Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-21 / 295. szám, csütörtök

8\ ÚJ SZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. december 21. Tisztelt Szerkesztőség! Kiemelkedően sikeres évet tudhatnak maguk mögött a Tornai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tehetséges, játékos kedvű tanulói. Számos szavalóversenyen vettek részt Magyarországon (Kazincbarcikán, Szendrőn), ahonnan dicsérétre méltó eredményekkel tértek haza. Molnár Tímea a szavalóversenyek országos döntőjéig jutott. Az iskola színjátszócsoportja megmérettetett a Duna Menti Tavasz seregszemléjén is. Ám a legnagyobb sikert a Léván megrendezett Ki Mit Tud? országos versenye jelentette számukra. A szavalók között Fecske Renáta a harmadik helyet szerezte meg. A kis Miliczky Róbert a közönség szívét hódította meg énekével, míg a hagyományőrző tánccsoport a zsűri különdíját kapta. Az „egyéb" kategóriában Koleszár János és Bodnár Gábor vidám bohócjelenetükkel az országban a legjobbaknak bizonyultak, az első helyet ők foglalták el. És akik mindezért a legtöbbet fáradoztak, Pápai Katalin, Balázs Éva és Péter Zsolt pedagógusok. KOLESZÁR KATALIN Tornaújfalu . Szete község apraja-nagyja gyülekezett a falu közepén, hogy december 10-én délután üdvözöljük mindenki kedvencét, a Télapót. Rövid várakozás után sok kicsi szív megdobbant, amikor csilingelő szán helyett csilingelő hintón közeledett a sokadalom felé. Két szép feldíszített paripa húzta a felékesített hintót, a bakon a parádéskocsis mellett a Krampusz ült egyik kezében virgácsok, a másikkal szaloncukrot dobálva érkezett meg a várakozók elé. Mögöttük helyet foglalt a várva várt Télapó. A kisebb gyerekek megszeppentek a Krampusz láttán, de ahogy megszólalt a Télapó, vidámság ült az arcukra. Majd az apróságok énekeltek, verseltek. A rövid műsor után a Télapó szétosztogatta a nagy puttonyából és a kosarából az ajándékokat, a gyerekek nagy örömére. VAJDA ANDRÁS Szete Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket MAS MEGOLDÁS NINCS? UJ SZO, 1995. XII. 12. A kölcsön is lehet előnyös Csodálkozással olvastam B. Gy. „Más megoldás nincs?" című „szösszenetét", melyben értesíti a kedves olvasókat, hogy Párkány városa 6 millió korona hitelt vett fel az 1995-ös évi költségvetés hiányának fedezésére. A cikk szerint (a városi hivatal információira hivatkozva) a hiány abból keletkezett, hogy a város kasszáját előre nem látott kiadások terhelték, mint pl. a Szent István utca felújítása, és az ebedi gázművesítés. Továbbá a közszolgáltatási vállalat üzemeltetése már jó ideje komoly gondot jelent a városi hivatalnak. Olyannyira, hogy a hitei egy részét a vállalat támogatására fordítja a város. A cikk írója felveti a kérdést: Más megoldás nincs? A cikk íróját valószínűleg rosszul informálták. A költségvetési hiány ugyanis egyértelműen csak abból adódott, hogy a város kénytelen a közszolgáltató vállalat adósságait törleszteni. Egyedül így lehetséges, ugyanis a leváltott igazgató által hátrahagyott káoszon úrrá kell lenni, és meg kell menteni a vállalatot. Az előző igazgatót 1995 augusztusában váltotta le a párkányi képviselő-testület hatásköri túllépés és egyéb „bakik" miatt, amelyek kivizsgálása még mindig folyamatban van. Az e célra elvont pénzeszközök így hiányoztak az egyéb tervezett befektetések kifizetésekor, a város kénytelen volt rövid lejáratú hitelt felvenni, melyet a jövő évi költségvetésből fizet majd vissza. A hitel felvétele nemcsak hasonló kényszerhelyzetekben segíthet a városon. Néhány számítás elvégzése után rájöhetnénk, hogy talán érdemes lenne hitelből MOST elvégezni az elkövetkező 2-4 év befektetéseit, számolva azzal, hogy az áremelkedések nagyobb kiadást jelentenek, mint a hitelek kamatterhei. GYETVEN MIKLÓS, képviselő Párkány Életmentő imakönyv Szomszédunk, K. János bácsi csendes, őszintén vallásos, barátkozó ember volt. Imakönyve otthon is mindig kéznél volt, gyakran forgatta estelente, hitte: imádsága meghallgatásra talál. 