Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-23 / 297. szám, szombat

I AJ ÚJ SZÓ KARÁCSONY '95 1995. december 2900. BERECKJÓZSEF Karácsonyi napló -1989 (.December 22., délidő) Délre megszerkesztjük a Csallóköz szilveszteri számának utolsó oldalait. A rádió, természetesen, bekapcsolva. A reggeli híradásokból mindenki tudja, hogy Romániában történelem íródik. Üdvrivalgással fogadjuk a zsarnok diktá­tor és felesége megfutamodásának hí­rét. Valahonnan egy üveg pezsgő is előkerül. Ebéd már otthon. Fél szemmel a be­kapcsolt televízión. Egyszercsak kintről megszólal a városi hangosbeszélő. Ba­rátaim hangját ismerem fel, az FMK és a VPN járási koordinációs központjából. Adakozásra szólítanak fel. Az autóforgal­mi vállalat kamionjai készek Erdélybe in­dulni a felajánlott ruhaneművel és élel­miszerrel. A Dunaszerdahelyi járás se­gítő kezet nyújt Temesvárnak, a forra­dalmi népfelkelés rászoruló részt­vevőinek. Izgalom fog el. A városháza téri laká­sunk ablakából éppen a járási népműve­lési központ elé látok. Mire a kamion előáll, a szomszéd Csomorékkal egy jó­kora élelmiszercsomagot állítunk össze. Csak segítséggel tudom a gyűjtőhelyre vinni. Itt már serény munka folyik. Egyre többen és többen hozzák adományaikat. Az arcokon látható: a felhívás nyomán a legnemesebb emberi érzések szabadul­tak fel az emberi lelkekben. Megható­dom annak láttán, hogy a jnk dolgozói milyen önfeláldozóan osztályozzák, cso­magolják az adományokat. Bödők Zsiga csillagász barátom ele­mében van: lelkesen szervez, irányítja a berakodást. Amint meglát, máris eldön­ti: a körülbelül egy óra múlva indítandó kamionnal nekem kell elmennem Er­délybe! Menne ő is szívesen (miként azt később meg is teszi), de egyelőre még szervezési feladatai vannak. Az akció rhég teljesebb sikere érdekében. El kell menned, mondja ellenkezést nem tűrő hangon. S abban a pillanatban, érdekes mód, én is ezt érzem magamban. Bólin­tok, itt leszek. Otthon Zsuzsa, a feleségem, elsírja magát. Mint néhányszor az utóbbi na­pokban, órákban a tévé előtt, a megindí­tó képsorok láttán. Kérésemre azonban készségesen telefőzi feketekávéval a termoszt. Kenyeret, kolbászt és egy üveg konyakot teszek a válltáskámba. S a no­teszt, amelybe ezeket a sorokat írom. (Kora este) A jnk előtt lelkes, indulás előtti hangu­lat. írott üzenetet nyomnak a kezembe, amit majd Temesváron kell átadnom. Megerősítjük a kamionon a ČSSR for Romania - Dunaszerdahely Temesvár­nak! feliratot, egy csehszlovák zászlót nyomnak a kezembe, fényképezkedünk, aztán elindulunk. Klempa Istvánnak hív­ják a kamion „pilótáját". Bemutatko­zunk, bár nem vagyunk idegenek egy­másnak. Jó tíz évvel fiatalabb, mondom neki, hogy ismerem az arcát, valahol ott Alistálon hosszú láncban, kézről kézre vándorol a sok-sok ruha, élelmiszer a ka­mion gyomrába. A falu az élelmiszerbolt egész raktárkészletét megvásárolta erre a célra. Valaki a végén még arra is fel­szólít, hogy beszéljek az emberekhez. Zavartan elhárítom, de azt még megvár­juk, míg a sokaság elénekli az „erdélyi himnuszt". Nagymegyeren a városi művelődési központ előcsarnoka van teli adomá­nyokkal. Ismerős arcok a segítők között. Szervezetten, gyorsan zajlik a berako­dás. Indulunk. Medvénél lépjük át a ha­tárt a vámosok megértő, segítő