Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-23 / 297. szám, szombat

1995. december 2909. KARÁCSONY '95 ÚJ SZÓ 3 | SINKOVITS PETER Izzó kővirágok í. Város a dalmát tengerparton: Sibenik. Kolumb.usz flottájában szolgált annak idején egy itteni tengerész, bizonyos Martin Jurjevič, aki ily módon részt vett az új földrész felfedezésében. Megtalálni vagy elveszíteni melyik a nagyobb tehertétel? Kedvetlenül olvasom vissza írásomat 1979-ből, bár a szöveggel szóról szóra haladva mindenre pontosan emlékszem, *s látomásulóban melegszik a tér: „francia fiúk és lányok táncolnak, énekelnek itt az óváros szívében, két keskeny utca kereszteződésénél, girbegurba sikátorokból vezet erre az út, kőfalak között, a teret is kőházak zárják mindkét oldalról - nyárdélután". Minden évben Sibenikben rendezték meg a nemzetközi gyermekfesztivált, egy alkalommal a szerkesztőség engem küldött el tudósítani. Boltozatos ívhajlatban kőrózsák. Mikor láthatom őket ismét? Mikor enged fel utazhatóvá a velünk határos büszke és konok nemzetek viszálya? Még korábbi riportom Splitről. Merészen lapozok: „A városban alig található zöldfelület. Kőrengeteg, kőhalmaz. A keskeny utcákban emberfolyam. Egykoron mindössze néhány ezer ember élt itt. A város mai helyén először görög kolónia jött létre, Aszphaltosz néven, a középkorban a Spalato elnevezést kapja, rómaiak, avarok, bizánciak, velenceiek, horvát és magyar királyok tartják kézen..." Fiume után Dalmácia második legnagyobb városa. Emlékszem egy délutáni sétára a Firule városnegyedben, pálmafák, teniszpályák, a következő öbölnél városnévjelző tábla: Zenta. Nevét a Monarchia egykori dicső hadihajójáról kapta, az pedig a török elleni zentai csatára emlékezve. Szívesen szólnék valakinek, hogy én éppen onnan származom, s mód is adódna, visszafelé kanyarodván szintén a Zentárói elnevezett vendéglő, a sanknél azonban unatkozó pincérnő - a belső termekre már nem vagyok kíváncsi, s közlékenységem is elakad. Ám felvillan hirtelen a Meštrovič-múzeum (Lipcseyvel beszélgettünk erről legutóbb Dunaszerdahelyen); először egy iskolai kirándulás alkalmával láttam, akkorról csak az épület körvonalai maradtak meg bennem, a lépcsők, a tengerfényben csillogó dór oszlopok, s a kert, mely egyfajta szabadtéri kiállítás. Másodszor vendégeimet kísértem oda, inkább tolmácsként segédkeztem. Egy szobor kötött le igazán: Jób. Groteszk, eleven, magányos, az életigenlés szenvedése. Meštrovičnál a gyötrődés is monumentális. Önmagát követelve hiányzik ez az általam számon tartott város, ahol Jób most csak statiszta. És meddig tarthat a gyűlölet? Szétlőtt hidak újra építhetőek, de a lelkekben a tűz és a kizárólagosság mikor oldható? Felperzselt kuszaság helyén hogyan teremthető egyensúly... 2. Honvágyainkról is szólni kellene tehát végre. Mert valami nincs rendjén körülöttünk, a felhők sem állnak úgy, ahogyan korábban, s szavaink jelentéstartalma is gyakran elakad, keresné igaz eredetét. A rómaiak addig terjeszkedtek, ameddig a szőlőültetvények megmaradtak; tovább nem volt érdemes, mert minek. Az óráknak számuk van, a napoknak neve, az éveknek felejthetősége. És az ízek? Lénárd Sándor, aki orvosként Brazíliában a benszülötteket gyógyította, s magányában az egyik legszebb magyar