1945 decemberében talán még a szokottnál is többet fordult Istenhez, hiszen nehéz napokat élt át akkor községünk, Ipolynyék. Néhány napja már ott vesztegelt a front, a községben német katonák, tankok cirkáltak, alig egy kilométerrel odébb pedig a szovjet hadsereg katonái készültek a támadásra. Karácsony előtt két bombatámadás is érte a községet, de az ünnepek békésen teltek el. Ám az azt követő János-nap reggelén megszólaltak a fegyverek, és a sűrű köd leple alatt megindult a szovjet támadás. János bácsi épp az állatok körül tett-vett, ott érte a váratlan csatazaj. Meghúzódott ott az istálló sarkában, de amikor már közvetlen közel ropogtak a fegyverek, a ház alatti pincében akart biztos menedéket találni. Hirtelen elhatározásában arra nem is gondolt, hogy talán a vesztébe rohan. Kiugrott az istállóból, néhány lépéssel a pincelejárathoz rohant. Ám a mi házunk sarkánál - mely szemben áll az övékkel - egy szovjet katona húzódott meg, célba vette a futó alakot, és mivel a „Sztoj!" felszólításra nem állt meg, elsütötte puskáját. János bácsi már felemelte a pince csapóajtaját, lehajolt, hogy belépjen, amikor éles ütést érzett a mellkasán. Talán a lendülettől is, beesett a pincébe, ám két szovjet katona nyomban kiráncigálta. Amikor látták, hogy civil és megsebesült, bekötözték sebét. János bácsi életét nem a szerencsének köszönhette. Megtalálták ugyanis a magyarázatot arra, hogy az alig tíz méterről leadott lövés miért nem oltotta ki életét. A bizonytalan nehéz napokban ugyanis János bácsi mindenre számítva magánál hordta vastag bőrtárcában összespórolt pénzecskéjét és mindenkortámaszt nyújtó Stampai-imakönyvét. Akkor is ott volt vastag téli kabátja belső zsebében. Véletlen-e vagy sem, a kilőtt golyó pontosan az imakönyvet találta el. Átfúródott annak lapjain, majd a pénztárcában lévő néhány papírpénzen és két alumínium pengőn is áthatolva, erejét vesztve, irányt változtatva hasította végig hasfalát. A seb szerencsére nem volt mély, problémamentesen gyógyult. Mindezek ismeretében az emberek is másképp fogták fel az egészet, arról beszéltek, hogy mindebben a gondviselés nyilvánult meg. János bácsi pedig, hitte, tudta, hogy életét, azon a zúzmarás decemberi reggelen nem a szerencséjének köszönhette, hanem az Isten segítette meg a halálthozó végveszélyben. Golyótépte irriakönyvét azután még nagyobb buzgalommal forgatta. BOJTOS JÁNOS Ipolynyék Háborúk és békék Tavasszal az amerikai hírközlő médiák szinte naponta tudósítottak a V. E. Day (Victory in Europe) előkészületeiről, és részletesen beszámoltak az ünnepségsorozat minden mozzanatáról: az ünnepi találkozókról, veteránok visszaemlékezéseiről, a koszorúzásokról, a katonai parádékról stb. Az embernek már-már az volt az érzése, hogy Amerika a háborút ünnepli. Az ünnepi szónokok szinte kivétel nélkül a vesztesek bűneiről beszéltek, arról, hogy Hitler milyen világkatasztrófát zúdított az emberiség nyakába. Az Angol Királyi Légierő által porig lerombolt Drezdáról és a rengeteg polgári áldozatról viszont senki sem beszélt. És nem szóltak Sztálin rémtetteiről sem. Hát igen! Ebben az esetben is érvényesült a régi mondás, hogy t. i. „mindig a győzteseknek van igazuk". És „jaj a legyőzötteknek"! Alig ért véget a V. E. Day ünnepségsorozata, megkezdődött a készülődés a V. J. Day (Victory in Japan) megünneplésére. Ebbe a megemlékezésbe azért már egy kis lelkiismeretfurdalás is vegyült. Ez érthető is, mivel a hirosimai atomtámadás napja egyben a 20. század egyik legnagyobb tragédiája. Percek leforgása alatt 140 ezer ember pusztult el. Sokan máig