Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-22 / 270. szám, szerda

1995. november 21. KULTURA ÚJ SZ

Ó LA Őszintén az értelmetlen vita okairól Mivel Tóth Lajos „Az értelmetlen vitáról, avagy válasz egy nyílt levélre" c. írásában a Dunaszerdahelyi Kereskedelmi Akadémiát is megemlítette, úgy érzem, kötelességem reagálni és valós képet nyújtani az egész helyzetről, amely a Galántai Magángimnáziumban elhelyezett egy osztályunkkal (négyéves, érettségivel végződő kereskedelmi akadémia) és a felnőttképzéssel kapcsolatos. A Galántai járás alapiskoláiból-érkezett statisztikai adatok azt bizonyították, hogy ebben a járásban is nagy érdeklődés mutatkozott a kereskedelmi akadémia iránt. így született az ötlet, hogy enyhítve a szülők költségeit, ha Dunaszerdahelyre kellene utazni a diákoknak - kollégiumi ellátás, utazás stb. -, egy kihelyezett osztályt nyissunk Galántán. Tóth Lajos úr, a Galántai Magángimnázium igazgatója felajánlotta, hogy bérelhetnénk nála tantermeket az oktatáshoz. A meghatalmazás alapján Fehér Ibolya lett megbízva a négyéves kereskedelmi akadémiai osztály szervezésével és az adminisztrációs tevékenységgel. Továbbiakban felkértem Tóth urat, nyújtsa be kérelmét a tanügyi igazgatósághoz, hogy az oktatásért ebben az egy osztályban teljes mértékben vállalja a felelősséget. Ezt a nyilatkozatát az igazgató úr írásban is rögzítette. Az a tény, hogy Tóth úr segíteni akart az iskolánknak, nagyon szép gesztus lett volna a részéről, ha valóban így történt volna. Tartok tőle, hogy az egész ténykedésével ebben az ügyben nem tett jót sem az ő iskolájának, sem a miénknek. Nem ilyen segítségre lett volna szükségünk. Nekünk pillanatnyilag 824 diákunk van, tudomásom szerint a magángimnáziumnak mintegy 140 diákja van. Ki segített hát kinek? Ez elgondolkodtató! Nem világos számomra, hogy ha önálló kereskedelmi akadémiát szerettek volna, miért nem kérvényezték hivatalosan tavaly, azaz 1994 decemberéig, hisz volt rá lehetőségük. Hogy miért volt szüksége Tóth úrnak az Ozorák-iskolára, most már számomra nem rejtély, és utólag nagyon sajnálom, hogy nem egy más iskolával kezdeményeztük az együttműködést. Tóth úr azt írja, nagy volt az érdeklődés az akadémia iránt, ami szerintem azt igazolja, hogy az Ozorák-iskolának vannak eredményei, mivel a hirdetést a mi Dunaszerdahelyi Kereskedelmi Akadémiánk alatt tette. A magángimnáziumban tett többszörös látogatás után kezdtek a jeiek arra mutatni, hogy valami nincs rendben, mivel a gazdasági szerződést, amely együttműködésünk alapja lett volna, nem voltak hajlandók aláírni. Természetesen sejtelmünk sem volt Tóth úr igazi terveiről. Sajnos, csak szeptember közepén jutott tudomásomra az a tény, hogy Tóth úr, Fehér Ibolyával együtt, minden megállapodásunkat megszegve, tudomásom és beleegyezésem nélkül felvett diákokat a kétéves, érettségivel végződő kereskedelmi akadémia nappali tagozatára Galántán. Amikor számon kértem tőlük, hogy miért indították be a felnőttképzést minden felhatalmazás rrélkül, ígéretet kaptam, hogy ezt a képzést megszüntetik. Elmagyaráztam nekik, hogy ezek az osztályok ilyen formában nem működhetnek. Vajon miért csak egy osztályra kérték a felsőbb szervektől annak idején (1995 augusztusában) a működési engedélyt, ha már ekkor tudomásuk volt a felnőttosztályok létéről Galántán? Megkértem őket, hogy informálják a diákokat az egész helyzetről, az ígéret azonban csak ígéret maradt, mert a következő héten tovább folyt az oktatás. Ekkor fordultam a tanügyi igazgatósághoz, mivel később már ebben az ügyben nem voltak hajlandók tárgyalni se velem, mondván, hogy ők majd elintézik maguknak az önálló működési engedélyt, és nem lesz szükség az Ozorák-iskolára. Szép baráti gesztus, ugye? Szeptember végén a tanügyi igazgatóság képviselőivel újonnan