Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-15 / 290. szám, péntek

6 j Ú

J SZÓ HIRDETES 1995. december 11 PORTREVAZLAT JARABIKNE TRUCHLY GABRIELLAROL Örömöt sokszorozó Egy 1972-ben a Jókai Napokon készült keskenyfilm videomásolatát nézve döbbentett meg újra az idő kiterjedés nélküli állapota. A Megöltek egy legényt című balladaösszeállításért a dunaszerdahelyi Fókusz Irodalmi Színpad tagjai női és férfi előadói díjakat, a legszebb színpadi beszéd díját vehették át. A legjobb rendezőnek járó díjat Trúchly Gabriella kapta. Egy évvel korábban a csoport a nagydíjjal tért haza, mégis ez az első, közvetlenül a fiatal amatőr rendezőnek szóló elismerés erősítette meg benne a hitet: - Nagyon vegyes érzelmekkel érkeztem Dunaszerdahelyre. Csúzi vagyok, s frissen végzett óvónőként nem kaptam állást az érsekújvári járásban. Miután nem vettek fel a pozsonyi egyetem néprajz szakára, némi félsszel, némi daccal, némi fiatalos elszánással indultam el Komáromba, ahol megintcsak nem volt hely a számomra. Kiss Kati osztálytársnőmmel találkoztam a komáromi vasútállomáson, ahol kiderült nyomban: ő is állást keresni indult, de ő Dunaszerdahelyre. Nem tudom hogyan, milyen csillag vezérelt bennünket, de a valamikori lévai Juhász Gyula Irodalmi Színpadból ide került Sáray Sári is, aki Gombán tanított. Mi meg Katival a járás talán legeldugottabb falujába, Vajkára költöztünk. Azt hiszem, hogy ez a bezártságunk meg a Léván bennünket tanító és rendező Gergely József szellemisége alakított ki bennünk egy késztetést: csináljunk irodalmi színpadot. Jó, de ki fogja rendezni, ha mi mind a négyen játszani akarunk? Akkorra ugyanis már felfedeztünk egy negyedik irodalmi színpadost, Molnár //cs/ osztálytársunkat Somorján. Először nála találkoztunk a híres-hírhedt Sárga Rigó korcsmában, ahol mindent eldöntöttünk. Úgy látszik negyedszázadra előre. Dunaszerdahelyen a járási népművelési központban próbálkoztunk, ahol akkor Molnár János bácsi mintegy be is fogadott bennünket. Tőle tudtuk meg, hogy létezik a Csallóköz szerkesztőségében néhány ifjú irocalmár, újságíró. Kanovits Gyuri és Tóth Laci mindjárt pártfogásáta vette az ötletünket... Az az emlékezetes 1970-es sárosfai bemutatkozás volt a kezdete a huszonöt éve folyamatosan történő csodának. Csodának, amely a színpad törvényeinek megtanulása, a tér három dimenziójának, az idő kiterjedésnélküliségének a megismerése, a korosztályos felnőttek megnyerése után, sikert sikerre halmozva, az irodalmi színpadi mozgalomban talán éppen a forma kiürülése miatt bekövetkező válságon is túljutva fordult a gyermekek felé. Óvónői hivatása, a hosszú távra történő szellemi építkezés döbbentette rá, hogy évekre előre megalapozhat sok minA dunaszerdahelyi Fókusz biográfiája: Fennállásának huszonöt éve alatt a 27 produkció során 169 tagja volt a kisszínpadnak. Első bemutatóját 1970-ben Sárosfán tartotta (Fegyver, kutya, szerelem - összeállítás F. Villon verseiből). A Fókusz Irodalmi Színpad 1980-ban még társult Arisztophanész Lüszisztraté-jának bemutatására a járási népművelési központ színjátszó csoportjával, de már az előző esztendőben iarábikné Trúchly Gabriella megalakította a Kis Fókusz Gyermekszínpadot. Ennek