönni a szlovákiai magyarságnak azt a kiállását, aminek az eredménye többek közt óvodáink és iskoláink megmaradása, valamint azt a bölcs magatartást, amivel a kritikus pillanatokban is sikerült megőriznünk józanságunkat. A jövőben azonban sokkal nagyobb odafigyelésre lesz szükségünk, hiszen ezentúl már a szlovákiai magyarok soraiból próbálják a nehezen felépített közös politizálásunkat megbontani. Még mielőtt bárki megvádolna, szükségesnek tartom leszögezni, hogy a Magyar Népi Mozgalom a Megbékélésért és a Jólétért iránt nem vezérel sem rosszindulat, sem pedig ellenszenv. Csupán az elmúlt hat év politikai tapasztalata Íratja velem ezeket a sorokat, hiszen ezalatt sikerült alaposan megismernem Mečiar politikai módszereinek „áldásos" hatását. Hatalma megtartása érdekében mindenre képes. A cél szentesíti az eszközt elv alapján titkosrendőrségi listákkal zsarolta vetélytársait, szétverte a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalmat, a Szlovák Nemzeti Pártot, a Kereszténydemokrata Mozgalmat, jelenleg a Demokratikus Baloldal Pártjának sorsát „egyengeti". Aki az útjában állt, azt vagy megsemmisítette, vagy legalább meggyöngítette, illetve ha ez nem sikerült, akkor a Szlovákia ellensége bélyeget sütötte rá. A Magyar Koalíciót is megpróbálta elemeire szedni minden hibánk ellenére ez nem sikerült. Júniusi tárgyalásunkon jelezte, ha nem sikerül velünk megegyeznie, megtalálja „saját magyarjait". Vajon lehet-e olyan egyezséget kötnünk, ami ugyan megengedi, hogy magyarok maradjunk otthonainkban, de a magyarságtudat megőrzéséhez szükséges kulturális és művelődési intézményeket elsorvasztja? Nem kívánok vitába szállni a hosszú nevű mozgalom alapítóival, de szükségesnek tartom helyesbíteni Gyimesi elnök úr néhány állítását, ami az Új Szó december 19-i számában jelent meg. Az MKDM nevében állítom, mi kezdettől fogva tudjuk: „A szlovákiai magyarokat nemcsak kisebbségvédelmi problémák érdeklik,...". Szakembereink a földtörvényt magyarázva járták végig a magyarlakta falvakat, de egyedüli mozgalomként segítették a szlovákiai és magyarországi kárpótlással kapcsolatos ügyintézést is, vállalták a szociális törvényekkel, illetve a családi pótlékkal kapcsolatos tanácsadást... „A Magyar Koalíció elzárkózása oda vezetett, hogy a magyar tisztségviselők... kikerültek minden tisztségből" állításhoz csak annyit: két nappal a Mečiar kormányfővel megvalósult tárgyalásunk után elkezdődött iskolaigazgatóink leváltása. S ha már az elnök úr mozgalma eredményeiről beszél, akkor vajon tudatosítja-e, hogy hetilapjuk, az Életünk abból a kisebbségi kultúrára szánt pénzből kapta az 500 ezer koronát, amit a megszűnt, illetve megszűnőfélben levő kulturális és gyermeklapoktól lopott el a kormány. Apropói Mennyiben szolgálja a szlovákiai magyarok érdekeit az a hetilap, amely szerint annál szebb ajándékot nem adhattak volna szülei egy beteg gyermeknek, mint „hogy szlovák lesz a család hivatalos nyelve"?. Mintha a Szlovák Nemzeti Párt szavait hallanám. Szerintem ugyanúgy nem szolgálná érdekeinket az sem, ha egyetlen magyar napilapunk megszűnne - s ezen éppúgy el kellene gondolkodnia az MK egyik mozgalma elnökének is, mint ahogy Gyimesi úr mozgalmának azon, hogy kinek az érdekét szolgálná az, ha az Új Szót újra valamelyik párt kaparintaná meg. Remélem, a hosszú nevű mozgalom vezetősége a szlovákiai magyar választókhoz hasonlóan tudatában van annak, Mečiar akár több milliót is hajlandó áldozni arra, hogy az M K-t kiszorítsa a