ellátogattunk az iskolába, hogy a felnőttképzés problémájára megoldást találjunk. Kértük tőlük a diákok névsorát, de sajnos, a pontos létszámot és a névsort még „a megbízott igazgató" - Fehér Ibolya - sem tudta. Megjegyzem, semmiféle ilyen kinevezést tőlem nem kapott. Állítása szerint az osztályodban 60 diák volt, és ebből csak 24 kapott a felvételről nyilatkozatot, melynek jegyzékét átnyújtották a tanügyi igazgatóság képviselőinek. Nagyon furcsa, hogy ezek a felnőtt diákok nem igényelték a felvételről a nyilatkozatot, amely nélkül valójában nem az iskola diákjai. Amíg mi tárgyaltunk az igazgatósággal, addig a diákoknak megmagyarázták (?), hogy el kell menniük, mert itt van az ellenőrzés. Számomra nem világos az a tény, nem volt-e feltűnő a diákoknak, hogy egyszer azért kellett elmenniük az iskolából, mert az Ozorák igazgatónő jött, máskor meg azért, mert a tanügyi igazgatóságról érkezett látogatás?! Magyarázatot erre csak ezek a diákok tudnának adni! Állítólag Tóth úr szerint félünk a konkurenciától. Szerintem az igazi konkurencia olyan hajtóerő, amely jobb és tökéletesebb munkára késztet. Ilyen fajta versenykihívásnak állunk elébe. Mivel tehát a gazdasági szerződést a két iskola közt az ő részükről nem írták alá, amely együttműködésünk alapja volt, és a felnőttképzést se lehetett velük ésszerűen megoldani, ezért elsősorban teljes mértékben elhatároltam magam a galántai felnőttképzéstől. A további együttműködés az iskolával lehetetlen volt, ezért visszavontam minden meghatalmazást Fehér Ibolyától. A galántai kihelyezett osztályunkat semmiképp nem akarjuk Dunaszerdahelyre áthelyezni, mint ahogy Tóth úr állítja, hisz ez ellentétben volna azzal a törekvésünkkel, hogy Galántán kereskedelmi akadémiánk kihelyezett osztálya működjön. Ebben a sajnálatos helyzetben levélben felkínáltuk a szülőknek a lehető legelfogadhatóbb és leggyorsabb megoldást a gyermekeik továbbtanulásával kapcsolatban. Sajnos, válasz egy szülőtől sem jött, mivel később megtudtuk, Tóth úr a leveleket begyűjtötte azzal, hogy majd ő elrendezi - ez megint csak egy újabb ígéret volt. Tóth igazgató úr mind a mai napig nem rendelkezik saját működési engedéllyel, mivel a törvények rá is vonatkoznak. Mindezek után utolsó felszólítást küldök a szülőknek, hogy válaszoljanak a levelünkre a gyermekük továbbtanulása érdekében. Remélem és meggyőződésem, hogy minden szülő felméri a helyzetet, és a lehető legjobb megoldást választja majd gyermeke számára, amelyért teljes mértékben ő vállalja a felelősséget. A tanítás színvonaláért a kihelyezett osztályunkban személyesen én vállalok felelősséget, hisz nem mindegy, milyen véleményt alakít ki a szülő és tanuló iskolánkról. Ez idáig a bizalom a szülők részéről megvolt, ezt bizonyítja iskolánk osztályainak nagy diáklétszáma is, amit ezúton is szeretnék megköszönni minderi szülőnek. Reméljük, az iskolánkban elért eredmények majd önmagukért beszélnek, és bízunk abban, hogy minden iskolánkban tanuló diák megtalálja az önmegvalósítás azon területét, ahol majd a legmagasabbra emelkedhet. Ebben a sajnálatos helyzetben úgy érzem, igyekeztem korrekt módon eljárni és a lehető legésszerűbb megoldást megtalálni. Remélem, hogy az ügy a törvények adta lehetőségek szerint zárul le, valamennyiünk megelégedésére. DR. OZORÁK JOLÁN a Dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Magán Kereskedelmi Akadémia igazgatója Lesz magyar óvoda Füleken? Tekintettel arra, hogy annak idején én magam is bábáskodtam a füleki magyar óvoda születésénél, erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy hozzászóljak ehhez a kérdéshez. Akik ismerik a füleki viszonyokat, tudják, hogy a Kovosmalt mellett annak idején működött egy bölcsőde és óvoda. Ebben többnyire szlovák nyelven folytak a foglalkozások, de a magyar gyerekekhez