első bemutatkozására 1979 decemberében került sor; Vándormóka címmel szerkesztett ritmusjátékot muttatak be. 1984 kivételével 1987-ig hétszer mutatkoztak be új műsorral. A gyermekszínpadból kinőtt csapat egyrészével Fókusz Diákszínpad néven alakult új társulat, amely a mai napig hét bemutatót tartott. Az együttesek a Jókai Napok és a Duna Menti Tavasz többszörös nagydíjasai, első helyezettjei és nívódíjasai voltak. Vezetője Jarábikné Trúchly Gabriella többször kapott rendezői díjat. Idén a XXXI. Jókai Napokon Paraszt Dekameron című produkciójuk nívódíjat és Balaskó Edit Ferenczy Anna-díjat kapott. A Fókusz egykori és mai tagjai december 16-án ünneplik a kisszínpad megalakulásának 25. évfordulóját. den jót, fontosat a városban a városnak. A K/s Fókusz Gyermekszínpadnak már olyan rendezője lett, aki ismerte a színpadot és hivatásából eredően a gyermeki lélek útjait is kifürkészte. Kétségtelen: a Fókusz-jelenség folyamatában is igazolja az egyén, az individuális eltökéltség, az alkotó megszállottság fontosságát. Élhetnek egy faluban vagy városban tehetségek százai akár, ha nincsenek Gabi nénik. Mert a Gabi nénik mindenütt szétosztogatják magukat. - Aligha érhettünk volna idáig, ha a kezdetektől fogva nem áll mellettem Jarábik Imre, aki maga is zenei munkatársa volt az együttesnek, majd időközben a férjem lett. Magától értetődő volt, hogy két fiam is a Kis Fókuszban nőtt fel, majd aktívan játszott, illetve zenélt a diákszínpadban. Végeredményben a huszonöt évben olyan, aki a gyermekszínpad után a diákszínpadban is játszott. Ez a legnagyobb örömet adó élmény. S kötelezettség is, ami a mindig tökéletes készenléti állapotot követeli meg tőlem. Nincs nagyobb elkövetett hibám, mint amikor esetenként nem tudok felkészülni teljes egészében a próbákra. Igaz, hogy ők akkor is jólérzik magukat, ha nekem ott kell töprengenem valaminek a színpadi megoldásán. Övék a felhőtlen játék, s enyém a felelősség. Nem az esetlegesen elmaradó siker miatt, hanem az ő lelki kiteljesedésükért. Természetesen vannak, akik elkallódtak, eltávolodtak a színjátszástól, de vannak, akik maguk is rendeznek, továbbra is játsszanak vagy valamely színházunkhoz szerződtek. Olyan tanítványom is van, aki főiskolai diplomamunkjának témáját a Fókuszban végzett drámapedagógiai nevelésről írja... Jelenet a Paraszt Dekameronból nekik is jelentős szerep jutott. Ugyanígy mindazoknak, akik ha csupán egyetlen produkcióban vettek is részt, de egy lépéssel megtoldották a dolgainkat. Ezért bánt annyira, hogy a jubileumi kiadványunkból kimaradt Bögi Éva és Szelle Zsuzsa, akikkel még álmodtam is. Remélem, megbocsátanak nekünk. Ha van mit megbocsátani az olyanoknak, akik számára a színpad az embernevelés helye és eszköze, s lelkiismeretfurdalásuk is annak közelében születik meg a világ dolgainak láttán. - Mindig adott volt, hogy a huszonöt esztendő nagyobbik felében a gyerekek és a gimnazisták diktálják a játéktempót. De ez a felnőttekre is érvényes volt, hiszen mindigjátszottunk, mindiga bennünk megtalálható játékos embert kerestük egymásban. Enélkül a hajlam nélkül nem lehetett volna mindazt elérni, amit együtt - százhatvankilencen - elértünk. Mindenkinek benne van a saját