parlamentből. Ha ennek a kiszorítósdinak az egyik eszköze Gyimesi úr pártja lehet, akkor ide fog csorogni a harminc ezüstpénz. Mellesleg a Rimaszombati járás közhasznú munkahelyek létesítésének tervét már akkor ismertük, amikor Gyimesi úr tömörülése még nem is létezett. Egyébként más hasonló, a Phare-programból megtámogatott terv megvalósítása is folyamatban van. Amint már utaltam rá, nem kívánom vádolni Gyimesi úr mozgalmát, hiszen majd konkrét lépéseik bizonyítanak - többek közt akár egy bizonyos keleti mezőgazdasági szövetkezet privatizációja is. Ha egy tisztességes, baloldali értékeket valló mozgalommá válik ez a szervezet, akkor ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Az eddigi nyilatkozatok azonban másról tanúskodnak. BUGÁR BÉLA, AZ MKDM ELNÖKE ÜZENET A DEMOKRATIKUS BALOLDALIAKNAK. Sergej Kozlík miniszterelnök-helyettes a múlt hét folyamán a Cseh Sajtóirodának (ČTK) nyilatkozva kijelentette: a Demokratikus Baloldal Pártja csak abban az esetben válhat a kormánykoalíció tagjává, ha egyetért Michal Kováč köztársasági elnök leváltásával. Aligha a véletlen műve, hogy a kormány egyik kulcsembere éppen ezekben a napokban tette ezt a kijelentést. Peter Weiss pártja kongresszusra készül, és e tanácskozáson majd eldől, hogy a DBP melyik utat választja: a szociáldemokratává válás útját, vagy azt az utat, amelyen haladva előbb-utóbb Mečiar vazallusává, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom „Nemzeti Fronť'-szervezetévé züllik. Kozlík üzenetét olvasva és a legutóbbi két hét politikai fejleményeit figyelembe véve az ember még abban sem lehet biztos, hogy a miniszterelnökhelyettes milyen szándéktól vezérelve fogalmazta meg a figyelemre méltó nyilatkozatot. A papírforma szerint valószínűleg an'ól van szó, hogy a Győztes Mozgalom azt akarta kinyilvánítani: nem tett le az államfő menesztéséről. De az sincs kizárva, hogy Kozlík nem minden hátsó szándék nélkül volt ennyire őszinte, és ultimátumával azt akarja elérni, hogy a kormánykoalíció összetétele ne változzék. A nyilatkozó ugyanis tisztában van vele, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjának vezetésében még azok vannak többségben, akik úgy vélik, az államfő menesztésében való asszisztálás romba döntené mindazt, amit a párt az imidzsteremtésben hal esztendő alatt elért. Nehezen képzelhető el, hogy még a legnemzetibb demokratikus baloldaliak is készek lennének ekkora árat fizetni a kormányba kerülésért. Még jó negyed év van hátra a kongresszusukig, így elegendő idejük lesz a párt vezetőinek ahhoz, hogy elgondolkozzanak rajta, bel-, de főleg külpolitikailag milyen következményei lennének, ha hozzájárulnának Szlovákia demokratikus intézményeinek felszámolásához. Persze, az sincs kizárva, hogy Kozlík csak kísérleti léggömbnek szánta a nyilatkozatot. A RATIFIKÁCIÓ ELNAPOLÁSA UTÁN. Azóta, hogy a parlament bizonytalan időre elhalasztotta a szlovák-magyar alapszerződés jóváhagyását, a magát liberálisnak minősítő Demokratikus Unió nemzetibb politikusai, illetve a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom Mečiartól eltérően gondolkodó (tehát az alapszerződést ellenző) képviselői jelentős erőfeszítést fejlenek ki „bizonyítványuk megmagyarázására". Főképp azzal érvelnek, hogy az ET Parlamenti Közgyűlése 1201-es ajánlásának az alapszerződésbe való beiktatásával a dél-szlovákiai kisebbség számára lehetőség nyílna az autonómiára, majd a Szlovákiától való elszakadásra. Arról egy szó sem esik, hogy az alapszerződés két