köz­reműködésével. Tempósan haladunk a magyar fővá­ros felé. A sötét éjszakában fénylő pon­tok jelzik hosszan előre az autópálya út­vonalát. Pista vezet, én a jobboldali ülé­sen, Jenő középen az ágyon, cipő nélkül, törökülésben. Kényelmetlennek vélem ezt, magyarázkodom, hogy nem szeret­nék semmiben a terhükre lenni, csak szóljanak, és én mindenben alkalmazko­dom. A küldetésünkről egyelőre nem esik szó. (December 23., éjszaka) Már szombat van, gyönyörű az ünne­pekre készülődő Budapest. S alig haj­tunk át a Petőfi hídon, fordulunk rá az éktelenül hosszú, soksávos Soroksári út­ra, kinyiffan a kamionunk kuplungpum­pája. Félreállunk. Pista olajos kezeslábasba bújik, szidja a szerelőket, akik németor­szági útjuk után, lám, ilyen trehányul ja­vították meg a pumpát. Leszerelik a nem nagy, de annál fontosabb szerkentyűt, összemaszatolódnak a fékolajtól. Én, ab­szolút műszaki analfabétaként, csak szerencsétlenkedek körülöttük. A kabinban a rádióból a romániai híre­ket hallgatom, amelyek a mi váratlan ba­junkkal párhuzamosan egyre vadabb, to­rokszorítóbb dolgokról tudósítanak. Te jó isten, hát hova megyünk mi!? A pumpa megjavítására tett kísérlet nem kecsegtet sikerrel. Éjjel két óra, az esetleges külső segítség szempontjából is a legszerencsétlenebb időpont. Aztán odafarol elénk egy Volántaxi és a rádiója jóvoltából hamarosan az egész város­ban szerteröppen a hír, hogy egy lerob­bant cseh Liazon kellene segíteni, amely segélyszállítmányt visz Erdélybe. A Da­nubius Rádiónak is leadják a felhívást. Sokan felkeresnek bennünket a követ­kező órákban, segítséget ígérnek, Virág Laci magántaxis vagy ötször is visszajön, elfurikázza ránk az egész bevételét. Köz­ben a rádió többször megismétli a felhí­vást, hogy a segélyszállítmányok ne in­duljanak el a román határon túlra, mert ezeket a Securitate egységei megtámad­ják. Hát minket egyelőre ez a veszély nem fenyeget... (Reggel) Pista és Jenő a készséges taxisokkal a várost járják. Aztán én megyek el Ökrös mert időközben Pista és Jenő is szerzett egyet-egyet. Tíz órakor két tartalék pum­pával folytatjuk utunkat, s meg sem ál­lunk a nagylaki határállomásig. (Késő délután) Vegyes, nemzetközi társaság a ha­tárállomáson; azt tanácsolják, ma már ne menjünk át a határon, korán sötéte­dik, este pedig Aradon is lőnek. Őszin­tén szólva az is aggaszt bennünket, hogy még nem tért vissza a határon túl­ról a dunaszerdahelyi mentőautók kon­voja. Gyógyszerekkel ők indultak ugyanis elsőként Csehszlovákiából, s mint mondják, csak ma tizenegykor nyitották meg a határt, akkor mentek át. Az állomáson senki nem tud felőlük semmit. Aztán jóval sötétedés után be­futnak. Megkönnyebbülünk az ismerős arcok láttán. Ők is megörülnek nekünk. Világi Oszi, Barak Laci, Hrapka Tibi, Lel­kes Béla, Rajzák és Farkas dokik, és a többiek. Kicsit irigyeljük is őket, hogy már túl vannak a nehezén. Rövid intel­meik, tanácsaik megnyugtatnak ben­nünket. Aztán, ahogy jöttek, elrobog­nak, hazafelé. Magunkra maradunk. Visszahúzó­dunk a kamion fülkéjébe. Két személyre van méretezve, de igyekszünk elférni benne mindhárman. Iszunk egyet, be­szélgetünk, hadd oldódjék az eltelt órák feszültsége. Egy ideig még hallgatjuk a rádiót, aztán hagyjuk, hogy elbánjon ve­lünk a fáradtság. (December 