lelkének egy darabja. A valamikori óvodásaim közül volt És majdnem vele egyidőben írja tanárképző főiskolai diplomamunkáját Jarábikné Trúchly Gabriella is a nyolc-tízéves gyerekek nevelésének drámapedagógiai módszereiről. Tanulmányai befejezése után egy gyerekstúdiót szeretne nyitni, ahol a legkisebbektől a legnagyobbakig folytatja a csodát. - Ma már nem tudnék óvónő lenni, sem módszertani szakfelügyelője az óvodáknak. Ebben a kialakult állapotban, nem lennék képes és hajlandó az alternatív oktatást támogatni. Sajnos, igen sokat veszíthetünk a most elindított folyamatban. Ezért szeretném kiteljesíteni, kiszélesíteni mindazt, amit eddig tettem. Meggyőződésem, hogy néhány évig az a pedagógus teszi majd a legtöbbet gyerekeinkért, aki a kreatív játékkal, a drámapedagógiával felszabadítja a mindenféle esztelenségekkel kalodába zárt lelküket, és erősíti bennük a magyar nyelv iránti szeretetet. DUSZA ISTVÁN ÉVADZÁRÓ A KULTURÁLIS MINISZTÉRIUMBAN Növelni az állam befolyását... A fenti kijelentés Ivan Hudec szlovák kulturális minisztertől származik, akinek tárcája tegnap évvégi mérlegvonást tartott a sajtó képviselőinek. A mérlegelésre nem csupán a naptári év letelte szolgáltatott apropót, de az a tény is, hogy éppen egy évvel ezelőtt vette át a minisztérium irányítását az egykori író. Aki, mondandóját rövidre fogva (bokros parlamenti teendőire hivatkozva pár perc elteitével távozott), vázolta ténykedésének és a kultúrát istápoló kormányintézménynek az eredményeit. Ezeket az eredményeket természetesen ki-ki a saját szája íze szerint magyarázhatja. Mert ha igaz, hogy a minisztérium ténykedése megfelel a kormány programnyilatkozatában lefektetett alapelveknek, akkor a tárca teljesíti, amit ígért. Ennek fényében eredményként lehet elkönyvelni az „egészen új tervezetek beindítását", melyek szerint a kultúra nem pusztán kultúra kérdése, de környezetünk „kultiválásának" szándéka is. E nemes szándék hozta életre a tárca „egészen új" bizottságait konkrétan az államnyelvvel és a szlovák írásbeliséggel foglalkozó, valamint a külföldi szlovákság helyzetévet foglalkozó bizottságokat. E bizottságok áldásos ténykedése meghozta gyümölcsét: a szlovák parlament elfogadta a nyelvtörvényt, a határon túli szlovákság pedig székházhoz jutott Szlovákiában. A konkrét eredmények közt megemlíthető még az is, hogy egy Antonov típusú katonai repülőgép ma szállítja haza a bajmóci oltárt. Távozása előtt a miniszternek még alkalma volt kifejteni, hogy „a szobrok döntögetése és a kulturális forradalom (már ne is haragudjanak a kínaiak) nem éppen járható út". E kijelentésével a miniszter úr elődei munkásságára próbált utalni, meghagyva, hogy azért ők is értek el bizonyos eredményeket 89 óta. Ám, véleménye szerint, meg kell őrizni bizonyos értékeket a rendszerváltás előtti időkből. Elhangzott a sajtótájékoztatón, hogy az állam befolyását növelni kell a kultúra területén, ami úgymond, nem a Hudec úr vezette tárca találmánya, hanem a kulturális miniszterek idei pozsonyi találkozóján hangzott el ez a kitétel a belgák, a hollandok és a dánok részéről. Ergo: a tömegtájékoztatási eszközök felügyelete terén mutatkozó rések tömködését tovább kell folytatni, s töretlenül