Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-23 / 297. szám, szombat

8J ÚJ SZÓ KARÁCSONY '95 1995. december 23. TÓTH LÁSZLÓ BESZÉLGETÉSE VASADI PÉTER KÖLTŐVEL Istenről, a titokról, a vers akaratáról és egyébről Vasadi Péter a megkésve induló, a későn érő írók közül való. Túl van a harmincon, amikor rendszeresen publikálni kezd, negyvenöt éves, amikor bekerülnek versei A magunk kenyerén című, pályakezdő költőket bemutató antológiába, negyvennyolc, amikor kereken két évtizeddel ezelőtt, 1974-ben az első önálló verseskönyve megjelent. Azóta további tizenegy kötete - hét verses- és négy esszékötet - látott napvilágot. József Attila-díjas. Munkássága - nem túl terjedelmes életműve ellenére is a kortárs magyar irodalom legjelentősebb teljesítményei közé tartozik, s szerves folytatása annak a vonulatnak, melyet líránkban egyfelől Pilinszky János és Rónay György, másfelől pedig Nemes Nagy Ágnes és Rába György neve fémjelez. m Verseidben, Péter, alig vannak külső tájak, történetek, szereplők; nem a látvány, nem az esemény- és történetrögzítés, nem az eseményés történetmondás dominál bennük; belső tájakat, belső történéseket rajzolsz szívesebben, látvány helyett látomásokat festesz. Képeid rendkívül szikárak, tömények, többszörös áttétellel működnek, a nyelved puritán, kevés díszű, célratörő. Mi számodra a vers? Mit akarsz a verseiddel, mi a célja a költészetnek? - Nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Az is lehet, hogy egyszerűen a mózesi sors az enyém: negyven évig ki kellett vezetni ezt a pofát - magamról beszélek - a sivatagba. Különben elbukott volna. Mert gyönge volt. Az is lehet, hogy már ott, gyermekkoromban, az újpesti munkásotthonban eldőlt minden, ahová egyik nagynéném elvitt egyszer egy előadásra. Különben honnan ezek a ma is forró szellemi vonzódások? Ez az életmód? Lóbálom a lábam a nagynéném ölében, és József Attila verseit hallgatom. Operett nem lett volna jó? Az imádott kabaré, a habos marhaságaival? Azok a szivarozó, tökmagot rágcsáló, kemény arcú emberek, akik az Ódát hallgatták. Miért hallgatták? És Lehotay Árpád, ez a nagyszerű színész, aki a József Attila-verseket szavalta, miért az újpesti Munkásotthonba ment? Miért nem az Aranyba Mártott Elit színpadára? És miért, hogy már a bekövetkező politikai recsegést-ropogást is lehetett ott hallani? Úgy érzem, mintha válasz helyett afféle pecsétek lennének rám vagy belém nyomva. Hogy ne tudjak válaszolni. Ezért írok verset. Mert nem tudok kimerítően felelni sem a kérdésekre, sem a kérdéseimre. A múltkor is megkérdezte valaki, tudnék-e költészet nélkül élni? Azt válaszoltam, igen, ha pap lennék. De akkor a papságom lenne a költészetem. Azt hiszem, ez nem is lehet másképp. Mert a költészet is papi hivatás, akár bevallja valaki, akár nem. • A vers imádság? Szembekerülés Istennel? - Részben. De nemcsak az. Több is, más is. Isten nem azt várja tőlem, hogy dicsőítő himnuszokat írjak róla, hanem azt a bennem épülő világot, amelyet ő belém oltott, belém telepített. Tehát amint egyértelmű igent mondanék a kérdésedre, nyomban meg is akarnám cáfolni. Különben így vagyok más dolgokkal is. Olyan ez nálam, mint a páternoszter. Az egyik lift lemegy, a másik ugyanakkor s ugyanúgy föl. A kettős egységben a paradoxitás ellentétesnek látszó feszültsége dolgozik. Ha azt mondanád, hogy katolikus költő vagyok, rögtön kezdeményezném, hogy nem vagyok az. Ha meg azt mondanád, semmi közöm a katolicizmushoz, rögtön bemutatnám neked, hogyannál is nagyobb közöm van hozzá, mint aki ezt állítja magáról. • Mondhatnánk azt, hogy a vers által az ember most függetlenül attól, hogy valaki írja-e, mondja-e vagy hallgatja-e a verset, esetleg csak nagyon távolról rezonál benne - a saját maga megfogalmazhatatlan és megválaszolhatatlan kérdéseivel szembesül? Tehát valamiképpen mégis Istennel? Hiszen az isteni lényeg valahol mégiscsak ez, ez a