fő tételének egyike éppen a határok megváltoztathatatlanságát garantálja. A ratifikálástól való vonakodás csak egyféleképpen magyarázható meg: valamennyi szlovák párt (talán a Kereszténydemokrata Mozgalom kivételével) így akarja potenciális választóinak bizonyítani, hogy hazafiasabb a többinél. Félő, hogy ennek a nemzeti tolongásnak diktatúra lesz a vége. Az utóbbi egy hónapban teljes mértékben megbizonyosodhattunk róla, hogy az ellenzék gyengeségének fő oka: a nacionalizmus. MOSZKVAI DÍSZDOKTOR. Normális viszonyok között annak csak örülni kellene, hogy az ország miniszterelnökét külföldön nagyra tartják, és ennek megnyilvánulásaként valamelyik patinás egyetem díszdoktorrá avatja. Vladimír Mečiar miniszterelnököt a múlt héten díszdoktorrá avatták. Moszkvában. A demokratikus közvélemény ezt minimum „óvatos lelkesedéssel" fogadta. Ugyanis kiderült, hogy a Moszkvai Állami Egyelem nem egészen spontánul, hanem állami ihlet nyomán hozta meg döntését. Indoklás: Szlovákia miniszterelnöke jelentősen hozzájárult a szlovák-orosz kapcsolatok fejlesztéséhez. Pikantériája a díszdoktorrá avatásnak, hogy történészek közben kiderítették: nem Vladimír Mečiar az. első szlovák, akii díszdoktorrá avullak a Moszkvai Állami Egyetemen. Ötvenhat esztendeje, 1939-ben már Vojtech Tuku (alias Tuku Béla), Tiso államának miniszterelnöke is ugyanebben a kitlin(elésben részesült. Az autonómia mint démon Semmi új a nap alatt: a kormányhatalmon belül és körülölte tüsténkedők isméi talállak olyan fantomot, amellyel egyszerre lehet hergelni és riogatni a szlovák közvélemény hiszékeny részét. Nem is olyan régen még Magyarország volt ez a démon, amely a szlovák nacionalisták hangos propagandája szerint - vonakodott kinyilvánítani azt, amit valójában már a helsinki egyezmény aláírásával megtett, eddigi politikájával pedig egyértelműen tanúsított: azaz elismerte az európai határok sérthetetlenségét. Amikor ezt a magyar kormány bölcsen újra deklarálta, parányi időre elakadt a szlovák, román és más uszítók hangja. Rövidesen azonban újabb ördögöt festettek a falra, éspedig az autonómiát. Idehaza most azt harsogják, hogy a magyar irredentizmus legújabban a területi autonómia álarcában jelent meg. Sokak megdöbbenésére ezt a rétorikát még Juraj Schenk külügyminiszter is átvette, aki a szlovák-magyar alapszerződéssel kapcsolatos, kormánykoalíción belüli marakodásról és saját gyengülő pozíciójáról azzal igyekezett elterelni a figyelmet, hogy bűnbaknak kiáltotta ki, sőt irredentizmussal vádolta meg a Magyar Koalíciót. Valljuk meg őszintén, azért egynémely forró fejű hazai magyar politikus is hozzásegített ahhoz, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ugyanis ők viszont éppenséggel fetisizálták az autonómiát. Nem is olyan régen valamiféle csodaszernek tartották, amelyet szerintük a várható és a nagymértékben kiszámíthatatlan következményekkel nem törődve, elegendő egyoldalúan kikiáltani. Ezután egyszer s mindenkorra megoldódik a szlovákiai magyarság minden gondja-baja. A szlovák és a magyar nacionalisták valójában ugyanazokkal az eszközökkel, a közvélemény jelentős részének tájékozatlanságával és féligazságokkal manipuláltak, s manipulálnak máig. Ezért is végre a valós tényekről kellene beszélnünk, mert a politikai kútmérgezők ezektől érthetően úgy lelnek, mint az ördög a keresztvíztől. Ha körültekintünk szerte Európában, akkor egyértelművé válik számunkra, hogy valójában nincs két egyforma autonómiamodell, ugyanakkor lucatnyi