prózát alkotta meg, nos ő ír arról, mit jelent egy tányér zöldborsóleves csipetkével, mert tíz éven át nem jutott hozzá, aztán addig levelezett, mígnem tízezer kilométertávolságból kapott kétmaréknyi vetőborsót. Ezzel egy új-régi időszámítás kezdődik: „elülteti, lesi, jön-e felhő megöntözni, éjjel is odamegy, nem jön-e valamilyen korhely tücsök, nem lopja-e el a palántát, nézi, lesz-e olyan fehér a virága, mint az otthoni lepkéé. Aztán egy szép nap - egy nagyon szép nap - van kétmaroknyi zöldborsója! Ezekből nem csak leves lesz: gőzükből felszáll egy elvesztett világ, az első és az utolsó kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut". Cs. Simon István vajdasági íróbarátom Terjánon született, a bánáti települést négy évtizeddel ezelőtt elárverezték, felszámolták, felszántották. „Halványulnak az emlékek - írja -, pedig ha azok is szétfoszlanak, akkor végképp eltűnik a falu, de ameddig emlékezni tudunk rá, addig nem vész el teljesen". Egy kötetnyi vers, dokumentum és megőrzött fényképfelvételek feleselnek a pusztulással; konok harc ez is, életben tartani a mulandót. Esendőek az ünnepeink szintén, huzatos években egyre több kikészített tányér marad üresen. Redőrésnyire volt annak idején a váratlan öröm megérintő suhogása, száncsilingelő hóropogásban az először látott díszek rejtelmes csillanásai: érkezőben valami meghatározó. Szemvonzó, ugrásra késztető ujjongás. Az először megérzett áhítat. Azért nem engedném áthangolódni. 3. Nagymamával minden reggel együtt mentünk a sarki boltba. Egy napon megkérdeztem, tud-e az ember repülni. Nagymama igenlő választ adott, komolyan és egyértelműen, majd hozzátette, Mutamur por kell hozzá. Alig vártam, hogy másnap ismét a boltba érjünk. Tíz deka Mutamur port kérek, fordultam az idős elárusítóhoz határozottan és magabiztosan. Nem tudom, milyen gyors szemjáték zajlott le mögöttem és felettem, de a boltos - némi keresgélés után - rendkívül udvariasan közölte, a készlet pillanatnyilag kifogyott ugyan, de a jövő héten várnak újabb szállítmányt. Addigra persze már egészen más foglalkoztatott. Utólag, évtizedek elmúltával jutott csak eszembe ismét a jelenet: tavaszelő színfokozott derűjében haladunk a főutcán a központ elé, a bolt frissen felmázolt padlója, a kutatás a sorakozó fiókok rekeszeiben, s hogy meghagyták nekem a hitet, a bizonyosságot, repülni lehet. Igazán nem tudom megítélni, részesültem-e azóta fontosabb ajándékban. Aki rendet honosít maga körül, nincs már mit keresnie. Egyszer mégis a magasból és kedvünk szerint látni a választott talpalatnyi földet - legalább az esélyeFényes Adolf: A kis város végén KÖVESDI KÁROLY Földhöz a kabát Lucskos, nyirkos, ronda időben érsz a faluba. A zsíros barsi földek fölött varjúfelhők kavarják reménytelenül a barátságtalan ködöt. Ilyenkor, bár takarosan felszántva, még a föld se szép. Hideg, nedves; az érintés gondolatára is megborzad az ember. Gyerekkorodban mindig az jutott eszedbe, hogy télen meghalni se jó, mert ha az embert leengedik a földbe és betakarják, a nyakába, a gallérja alá, meg a kabátujjába folyik a hideg. A negyedik évtizedén átbillenve az embernek inkább a dereka jutna eszébe, vagy a veséje. így bomlik le a halandó lassanként a szervek és a testrészek külön kis