Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-23 / 297. szám, szombat

10 \ ÚJ szó SPORT 1995. december 18. BESZELGETES PECZE KAROLY LABDARÚGÓEDZŐVEL Úgy dolgozz, mintha örökké élnél... Osi bölcsesség, az ember kezdetben mindent elkövet, hogy népszerű, ismert legyen, hogy utóbb még többet tegyen azért, hogy ne ismerjék fel, hagyják békén. Pecze Károly, a Trnava I. li­gás labdarúgócsapatának az edzője nem ilyen. Már ami a bölcsesség második részét ille­ti. Az ünnep előtti hajszában is talált időt, hogy elbeszélges­sünk. Pedig igen csak be volt programozva. Karácsonyfa, hal, pulyka... Mindez reá várt ­beszerezni. Randevúnk után ment is Zsolna környéki barát­jához. Amikor rácsodálkoztam, hogy Közép-Szlovákia, Žilina..., azt mondta, ott is vannak jó­akaratú emberek. Ha ő állítja... Az az ember és tréner, aki mértéktartó, intelligens, meg­fontolt, minden körülmények között korrekt és készséges. Nem tépi meg a gúnyáját vere­ség után, nem fenyegeti a bírót és az ellenfél játékosait, a győzelmeket követően nem ug­rik bele a nagybőgőbe, mindig igyekszik lábát a földön tartani, uralkodik az érzelmein. („Ez va­lószínűleg alaptermészetemből adódik. De ha nem lenne ön­kontrollom, bizonyára sokszor elragadtatnám magam. A fut­ballban és az életben is millió alkalom adódik az ingerültség­re, az idegeskedésre, a kímé­letlenségre, a provokálásra. Ez azonban nem az én stílusom. Mit érnék ei vele?") Csakugyan. Mit ért el a Slo­van (főleg Galis edző) a Trnava elleni frontális támadásával a sajtóban? („Némileg bosszan­tott a közönséges, lekezelő hangnem, de rangon alulinak tartottam, hogy válaszoljak rá. A világ két részből áll: győzte­sekből és irigyekből. Mögöt­tünk akkor szép sikersorozat állt, ez csípte a pozsonyiak sze­mét. Az irigységet ki kell harcol­ni, ajándékba csak a szánal­mat adják. Ha már itt tartunk: a Siovan-edző és az egész klub­vezetés hajlandó azt hinni, egyedül ő az igazság és a közjó letéteményese, mindenki más ostoba vagy áruló. Hát azért nem így állnak a dolgok.") De a Slovan simán legyőzte az ősz rangadóján a Trnavát. („Igen, legyőzte. Azt hiszem azonban, játékunkkal nem okoztunk csalódást, bár tu­dom, három nap múlva csak a 3:0 marad meg az emberek­emlékezetében. Nem volt sze­rencsénk sem. Ez már a futball velejárója. Különben kisiklani egy vonat is csak úgy tud, ha van vágány; vágány nélkül azt sem tudni, hová futna. Úgy ér­zem, nekünk van vágá­nyunk...") A szakembereknek és a nézőknek is ez a véleményük. És az, hogy a Pecze Károly „mozdonyvezető" jól vezeti a masinát. Amit a tréner ígért a bajnoki esztendő előtt, az be is következett: a csapat moder­nül, eredményesen és látvá­nyosan futballozik, üde színfolt­ja a honi labdarúgásnak. („A látványt szurkolóink kényszerí­tették ki, ilyen tekintetben úgy­mond ellenőrzik a fiúkat. A drukker csak addig néző, amíg nem látja értelmét lelkesíteni kedvenceit. Nálunk átlagban csaknem 14 ezren tették ezt. Az eredményesség? Frázisként hangzik, ám napjaink focijának nagy igazsága: nem a részvétel a fontos, hanem a győzelem. De nem minden áron...") Pecze Károly: oda, arra a csúcsra igyekszünk... Néha nincs olyan érzése, hogy a becsület a siker útjába áll? Vagy egy amerikai base­balljátékos szavaival fogalmaz­va, a rendes fickók mindig vesz­tesek? („A becstelenségnek csak pillanatnyi esélye van, hosszú távon a fair play, a tu­dás győzedelmeskedik.") Az 50. éve felé közeledő Pe­cze Károly szerénységénél fogva képtelen válaszolni arra a kér­désre, hogy milyen szakember­nek, edzőnek tartja magát. Ki­térő gondolatai azonban sok mindent elárulnak („Két dolog­tól mindig irtóztam: a tétlen­ségtől és a szürkeségtől. Min­dig kell valamit csinálni az em­bernek, szívből és igazán csi­nálni, mert