lelkesedéssel kell haladni azon az úton, amely a kultúra intézményeinek további centralizációjához vezet. Merthogy, válaszolta lapunk kérdésére Mikolaj úr, aki a regionális kultúrák osztályát igazgatja a minisztériumban, az intendáns-rendszer életképesnek tűnik. Véleményünkkel ellentétben itt nem centralizációról van szó, vagy az államhatalom mindenhová elérő felügyeletéről, hanem értékmentésről. Mert ha a kulturális intézmények (galériák, színházak, könyvtárak, múzeumok) a községek tulajdonába mennének át, ebek harmincadjára kerülnének. így viszont a minisztérium támogatásával túlélik a recessziót. Az pedig, hogy a kormány és a minisztérium rájuk tette a kezét, elhanyagolható apróság. Aki szereti a konkrétumokat, némely összegek elosztásáról is tudomást szerezhetett: a fővárosi Szlovák Nemzeti Múzeum például 3,5 millió korona támogatásban részesült az idén, amiről a magunkfajtának az jut önkéntelenül az eszébe, hogy országos kulturális szervezetünknek ennyi elég lett volna a puszta túlélésre. Csakhát, ami az egyik oldalon épülés, az a másikon csőd. Aminek végső kimenetelére semmi megnyugtató megoldási javaslat nem hangzott el, hiszen a minisztérium a kulturális szervezetek támogatását a jövőben is (a Pro Slovakia alapból) úgy képzeli el, hogy csak konkrét rendezvényekre ad támogatást. Vagy ígéretet... Holott, tudhatta meg a magunkfajta skribler, a minisztériumnak sikerült elérnie, hogy a jövő évi költségvetés bőkezűbben kezeli a tárcát. Rosszmájúan hozzátehetnénk: ennek a hírnek valószínűleg a Kubko-Goral kiadó fog a leginkább örülni, amely eddig is könyékig nyúlhatott a Pro Slovakia zsebébe, hogy „nemzetiségi kiadványait" osztogathassa. Egyszóval, semmi új a nap alatt. A minisztérium eredményes évet zár, amit a szlovákiai magyar kultúra nem igen mondhat el magáról. KÖVESDI KÁROLY KIS NYELVŐ

R Nő-vel vagy anélkül? Ebben a nyelvművelő rovatban jelent meg Lanstyák István kollégám írása aról, hogy a magyarban - a környező indoeurópai nyelvektől eltérően - nincs nyelvtani nem, csak a természetes nemet fejezzük ki bizonyos esetekben. A szerző röviden érintette a női foglalkozásnevek kérdését is; véleményem szerint azonban fontos foglalkozni vele önálló témaként is. A nők egyenjogúsításának egyik következménye, hogy napjainkban elvileg minden foglalkozást végezhet, bármilyen hivatást betölthet férfi és nő, ennek ellenére a magyar nyelvben csak bizonyos foglalkozásnevek esetében állandósult a férfi-nő megkülönböztetés. Ha mai értelmező szótárainkban megnézzük, hány esetben fejezzük ki külön szóval vagy a -nő utótaggal, hogy az illető szakmát asszony űzi, azt állapíthatjuk meg, hogy a létező foglalkozásokhoz képest ez a szám elenyésző. Az így kapott szócsoportot tovább elemezve láthatjuk, nagyon kevés az olyan szó, mely önállóan utal a nemre, ilyen pl. a dajka vagy a szolgáló; a legtöbb női foglalkozásnév -nő utótagos. Ez utóbbiban néhány alcsoport különíthető el: 1) nemesek, uralkodók, pl. grófnő, hercegnő, királynő, császárnő; 2) hagyományos női foglalkozást űzők: mosónő, szövőnő, takarítónő, ápolónő, szakácsnő; 3) művészek: színésznő, táncosnő, énekesnő; 4) egyéb, főleg értelmiségi foglalkozásúak: óvónő, tanítónő, orvosnő