megfoghatatlanság. - Nem véletlenül vagyunk az ő képére teremtve... Ha tehát rólunk van szó, mindig róla is szó van, amikor pedig róla, akkor rólunk is. Ez széttéphetetlen, „vérségi" kapcsolat köztünk. Amin már ő sem tud változtatni. Azt mondja Babits, hogy egy bizonyos szint alatt sem költőkkel, sem költészettel nem szabadna foglalkoznunk. Csak a legjobbakkal, mert a domborzatból csak a hegycsúcsok a fontosak. Azt is Babits mondja, hogy az igazán nagy költészet mindig katolikus. Ez a görög-latin szó azt jelenti: egyetemes. Mert csak a hegycsúcs érintkezik az egyetemmel. • Verseidben igen fontos szerephez jut a nyelv, a nyelvi alakítás mint olyan, a nyelv mint fenomén. Mintha a nyelv, a nyelvi különösségek nagyon komolyan beleszólnának a verseidbe, s gondolataidba, gondolataid alakításába. Vagyis a nyelv nemcsak alkalmazkodik hozzád, hanem alakít is téged. - Igen. A nyelvnek akarata van. Lassan-lassan rá kellett jönnöm, hogy a nyelv önálló lény. Nem arról van tehát szó, hogy én beszélek a nyelv által, hanem a nyelv beszél általam. A nyelv használ engem. A logosz először a nyelvbe öltözött. Amikor az emberbe öltözött, ugye, akkor az ember nyelvébe öltözött. Tehát a lét azonnali kicsöppenése a nyelv. S az általam kérdésesnek vagy fontosnak vélt dolgokat a nyelven belül, mint egyetlen lehetőségen belül kell egységbe foglalnom. Bár nyelv az ember huzamos hallgatása is. • Mindenki aranyat sejt című egyik legutóbbi, 1993-ban megjelent verseskötetedből szép példaként hozható föl erre a Magánbeszéd című ciklusod, melyben a magánbeszéd nemcsak különvéleményt, sajátos látást, egyedi érzékelést, megismételhetetlen világmagyarázatot jelent, hanem ezek módjának az egyszeriségét is. - Igen. De ez az egyszeriség millióféle lehet. Viszontvan valami az emberben mega művészetében is, amit magán-titoknak mondhatunk, ami nélkül semmi nem lehet az, ami. Valami, ami soha nem válKass János: Cantana profana tozhat. Aminek olyannak kell maradnia, amilyen. Csak éppen azt nem tudjuk, mi az. Folyton körülötte tekergünk, de minél inkább megakarjuk nevezni,annál inkább elrejlik a szemünk elől. Rába György mondta legutóbb a Fészek-estemen, hogy egy költő végül is öt-hat olyan verset ír egész életében, amiért érdemes volt élnie. Tehát a három-öt-nyolcszáz verse közül ötöt-hatot. Csak éppen azt nem tudja, melyik ez az öt-hat. Egy idő után kiderül, hogy ez az öt-hat nem az az öt-hat, amelyre általában gondolni szoktak. Éppen ez az egészben a gyönyörű. Hogy ezt a tűhegynyit, a párat keressük egyfolytában, azt, ami nagyon fontos, meghatározó s ami mindig más, új, de a Tökélyhez képest ugyanaz. • A Magánbeszéd tulajdonképpen magánmitológia is. Hogy találtál rá arra a rendkívül különleges versformára, amit te „oszlopversnek nevezel? Mint ha szigorú hasábokat metszenél ki a térből vagy a síkból, netán a semmiből... Ráadásul - noha a cím valamiféle folyamatosságot sugall - a vers (beszéd) a legváratlanabb helyeken mindig megtorpan, megtörik, széttöredezik. - Egyszer valakinek, aki önmeghatározást kért tőlem, azt találtam mondani, hogy olyan vagyok, mint a régész, aki folyton a lét, a dolgok alapmintái után kutat, ás, ám ha talál valamit, azt mondja rá, még mindig nem az, amit keresett. Azt persze nem tudom, hogy miért, csak azt, hogy nem az. S folytatom, és mind mélyebbre ások. Valahogy így vagyok a szavakkal is. Egyszer dühömben azt mondtam, hogy a fene egye meg, ha nem értik, amit mondok, majd széttördelem, hátha akkor megértik. így jutottam el a Magánbeszéd (vers)formájához is. Amikor aztán elkezdtem olvasni ezeket a széttördelt szövegeket, rájöttem: azzal, hogy bár szótagnyi értelmetlenségeket olvasok - például: „mert az van ig/ azán köztünk, aki eltűnik, gyo / rsan eresszen el mindent, aki / fogni akar" -, de mégis egy új szó függvényét, ezáltal az értelmetlen szótag valamilyen új értelmet kap. Meg aztán van ebben az egészben egy kis