Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-29 / 276. szám, szerda

1995. november 28. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 2695 I Cseh szavak használata miatt leváltották a főszerkesztőt Maticás körökből kiszivárgott információk szerint a Knižnice a informácie című folyóirat főszerkesztőjét, dr. Andrej Riškot azért váltották le tisztségéből, mivel e maticás kiadvány októberi számában Emília Currás spanyol szerző művét cseh fordításban adta közre a lapban. „Hivatalosan ezt az okot senki nem erősíti meg", állította a SME munkatársának a leváltott főszerkesztő. Arra a kérdésre, vajon a Matica vezetése egyéb kifogásokkal is élt-e munkájával kapcsolatban annyit felelt: „nem". A spanyol cikk Dr. Milan Sobotík fordításában jelent meg, aki régóta aktív munkatársa a folyóiratnak. Az októberi megjelenést követően a főszerkesztőt november 1-i hatállyal váltották le. Új főszerkesztőt eddig még nem neveztek ki, Andrej Riško munkahelyi besorolása folyamatban van. (SME-eč) Eltűnt a köztársaság védelméről szóló törvény? A köztársaság védelméről szóló törvényt eddig nem terjesztették a kormány jogalkotó tanácsa elé, és nincs benne az idei évre kidolgozottjogalkotói tervben sem, állította a Pravda munkatársának a kormány jogalkotásért felelős alelnöke, Katarína Tóthová sajtószóvivője arra a kérdésre, vajon megerősíti-e Marián Augustín Húska kijelentését, miszerint az említett törvénytervezet normális jogalkotói úton a reszortközi véleményezés stádiumában van. A törvénytervezet előkészítését múlt héten pénteken Vladimír Mečiar kormányfő is jelezte. A kormányfő szóvivője, Marta Pospíšilová az ügyben érdeklődő újságírót előbb Katarína Tóthovához irányította, akinek sajtószóvivője főnökével való egyeztetés után a reszortközi véleményezés stádiumát sem erősítette meg. A törvényről csak annyit jegyzett meg: „Tudjuk, hogy készül". Egyúttal visszaadta a labdát Augustín M. Húskának, hogy pontosítsa azokat az információkat, amelyek a sajtóban megjelentek. A Pravda munkatársának azonban nem sikerült kapcsolatot teremtenie a parlament alelnökével. Pravda (ns) A munkadíj 1989 utáni csökkenését érzékenyen kell kezelni A minimális bér intézménye inkább szociális, mint gazdasági funkciót tölt be - jogi garanciát nyújt a legalacsonyabb munkadíjra. Jelenleg 2 450 koronát tesz ki, amely órabérre átszámítva 42,5 órás munkahét esetében 13,30 koronát jelent. Miután az idén július 1-én valorizálták a létminimumot, főleg a szakszervezetek hívták fel a figyelmet növelésének szükségességére. A létminimum összege ugyanis, amely napjainkban 2180 koronát tesz ki, magasabb mint a „tiszta" minimálbér. A munka- szociális és családügyi minisztérium bérosztályának igazgatója, Milan Klein szerint a kormány tudatában van annak, hogy a minimálbér és a munkanélküliek anyagi biztonságát szolgáló juttatások között megfelelő különbséget kell kialakítani. Míg azonban a szakszervezetek a minimálbér 30 százalékos emelését javasolják (3200 koronára), a kormány és a munkáltatók csupán 10,2 százalékot tartanak elfogadhatónak (2700 korona). A kétoldalú egyeztető tanács (kormány és szakszervezetek) legutóbbi tanácskozásán a végrehajtó hatalom csupán 7 százalékos emelési javaslatot terjesztett elő. - Nyilvánvaló, hogy a minimálbér alacsony. A vállalkozók számára azonban mindenképpen a költségeket terheli. Ha emelkedik a munkadíj, alacsonyabb lesz a nyereségük. Nem csoda, hogy a háromoldalú egyeztető tanácsban a munkáltatók nem egyeznek bele akkora