mikrovilágaira; zsigerekre, inakra, sajgó nyakcsigolyákra, egyre szorgalmasabban becsípődő idegszálakra. Ahogy a szétszedett szövőszék korhad és porladozik odahaza valahol a padláson, szivacsszerűvé lyuggatva a szorgos szúhadak folyosóival, melyek pici nyílásain finom por pereg. Mennyit ügyetlenkedtél körülötte, amikor édesanyád vagy nagyanyád pokrócot szőtt! A nagy szátyivával, mint valami ősállattal, teli volt a szoba, de az egész famonstrumból az a kicsiny, simára koptatott hajócska kötötte le a figyelmed, amelyben a fonál lapult, s amely sebesen szaladgált ide-oda a rongyokból sodort szálak közti ágbogas alagútban. De már a szülői ház padlására sem jár fel az ember egy idő után, csak ha úgy adódik, hogy valamit le kell hozni. Akkor is valami merev céltudatossággal. Vagy csak a múló idő sürgeti és teszi egyre érzéketlenebbé az embert? A tekintet még el-elkalandozik egy-egy zug felé, megakad egyegy csorba rátón (a csecses korsókat már rég összeszedték a gyűjtők), de nem keres már semmilyen meglepetést, csodát. Ha hagyjuk, elbújnak a csodák, eltűnnek a rejtelmek. A tündéri Weöres Sándor után, szabadon: az ember nem célirányosan, tudatosan gondolkodik, hanem elnyílt szájjal, bambán, a semmi közepére koncentrálva. Onnan bomlik ki, váratlanul, a gondolat. Egyre gyorsabb a világ, egyre kevesebb az eredeti gondolat. Talán fel kéne menni a padlásra, s órákig üldögélni. Sajnos, ez már lehetetlen. Vagy ha igen, már nem ugyanaz. A varjak elmaradnak, begurultok az iskolába, ahol barátságos emberek várnak és az unott gyerekek között néhány nyitott elméjű gyerkőc, akit még nem rontottak el a felnőttek. Mondod nekik: a költők azért költők, mert ragaszkodnak a gyerekkorukhoz. így szabadok maradhatnak a fegyelmezetlen individuumok. Mert az ember utálja a fejeimet, a jó viselkedést. Aztán viselkedtek egy sort a tanáriban, ahol a kedves felnőttek elárulják, hogy a szlovák nemzetipártos JéPé apukája ebben a faluban volt magyar tanító. JéPé bácsi tehát visszaörökölt hatszáz hold jófajta barsi földet, azt, amit még a magyar gyerekeket pallérozó atya szerzett annak idején, az első republikában. Mekkorát változott az akkori Józsi vagy Jozef idejétől a világ! Most az iskola fele szlovák, fele magyar. S a faluban az emberek egyre inkább Jozefek akarnak lenni, mint Józsik. De mintha már ezt is ezerszer hallottad volna valahol. Ugyanezt, ugyanígy. Ugyanezeket a szavakat. Mintha egy szűk folyosón haladnál, s jönnének szembe a szavak, a testetlen panaszok, hogy itt is, ott is olvad a magyarság, mintha valami vírussal lenne beoltva. Aminek ugyan van neve, és mégis felfoghatatlan, kimutathatatlan, megérthetetlen. A történelmi helyzet meg hasonlók. Hány generáció kell a beolvadáshoz? Hány évszázad, évtized? Néhol elég két-három generációnyi idő. Néhol már egy-egy család generációi sem értik egymás szavát. Ki érti ezt? Ami számodra felfoghatatlan, akadnak, akiknek könyörtelenül természetes. Persze, hogy láttad a tévében te is (ha nem láttad, meg élénken el tudod képzelni), amikor PéJé a nyitrai villájában nyilatkozott, arról, mily szerényen éldegélnek. Hatszáz hold jó barsi földdel a talpa alatt vígan nyilatkozhat az ember. Ami ugyan nem mentség a perverzióra, hogy naponta az ezeréves elnyomatás