stb. A női forma megléte vagy hiánya egyrészt összefügg azzal, milyen régen nyílt meg az adott pálya a nők előtt, másrészt utal a szakma elnőiesedésére is, hiszen az általában vagy leginkább a nők által végzett foglalkozások esetében alakult ki ez a változat. A társalkodónő, bejárónő, varrónő, védőnő, házvezetőnő, kaszírnő olyannyira jellegzetes női szakmák, hogy a -nő utótag nélküli „semleges" változatuk nincs is. Az óvodákban itt-ott férfiak is dolgoznak, ám mivel az óvónői szakma tipikusan női foglalkozás, ezeket a férfiakat bizony nehezen tudjuk megnevezni. Másrészt viszont vannak női anyagbeszerzők, bérelszámolók, esztergályosok, technikusok, portások, kertészek stb., e foglalkozások esetében mégsem alakult a -nő utótagos forma. Lanstyák István már idézett írásában megemlíti: a szlovák nyelv hatására mi, szlovákiai magyarok „hajlamosak vagyunk arra, hogy olyankor is utaljunk a nőnemre, amikor a magyarországiak nem szoktak". Hogy ez a megállapítás mennyire igaz, nézzünk néhány, a sajtóból származó példát. Egy tragikus balesetről szóló cikkben olvashattuk, hogy a „mentőorvosnő" tovább folytatta az újraélesztést. Ezzel a szóval kapcsolatban az alábbiakat mondhatjuk el: igaz ugyan, hogy a nő orvosokra az orvosnő megnevezéssel utalhatunk, de ha pontosabban nevezzük meg, mire szakosodott az illető, a -nő utótagos forma már nem használatos, tehát azt mondjuk: belgyógyász, fogorvos, sebész stb. Tovább: a szerző az orvost máshol nem említi, az eset leírása szempontjából tehát teljesen közömbös, hogy férfi-e vagy nő a mentőorvos. Ugyanilyen szokatlan (és az írás tartalma szempontjából teljesen mellékes) az egyik regionális lapban olvasott vámtisztnő szó. A fenti írásokban szereplő hölgyeket a szerző nem említette nevükön, talán ezrt választotta azt a megoldást, hogy foglalkozásukkal utaljon arra, nőkről beszél. Ha azonban a név feltüntetésével vagy más módon egyértelművé válik, hogy a szóban forgó személy nő, fllesleges a -nő utótagos forma használata. Ezt az esetet a Nyelvművelő Kézikönyv pongyolának, csak „az élőbeszédben elfogadhatódnak tartja. Nálunk viszont erre számos sajtónyelví példát idézhetünk, pl.: „Köztük volt Irena asszony, nyugdíjas postásnő is"; „A válaszért XY jogásznőhöz fordultunk"; stb. Egy írás szerzője az egyik falu nő polgármesterét következetesen polgármesternő-nek titulálja, még olyankor is, amikor megnevezi, ugyanis többek között ezt íjra: „XY-nál, Garamkövesd polgármesternőjénél érdeklődtünk...". Polgármesteri tisztséget nők nálunk csak a legutóbbi néhány évben tölthetnek be, ezért a polgármesternő forma bizonyfurcsán hangzik. Mi a teendő tehát akkor, ha olyan nőről beszélünk vagy írunk, aki nem tipikus női (vagy nők által is gyakran végzett) foglalkozást űz, vagy ilyen funkciót tölt be? Amint már említettük, a név után felesleges (és pongyola) a -nő utótagos foglalkozásnév; egyéb esetekben sem szükséges azonban ragaszkodni ehhez a formához. Funkció, beosztás megnevezésekor - ha mindenképpen hangsúlyozni kívánjuk a szóban forgó személy nő voltát - az asszony szót használjuk, pl.: polgármester asszony, miniszter asszony, professzor asszony, főorvos asszony, igazgató asszony stb. SZABÓMIHÁLY GIZELLA