értelemellenes motiváció is. Nem szeretem, ha valamire azt mondják, ez értelmes, ez meg értelmetlen. A Magánbeszédben épp az értelmes értelmetlen, bár követhető, s jóllehet nem követhető, mégsem értelmetlen. Tehát valamiféle nyelvi ellenakció is ez. S még valami. Úgy gondolom, hogy valahol e szétszaggatottság függőleges vonala mentén van a titok. A szakítási él a titok. Amit már nem szabad magyarázni, amivel kapcsolatban bizonyos kérdésességet illetéktelennek tartok. Mert a költészet lényegével kapcsolatban is illetéktelen bizonyos konok kérdezősködés. Van, amit - hadd mondjam így - hódolattal tudomásul kell vennünk. És ezt a titkot tisztelem mások költészetében is. Ha van valami, amit nem tudok tisztelni, az a titoktalanság. • Vannak költők, akik játékosságban, groteszk ben, iróniában, sőt bohóckodásban keresik a feloldódást és a feloldozást, s ezzel vélik ellensúlyozni a meglehetősen komor világ kilátástalanságát, tragiku mát A te költészetedben viszont alig van világosabb szín, könnyedebb, játékosabb gesztus, tréfáról, gunyorosságról nem is szólva. Mi ez? Program? Vagy alkati kérdés? - Nyilvánvaló, hogy az ember alkata szerint válaszol az őt ért kihívásokra. Ha tehát a versem dohánybarna, nem tehetek róla, mert nem lehetett más. De ha sötét is a vers, azt hiszem, azért az, mert - anélkül, hogy ez program lett volna - kiragyog belőle valaki. Vagy valami. Bár maga az is vitatható, hogy valami sötét Keresztes Szent János mindent mély sötétségben pillantott meg. Az Isten tintafeketébe burkolózik. Mivel ő a világ Világossága, neki jó a sötét is. Isten sötétben jár, mert ha nem abban jelenne meg - nem a szimbólumok köpenyébe meg mondatokba burkolózva - valódiságába belepusztulnánk. Egy eksztatikus lény közelléte igen veszélyes. Meg aztán maga a világ sem ösztönöz engem igazán arra, hogy túl sok fényt lássak benne. Az én fényem a remény. ADY ENDRE A MINDEN-TITKOK VERSEIBŐL i. Hát eljöttem a kamattal, Uram-Isten, Agyonnyargalt akarattal Siettem, hogy el ne késsek. Itt az Élet, itt a pénzed. Sokat kellett ráfizetni, Uramisten, Magamnak nem maradt semmi; Ráment mind a kamatokra. Gyilkos volt a világ sodra. Inaimnak frisseségét, Uramisten, Barna hajam sűrűségét, Erőmet a vérben, agyban; Neked adtam, odahagytam. Drága pénz volt, mindegy most már, Uram-Isten, De hogyha már megkínoztál, Hagyd még nálam drága pénzed. Drága kölcsön, drága Élet. Fogatlanul, akaratlan, Uram-Isten, Lehessek még hatalmadban, Uzsorával legyek még ott: A világban nyomorékod. Nagy adóval, nagy kamattal, Uram-Isten, Akaratlan akarattal, Add, egy kicsit visszatérjek. Csak hogy éljek, csak hogy éljek. II. Oh, csókolt csókok, lengeteg asszonyok, Bűnök kerítette, pamlagos életem, Egy szép, friss testű lányról Álmodoznom szabad-e még? Itt a falumban virágosak a fák, Itt a régi suhanc el-elemlékezik S a régi, szűz kisasszony Alakját fölidézgetí. Ugy jár lelkemben, mint késett ibolyák Fölött juniusban a napsugár heve. Nincsen szebb, mint az emlék S egy finom gyermek-hajadon. Óh csak még egyszer gyérülő hajamat Fölborzolná egy lány, nem érintett, szelid, Mondván: „leszek az első Zsenge és piciny asszonyod." III. Hullámlik az Ég, Ez a végtelen titok-tenger S dobja szemünk partjára Csillogó csillagait Szűk markú kegyelemmel. Hűs, dobott csillagok, Kiktől szemem káprázik, Hol marad legkülönb Társatok, Testvérem, a másik? Górált, bús fény-csodák, Ti vissza-visszatérők, Mutassátok meg a Nincsböl A Nincsenbe futót, Célhoz sohse érőt. Hol az igazi csillag, Melyet kivetett a sorsa S időtlenül Időtlen időkbe Egyenesen tör be lobogva? A végtelenség piacán Nyílegyenest fut, mint egy álom Száguld át egyszer S csak egyszer látja bárki is A szemhatáron. Vándor világok, napok Koldusként be-berobognak, Kerengve néznek utána Az én száguldó, egyenes Csillagomnak. Örök, ősi Idő Hajtotta ki a Térbe, Az Okot keresi ott: Az Isten sem kerülhet Utána, sem elébe.