felett hullatott könnyeit morzsolgatja a szakállában. Meg azt a sztorit is hallottad, hogyan árulják a nagy nemzeti költő trianon után ajándékba kapott bősi földjeit az unokák, akik szabadulnának a tehertől. Ugyan ki venné meg? A bankhitel kamatait sem tudnák kiizzadni a mai viszonyok mellett az új tulajdonosok. Meg aztán hogyan is van ez? Vásároljuk vissza a földjeinket? Persze, akad majd, aki megveszi, vagy megkapja, s akad olyan is, aki a szülőföldjén zsellérsorba kerül... Mert hiába voltak a szirénhangok, hogy most forgatják ki fajtádat utolsó nekifutással, módszeresen a földjeiből. Majd regények íródhatnak az új telepesek honfoglalásáról. S arról, hogy butikok fatalapzataira nem lehet időtálló, viharokkal dacoló kőtemplomot építeni. Menekülve, rosszkedvűen ki a faluból. El innen! Dehát hová? Merre, meddig? Önmagunk elől nem menekülhetünk. Önmagunkon túl csak az üresség néz velünk farkasszemet a tükörben, ha lesz még időnk tükörbe nézni. Ami unalmas, avítt néprajzi relikviának tűnik, ami néprajzi lexikonok szócikke, vagy az se, talán az a kicsi, simára koptatott csolnak, amely ott siklott a gyerekkor derengésében - már amire a repedéseken keresztül rálátsz olykor talán az a semmi kis fadarab jelenti a megmaradást? Aminek a nevét sem tudod. De te még, lustaságodat leküzdve, leveheted a polcról a forrást, amelyben nevet találsz, de az ur'iokád, dédunokád talán már ki sem nyújtja érte a kezét... Ahogy közeledik a várva várt ünnep, úgy gondolok egyre gyakrabban régi szép karácsonyainkra. Különösen a hó- és jégvirágosakra, mert mondjuk meg őszintén, nem szerettük a sáros, lucskos, fekete karácsonyokat, ellopta a kedvünket, lelohasztotta felcsigázott kedélyállapotunkat, még a gyertyák fénye is halványabban pislákolt, a csillagszórók mintha nem is szikráztak volna. Nem volt igazi a sáros, gyászos, temetésekre emlékeztető karácsony, még a Jézuska megszületésének sem tudtunk önfeledten örülni, a tiszteletes úr érces, a hideg falakon is áthatoló prédikációjára sem voltunk képesek átszellemült arccal odafigyelni. Ültünk mereven a hideg padokban, s a távoli Betlehem foglalkoztatta képzeletünket, ahol a jászolhoz igyekvő pásztorok sárban caplattak, és saru helyett csizma feszült a lábukon, csillogó, fényes szárú, tükröt helyettesítő, amilyet a már temetőben porladó gyermekkori cimborám suszter édesapja tudott csinálni. Jaj, hogy kívántuk őszintén, gyermeklelkünket melegítőn - még a mindennapi imádságunkba is belefoglaltuk -, hogy ne legyen igaza a hiedelemnek, mely szerint ha Katalin kopog, karácsony locsog. Azért fohászkodtunk az Úrhoz, legyen tekintettel ránk, a tiszta, szép fehér karácsonyért esedező gyerekekre, s a sűrű dolga közepette se felejtse el meglocsogtatni Katalin napját, mert akkor biztosan nézhetünk a fehér ünnep elébe. Nem is volt hiábavaló az imádkozásunk, az Úristen meghallgatta a kérésünket, s legtöbbször fehér karáMÁCS JÓZSEF Régi szép karácsonyok! csonnyal örvendeztette meg szülőfalumat. Persze nem volt bőkezű, nehogy elbízzuk magunkat, hószállingózással kezdte vágyunk kielégítését, afféle jámbor figyelmeztetéssel, hogy ha nem viselkedünk rendesen, szülőknek, papnak, tanítónak és felnőttnek tetszően, akkor megállíthatja a hóesést, eszében sem