mértékű emelésbe, mint amilyet a szakszervezetek javasolnak - állította Milan Klein. A nemzetközi statisztikai adatok bizonyítják, hogy a minimálbér 10 százalékos emelése 3 százalékos munkanélküliség-emelkedéstvon maga után. Milan Klein ugyan nem érvel ezekkel az adatokkal, de állítása szerint a két fogalom szoros kapcsolatban áll egymással. Arra az érvelésre, hogy az európai országokhoz viszonyítva Szlovákiában legalacsonyabbak a munkabérek, Milan Klein a nemzeti össztermékkel kapcsolatos adatokkal válaszolt: míg 1994-ben Csehországban például az egy lakosra jutó nemzeti össztermék 3500 dollárt tett ki, sőt Magyarországon 3653 dollárt, nálunk ez az érték csupán 2407 dollár. Ha tehát majd növekszik a gazdaság teljesítőképessége, a gyárak is jobban megtudják majd fizetni alkalmazottaikat. Anna Čapková, Národná obroda (Rövidítve) A negyedik majom KOMMENTÁRUNK Biztosan tetszenek ismerni a három majmot. Ó nyugatom, félreértés ne essék: nem kell körülnézni sem otthon, sem az utcán, sem az autóbuszban - a munkahelyen meg pláne nem, hiszen tudjuk jól, hogy a kis számok törvénye szerint (a szerző vadonatúj tézise...) ahol már négy ember előfordul, abból egy a másik hármat majomnak nézi és vicaverza - tehát mind a négyen majmok attól függetlenül, hogy egy Darwin nevű úriember csak származtatja az emberi fajt a majmoktól. (A majmok különböző családjainak latin elnevezését majd a szlovák nyelvtörvény ide vonatkozó passzusainak elfogadtatása után ismertetem...) De ne politizáljunk, mert akkor forradalom lesz - bársonyos - , ami attól szép, hogy feltalálták ugyan, csak nem működik, mert egy szép lány bőre lehet bársonyos, a liliom szirma is lehet bársonyos, de egy forradalom - könyörgöm, söpörjön, men a bestoppolt bársonygatyás béka feneke alatt leledző jelen demokrácia csúcs-mélyrepülés. De ne politizáljunk, könyörögne most az a bizonyos három majom, sőt - könyörgöm én - a parlament körül se nézzünk szét, mert az állatkertnek más a neve. S ha már politizálunk, akkor vegyük mondjuk azt, hogy... Ne vegyük, mert már megvették... Szóval ennyit arról, hogy biztosan tetszenek ismerni a három majmot. Lazán tapasztja szemére, fülére, szájára mind a három majom a hat kczét-mancsát (kéz-mancs latin elnevezését mint mondám, fent) és boldogok, men övék Kelet-Közép-Európa kánaánja, s mert az indiánok sem bántják az együgyűeket. Ez van. Ja, hogy hol van a címben szereplő negyedik majom? Kérem szépen, ő az Értelem. Bujkál. Ő ugyanis tudja, hogy mitől boldog a három. Majom... KERTÉSZ GÁBOR Isten báránya? Készséggel elhiszem, hogy Fodor Gábornak volt megalapozott, átgondolt programja a magyar oktatásügy jövőjéről, és azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy racionális gondolatokat fogalmazott meg az általa vezetett minisztérium a magyar kultúra finanszírozásának kérdéseiben is. Az viszont tény, hogy a lemondott kulturális miniszter távlati elképzeléseiről kevesen tudtak, illetve azok keveseket hoztak lázba. Ugyanakkor minisztériumának és neki magának is csaknem minden konkrét lépését hangos felzúdulás követte. Zúgott az értelmiség, amikor leváltották a Műcsarnok igazgatóját, és hosszan morgott, amiért semmi sem történt a Nemzeti Színházzal. Minimum ügyetlennek tűnt fel, ha tett valamit a minisztérium, és a tehetetlenség bizonyítékának, ha a halogatást választotta. A pedagógusok jó része pedig egyenesen ügyük árulójának tekintette. A miniszter fő bűne bizonyára az volt, hogy nyíltan megvallotta: a kormány politikáját kívánja