Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-23 / 297. szám, szombat

I AJ ÚJ SZÓ KARÁCSONY '95 1995. december 2900. BERECKJÓZSEF Karácsonyi napló -1989 (.December 22., délidő) Délre megszerkesztjük a Csallóköz szilveszteri számának utolsó oldalait. A rádió, természetesen, bekapcsolva. A reggeli híradásokból mindenki tudja, hogy Romániában történelem íródik. Üdvrivalgással fogadjuk a zsarnok diktátor és felesége megfutamodásának hírét. Valahonnan egy üveg pezsgő is előkerül. Ebéd már otthon. Fél szemmel a bekapcsolt televízión. Egyszercsak kintről megszólal a városi hangosbeszélő. Barátaim hangját ismerem fel, az FMK és a VPN járási koordinációs központjából. Adakozásra szólítanak fel. Az autóforgalmi vállalat kamionjai készek Erdélybe indulni a felajánlott ruhaneművel és élelmiszerrel. A Dunaszerdahelyi járás segítő kezet nyújt Temesvárnak, a forradalmi népfelkelés rászoruló résztvevőinek. Izgalom fog el. A városháza téri lakásunk ablakából éppen a járási népművelési központ elé látok. Mire a kamion előáll, a szomszéd Csomorékkal egy jókora élelmiszercsomagot állítunk össze. Csak segítséggel tudom a gyűjtőhelyre vinni. Itt már serény munka folyik. Egyre többen és többen hozzák adományaikat. Az arcokon látható: a felhívás nyomán a legnemesebb emberi érzések szabadultak fel az emberi lelkekben. Meghatódom annak láttán, hogy a jnk dolgozói milyen önfeláldozóan osztályozzák, csomagolják az adományokat. Bödők Zsiga csillagász barátom elemében van: lelkesen szervez, irányítja a berakodást. Amint meglát, máris eldönti: a körülbelül egy óra múlva indítandó kamionnal nekem kell elmennem Erdélybe! Menne ő is szívesen (miként azt később meg is teszi), de egyelőre még szervezési feladatai vannak. Az akció rhég teljesebb sikere érdekében. El kell menned, mondja ellenkezést nem tűrő hangon. S abban a pillanatban, érdekes mód, én is ezt érzem magamban. Bólintok, itt leszek. Otthon Zsuzsa, a feleségem, elsírja magát. Mint néhányszor az utóbbi napokban, órákban a tévé előtt, a megindító képsorok láttán. Kérésemre azonban készségesen telefőzi feketekávéval a termoszt. Kenyeret, kolbászt és egy üveg konyakot teszek a válltáskámba. S a noteszt, amelybe ezeket a sorokat írom. (Kora este) A jnk előtt lelkes, indulás előtti hangulat. írott üzenetet nyomnak a kezembe, amit majd Temesváron kell átadnom. Megerősítjük a kamionon a ČSSR for Romania - Dunaszerdahely Temesvárnak! feliratot, egy csehszlovák zászlót nyomnak a kezembe, fényképezkedünk, aztán elindulunk. Klempa Istvánnak hívják a kamion „pilótáját". Bemutatkozunk, bár nem vagyunk idegenek egymásnak. Jó tíz évvel fiatalabb, mondom neki, hogy ismerem az arcát, valahol ott Alistálon hosszú láncban, kézről kézre vándorol a sok-sok ruha, élelmiszer a kamion gyomrába. A falu az élelmiszerbolt egész raktárkészletét megvásárolta erre a célra. Valaki a végén még arra is felszólít, hogy beszéljek az emberekhez. Zavartan elhárítom, de azt még megvárjuk, míg a sokaság elénekli az „erdélyi himnuszt". Nagymegyeren a városi művelődési központ előcsarnoka van teli adományokkal. Ismerős arcok a segítők között. Szervezetten, gyorsan zajlik a berakodás. Indulunk. Medvénél lépjük át a határt a vámosok