Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-29 / 276. szám, szerda

1995. november 28. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 1 I Miroslav Pius: „Európa legagresszívebb kisebbsége a magyar" A címben szereplő kijelentést Miroslav Pius költő - civil foglalkozását tekintve tanügyi igazgató - tette a kormánypárti napilapban megjelent cikkében, amely akár „A tanügyi hódító lírai önvallomása" címet is viselhetné. A szlovákiai magyarok - e/lentétben az írekkel, baszkokkal, dél-tiroliakkal - soha nem robbantgattak, nem követtek el terrorcselekményeket, nem nyilvánultak meg agresszív módon. Ezt Pius úr is tudja, de ha nem nevezné ki az itteni magyarságot Európa legagresszívebb kisebbségének, aligha tetszeleghetne a rettenthetetlen hős pózában és ecsetelhetné münchhauseni bőbeszédűséggel bámulatos helytállását a magyar iskolákkal folytatatott küzdelmében. Az Már mindent elmondtak, és mindent leírtak. És mégis szükségét érzem, hogy valahogy lezárjam ezt a magyar oktatási nyelvű iskolák körüli egész ügyet. Már nem mint a tanügyi hivatal igazgatója, „aki mindezt okozta", hanem mint élő, cselekvő és érző ember, aki az átéltek alapján kialakítja álláspontját és magatartását. Tehát, ha úgy tetszik, mint „elkötelezett", a problémába beletemetkező ember. Nem kívánok senkit sem kioktatni, csak meg kívánom osztani a tapasztalataimat, amelyekre az ügy megoldása során tettem szert. Tehát nem akarok többet, sem kevesebbet, mint megosztani ezt a tapasztalatomat. Csak természetes, hogy egy fiatal állam, amely arra kötelezi magát, hogy a polgárok közti kölcsönös viszonyokat a demokratikus elvek alapján rendezze, és fő célja a polgár nyilvánosan deklarált szabadsága, ugyanígy kell, hogy megoldja viszonyát a nemzetiségi kisebbséggel szemben is, amennyiben él ilyen a területén. De, uraim, hogyan lehetséges a problémamegoldás, ha az állam ebben a „munkaviszonyban" igyekszik betartani ezeket a demokratikus elveket, de a kisebbség nem? Mit tegyen ilyen esetben az állam? Hogyan viselkedjen a kisebbséggel szemben? Milyen módon, milyen formában oldja meg annak problémáit? Egy fiatal államnak és „államférfiainak" törvényszerűen sokat kell tanulniuk. Tanulni másutt is szükséges. Mindenütt, ahol vannak tapasztalatok, és hajlandók azokat önzetlenül megosztani. De hol kereshető hasonló geopolitikai, történelmi és kulturális paralell? És most kimondom azt, amit már hosszabb ideje készültem kimondani, ez azonban egy olyan megsemmisítő felismerés, hogy nekem magamnak is eláll tőle a lélegzetem. Sehol Európában nem létezik nemzetiségi kisebbség, amelynek egy része olyan agresszív módon viszonyulna a saját államához, mint a magyar kisebbség. Sehol Európában nincs olyan geopolitikai és történelmi helyzet, hogy ennek a kisebbségnek olyan államalakulat áll a háta mögött - amelyhez tartozónak vallja magát -, amellyel szomszédjának nagyon kellemetlen történelmi tapasztalatai vannak. A megsemmisítő elnyomás a 19. század második felében, Nagy-Magyarország eszméje, Kun „Tanácsköztársasága", Horthy tengernagy a fehér lovon... Mindez egy saját állami ság után vágyakozó kis nemzetben óhatatlanul és törvényszerűen védekező rendszereket kell, hogy kialakítson, amelyeknek óhatatlanul és törvényszerűen