24., éjszaka) Néhány órás alvás után a határállo­más várakozójában múlatom az időt. Gyors személyautókon magyarországi és külföldi újságok, tévé- és rádióadók munkatársai suhannak át a határállo­máson román területek felé, legtöbb­ször csupán egy vámtiszti kézlegyintés­sel kísérve. A Münchenben élő Zolczer Jancsi már a román határon túlról érke­zik, s most megörülök neki, pedig egy­szer nagyon gorombán írt az egyik köny­vemről. Azt tanácsolja, óvakodjunk a fel­kéredzkedő idegenektől. Kora hajnalban megtudom, hogy oda­át már nem leszünk magunkra utalva: kí­séretet kapunk, elvezetnek bennünket a lerakodás színhelyére. Magyarán: kezdik megszervezni a segélyszállítmányok el­helyezését. A hajnal hideg, a fákon, füvön szikrázó dér. A derengő, józan égbolton a hold pengevékony karéja. (Reggel) A fiúk egészen hatig alszanak. Ekkor visszakászálódom a kabinba. A bekap­csolt rádióból megtudjuk, hogy Ádám, Éva napja van, advent negyedik vasár­napja, s az éter hullámain felhangzik a roráte: Harmatozzatok, égi magasok... Jenő vizet melegít a PB-gázrezsón, ha­marosan jófajta kávé illata tölti be az utasfúlkét. Az útmenti árokban egy helybeli öreg az autókból kidobált, be­•Hl : • ' • . . ' i i - .. L .: . ­Zombory Lajos: Hazafelé lakik a környékünkön, ő pedig azzal kez­di, hogy olvasott tőlem ezt-azt. Vásárútig kanyargunk, ahol fölvesszük Dohorák Jenőt, Pista megszokott társát a külföldi utakon. A gondjainkra bízott segélyszállít­mány Alistálon és Nagymegyeren egé­szül ki mintegy tíz-tizenkét tonnányira. Mindkét helyen lenyűgöző a sürgés-for­gás. Ilyen nagy, együttérző segíteni aka­rás emléke csupán a 65-ös árvíz ide­jéből dereng föl az emlékezetemben. Persze, akkor jóval fiatalabb voltam, kö­vetkezésképpen érzéketlen bizonyos összefüggések iránt. Gergellyel, aki azért jelentkezett a rádió felhívása nyomán, mert nyurga fia kami­onszerelőnek tanul. A Vak Bottyán utcai üzletéből felhívom Dunaszerdahelyen a jnk-igazgató Héger Károlyt, aki megígéri, hogy a következő kamionnal küldenek utánunk egy kuplungpumpát. Közben Ökrös Gergely a homlokára csap, és gyor­san a Fővárosi Köztisztasági Vállalat egyik közeli telepére hajt velem és a fiá­val. A telep teli narancssárga Liazokkal. Az álmos telepőr, miután megérti, hogy miről van szó, az első Liazból kiszerelteti az Ökrös fiúval a szükséges kuplung­pumpát. Amire aztán nincs is szükség, váltható üvegeket szedi össze. A fiúk el­szívják első cigarettájukat. Aztán a vá­rakozó autók közúl elsőként a magyar vámhivatal elé gördülünk. Beviszem az útleveleinket, aztán egy korán kelő fo­tósnak pózolunk. A csehszlovák zászlót is kibontjuk neki. Aztán befut a CNN csapata, bordó mikrobusszal, csinos női sofőrrel, riporterrel. Az operatőr nyomban felmászik a mikrobusz tete­jére, dolgozni kezd, a többiek széles ta­padószalagokból nagy PRESS és TV feli­ratokat ügyeskednek a kocsi oldalára és tetejére. A stempliző kiskatona elbűvölten nézi a csinos CNN-csajokat, Giovanni di Pao/o: Krisztus születése (1460 körül) s hozzánk nem magyarul szól, lévén békéscsabai szlovák. Már indulnánk, amikor egy csehszlo­vák autóbusz és egy kamion tolakszik elénk. Nagy meglepetésünkre nagylégi ismerősök lépnek ki a buszból: a tanító Janák Gyula, Csölle Jóska, Gyurkovics László és a