megértő, segítő közreműködésével. Tempósan haladunk a magyar főváros felé. A sötét éjszakában fénylő pontok jelzik hosszan előre az autópálya útvonalát. Pista vezet, én a jobboldali ülésen, Jenő középen az ágyon, cipő nélkül, törökülésben. Kényelmetlennek vélem ezt, magyarázkodom, hogy nem szeretnék semmiben a terhükre lenni, csak szóljanak, és én mindenben alkalmazkodom. A küldetésünkről egyelőre nem esik szó. (December 23., éjszaka) Már szombat van, gyönyörű az ünnepekre készülődő Budapest. S alig hajtunk át a Petőfi hídon, fordulunk rá az éktelenül hosszú, soksávos Soroksári útra, kinyiffan a kamionunk kuplungpumpája. Félreállunk. Pista olajos kezeslábasba bújik, szidja a szerelőket, akik németországi útjuk után, lám, ilyen trehányul javították meg a pumpát. Leszerelik a nem nagy, de annál fontosabb szerkentyűt, összemaszatolódnak a fékolajtól. Én, abszolút műszaki analfabétaként, csak szerencsétlenkedek körülöttük. A kabinban a rádióból a romániai híreket hallgatom, amelyek a mi váratlan bajunkkal párhuzamosan egyre vadabb, torokszorítóbb dolgokról tudósítanak. Te jó isten, hát hova megyünk mi!? A pumpa megjavítására tett kísérlet nem kecsegtet sikerrel. Éjjel két óra, az esetleges külső segítség szempontjából is a legszerencsétlenebb időpont. Aztán odafarol elénk egy Volántaxi és a rádiója jóvoltából hamarosan az egész városban szerteröppen a hír, hogy egy lerobbant cseh Liazon kellene segíteni, amely segélyszállítmányt visz Erdélybe. A Danubius Rádiónak is leadják a felhívást. Sokan felkeresnek bennünket a következő órákban, segítséget ígérnek, Virág Laci magántaxis vagy ötször is visszajön, elfurikázza ránk az egész bevételét. Közben a rádió többször megismétli a felhívást, hogy a segélyszállítmányok ne induljanak el a román határon túlra, mert ezeket a Securitate egységei megtámadják. Hát minket egyelőre ez a veszély nem fenyeget... (Reggel) Pista és Jenő a készséges taxisokkal a várost járják. Aztán én megyek el Ökrös mert időközben Pista és Jenő is szerzett egyet-egyet. Tíz órakor két tartalék pumpával folytatjuk utunkat, s meg sem állunk a nagylaki határállomásig. (Késő délután) Vegyes, nemzetközi társaság a határállomáson; azt tanácsolják, ma már ne menjünk át a határon, korán sötétedik, este pedig Aradon is lőnek. Őszintén szólva az is aggaszt bennünket, hogy még nem tért vissza a határon túlról a dunaszerdahelyi mentőautók konvoja. Gyógyszerekkel ők indultak ugyanis elsőként Csehszlovákiából, s mint mondják, csak ma tizenegykor nyitották meg a határt, akkor mentek át. Az állomáson senki nem tud felőlük semmit. Aztán jóval sötétedés után befutnak. Megkönnyebbülünk az ismerős arcok láttán. Ők is megörülnek nekünk. Világi Oszi, Barak Laci, Hrapka Tibi, Lelkes Béla, Rajzák és Farkas dokik, és a többiek. Kicsit irigyeljük is őket, hogy már túl vannak a nehezén. Rövid intelmeik, tanácsaik megnyugtatnak bennünket. Aztán, ahogy jöttek, elrobognak, hazafelé. Magunkra maradunk. Visszahúzódunk a kamion fülkéjébe. Két személyre van méretezve, de igyekszünk elférni benne mindhárman. Iszunk egyet, beszélgetünk, hadd oldódjék az eltelt órák feszültsége. Egy ideig még hallgatjuk a rádiót, aztán hagyjuk, hogy elbánjon velünk a fáradtság. (December 