vitatják ennek az akciónak a jogosságát. Számunkra a kérdés az, hogyan viszonyuljunk mi, egyszerű halandók a háborúhoz és a békéhez. Állást kell foglalnunk ebben a kérdésben annál is inkább, mert háborúkban ma sem szűkölködik a világ. Vegyük csak szemügyre az elmúlt néhány év történéseit: háború Afganisztánban, irak-iráni háború, polgárháborúk Salvadorban, Nicaraguában, Angolában, Jugoszláviában, Csecsenföldön stb. stb. Tény az is, hogy amióta ember él a földön, mindig voltak háborúk. Az utolsó 3 ezer évben állítólag 15 ezer háború dúlt a földön. A 3 ezer év alatt 8 ezer békeszerződést kötöttek, de ezek a szerződések átlagban 2-3 évnél rövidebb életűek voltak. És csak az Isten tudja, hogy ezekben a háborúkban hány ember pusztult el, hiszen csak a 2. világháborúban több mint 54 millió ember vesztette életét. Az ember megborzad ezektől a számadatoktól. Minden épeszű ember előtt világos, hogy a háború őrült, esztelen és értelmetlen dolog. A háború újabb háború veszélyét hordja magában. A háború alkalmatlan a tartós béke megteremtésére, mert a háborúkban - rendszerint - nem az igazság győz, hanem az erő. Ahhoz tehát, hogy békében élhessünk, meg kell előbb békülnünk önmagunkkal és embertársainkkal. Legyünk büszkék saját népünkre, múltunkra és jelenünkre, de saját nemzeti méltóságunk biztosításához elengedhetetlen a mások önbecsülésének tisztelete. Fogadjuk el tehát a másságot. Talán ez az egyetlen jár ható út a megbékélés felé, a tartós béke felé. ALBERT SÁNDOR Kassa A legszebb szó Az idei november közepe kedves élményt nyújtott a kisállattenyésztőknek, természetkedvelőknek. A trencséni kiállítási területen országos kisállattenyésztői kiállítás volt. Országos és részben külföldi ga lamb-, madár-, baromfi-különlegességek, nyúlfajták nyújtottak tartós élményt a természetkedvelőknek. Szakemberek és érdeklődők araszolgattak a kalitkák, reptetők között, és árgus szemmel nézegettek, keresték a szép, szebb és legszebb példányokat. Amikor a galambok sora felé elindultunk, Komár úrral Fülekkovácsiból, sejtettük, hogy nagyon szép dolgokat fogunk látni, azt azonban aligha, hogy mi ketten halljuk meg az országos kiállítás legszebb szavát. Legalábbis számomra. Ez azért különös, mert soha ilyen minősítés nem hangzott el kiállításokon, az emberiség manapság minden mással foglalkozik, mintsem szép szavak keresésével. Mégis, számomra felejthetetlen élmény várt a gyorsbüfé egyik asztalánál. Egy frissítő feketére ültünk le Komár úrral. Magyarul beszélgettünk, és nem is lefojtott hangon. Ekkor fehérkabátos, negyven év körüli, csupa élet, pirosarcú férfi lépett hozzánk és kér dezte, leülhet-e. Nem lett volna ebben semmi természetellenes, csak az volt a furcsa, hogy köröskörül mindenütt üres asztalok vádolták némán a magas árakat, s a férfi mégis a mi asztalunkhoz jött, hallva magyar beszédünket. Akkor hangzott el számomra a legszebb megnyilatkozás. Tudják - mondja ő -, én szeretem a magyarokat. Büszke vagyok rá, hogy hazánk déli részén magyar nyelvű polgárok élnek. Akkor úgy éreztem, a szép tiszta ég ott Trencsén fölött még szebben ragyog. Akkor egy fokkal megszépült előttem a nagy kiállítóterem, a fölötte kandikáló, őszi ruhában csillogó hegy és minden. Miért nem hall az ember ilyen megnyilatkozásokat soha a szlovák parlamentben? BÁLINT LAJOS Fülek A munkanélküli súlyos dilemmája A pozsonyi televízió egyik Press Club (a megszavazott nyelvtörvény után nem hangzik valami szlovákosan, ám ez legyen a legnagyobb bajom) adásában alkalmam volt végighallgatni és nézni, milyen is napjainkban Szlovákia szociális helyzete, különös tekintettel a munkanélküliség alakulására. Az adásban hangzott el, hogy az elmúlt időszakban mintegy 10 000 személyt töröltek a nyilvántartásból azon oknál fogva, hogy állítólag nem