többiek, összesen tizenhár­mán. Az agrokombinát kamionjában Nagylég, Nagymagyar, Csenke, Nagy­szarva, Sárosfa, Paka és Sárrét élelmi­szeradományai, az autóbuszban pedig gyógyszer. Egy Szegeden felkéredzke­dett nemzetközi sajtóbrigád is velük van: ausztrál, belga, francia, portugál és magyarországi újságírók, híradósok és fotósok. Gyorsan konvojjá szerveződünk, az autóbusz élre áll, s irány Arad! Pécske után felvezető autó vár ránk. Nagy tem­póban haladunk. Az utak mentén lelke­sen integető emberek. Az ujjak Victoria, a győzelem istennőjének V-betűjét for­mázzák. Aradi bevonulásunk látványos, már-már diadalmas. Az embereken azt látni, hogy nem elsősorban a segélyszál­lítmány lelkesíti őket, sokkal inkább a puszta megjelenésünk, együttérző lelke­sedésünk. {Délelőtt) Az útkereszteződésekben mindenütt nemzeti színű karszalagos és többnyire fegyveres fiatalok csoportja ellenőrzi az áthaladó autókat. Először egy tömbhá­zak övezte szűk utcába fordulunk be. Mihelyt megállunk, konyhaszagú asszo­nyok futnak ki hozzánk, ölelgetnek, csó­kolgatnak bennünket. Sokan sírnak az örömtől. Vigyázzatok, vigyázzatok, ismé­telgetik szüntelenül. S már megyünk is el a szűk utcából, ahol, mint mondják, nemrég még lövöldöztek. Néhány lelőtt katonáról beszélnek. Újabb helyszínre megyünk, a megyei begyűjtési, forgal­mazási és fogyasztási szövetkezet tele­pére. Itt is rögtön azzal fogadnak ben­nünket, hogy nagyon vigyázzunk! Körös­körül magas épületek, egyik oldalon a városi posta, a másikon a megyei kór­ház. Ezek tetejéről lövöldöznek a szeku­sok. Ezért, ha valahonnan föntről lőni kezdenek, azonnal bújjunk fedezékbe. Erre, szerencsére, nem kerül sor. Nagy rössel végezzük a lerakodást. Egyre több helybeli segítő is érkezik. A legtöbben kifogástalanul beszélik a ma­gyart, néhányan csupán törik. Később egy üveg házi pálinkát hoznak, borzal­masan rossz. A lerakodás végén eszem­be jut a dunaszerdahelyi induláskor ke­zembe nyomott üzenet. Szaladok a por­tára, jó néhányszor próbálom felhívni azt a temesvári férfit, akit 1986-ban egy karambol után a dunaszerdahelyi kór­házban gyógyítottak. Az üzenet arról szól, hogy adjanak életjelet magukról it­teni, aggódó barátaiknak. Egy csinos szí­ninövendék elkéri a papírlapot: ha in­nen nem megy, majd otthonról megpró­bálja továbbítani az üzenetet. (Kora délután) Útban hazafelé feszítő jóérzés a keb­lekben. Látjuk, hogy már Bödőkék is Arad alatt vannak az újabb kamionnal, arrébb egy veszteglő konvojból a ma­gánfuvaros és zenész, Márk Gyuszi alakja magasodik ki. Makóról, ahol eszünk egy kis meleget, felhívjuk szeret­teinket, hogy ha gyertyagyújtás után is, de számolhatnak velünk szenteste terí­tett asztalánál. A rádióban József Attila Betlehemi ki­rályok-ját mondja a felejthetetlen Lati­novits. Megindultan arra gondolok, hogy bár nem „aranyos ruhában", csupán ko­pott farmerben, mi is, Pista, Jenő és jó­magam, akár ama három királyok, föl­kerekedtünk, hogy köszöntsük a meg­született Szabadság-Jézuskát. S mert minden újszülött gyámolításra szorul, el hoztuk magunkkal Dunaszerdahely-or­szág, Alistál-ország, Nagymegyer-ország szíves adományait, hogy a megszületett romániai Szabadság-Jézuska dacolni tudjon a megpróbáltatásokkal, erősöd­jön, megmaradjon...

Next

/
Thumbnails
Contents