24., éjszaka) Néhány órás alvás után a határállomás várakozójában múlatom az időt. Gyors személyautókon magyarországi és külföldi újságok, tévé- és rádióadók munkatársai suhannak át a határállomáson román területek felé, legtöbbször csupán egy vámtiszti kézlegyintéssel kísérve. A Münchenben élő Zolczer Jancsi már a román határon túlról érkezik, s most megörülök neki, pedig egyszer nagyon gorombán írt az egyik könyvemről. Azt tanácsolja, óvakodjunk a felkéredzkedő idegenektől. Kora hajnalban megtudom, hogy odaát már nem leszünk magunkra utalva: kíséretet kapunk, elvezetnek bennünket a lerakodás színhelyére. Magyarán: kezdik megszervezni a segélyszállítmányok elhelyezését. A hajnal hideg, a fákon, füvön szikrázó dér. A derengő, józan égbolton a hold pengevékony karéja. (Reggel) A fiúk egészen hatig alszanak. Ekkor visszakászálódom a kabinba. A bekapcsolt rádióból megtudjuk, hogy Ádám, Éva napja van, advent negyedik vasárnapja, s az éter hullámain felhangzik a roráte: Harmatozzatok, égi magasok... Jenő vizet melegít a PB-gázrezsón, hamarosan jófajta kávé illata tölti be az utasfúlkét. Az útmenti árokban egy helybeli öreg az autókból kidobált, be•Hl : • ' • . . ' i i - .. L .: . Zombory Lajos: Hazafelé lakik a környékünkön, ő pedig azzal kezdi, hogy olvasott tőlem ezt-azt. Vásárútig kanyargunk, ahol fölvesszük Dohorák Jenőt, Pista megszokott társát a külföldi utakon. A gondjainkra bízott segélyszállítmány Alistálon és Nagymegyeren egészül ki mintegy tíz-tizenkét tonnányira. Mindkét helyen lenyűgöző a sürgés-forgás. Ilyen nagy, együttérző segíteni akarás emléke csupán a 65-ös árvíz idejéből dereng föl az emlékezetemben. Persze, akkor jóval fiatalabb voltam, következésképpen érzéketlen bizonyos összefüggések iránt. Gergellyel, aki azért jelentkezett a rádió felhívása nyomán, mert nyurga fia kamionszerelőnek tanul. A Vak Bottyán utcai üzletéből felhívom Dunaszerdahelyen a jnk-igazgató Héger Károlyt, aki megígéri, hogy a következő kamionnal küldenek utánunk egy kuplungpumpát. Közben Ökrös Gergely a homlokára csap, és gyorsan a Fővárosi Köztisztasági Vállalat egyik közeli telepére hajt velem és a fiával. A telep teli narancssárga Liazokkal. Az álmos telepőr, miután megérti, hogy miről van szó, az első Liazból kiszerelteti az Ökrös fiúval a szükséges kuplungpumpát. Amire aztán nincs is szükség, váltható üvegeket szedi össze. A fiúk elszívják első cigarettájukat. Aztán a várakozó autók közúl elsőként a magyar vámhivatal elé gördülünk. Beviszem az útleveleinket, aztán egy korán kelő fotósnak pózolunk. A csehszlovák zászlót is kibontjuk neki. Aztán befut a CNN csapata, bordó mikrobusszal, csinos női sofőrrel, riporterrel. Az operatőr nyomban felmászik a mikrobusz tetejére, dolgozni kezd, a többiek széles tapadószalagokból nagy PRESS és TV feliratokat ügyeskednek a kocsi oldalára és tetejére. A stempliző kiskatona elbűvölten nézi a csinos CNN-csajokat, Giovanni di Pao/o: Krisztus születése (1460 körül) s hozzánk nem magyarul szól, lévén békéscsabai szlovák. Már indulnánk, amikor egy csehszlovák autóbusz és egy kamion tolakszik elénk. Nagy meglepetésünkre nagylégi ismerősök lépnek ki a buszból: a tanító Janák Gyula, Csölle Jóska, Gyurkovics