képviselni a maga területén, és nem a terület mindenféle érdekeit a kormányban. Ez hadüzenet volt. Nagyjából az egész társadalomnak. Nem csak a pedagógusoknak, akiknek elvesznek a béréből, akiknek a sorait meg kívánják ritkítani, nemcsak a művészeknek, akiknek egykori anyagi biztonságát egyre biztosabban ingatja meg a piacra vetettség, hanem mindenkinek, aki hangosan és általánosságban reformot, átalakulást kiált, de a maga területén csendesen ragaszkodik mindahhoz, amit megszokott. Ez még azokat is irritálta, akik a másokat irritáló döntéseket meghozták. Azt hiszem, okkal panaszkodott a miniszter lemondólevelében a támogatás hiányáról. Mindez nem ok arra, hogy a válságos helyzet újabb áldozatát, valamiféle mártírt lássunk benne. Isten bárányát, aki elveszi a viiág bűneit. Igaz, pártja olyan posztra állította, ahol nem is igazán lehet sikeresen helytállni, hogy sorozatos árulások, átejtések áldozatának is okkal érezhette magát. Baleknak mégis inkább gondolnám. Úgy tetszett, soha sincs ott, ahol a dolgok történnek. Amikor tárcáját az első komoly megrázkódtatás érte, otthon volt, mert hivatali szobáját festették. Amikor a pedagógusok tüntettek, Indiában öregbítette hazánk hírnevét. És a konfliktusok elkerülését senki sem érezte okos taktikának, sokkal inkább felelőtlenségnek vagy éppen megfutamodásnak. Talán mert jelenléte soha sem volt igazán erőteljes. Mert ő maga és a minisztérium, amelyet vezetett, nem tudta plasztikusan, vonzón, meggyőzően megjeleníteni azt a távlatot, azt a mélyreható változást a magyar kultúrában, a magyar oktatásügyben, amelyre olykor hivatkozott. Ismétlem, készséggel elhiszem, hogy a miniszter és csapata hatalmas és értékes munkát végzett az elmúlt másfél évben. De azt viszont tudom, hogy ezt nem sikerült tudatosítania a magyar értelmiségben, a magyar társadalomban. És így természetesen a sikerhez elengedhetetlen támogatást sem szerezhette meg hozzá. Ez pedig mindenképpen politikai, politikusi hiba. ZAPPE LÁSZLÓ Községek adóprésben Volt idő, amikor az önkormányzatok formailag ugyan már önállóak voltak, saját bevételük viszont egyedül a kutyaadóból származott. Később részesedést kaptak az állami költségvetésbe befolyó adókból: a személyi jövedelemadóból, társasági adóból, később pedig az útadóból. Ezt sokan még ma is dotációként fogják fel, az önkormányzati vezetők viszont hangsúlyozzák, a községek is a társadalom működésének alapvető funkcióit biztosítják, így erre természetes jogot formálnak. Tekintve, hogy az önkormányzati szféra működőképességéhez szükséges összeg feléről van szó, erre nem szabad egyszerű fogalmazásbeli különbségként tekinteni. Ahhoz már szinte hozzászoktunk, hogy az állami költségvetés elfogadása körüli huzavonák miatt a közel háromezer községben is rendszeresen csúszik a következő évi pénzügyi elképzelések véglegesítése. Sokkal komolyabb gond, hogy az állam folyamatosan csökkenti az ezen a címen az önkormányzatoknak juttatott pénzt. Míg két éve a községek lakosoként még 1207 koronát kaptak, idén ez már az ezret sem éri el. A parlament napirendjére tűzött jövő évi költségvetés alapján lakosonként 1129 korona jutna. Az önkormányzati vezetők szerint viszont az infláció miatt az erre szánt hatmilliárd koronát legalább félmilliárddal meg kellene emelni, különben a községi adminisztrációk puszta léte kerül veszélybe. Az ezzel kapcsolatos tiltakozások és tárgyalások várhatóan sikertelenek lesznek, már csak azért is, mert az. állami költségvetés már most is 27 milliárdos