akarnak együttműködni a hivatallal. Ennyi a hír, persze azt már nem részletezték, hogy miért nem működnek együtt. íme az „illetékes" válasza. Szlovákiában jelenleg 2450 korona a minimálbér, jó lenne végre tudatosítani: egyszerűen azért nem akarnak ezek az emberek munkába állni (természetesen a kivétel erősíti a szabályt), mert még rosszabb szociális helyzetbe kerülnének ilyen egyszerű a magyarázat. Hazugság azt állítani, hogy ezen emberek döntő többsége nem akar dolgozni! Azonban így is az utcára kerülnek, ha nem fogadják el a számukra anyagilag hátrányos munkát. Az eredmény akkor is hasonló, ha valami oknál fogva (pl. nincs pénzük az utazásra) nem reagálnak azonnal a nevükre küldött táviratra, ajánlott levélre, máris ott a sanda gyanú, hogy valahol feketén dolgoznak. Jó lenne azon is elgondolkodni, vajon mi lesz ezekkel az emberekkel? Szerintem ez nem járható út a munkanélküliség csökkentésére, hiszen amúgy is e térség országai közül Szlovákiában a legmagasabb a munkanélküliség és legalacsonyabb az átlagkereset. így akarunk statisztikát javítani? A szépen hangzó 7 300 korona körüli átlagkereset látszatra jól hangzik, ám közölni kellett volna azt is, hogy a lakosság hány százalékánál mutatható ki ilyen jövedelem. Ebből kiesnek a kiskeresetűek, a munkanélküliség 13 százalék körül mozog, kevesebb a nyugdíjasok bevétele is, továbbá azon embereké (pedig nem is olyan kicsi ez a létszám), akik nincsenek nyilvántartva sehol, a perifériára szorult többi ember stb. Hallhattunk adatokat az orvosok által kidolgozott racionális táplálkozásról is. Ismerős a szöveg, nem is olyan régen a Kárpátok géniusza is valami hasonlóval „etette az embereket". Kevés a tej és tejtermékek fogyasztása. Ugyan kinek tellik rá? Hiszen a bevételek mintegy 40-45 százaléka így is élelmiszerre (lehetőleg a legolcsóbbra) megy el, hasonló százaléka a lakásra. És hol a többi? Hát ez a munkanélküli dilemmája: menni vagy enni? SZ. S. Vágsellye Csak az egyiknek mindent Bánatos szalagavató Elkeseredésemben írom levelem, tudom problémámon ez már nem segít. Gyermekem a Karvai Mezőgazdasági Szaktanintézetben tanul, most végzős. Szerény körülmények között élünk, de most az igazgatónő, Varga Judit, fenyegető rendelete teljesen csődbe juttatott. Kijelentette az osztálynak, hogy kötelező a szalagavató (a költségeket a szülő állja), s aki nem megy el, azt nem engedi érettségire. Joga van az igazgatónőnek ilyen kijelentéseket tenni? Gyermekem sírva jött haza, megnyugtatni nem lehetett, s csak azt hajtogatta: Anyu, te nem ismered az igazgatónőt, az mindenre képes, fejébe szállt a dicsőség és nagyon bosszúálló. Elmentünk. Gyermekünk megnyugodott. Keserű szájízzel ettünk is. De a szalagavató csak nekünk volt kötelező, mert az igazgatónő a műsor után azonnal távozott. Mi is ezt csináltuk volna a legszívesebben, dehát nekünk kötelező a szalagavató. Idén nagyon szerény karácsonyi ebéd lesz, ajándékra már nem futja. Elvitte a kötelező szalagavató. Köszönjük Varga Judit igazgatónőnek. Levelemet azért írtam meg, mert nagyon sok szülő osztotta velem a véleményemet. Teljes név és cím a szerkesztőségben A kultúrát szerető és művelő magyar nemzetiségű állampolgár az utóbbi időben egyre szomorúbban veszi tudomásul, hogy annak ellenére, hogy rendesen adózó állampolgár, a saját kultúrájának művelésére egyre kevesebb pénz jut az államkasszából. Gondoljunk csak arra a szomorú tényre, hogy a Csemadok OV munkatársai annak ellenére, hogy a nemzeti kultúrát hivatottak művelni és terjeszteni, az utóbbi időben kénytelenek koldus módjára szinte kalapozni alamizsnáért a „mindenható kormány" képviselőinél, pedig az állami költségvetés eleve számolt a nemzetiségi kultúra támogatásával. Most pedig a kultúra terjesztői és művelői hiába kilincselnek a