a magyar nyelvet is beszélő óvónők anyanyelvükön szóltak. Hivatalosan nem volt sem szlovák, sem magyar ez az óvoda. A névtábla csupán azt tüntette fel, hogy üzemi. Nem is volt addig különösebb probléma, amíg az óvoda élére nem került egy nem magyar nemzetiségű vezető. Ő már - kihasználva az 1968-as hangulatot - a nemzeti vállalat igazgatójának beleegyezése nélkül levetette az óvoda épületének homlokzatáról az üzemi óvoda feliratú táblát, és helyére újat tetetett, szlovák óvoda felirattal. A magyar szülők, a Kovosmalt alkalmazottai felháborodtak a „hazafias" tetten, és a Kovosmalt igazgatójától kértek orvoslást. Az helyet adott kérésüknek, elrendelte az új névtábla levételét és a régi visszatételét. A Kovosmalt mellett működő óvoda egészen felszámolásáig (a 90es évek elejéig) az üzemi óvoda elnevezést viselte. A hatvanas évek közepén a város lakosságának 70 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A magyar szülők hiányolták az anyanyelvű óvodát, ezért 1965 tavaszán a városi nemzeti bizottsághoz fordulva, írásban kérték megnyitását. A vnb .tanácsa, a járási nemzeti bizottság iskolai főosztályának beleegyezésével, jóváhagyta a városi magyar óvoda létesítését, amely 1965. szeptember elsején egy különálló épületben kezdte meg működését. Szeretném hangsúlyozni, hogy engedélyre nem volt szükség. A rendszerváltozás után a Kovosmalt leépítésével párhuzamosan csukták be kapuikat az egyes óvodák. Az édesanyák, munkanélkülivé válván, maguk is tudnak foglalkozni kiskorú gyermekeikkel, anyagi helyzetük sem engedi az óvoda igénybevételét, hisz az egyre nagyobb kiadást ró a szülőkre. Az óvodák számának csökkentése az említett okok miatt érthető. Nem érthető viszont, miért számolták fel városunk egyetlen magyar óvodáját, amikor arra a szülők igényt tartanak. Ezzel a lépéssel a járási tanügyi hivatal megsértette a Szlovák Köztársaság Alkotmányát, ahol a negyedik fejezet 34. paragrafusa második bekezdésének a/ pontja kimondja: biztosítja a nemzetiségi kisebbségeknek az anyanyelven való művelődés jogát. Javaslom a kedves szülőknek és az érintett óvónőknek, hogy a magyar óvoda megszüntetését tárgyalják meg egy gazdag tapasztalattal rendelkező jogásszal (ilyen van a városunkban, a Csehszlovák Hadsereg utcában), és tanácsa szerint járjanak el. Kívánom, hogy e fáradozásuk sikerrel járjon. id. PRIVACSEK KÁROLY FÜLEK Bökkenő „Felhasználok minden TORVENYES ESZKÖZT ARRA, HOGY EZT AZ ÉN ISKOLÁIMBAN NE TUDJA MEGTENNI!" A pozsonyi VII. tanügyi hivatal állásfoglalása Szigeti L. képviselő interpellációjára, PhDr. Miroslav Pius, Slovenská REPUBLIKA, 1995.10. 31. Mivel Miroslav Pius a galántai szülőknek részletesen kifejtette gimnáziumi látogatása alkalmával, hogy az iskola nem a gyerekeké, nem is a szülőké, hanem kizárólag az államé, csupán két logikus következtetés adódik az általa használt ÉN ISKOLÁIM fordulatra: 1. Miroslav Pius privatizálta a tanügyi hivatalához tartozó iskolákat; 2. meggyőződése, hogy az állam benne, Miroslav Piusban öltött testet. „Állítólag nagyon eleven osztály vagyunk. Látszik?" (Vlado Gloss felvétele) Ilyen egyszerű „Nyolcéves fiamnak egy könyvecskét kölcsönzött a tanító nénije, bizonyára épületes olvasmánynak szánva Szent Imre herceg életét. Noha nem vagyunk vallásosak, nem volt ellene kifogásom, egészen addig, amíg bele nem lapoztam a vékony kis kötetbe" mondja ismerősöm, így folytatva: „A könyv Imre herceg önmegtartóztatását méltatja és ecseteli részletesen, elmondva, hogy nem hált a nejével, aki tiszteletben tartotta férje szüzességi fogadalmát. Most mondd meg, mit válaszoljak a nyolcéves gyereknek, ha megkérdezi tőlem, mi is az a szüzességi fogadalom?" „Miért te? - kérdezek vissza. - Válaszolja meg a tanító néni, aki neki a könyvet adta." -vkÉn polgár, te polgár... ő polgár? A