lesz hosszan és erősen megrázogatnia hatalmas szakállát, fehér lepellel beborítani a házakat és a tágas mezőt. Mi, gyerekek aztán nagyon ügyeltünk arra, hogy az ünnepvárás napjaiban se fent, se lent ne találjanak a viselkedésünkben kifogást. Hullt is a hó, csak úgy szakadt, vastag hótakaró ülte meg a házakat, a földeket, a fák csupasz ágait. Suhogtak, sercegtek a hidegben megdermedt nyírfaseprők, néha egész nap megállás nélkül, mert a hóesésnek nem volt vége, s a megtisztított, simára sepert úton könnyebb volt járni. Szerettük a hószakadásos karácsonyvárást! A sok Mikulás mintha mind egy szálig visszatért volna a falunkba. Megilletődést keltő fehér kucsmában, hóemberre emlékeztető fehér lepelben. Sokszor még a fényes szárú csizmák is havasak voltak, ember, állat, föld, minden a környezethez alkalmazkodott. S nekünk, gyerekeknek így volt szép, így volt hihetőbb az egyik legszebb karácsonyi énekünk is: Az Istennek szent angyala Mennyekből hogy alászálla És a pásztorokhoz juta, Nékiek ekképpen szóla: E mai nap egy kis gyermek Szűztől született tinéktek... Régi, boldog gyermekkori karácsonyok, de szépek is voltatok! Milyen jóságossá tudtunk változni a készülődésben! Nem lakozott csalárdság a szívünkben, nem volt irigység, rosszakarat a lelkünkben, jók voltunk a szó valóságos értelmében. Észrevettük és sajnáltuk a magatehetetlen öregeket, az ágyban fekvő betegeket, a nyomorékokat, s nem kellett szégyenkezve beülnünk a csúfolódók székébe, amikor koldusok járták a falut, s nyitogatták ránk az ajtót. Karácsony estéjén a szeretet és a ragaszkodás megszállottjai voltunk, jó volt tudni az egyébként nyilvánvalót, hogy családhoz, faluközösséghez, a velünk azonos nyelvet beszélő, sokat próbált néphez tartozunk. Ezzel a felemelő érzéssel álltuk körül otthon a karácsonyfát, vettük át illedelmesen ajándékainkat, majd sietve mentünk az iskolai ünnepélyre. A fagyos, zimankós télben ropogott a hó a talpunk alatt, s párát leheltünk. Botorkálnunk nem kellett, a hold és a csillagos égbolt fénnyel hintette be az utat. Mikor az iskolához értünk, és beléptünk a homályosan sejtelmes, feldíszített osztályba, a máskor szürke, unott, egyhangú tanterem vonzóan megváltozott. A hatalmas tábla feketébbnek és fényesebbnek látszott, a harmóniumot mintha újjávarázsolták volna, a falat betakaró szemléltető eszközök is elevenebbeknek tűntek. A karácsonyfa elöl állt, tanítónk helyett a katedrán, s hegye a mennyezetet súrolta. A mélységes csendben szinte érezni lehetett a szívek és lelkek jóságos melegének a szétáradását. Kipirította arcunkat, sugárzóvá tette a tekintetünket. A karácsonyfára aggatott gyertyák gyéren világítottak, de így is láthatta mindenki a sok-sok szeretetcsomagot, amelyekkel a tehetősebb szülők falunk legszegényebb gyermekeit örvendeztették meg. A gazdag ünnepi műsor után pappal, tanítóval, szüleinkkel, testvéreinkkel, rokonainkkal közösen énekeltük a karácsonyi énekeket. Ahogy másnap, Krisztus születésének napján a templomban is, ahol a gyülekezet, a „fekete sereg" apraja-nagyja már a, sajnos, mindig időszerű, hőn óhajtott kívánságot harsogta el az ének szavaival: Dicsőség magas mennyben az Istennek, Békesség legyen földön embereknek És jóakarat minden nemzetségnek, Ifjúnak, vénnek!