másként értelmet­lenné válnak a napjai. Mind­egy, hogy mit, csak hasznosan töltse az idejét. Hadd legyek egy kicsit patetikus, a Bibliát idézve: Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, s úgy imádkozz, mintha holnap meghalnál.") Beszéltünk az irigységről, az edzők féltékenységéről, egy­más gyalázásáról... („Az előbbi­vel kapcsolatban az a vélemé­nyem, hogy irigység és irigység között óriási a különbség. Én csak valami igazi értéket tudok irigyelni, például ha valaki csu­dajó dolgot csinál. Ez engem arra indít, hogy hasonló színvo­nalat produkáljak. Azt hiszem, az irigységnek ez a fajtája elfo­gadható, mert nem arról szól, hogy lehetőleg a másiknak ne sikerüljön semmi.") A Szepsiből származó Pecze (Eugen Vojtíšek felvétele) Károly az ún. világjáró edzők közé tartozik, a többi között irányította a Győr, a Górnik Zabrze, a DAC, a Nitra csapa­tát, most a Trnavával őszi baj­nok. Tréneri karrierjének csú­csa. Hol érezte magát a legjob­ban? Bizonyára az utóbbi he­lyen. („Nem. Egyértelműen Du­naszerdahelyen. Felejthetetlen öt esztendőt töltöttem ott. Olyan kiváló klubvezetőkkel dolgozhattam együtt, mint a megboldogult Weisz Misi bá­csi, Šanta Imre, Nagy Pista... No és volt egy fantasztikus csapatunk, és egy nem kevés­bé fantasztikus közönségünk. Az akkori futbaltkonjunktúrát a mostani nagyszombatihoz ha­sonlítanám. Még a feleségem is emlékszik minden játéko­som nevére, személyesen is­merte őket. Hú, de szép idők voltak azok...") Feleség. Megszokta már, hogy a férj az esztendő szinte mind a 364 napját a futball hosszú zöld országútján tölti? („Huszonhárom éve vagyunk házasok. Ennyi idő alatt kit ne csapna meg a labdarúgás sze­le? Amolyan titkárnőm is, tele­fonrögzítőm, információkat ad az újságíróknak, hol találnak meg, mikor leszek otthon. Egybként bolgár származású és a közgazdasági egyetemen tanít. Az egyik fiam a Slovan B­csapatában véd, a másik hob­biból focizik a Trnávkában.") Sok edzővel találkozott, volt tanulmányúton Németország­ban és Angliában. Kikkel került szorosabb kapcsolatba? („Mé­szöly Kálmánnal és Garami Jó­zseffel. Kiváló trénerek és ba­rátságos emberek.") És itthon, Szlovákiában? („Semmi gondom a kollégák­kal, én nem haragszom senki­re. Hogy ez fordítva is érvényes­e, nincs róla tudomásom.") Kit tart nagy és igazi edzőnek? („Például azt, aki el tudja viselni mások sikerét és népszerűségét.") Pecze Károly ilyen? („Azt hi­szem, igen. De még nem nagy tréner".) S ha a Trnava bajnokságot nyer? („Akkor elbeszélgethe­tünk a témáról.") Ebben maradtunk. És a mindenki által tisztelt, mindig udvarias Karol (csak így szólítja a szakma és az újság­írók) elindult Közép-Szlovákiá­ba. A jóakaratú emberek közé. Hogy két napig eggyel többen legyenek. TOMI VINCE SZABÓ ATTILA, AZ 1995-ÖS ÉV LEGJOBB SZLOVÁKIAI KAJAKOZÓJ A: „Sosem kaptam sporttal kapcsolatos ajándékot!" Jó egy évvel ezelőtt, a mexikói kajak-kenu világbajnokságot követően sokan már leírták a korábban sikert sikerre hal­mozó SZABÓ ATTILÁT. A négy vb-érmet (1-1-2) szerzett ko­máromi sportember azonban nem adta fel, gőzerővel ké­szült az augusztusi, duisburgi világbajnokságra, amely egy­ben olimpiai selejtező is volt. Ha a plovdivi (1989) vb-arany­érmes (10 000 m) ki akarta harcolni az atlantai részvételt, legalább a 8. helyen kellett végeznie. Juraj Kadnárral az ol­dalán, a K2-esek 1000 méteres távjának fináléjában az előkelő 6. helyen kötött ki hajójuk. A sikeres visszatérés után egyik napról a másikra a kórházi ágyon kötött ki az 1995-ös év legjobb szlovákiai kajakozója (a díjátadás teg­nap délután volt a pozsonyi Kormorán vendéglőben). m Elárulnád, hogyan sérültét meg szeptember elején? - Ha a válogatott trénere, Pa­vol Blaho megtudná, egészen biztos, nagy balhé