tükröződniük kell a kisebbséggel való bánásmód formáiban és módszereiben. Tehát, sajnos, nem lehet átvenni a környékről semmilyen modellt arra nézve, hogyan alakítsa viszonyát azon polgártársaival szemben, akik más nemzethez tartozónak vallják magukat, és más nyelven beszélnek. Szlovákia ebben az esetben csakis és kizárólag magára van utalva. A különféle „futárok", „jó tanácsadók", „garantált szakemberek" tanácsait csak annyiban lehet figyelembe venni, amennyiben racionális magvat és a probléma ismeretét tartalmazzák. Számomra személyesen ugyancsak forrónak mutatkozott június vége és szeptember eleje. Bejártam az iskolákat Soalábbi cikket olvasva nem kell különösebb pszichológiai jártasság ahhoz, hogy az olvasó felfedezze benne azokat a belső indítékokat - köztük a korlátolt elfogultság a legenyhébb -, amelyek azt az embert mozgatják, aki döntő befolyással lehet iskoláink, s így gyerekeink sorsának alakulására. Mindeközben nem győzi hangsúlyozni, hogy mindig az érvényes törvények értelmében járt el Galántán és egyebütt. Elgondolkodtató: vajon hogyan viselkedett volna ez az „érző ember", ha a kifürkészhetetlen véletlen, amelyre oly szívesen hivatkozik, történetesen az 55 évvel ezelőtti Németországban Juttatja döntésekre feljogosító hatalomhoz? Mert „érvényes törvények" ott is voltak... mórján, Galántán és Ipolyságon. Ma már nem akarok beszélni a sértésekről, gúnyról és egyéb impertinenciákról. Mögöttem vannak. De el akarom mondani, milyen tanulságra tettem szert magyar polgártársainkkal találkozva, akik egyben szülők is, és gyermekeik állami iskolákba járnak. És itt ismét egy komoly megállapításhoz érek, amelyről érdemes elgondolkodni. Magyar nemzetiségű polgártársaink egy része nem hajlandó tiszteletben tartani saját állama demokratikus törvényeit. Nem hajlandó, nem azonosul velük, és saját meggyőződését, saját érzelmeit ezen törvények fölé helyezi. E polgártársaink egy része saját politikai vezetőinek parancsára bármikor hajlandó ezeket a törvényeket megsérteni. És ezt ismételten, újra és újra. Csak egyetlen példa az ezerből. Az Új Szóban 1995. 10. 10-én felhívást közölt a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Létkérdés az anyanyelvű oktatás megőrzése címmel. (Pius úr itt is téved, október 10-én nem jelent meg ilyen írás az Új Szóban. A ford. megj.) Idézem: „Az SZMPSZ OV Elnöksége elismerését és köszönetét fejezi ki a szülőknek és pedagógusoknak helytállásukért, egyben figyelmeztet arra, hogy az iskoláinkat fenyegető veszély nem csökkent, ellenkezőleg, fokozódott..." Miért mond köszönetet a szövetség a szülőknek és pedagógusoknak? Azért, hogy megsértették a törvényt? Azért, mert ezen állam alkotmánya ellen cselekedtek, amely a szülők kötelességeként rögzíti, hogy iskolába küldjék gyermekeiket? Azért, hogy a pedagógusszövetség és néhány tanító az iskolakapuból hazaküldte azokat a gyerekeket, akik szeptember 4én és 5-én iskolába akartak menni? Azért, hogy ezekben a „pedagógusokban " nincs semmi szégyenérzet és szakmai becsület, és hagyták megfizettetni ezt a napot? Noha nem tanítottak, és nem tanítottak éppen azért, mivel „oroszlánrészük" volt abban, hogy üresek voltak az osztályok. Egy sem utasította vissza közülük, hogy felvegye a pénzt azokért a napokért