sokféle változás zűrzavarában szinte észre sem vettük, hogy eltűnt szótárunkból egyik korábbi kulcsszavunk, a proletariátus. Helyette gyakorló és gyakorlatlan politikusok egymással versengve a polgárságot emlegetik, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó polgári demokráciát. Ha valóban a civilizált Európa felé kívánjuk venni az irányt, akkor ennek a fogalomnak vissza kellene adni a rangját, megtölteni valódi tartalommal. Nem ártana minél szélesebb körben programmá tenni megismertetését, akár úgy, hogy a polgári értékrend népszerűsítését intézmények is tudatosan felvállalnák. Leghatékonyabban az oktatási rendszer csatornáin keresztül lehetne eredményt elérni, megcélozva a fogékony és tiszta lappal induiú ifjú nemzedékeket, erre azonban kevés a remény, ismerve a szlovákiai oktatásügy prioritásait. A polgári társadalomtól beláthatatlan távolságban vagyunk, képletesen szólva még a proletárdiktatúra lassan száradó mocsarában tocsogunk, belélegezve káros gőzeit, miközben arról ábrándozunk, hogy egy íróasztal mellett eldöntött és könnyed tollvonással jóváhagyott aktussal területen belülre kerülünk. Tudjuk, vagy inkább sejtjük, hogy - klasszikust idézve - a Mű építése még sok könnyet, verítéket kíván meg tőlünk, de tudjuk-e, mi a helyzet per pillanat? Találkozunk-e polgárokkal, vagy tovább sarkítva a kérdést, ki a polgár tulajdonképpen? Az különböző forrásokból ismert, hogy a Lajtától nyugatabbra a polgár a társadalom első embere. Közhelyként tartják számon róla, hogy tudatosan választja meg képviselőit, hogy lokálpatrióta, hogy szót emel közügyekben, támogatja a kultúrát, egyesületeket hoz létre, társaságokat alapít, s adakozik, hogy kiérdemelje a köz tiszteletét. De ismerjük egyéb jellemvonásait is, például azt, hogy általában konzervatív beállítottságú, ebből következik, hogy őrzi a hagyományokat, elődei kulturális és egyéb örökségét. Az is közismert, hogy erkölcsös, ami a gyakorlatban azt jelenti, tiszteletben tartja a törvényeket. A kultúra iránti érzékenységét, műveltségét talán nem is szükséges külön említenem. Látunk magunk körül ilyen embereket? Nem jellemző. Elég csak kulturális rendezvényeink gyér látogatottságára utalni, hagyományaink, környezetünk elhanyagolására, a civiltársadalmat szervező egyesületek hiányára, s máris megállapíthatjuk: ez a polgár még nem az a polgár. Csodák azonban nincsenek, polgárrá válni sem lehet egyik napról a másikra, aki az átkos rendszer miliőjében nőtt fel, az a létfenntartásért vívott napi harcok sűrűjében vagy rájön, vagy nem, hogy a polgári értékrend merőben más, mint a „fejlett" szocializmus kibicsaklott értékrendje volt. Ez utóbbinak a tudatból való kitörléséhez, valamint az új szemlélet elfogadtatásához - s ez a megállapítás ugyancsak közhelynek számít - még több időre lesz szükség, mint a gazdasági helyzet rendbetételéhez. Egyesek abban bíznak, hogy a polgárság helyén tátongó űrt a mind nagyobb befolyással bíró „újgazdagok" rétege tölti majd be. E kategóriába az utca embere azokat sorolja, akik az elmúlt években aktív szerephez jutottak a gazdasági életben, akik privatizáltak, üzletet nyitottak, befolyásos személyiségek lettek, vagyis kiemelkedtek a szürkeségből. Némi iróniával megjegyezném, e kiemelkedés elsősorban és legfőképpen energikus fellépésüknek, luxuskocsijaiknak és divatos öltözéküknek köszönhető. Más jel még nemigen mutatja, hogy a hőn óhajtott polgárszemélyiségek előhírnökei volnának. Pedig lelkemre mondom, szép feladat volna ez számukra, ha romantikusabb lennék, küldetésnek is nevezném. Csak hát e feltörekvő rétegre nem jellemző sem a nagyvonalúság, sem a messzebbre látás erénye, sem a lokálpatriotizmus, a kultúra iránti leküzdhetetlen szenvedélyről nem is beszélve. Egyelőre. Mert bizakodnunk azért kell. LENDVAY TIBOR