László és a többiek, összesen tizenhármán. Az agrokombinát kamionjában Nagylég, Nagymagyar, Csenke, Nagyszarva, Sárosfa, Paka és Sárrét élelmiszeradományai, az autóbuszban pedig gyógyszer. Egy Szegeden felkéredzkedett nemzetközi sajtóbrigád is velük van: ausztrál, belga, francia, portugál és magyarországi újságírók, híradósok és fotósok. Gyorsan konvojjá szerveződünk, az autóbusz élre áll, s irány Arad! Pécske után felvezető autó vár ránk. Nagy tempóban haladunk. Az utak mentén lelkesen integető emberek. Az ujjak Victoria, a győzelem istennőjének V-betűjét formázzák. Aradi bevonulásunk látványos, már-már diadalmas. Az embereken azt látni, hogy nem elsősorban a segélyszállítmány lelkesíti őket, sokkal inkább a puszta megjelenésünk, együttérző lelkesedésünk. {Délelőtt) Az útkereszteződésekben mindenütt nemzeti színű karszalagos és többnyire fegyveres fiatalok csoportja ellenőrzi az áthaladó autókat. Először egy tömbházak övezte szűk utcába fordulunk be. Mihelyt megállunk, konyhaszagú asszonyok futnak ki hozzánk, ölelgetnek, csókolgatnak bennünket. Sokan sírnak az örömtől. Vigyázzatok, vigyázzatok, ismételgetik szüntelenül. S már megyünk is el a szűk utcából, ahol, mint mondják, nemrég még lövöldöztek. Néhány lelőtt katonáról beszélnek. Újabb helyszínre megyünk, a megyei begyűjtési, forgalmazási és fogyasztási szövetkezet telepére. Itt is rögtön azzal fogadnak bennünket, hogy nagyon vigyázzunk! Köröskörül magas épületek, egyik oldalon a városi posta, a másikon a megyei kórház. Ezek tetejéről lövöldöznek a szekusok. Ezért, ha valahonnan föntről lőni kezdenek, azonnal bújjunk fedezékbe. Erre, szerencsére, nem kerül sor. Nagy rössel végezzük a lerakodást. Egyre több helybeli segítő is érkezik. A legtöbben kifogástalanul beszélik a magyart, néhányan csupán törik. Később egy üveg házi pálinkát hoznak, borzalmasan rossz. A lerakodás végén eszembe jut a dunaszerdahelyi induláskor kezembe nyomott üzenet. Szaladok a portára, jó néhányszor próbálom felhívni azt a temesvári férfit, akit 1986-ban egy karambol után a dunaszerdahelyi kórházban gyógyítottak. Az üzenet arról szól, hogy adjanak életjelet magukról itteni, aggódó barátaiknak. Egy csinos színinövendék elkéri a papírlapot: ha innen nem megy, majd otthonról megpróbálja továbbítani az üzenetet. (Kora délután) Útban hazafelé feszítő jóérzés a keblekben. Látjuk, hogy már Bödőkék is Arad alatt vannak az újabb kamionnal, arrébb egy veszteglő konvojból a magánfuvaros és zenész, Márk Gyuszi alakja magasodik ki. Makóról, ahol eszünk egy kis meleget, felhívjuk szeretteinket, hogy ha gyertyagyújtás után is, de számolhatnak velünk szenteste terített asztalánál. A rádióban József Attila Betlehemi királyok-ját mondja a felejthetetlen Latinovits. Megindultan arra gondolok, hogy bár nem „aranyos ruhában", csupán kopott farmerben, mi is, Pista, Jenő és jómagam, akár ama három királyok, fölkerekedtünk, hogy köszöntsük a megszületett Szabadság-Jézuskát. S mert minden újszülött gyámolításra szorul, el hoztuk magunkkal Dunaszerdahely-ország, Alistál-ország, Nagymegyer-ország szíves adományait, hogy a megszületett romániai Szabadság-Jézuska dacolni tudjon a megpróbáltatásokkal, erősödjön, megmaradjon...