hiánnyal számol. Vagyis várható, hogy az előre bejelentett lobbizás ellenére a kormánypárti többség szokása szerint szemrebbenés nélkül jóváhagy ja a pénzügyminisztérium elképzelését. így azután a községek számára marad a másik két jövedelemforrás, a saját adók, illetve a vagyonnal való gazdálkodás. A szinte elviselhetetlenül magasan tartolt jövedelemadók mellett viszont nagyon óvatosan kell bánni a községi adókkal. Sok helyen például annak idején az élvezeti cikkek árusítására azonnal kivetették a megengedett legnagyobb százalékot, de a reakciókat látva hamarosan megkezdődölt a visszahátrálás. Hasonló problémák vetődnek majd fel az ingatlanadó közelmúltban elfogadott módosítása kapcsán is, amelyei alig leplezetten a központtól hiába várt pénz pótlásának szánnak. Mert a parlament ugyan jóváhagyta, hogy a községek ezentúl jelentősen megnövelhetik az ingatlanok után kiszabott adókat, de kérdés, miként reagálnak erre a/, ország nagyszerű makroökonómiai eredményei ellenére továbbra is nagyon feszes családi költségvetésből gazdálkodó egyszerű polgárok. A községi hivatalok tehát két tűz közé kerülnek. Az egyik oldalon a polgárok dühöngenek majd a többletkiadások miatt, de ezentúl a községi hivatalok sem mehetnek a könnyebb ellenállás irányába. Napjainkban ugyanis meglehetősen elterjedt gyakorlat, hogy a ne szólj szám, nem fáj fejem elve alapján nemcsak a kutyaadó, hanem bizony az ingatlanadó beszedését sem nagyon erőltetik. Mert ugyebár ki szerelne haragban élni a környezetével, meg azután négyévente választásokat is tartanak. Ezentúl viszont vége a lapulásnak, az ingatlanadó beszedését elhanyagoló hivatalokat az. államapparátus büntetésekkel sújthatja. Mindez persze nem változtat azon, hogy a pénzügyminisztérium. és ezzel együtt természetesen a kormány az. állami költségvetés nehéz helyzetén továbbra is a községek anyagi ellehetetlenítését kockáztatva igyekszik enyhíteni. Ezzel a falvakat és a városokat arra kényszeríti, hogy működésük biztosításához hitelt vegyenek fel, vagy pedig sorban eladják meglévő ingatlanaikat. Az elmúlt két évben emiatt sok helyen felélték tartalékaikat és bizony már idén sem nagyon tudták, miből is ledezik majd számláikat az 1996os évben. Máipedig még a nyilvánvalóan szívesen centralizáló Mečiar-kormánynak sem lehet érdeke az önkormányzati rendszer teljes szétzilálása. Feltartóztathatatlanul közeledik ugyanis a közigazgatás reformja, amelynek keretében az államigazgatás mai feladatainak egy részét az önkormányzatokra ruházzák át. Amennyiben viszont időközben visszakerülünk abba a csökevényes állapotba, ahonnét a kilencvenes évek elején elindultunk, akkor újra minden az állami hivatalokra szárad. Ilyen értelemben viszont - legalábbis egyelőre - még a Mečiar-kormány programnyilatkozatát sem módosították. AHOGY ÉN LÁTOM Partnereink: tétova demokraták A nyelvtörvény nagy szótöbbséggel, értsd rajta: ellenzéki segédlettel való elfogadása órájában is, később is érezhető volt a Demokratikus Baloldal Pártja, illetve a Demokratikus Unió „igen"-nel voksoló honatyái magatartásán a lelkiismeretfurdalás. Sokan közülünk például azt véltük látni, hogy Peter Weiss, a baloldali demokraták elnöke még a szokásosnál is sápadtabb volt, amikor kimondta a maticásokat és a nemzeti pártok kemény magját boldogító pozitív állásfoglalást. Azután voltak az ellenzéki pártokban képviselők, akiknek hirtelen vizelési ingere támadt.. Úgy lettek, mint 1971-ben az Új Szónak az. a volt főszerkesztője, aki ugyan tagja volt a