működőképes autonómia létezik. Ne csak a dél-tiroli, vagy a katalán autonómiára gondoljunk, hanem számos vallási, egyetemi és regionális szerveződésre, ugyanis az utóbbiakból sokkal több létezik. Ebből adódik az első lényeges tény: az autonómia - ahogy Tabajdi Csaba is hangsúlyozta - nemcsak, és nem elsősorban kisebbségi jellegű, nem is feltétlenül etnikum-specifikus. Az autonómiák a polgári rendszerben az. államhatalom lebontása révén születnek a sokat emlegetett, némelyek által gumifogalomnak tartott szubszidiaritás elve alapján. Ami magyarul elsősorban azt jelenti, hogy a döntéseket ott hozzák meg, ahol az érintettek a legtöbb információval rendelkeznek. Ez a decentralizáció nem tagadni vagy erőszakkal megváltoztatni igyekszik a realitásokat, hanem levonja azokból a megfelelő következtetéseket. Az állampolgárok és végső soron az egész államközösség javára. Nézzünk szét Szlovákiában. Itt és most nemcsak a szlovákiai magyarság küzd valamiféle autonómiáért, hanem például az egyetemisták, a Szlovákiai Városok és Falvak Társulásának képviselői, valamint különböző.civil szerveződések, mindazok az érdekcsoportok, amelyek igyekeznek megvédeni és gyarapítani megszerzett jogaikat - az államhatalom lebontása révén. Ezekkel az erőkkel a Magyar Koalíciónak is szót kell értenie. Ennek érdekében viszont politikusainknak és más illetékeseknek végre világossá kell tenniük, mit is akarnak valójában. Az autonómia ugyanis nem lehet politikai jelszó, különböző egyéni érdekek ködösítése. Az autonómia egyértelmű program, amelynek egyetlen célja különböző hitvallású, érdeklődési körű és nyelvű közösségek egymás mellett élése, azonosságtudatuk megőrzése az adott ország határain belül és a régiók Európájában. Ugyancsak fontos tanulság, hogy végső soron eddig szinte mindenhol a többség és a kisebbség politikai alkujaként született meg a helyi érdekeknek leginkább megfelelő autonómia. Várady Tibor európai hírű jogász, egykori jugoszláv igazságügyminiszter említette nemrég - a mi okulásunkra is - a véres balkáni példái: A koszovói probléma akkor robbant, amikor ott gyakorlatilag megszűnt az autonómia. A krajinai szerbek még a kilencvenes évek elején is autonómiát kértek, nem külön államot. Ez akkor az új horvát államnak túl sok volt. Ezután fegyveres eszközökkel létrejött egy krajinai szerb államképződmény, akkorra már a horvátok szívesen elfogadták volna a messzemenő autonómiát, ám ez meg már a krajinai szerbeknek volt túl kevés. Amikor aztán bizonyossá vált a horvát katonai beavatkozás és Kis-Jugoszlávia tétlensége, akkor az ottani szerbek az utolsó pillanatban elfogadták volna az. autonómiái, de akkor ez ismét a horvátoknak volt túl sok. Ilyen vagy olyan autonómia elfogadása tehát politikai alku helyett a krajinai szerbek - miként máshonnan a horvátok és bosnyákok kénytelenek voltak elmenekülni évszázados otthonukból. Fegyverek, értelmetlen pusztítások döbbenete, gyilkosságok és emberáldozatok semmit sem oldottak meg. Szlovákia hála Istennek, ma semmilyen vonatkozásban sem a Balkán. De különösen politikai éltelemben azzá lehet, ha diktátorok és más nacionalisták dáridózásának a szlovákiai demokratikus erők nem képesek gátat vetni. Ebben a sorsdöntő politikai küzdelemben a Magyar Koalíció azzal is növelheti a demokratikus erők esélyeit, egyúttal pedig megnehezítheti a kormánykoalíció ármánykodásait, ha végre a nyugat-európai tapasztalatokat hasznosító, egyértelmű autonómia-koncepcióval válaszol különféle rágalmazásokra.