is, amelyeket nem tanítottak le. Egyetlenegy sem adta vissza ezt a júdáspénzt, és nem küldte el az Elhagyott Gyermekek Alapjának. Befejezésül csak ennyit. Úgy, ahogy rendeztem a helyzetet a magyar oktatási nyelvű iskolákban, fogom rendezni továbbra is. A véletlen úgy akarta, hogy épp az iskolaügy és épp az én iskoláim voltak azok, ahol ez úgy történt, ahogy történt. A véletlen úgy akarta, hogy az épp Pius volt. Nem engedtem a brutális nyomásnak, a rágalmaknak, az övön aluli ütéseknek, sem az éjszakai fenyegető telefonhívásoknak. Tudatában vagyok lépéseim törvényes voltának, tudatában vagyok annak, hogy nem sértettem meg a törvényt. És ezért lehettem cselekedeteimben szilárd és határozott. És teljesen ismeretlen emberek, akiknek az oktatásügyhöz semmi közük, adtak ehhez erőt, amikor teljesen önzetlenül támogatásukról és elismerésükről biztosítottak. Magánszemélyként írok erről, mivel ezek a szerzett ismeretek valahogy kívül rekednek a hivatalos protokollon. írom ezt azért is, hogy tudja a másik fél, kivel van dolga. Miroslav Pius: Csak néhány magánmegjegyzés, Slovenská REPUBLIKA, 1995. 11. 21. Ahol ketten civakodnak... JOGSEGÉLY Viszonylag nagy, állami alapiskola igazgatónője vagyok. Iskolánkban tanítjuk ugyan a számítástechnikát, de műszaki felszereltségünk szinte csak jelképes, ezért ezen a téren csaknem elméleti oktatás folyik. Kérdésem az, kérhetnek-e az állami iskolák támogatást, anyagi hozzájárulást a szülőktől, illetve hogyan hozhatnánk létre egy alapítványt, amelyen kersztül biztosan támogatnák iskolánkat főleg a vállalkozó szülők - írja M.M. a Dunaszerdahelyijárásból. Az állami és a magániskolák között többek közt az a különbség, hogy míg a magániskola hivatalosan is kérhet a szülőktől anyagi hozzájárulást, támogatást, mindezt az állami iskola törvényeink szerint nem teheti meg. Ajándékot azonban az állami iskola is elfogadhat a szülőktől, esetleg a szponzoroktól. Az ajándék tárgyát, legyen az készpénz, esetleg valami tárgyi érték, az állami iskola köteles költségvetésében elszámolni, ami annyit jelent, hogy a pénzbeli ajándék, illetve az ajándékozott tárgyi érték a jövőben az állam leltárába száll át, amelyet az állami alkalmazott az évi költségvetés összeállításánál figyelembe vehet. Magyarán, a szülők vagy szponzorok által ajándékozott pénz vagy egyéb érték pl. a számítógép az állam tulajdonába megy át, és a következő évi költségvetésnél az állam képviselője tekintettel lehet arra, hogy az iskolának már van számítógépe, annak ellenére, hogy nem a költségvetésből, nem az államtól kapta. Az ajándékozásnál tehát jobb megoldás, ha a szülők egy alapítványt hoznak létre, amelybe bátran lehet gyűjteni. Az összegyűlt pénzeszközökből az alapító szülők által kinevezett kuratórium (igazgatótanács) dönt a pénzeszközök felhasználásáról, illetve ezek felhasználását az ellenőrző bizottság ellenőrzi. Az ajándékozott, összegyűjtött vagyon az alapítvány és nem az állam tulajdonát képezi majd. Az alapítvány vagyonát a kezelő szerv, tehát a kuratórium az alapító által előírt célokra köteles fordítani, az alapítványjövedelmével együtt. Alapítványt a polgári jogi törvény 20-a paragrafusa alapján bárki, akár egyedül is (végrendeletileg is) létrehozhat. Eddigi tapasztalataink alapján az iskolák részére általában 10-12 szülő szokta létrehozni az alapítványt, amelynek kuratóriuma vagy igazgatótanácsa általában 7 tagú, az ellenőrző bizottság 3 tagú. Az igazgatótanácsba - kuratóriumba - pedagógusokat is szoktak választani, hiszen ők tudják legjobban, mire van igénye, szüksége az iskola tanulóinak. Az alapítvány létrehozása azzal kezdődik, hogy az alapítók kidolgozzák annak statútumát, tehát alapszabályát. Az alapszabályt az illetékes körzeti hivatalban kell bejegyeztetni, regisztráltatni. A bejegyzési illeték 300,-Sk. Az alapítványnak könyvelést kell vezetnie és létezését az adóazonosítási szám beszerzése után (az SzK Statisztikai Hivatala, Štefánikova 2, 810 05 Bratislava) az illetékes adóhivatalban is be kell jelenteni. Tudni kell, hogy alapítványt az iskola saját maga részére nem hozhat létre, csupán az iskola részére hozhat létre valaki más, pl. a szülők. Az alapítvány székhelye azonos lehet az iskoláéval. Az alapítvány megnevezése fantázia kérdése, lehet egyszerűen „Az iskolánkért", „A Petőfi Sándor Iskola diákjaiért", „Az Iskola utcai iskoláért" stb., Kérdezőnknek küldünk egy mintát egy már működő alapiskolai alapítvány alapszabályáról és a bejegyzési javaslatról, melynek alapján minden gond nélkül a törvénynek megfelelő alapítványt hozhatnak létre. A mintát érdeklődés esetén természetesen bárkinek szívesen megküldjük rovatunkon keresztül. DR. MÉSZÁROS LAJOS Vlado G/oss felvétele Olvasóink először egy szülő leveléből, majd a két érintett igazgató üzenetváltásából szerezhettek tudomást a Dunaszerdahelyi Magyar Oktatási Nyelvű Kereskedelmi Akadémia és a Galántai Magyar Oktatási Nyelvű Magángimnázium konfliktusáról. A vita az előbbi tanintézetnek az utóbbihoz kihelyezett osztályai körül dúlt, és annyira elmérgesedett, hogy Miroslav Pius tanügyi igazgató, sőt az oktatási minisztérium is okát látta közbelépni. Ozorák Jolán, a dunaszerdahelyi akadémia igazgatónője úgy látta, a galántai magángimnázium igazgatója ki kívánja sajátítani kihelyezett osztályait, Tóth Lajos ezzel szemben elfogadhatatlannak tartotta a szóban forgó osztályok működési feltételeit rögzítő szerződést. Pius tanügyi igazgató, rá jellemző módon, úgy kívánta megoldani a helyzetet, hogy kilátásba helyezte Tóth Lajos iskolájának az oktatási hálózatból való kiiktatását, amennyiben nem mond le a kihelyezett osztályokról. Az oktatási minisztérium, tekintettel a Nyugatról érkezett figyelmeztető jegyzékekre, no meg a galántai állami gimnázium nem is oly rég nagy port kavart esetére, a békés megoldás mellett foglalt állást. Elena Guštafíková, a középiskolákért felelős minisztériumi osztályvezető kissé idegesen reagált, amikor telefonon az iránt érdeklődtem, igaz-e, hogy Miroslav Pius kezdeményezte volna a galántai magángimnázium kiiktatását az iskolahálózatból. „Pius úr eddig semmit sem kezdeményezett" - mondta, majd kifejtette: nem volna jó piszkálni most az ügyet, mert az épp a legjobb úton halad a megoldás felé. A két önálló szubjektumnak egymás között kell megegyeznie, és ebben a minisztérium vállalja a közvetítő szerepét. „És ha mégsem sikerül megegyezniük?" - kérdeztem. „Meg kell egyezniük!" - jelentette ki határozottan az osztályvezető. Hasonló módon nyilatkozott Tóth Lajos is: Ozorák Jolán elküldte a szerződés szövegét, és úgy látja, meg tudnak egyezni. Látszólag nincs szó másról, mint két tanintézet konkurenciaharcáról, amely úgy csapódik le, hogy képtelenek megegyezésre jutni bizonyos technikai kérdésekben. Látszólag, mondhatjuk, mert ez az ügy egészen másról szól. Többek között arról, hogy érdemes-e két magyar iskolának nyílt ellenségeskedésbe csapó konfliktusba bonyolódnia egymással manapság, amikor a hatalom minden elképzelhető eszközt latba vet, hogy teljesen leépítse a magyar iskola- és óvoda hálózatot? Érdemes-e a vitában döntőbíróul azt a tanügyi igazgatót hívni, aki már a galántai állami gimnázium esetében (is) bebizonyította, hogy képtelen az objektív problémakezelésre, annál inkább képes konfliktusok gerjesztésére és elmérgesítésére? Érdemes-e vállalni az ún. alternatív oktatást, amelyet országszerte több tízezer szülő egyértelműen elutasított? Érdemes-e taktikai megfontolásokra, az iskola megmentésére és egyebekre hivatkozva ezt a felsőbb irányító szervek felé akár mímelni is, mint Tóth Lajos tette? Érdemes-e ezáltal megkérdőjelezni a tömeges elutasítás megalapozottságát és kikezdeni azt az egységet, amelyet ebben a kérdésben a szlovákiai magyarság tanúsított? Érdemes-e besétálni az alibizmus, a kibúvókat mindig találó megalkuvás zsákutcájába, elhinteni a gyanakvás és a kétség magvait? Hol a határ? Mikor válik kétélű fegyverré a taktikázás, az elvek látszólagosnak szánt feladása? Bizonyára akadnak, akik szerint nem célszerű szellőztetni ezt az ügyet ma, amikor amúgy is áldatlan helyzetben vannak a magyar iskolák, és egyre többekben ver fészket a reménytelenség. Pedig épp ezért érdemes beszélni róla Megszívlelve a tanulságát, amely túlmutat a régi latin közmondáson: „Ahol ketten civakodnak, a harmadik örül." Jelenlegi helyzetünkben ezt így módosíthatnánk: ahol két magyar iskola civakodik, az egész magyar nyelvű oktatás veszélybe kerül. VOJTEK KATALIN A magángimnázium, az más Noha a szülők azonos mértékben adóznak, iskolás gyermekeiket az állam eltérő módon dotálja, attól függően, milyen gimnáziumba járnak: államiba vagy magángimnáziumba. A tavalyi évben az egy diákra jutó állami dotáció az állami gimnáziumban 8500, a magángimnáziumban 7300 korona volt. Az idei tanévben ez a különbség tovább nőtt; míg az állami iskolás tanulóra eső összeg 11 ezer korona, a magániskolát látogató diák esetében csupán 7600 korona. A magángimnáziumoknak juttatott állami támogatás az idén 300 koronával nőtt ugyan, de megszűnt a kompenzáció a 38 százalékos elvonások fedezésére, pedig ezt az állami és az egyházi iskolák továbbra is megkapják. Ez pénzben kifejezve megközelítőleg 2800 koronát jelent, s így, miközben az állami gimnáziumok egy tanulójára mintegy 8 ezer korona jut, a magángimnazistára csupán alig 5 ezer. A Szlovákiai Magániskolák Igazgatóinak Társulása most a pénzügyminisztériumhoz fordult, hogy mérlegelje, helyes volt-e a kompenzáció megszüntetésére vonatkozó döntés. A társulás nem kevesebbet kíván, mint azt, hogy a magántanintézetek ismét kapják meg a kompenzációt, ráadásul az előző tanévre visszamenőleg is. „Ezáltal valóban egyenrangúvá válnának az állami, egyházi és magániskolák, és biztosítva lenne az oktatás pluralitása" - hangoztatja a társulás határozata.