kidobó bizottságnak, 2-3 hozzá közelálló „vétkes" kizárásánál azonban nem volt hajlandó asszisztálni. Beteget jelentett. Pilátusi magatartás. Akkor is, most is. Csak aligalig tekinthető enyhítő körülménynek. Most csaknem két héttel a nyelvtörvény elfogadása után romba dőltnek látszik mindaz, amit va-~ gyainkban mi, csehszlovákiai, majd szlovákiai magyarok hat év alatt felépítettünk. Ugyanis kiderült, hogy a szlovákiai demokraták, pontosabban: magukat demokratának álcázó politikusok többsége akkor sem hajlandó síkra szállni a demokratikus értékek védelmében, ha szabad. Az alkotmány értelmében, a papírforma szerint szabad lenne. A ,-,körüle. mények hatalmára", magyarán szólva a közhangulatra hivatkozva elgyávult a parlamenti ellenzék többsége. Lehetővé tette, hogy Slota, Mečiar és a többi rájuk hivatkozzék. Ilyen helyzetbep nincs nagyobb veszély a kisebbségi magyarság radikalizálódásánál. Valóságos csoda, hogy fegyelmezettek maradiunk. Ez úgy is felfogható, hogy egyrészt bízunk közösségünk önmegtartó erejében, másrészt pedig veszélyhelyzetben is arra adunk megbízást a parlamenti képviselőinknek, hogy kulturáltan, a parlamentáris demokrácia eszköztárát és külkapcsolataikból eredő lehetőségeiket érvényesítve küzdjenek anyanyelvhasználati jogainkért. A Nyugat reagálása alapján egyértelműen arra lellct következtetni, hogy mind a DU, mind a DBP, de még a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezetői is kénytelenek lesznek belátni: a szlovák nemzetiek túllőttek a célon. A két ellenzéki párt már belátta, és ez abban jut kifejezésre, hogy vezetőik egyre sűrűbben emlegetik: zárós határidőn belül el kell a parlamentnek fogadnia a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvčnyt. Mečiar a ni jellemző módon ködösít, különböző megoldásokat emleget, egyebeit között arról beszél, hogy a nyelvtörvény a magyarokra nem vonatkozik. Sőt, már úgyis vélekedett néhányszor, hogy semmi sem változik meg. Szaván kell őt fognunk. Persze tény, hogy a 150 százalékos szlovákok már hatályba lépte előtt érvényesíteni szeretnék a jogszabályt, tény, hogy rendkívül türelmetlenek, és hajlamosak arra, hogy mindegyikük saját szája íze szerint értelmezze a jogszabály paragrafusait. Nekünk önérzetesen kell fellépnünk mindenütt, és nem szabad arra a gyanúsítottra emlékeztetnünk, aki már az első pofon elcsattanása előtt azt is bevallja, amit el sem követett. Most vár csak igazán kemény munka parlamenti képviselőinkre is. Mi sem könnyebb, mint mindenre „nem"-el mondani, és mondjuk, ha kell, ha nem, egyfolytában Trianont emlegetni. Nem lenne szabad megengedniük, hogy a szélsőséges nacionalisták behúzzanak bennünket a történelemmel érvelés zsákutcájába. Bizonyos szempontból ma közelebb állunk a nyelvhasználati törvény elfogadásához, mint november I5-e előtt. Mind Moravcíkcknak, mind Weisséknck bizonyítaniuk kell, hogy annyira azért nem paríroznak a miniszterelnöknek, mint az a nyelvtörvény megszavazása alapján feltételezhető róluk. Nekik nemcsak belpolitikai ambícióik vannak, hanem azt is bizonyítani szeretnék, hogy mindketten egy-egy standard, tehát európai mércével mérhető párt élén állnak. Nem jelentéktelen mértékben Mečiar is hasonló helyzetben van, neki sem érdeke, hogy a Nyugat előtt visszafordíthatatlanul diszkreditálódjék. A magyar képviselőknek most valóban apaitanyait bele kell adniuk, hogy a politizálás minden lehetőségéből a maximumot profitálják a szlovákiai demokrácia és kisebbségünk javára. Tuba Lajos Tóth Mihály rovata