minisztériumban, csak alig vagy egyáltalán nem csordogál a már jóváhagyott és megígért támogatás, mindig mondvacsinált okokkal utasítják vissza a magyarok képviselőit. Szinte szívszorító volt olvasni dr. Szabó Rezső szavait és hallgatni a rádióban, milyen ürügyeket találtak ki a jelenlegi kormány képviselői az állami támogatás megvonására. Az ember mindezt megértené, ha úgy alakulna a helyzet, hogy a kormánynak a nehéz gazdasági helyzetben nincs pénze a kultúra támogatására. Azonban hamarosan kibújt a szög a zsákból, amikor alig hangzott el dr. Szabó Rezső siralma a Szlovák Rádió magyaradásában az anyagiak katasztrofális hiánya miatt, két napra rá a Szlovák Rádió II. adásában a Matica slovenská képviselője mellveregetve adta országvilág tudtára, hogy míg a Maticának a tavalyi évben 7 millió koronája volt a helyi csoportok támogatásra, addig ebben az évben már 9 millió koronával gazdálkodhatnak, ám ha úgy hozza a helyzet, akkor többet is össze lehet kaparni. Ilyenkora magamfajta embernek akaratlanul is ökölbe szorul a keze. Míg a Csemadok pénzszűke miatt alig-alig tudja megrendezni egy-egy nagy hagyománnyal rendelkező rendezvényét, addig a Matica slovenskának számolatlanul áll rendelkezésére a pénz. Arról nem is beszélve, hogy egyes hejde szlovák parlamenti képviselők szimbolikus egy koronáért adnak el eddig a szlovák állam tulajdonában lévő régi, patinás épületeket a Maticának. Szerintem, ha csak feleannyira támogatnák a magyarok kulturális szervezetét, akkor nem jutottunk volna oda, hogy régi hagyománnyal rendelkező magyar lapokat kellett volna megszüntetni, arról nem is beszélve, hogy falvainkban is élne és virulhatna a népi hagyomány ápolása. A kormányon lévő koalíció nem akarja tudomásul venni, hogy a 600 ezer magyar adózó pénzét számolatlanul osztja szét a Matica slovenskának, amely szervezetnek mindenre jut, még arra is, hogy a magyarok ellen uszítson, sőt, külföldön is képviseleteket nyisson, míg a magyar nemzetiségűek arra kényszerülnek, hogy külföldön kolduljanak pénzt a tevékenységükhöz. Mindennek ellenére, „mindenható" miniszterelnökünk külföl dön teli szájjal azt hirdeti, hogy a Szlovákiában élő kisebbségeket, tehát a magyarokat is messzemenően támogatja. Csoda-e hát, ha azon külföldi szervek, amelyek ismerik a valós helyzetet nálunk, nem hisznek a kormány elnökének? Szerintem nem. Szerintem üdvös lenne, ha kormányunk külföldön is a valós igazságot terjesztené, és bevallaná „tévedéseit", tettekkel bizonyítaná azt, amit hirdet, vagyis hogy „egyenrangú állampolgárai" vagyunk hazánknak, és nemcsak fejőstehénnek tekintenének bennünket, akiket csak fejni kell, de etetni nem! NAGY ANDRÁS Szimő Karácsonyi kiállítás A közelgő szeretet ünnepe tiszteletére az Érsekújvári Tanügyi Hivatal mellett működő módszertani központ óvodai szekciója kiállítást rendezett a tanügyi hivatal épületében. A kiállításra a járás óvodáinak mintegy kilencven százaléka hozta el rzebbnél szebb saját kezűleg készített karácsonyi díszeit. Látható a kiállításon húsz csodálatosan feldíszített karácsonyfa különböző nagyságban, ikebanák, adventi koszorúk, adventi kalendáriumok, hímzett karácsonyi terítők, téli témájú festett és ragasztott képek, valamint néhány más nemzet kultúráját bemutató karácsonyi teríték és feldíszített karácsonyfa. Ez a szemet gyönyörködtető karácsonyi kiállítás az Érsekújvári járás ügyes kezű óvónőinek munkáit mutatja be. A kiállítás célja, felkelteni a város óvodás és alapiskolás gyermekeinek, a város és az egész járás lakosainak érdeklődését az esztétikus, mutatós, érdekes és olcsón elkészíthető karácsonyi díszek és díszítések iránt. Felhívni a figyelmet arra, hogy a szépérzék fejlesztését már óvodás korban kell kezdeni, épp ezért az óvodákat meg kell tartani. MALI KATALIN Nagykér