lenne. Szabad­időmben ugyanis verseny­szerűen focizom, méghozzá két helyen. A VI. ligás madari csapat­ban, illetve az I. ligás komáromi MFC kispályás teremlabdarúgó­együttesében. Az utóbbi gárda breznóbányai bajnokiján, a gö­röngyös gumipadlón olyan rosszul léptem, hogy kifordult a bal térdem. A második félidőben folytatni akartam, annál is in­kább, mivel az első játékrészben három gólt lőttem. Ám a szünet­ben iszonyatosan bedagadt a lá­bam. • Ekkor nem gondoltál arra, hogy ez a sérülés könnyen sport­pályafutásod végét jelentheti? - Csak az nyugtalanított, ne­hogy kiderüljön: a hétvégeken el­eljárok futballozni. Az első há­rom nap volt a legrosszabb, az­tán már jól éreztem magam, de ha erőteljesebb mozdulatokat végeztem, alaposan belenyilalta bal térdembe. Háromhónapos huzavona után december elején megműtöttek. • Szinte hihetetlen: 10 nappal az operációt követően mára töb­biekkel készültél az olaszországi edzőtáborban... - Azért óvatos voltam, nehogy megerőltessem a sérült térdet. A „vizes" tréningek felüdülést je­lentettek számomra, délutánon­ként sokat sétáltam, itt-ott a tor­natermi gyakorlásba is bekap­csolódtam. Most már teljesen rendbejöttem, futni is tudok. • Ezek szerint nem nagy a le­maradásod... - Szerencsére, akkor robban­tam le, amikor a többiek (is) pi­hentek, ez a kényszerszünet nem befolyásolta az olimpiai fel­készülést. Egészen más lett vol­na a helyzet, ha - mondjuk - egy hónappal korábban ér a baleset. • Milyen speciális téli alapo­zás vár rád? - Minden bizonnyal, a koráb­ban jól bevált edzéstervet írja majd elő Soós Tibor, akivel min­dent részletesen megbeszélünk. Azon szorgoskodom, hogy Atlantá­ban újra csúcsformában legyek. • És mi lesz az ötkarikás játé­kokat követően? „Vajon mire leszek képes az atlantai olimpián?" - Egy biztos: folytatom! Egyik napról a másikra nem lehet bú­csút mondani a kajakozásnak, a víznek. Húsz éve „lapátolok", egy évtizede vagyok élsportoló, eszem ágában sincs búcsút mondani kedvenc sportágam­nak. • Téged nem vonz az edzői pálya? - Az igazat megvallva, profi szinten semmi pénzért sem csi­nálnám. Délutánonként viszont szívesen foglalkoznék a fiatalok­kal. Csupán kedvtelésből! De ez még egyelőre nem aktuális, le­het, két-három év múlva változik a nézetem. • Többször is hangoztattad: ez az év igencsak rendhagyó volt. Vajon miért? - A vb-ről és a sérülésemről már szóltam. Rettenetesen bol­dog vagyok, hogy sikerült befe­jezni és úgy-ahogy berendezni a házamat. A saját lakásomban most lesz először fenyőfa, amit én díszítek majd föl. Természete­sen az ünnepeket a szüleimnél töltöm. • Az élsportolók általában ka­rácsonykor is „szolgálatban van­nak". Te hányszor voltál távol szeretteidtől? - Hál'istennek egyszer sem, karácsonykor eddig még mindig otthon voltam! A mi sportágunk­ban az év vége nyugodt időszak­nak, uborkaszezonnak számít. Eléggé családcentrikus vagyok, ezért máshol el sem tudom kép­zelni a szeretet ünnepét. • Nem jelentett gondot az ajándékvásárlás? - Nem szeretem a várost jár­ni - gyalog. Autóval viszont Szabó Attila eddig négy vb-érmet nyert... (Prikler László felvételei) igen. Ezúttal is az utolsó pilla­natban mentem az üzletekbe, igyekeztem praktikus dolgokat venni. • Karácsonykor vajon mivel lehet meglepni egy élsportolót? - Sosem kaptam kajakkal, sporttal kapcsolatos ajándékot! Legyen az bármi, nagyon örülök neki. • Apropó, meglepetés! Számí­tottál azzal, hogy te leszel az 1995-ös év legjobb kajakozója? Megmondom őszintén: nem. Ám amikor a szövetség egyik vezetője - a hét elején ­közölte velem az örömhírt, nem lepődtem meg, ugyanis Kadnár­ral mi nyújtottuk a legjobb telje­sítményt a duisburgi világbajnok­ságon... ZSIGÁRDI LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents