Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-16 / 265. szám, csütörtök

1995. november 14. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó 5 I Miért nem építünk tartalék energiavezetékeket? Már hat éve annak, hogy Európában megbukott a kommunizmus, ám né­hány területen mintha semmi sem változott volna. Ezek közül az egyik a kö­vetkező: Szlovákia, csakúgy mint Magyarország és más volt szocialista or­szágok, egyoldalúan függ az oroszországi stratégiai fontosságú energiahor­dozóktól. Ez nem csupán gazdasági, hanem elsősorban politikai-biztonsági probléma. Egyáltalán nem arról van szó, hogy bizalmatlanságunkat fejez­zük ki a további moszkvai belpolitikai történések iránt, bár az is igaz, jelen­leg még a leghozzáértőbb szakértő sem tudná bizton megmondani, hogy milyen irányba mozdul el az országa jövő évi elnökválasztásokat követően. Arról sincs szó, hogy Szlovákia lemondana a gazdasága számára nélkülöz­hetetlen nyersanyagról. A felelős politikusoknak azonban látszólag való­színűtlen történéseket is figyelembe kell venniük, hogy semmilyen körül­mények között ne kerüljön veszélybe a honi gazdaság, bármilyen változá­sok is történnek környezetünkben. Arról nem is beszélve, hogy a Barátság kőolajvezeték lassan, de biztosan befejezi működését. Erről tanúskodnak a csőtörések is, igaz, egyelőre a határon túl. Az az érvelés, hogy van tarta­lék kőolajvezeték, mégpedig az Adria, korántsem olyan meggyőző, mint ahogyan az első pillanatban tűnik. Bár a vezeték vonala jelenleg biztonsá­gos területen húzódik, Zágráb mind a mai napig nem biztosít olyan feltéte­leket a kőolajszállításra, amelyek másutt szokványosak. Nem várhatja el ugyanis, hogy Szlovákia és Magyarország a megemelt szállítási díjak révén egyfajta hadisarcot fizessen. Arról nem is szólva, hogy a Pozsony és Buda­pest közötti kapcsolatok esetleges komolyabb megromlása e vezeték működését súlyosan veszélyeztetné. Már a kommunizmus bukása óta szó van arról, hogy a Slovnaftot az osztrák Schwechat finomítóra csatlakoztat­ják. Ha már a közúti és a vasúti infrastruktúrát egybekacsoljuk, teljesen ért­hetetlen, hogy az energiavezetékek terén miért ez a késlekedés. Ivan Horský, Národná obroda Hiányoznak a szociális lakások Ján Mráz építésügyi miniszter lapunkkal közölte, hogy az állam a lakásépíté­sekre 1996-ban 2,8 milliárd koronát fordít. Ez majdnem tízszer annyi, mint amennyiből az idén gazdálkodtak. Ehhez még hozzá kell adni az építési takaré­kosság révén összegyűlt összeget, és az egyéb forrásokból származó pénzt, ezáltal együttesen 6 vagy 7 milliárd koronáról beszélhetünk. Emellet komoly re­ményeket fűznek a jelzálogkölcsönről szóló törvény elfogadásához. Viszont azoknak lesz igazuk, akik azt állítják, hogy a törvény puszta elfogadása semmit sem fog megoldani. Erről tanúskodnak a csehországi tapasztalatok is, ahol a jelzálogkölcsönről szóló törvény már régebben napvilágot látott, ám a lakásépít­kezés ütemét cseppet sem befolyásolta. (...) Napjaink legégetőbb problémája nem a lakáshiány, hiszen elég fellapozni bármelyik hirdetési mellékletet; ezek­ben a régi, ám exkluzív lakásoktól kezdve egészen az újonnan épült többmilliós családi házakig bezárólag csak úgy válogathatunk a kínálatban. Ami hiányzik, azok az ún. méltányos árú lakások, vagyis 100-200 ezerért kapható, esetleg az alacsony lakbérű lakások. Éppen az ilyen árfekvésű lakások építéséről akar gondoskodni az állam - legalábbis Mráz miniszter szerint. Hogy akár már jövőre több ezer olcsó szociális lakás épüljön, ez a már az elején említett pénzeszkö­zök szűkösségétől vagy bőségétől függ. Štefan Mesároš, Pravda Az anyagi biztonság nem ösztönöz A lap munkatársa Jozef Estočinnal, a munkaügyi minisztérium szekciói­gazgatójával beszélgetett, aki egy berlini szociális és munkaügyi konferen­ciáról tért haza. • A munkát keresők egy része ténylegesen nem akar dolgozni. Számos olyan példa van, amikora vállalatok száz regisztrált munkanélküliből tízet sem tudnak kiválasztani. Valami egészségtelen jelenség lehet a munka­erőpiacon? - Éppen a konferencia idején döntött a német kormány az anyagi jutta­tások csökkentéséről. Rájött arra, hogy az anyagi támogatás nem ösztönzi a munkanélkülieket arra, hogy újra munkát keressenek. Angliában hason­ló a probléma; ott keresik annak a lehetőségét, hogyan és mennyivel csök­kentsék a tartósan munkanélküliek segélyezését. (...) Számos polgár még nem érti, hogy a foglalkozás nem csupán a bér miatt fontos, hanem egyéb értékeket is hordoz. Sajnos, sokak számára a szegénység egyfajta stan­darddá vált, és önerőből nem hajlandók társadalmi pozíciójukon változtat­ni. Vannak olyan tapasztalataink, hogy a frissen végzett diákok a munka­ügyi hivatalban csupán regisztráltatják magukat, ám ténylegesen nem ke­resnek állást. Ez rendkívül veszélyes a fiatalok számára, mivel könnyen deklasszált emberekké válnak, a munkához való viszonyuk ki sem alakul. Stanislav Vančo, Práca (rövidítve) Pénzcseppek a diákságnak KOMMENTÁRUNK Ivan Hudec kulturális minisz­ter a minap a pozsonyi Diákna­pok ünnepélyes megnyitóján személyesen is tapasztalhatta, hogy a főiskolások nemcsak a szellemi táplálékra vannak kié­hezve. A megnyitót követően a meghívott hallgatók megroha­mozták a svédasztalokat, és perceken belül felfalták a fi­nomságokat. Persze azt még nem lehet állítani, hogy a diák­ság éhezik, azt viszont igen, hogy a drága és elégtelen szá­mú kollégiumi szállások, a drá­ga szolgáltatások miatt súlyos anyagi gondokkal küszködik. Ráadásul a kedélyeket tovább borzolja, hogy az új felsőoktatá­si törvény előkészítése során már megint a „rólunk-nélkü­lünk" esete érvényesül, ezért az egyetemi hallgatók tiltakozó le­vélben fejezték ki nemtetszésü­ket. Minő véletlen, ilyen feszült légkörben mintha rámosolygott volna a diákságra a szerencse: a kormány kedden úgy döntött, hogy az 1995-1999-es időszakban összesen 500 mil­lió koronát különít el a Nemzeti Vagyonalapból, azaz évente 100 milliót, s ezt az összeget 3 százalékos éves kamattal a leg­jobban tanuló hallgatók hitele­zésére fordítja. Valószínűleg ja­nuártól tehát havonta legfel­jebb 2000 korona kölcsönhöz jutnak a két hiteiképes kezest felvonultató kiválasztottak (a tanulmányi átlaguk alapján vá­lasztják ki az arra érdemese­ket), vagyis 5 esztendei tanul­mányi időt figyelembe véve mintegy 100 ezer korona köl­csön jut egy diákra, amely a szerződés aláírását követően 10 évig 3 százalékos kamattal kamatozik, azon túl pedig az éppen aktuális kamattal. Ilyen kedvezményes diákhitelek a fejlett országokban már régen elterjedtek. Vagyis ebből a szempontból nézve egyértelmű az előrelépés. A másik szem­pont pedig az, hogy vajon nem csupán szépségflastromról van-e szó, hiszen csupán az él­tanulók meríthetnek a köl­csönből, és csak ideális eset­ben érheti el a hitei a havi 2000 koronát. Figyelembe vé­ve, hogy a fővárosban, ahol az egyetemi hallgatóknak leg­alább a fele tanul, az albérletek árai nem egyszer 1000 korona felett kezdődnek, nem túl nagy­vonalú a diákok pénzügyi alap­jának intézménye. Persze miért éppen a hallgatókhoz legyenek nagyvonalúak, ha a kabinet mindenkiről annyi bőrt húz le, amennyit nem szégyell, (sidó) Az üzlet az üzlet Szép dolog a barátság, de pragmatikus ember számára az üzlet fontosabb. Kínában pedig Teng Hsziao-ping reformjai annyira előtérbe helyezték a pi­aci gondolkodást, hogy ma már nem számít szentségtörésnek, ha a kommunista párt vezetése alatt álló ország a kettészakadt Koreai-félsziget államai közül a kapitalista Délt részesíti előnyben a kommunista Észak­kal szemben. Peking a koreai háború ide­jén tevőlegesen támogatta északi elvbarátait, és egészen a kilencvenes évek elejéig a Ko­reai Népi Demokratikus Köztár­saság egyik legerősebb, legfőbb, majd legutolsó szövet­ségese volt. Addigra azonban az európai volt szocialista or­szágok nyomában Peking is el­jutott annak felismeréséig, hogy a régi elvbarátság nem áll­hat a jövedelmező gazdasági együttműködés útjában. 1992­ben normalizálta kapcsolatait Dél-Koreával, és nem járt vele rosszul; míg Phenjannak min­dig csak adni kellett, most vég­re kap. A dél-koreai befektetők az elmúlt három évben több milliárd dollárt pumpáltak a kí­nai gazdaságba, és ez még csak a kezdet. Miközben Phenjan egyre in­kább magára marad, Peking mind nyilvánvalóbban kötelezi el magát Szöul mellett. Az észa­kiaknak küldött intő jelként ér­tékeli a világ, hogy a hét elején ötnapos hivatalos látogatásra maga Csiáng Cö-min pártfőtit­kár és államelnök is Dél-Koreá­ba utazott, és a kommunista or­szágból jött vendégek közül elsőként mondott beszédet a szöuli törvényhozásban. A láto­gatás azonban figyelmeztetés Tokiónak is. A pekingi vezető olyan időszakban erősíti jelen­létével a dél-koreaiakat, amikor azok vitába keveredtek a szi­getországgal, méghozzá olyan kérdésben, amelyben a kínaiak és a két Korea álláspontja kö­zös, ahogy közös volt a japán gyarmatosítás okozta szenve­dés is. Murajama Tomiicsi kor­mányfőnek a botrány miatt vissza kellett mondania a japán uralom pozitívumairól mondot­takat, a kabinet egyik tagjának, Eto Takaminak pedig mennie kellett. MEDGYESI CSILLA Ha hagyjuk Az államnyelvről szóló törvénytervezet parlamenti megvitatása tegnap minden egyéb témát háttérbe szorí­tott, így nem csoda, hogy Eva Slavkovská oktatási minisz­ternek a keddi kormányülé­sen elhangzott expozéjáról egyetlen sort sem közöltek a szlovák napilapok. Pedig ugyancsak a témába vágott volna, mivel egyetlen resszorton belül mutatta be, mire is képes a nyelv­törvény és a szellemében fogant minisztériumi ren­deletek, ha a magyar kisebbség kiradírozása a cél. Eva Slavkovská nem kevesebbet jelentett be, mint azt, hogy minisztériuma már kidolgozta azt az intézkedéscsomagot, amely a magyar iskolákban folyó szlovák nyelvoktatás javítását célozza. Már hozzászoktunk a minisztérium idevágó anyagainak filozófiájához, melynek lényege, hogy a szlovák nyelv az általános ismeretszerzés kútfeje, alfája és ómegája, a siker, az érvényesülés és boldogulás egyetlen kulcsa. Már nem is kérdezzük, hogy akkor vajon a szlovák gyerekeknek egyáltalán érdemes-e iskolába járniuk, hisz úgyis születésüktől fogva ke­zükben tartják ezt a mindent nyitó kulcsot. Lassan már nem lesz mit kérdeznünk, amikor a minisztéri­um az adott iskola oktatási nyelvének ismeretét az ott működő pedagógusoknak feltételül szabó 222/93 sz. saját rendeletének megszüntetésével kí­vánja megvalósítani, a „szakképzett tanítók áthe­lyezését a vegyesen lakott terület iskoláiban", ami magyarra lefordítva a magyar oktatási nyelvű isko­lák szlovák nemzetiségű pedagógusokkal való el­árasztását jelenti. Ugyancsak magyarra lefordítva az intézkedéscsomag által a magyar pedagógusok számára kilátásba helyezett továbbképzés nem je­lent egyebet, mint módszeres és alapos megrostálá­sukat. A szöveg így szól: „...a pedagógusok tovább­képzéséről szóló rendelet értelmében a magyar ok­tatási nyelvű iskolák pedagógusai számára rövid tanfolyamokat szervezni, az illető tantárgy szakter­minológiájában való jártasságuk felülvizsgálása céljából." Hogy továbbképző tanfolyamról vagy vizsgáról van-e szó, döntse el az olvasó, optimiz­musától vagy pesszimizmusától függően. A minisz­tériumnak a magyar pedagőgusutánpótlás képzésé­re is van receptje: „A pedagógusképzésben a szlo­vák nyelvű nyelvi és módszertani felkészítésre he­lyezni a hangsúlyt." S hogy senki se maradjon ki a dologból, ha már két biliztetés közben az óvodákban is kötelezővé válik az „intenzív szlovák nyelvi felkészítés" (a félreértések elkerülése végett: nem alternatív óvodákról van szó), az oktatási minisztérium a kulturális minisztérium­mal karöltve egy kis meglepetést készít számunkra, amely az intézkedéscsomagot rögzítő írásos anyag­ban így hangzik: „kulturális és társadalmi tevékeny­séget szervezni szlovák nyelvi környezet kialakításá­nak céljából, az állami kulturális szervekkel és a tan­ügyi hivatalokkal együttműködve elkészíteni tervü­ket." Hogy ez a „szlovák nyelvi környezet" társadal­mi tevékenységben a magyarlakta falvakban hogyan valósul meg, egyelőre a kulturális minisztérium titka. Azt azonban, hogy a tanügyi hivatalok hogyan működnek ebben közre, világosan kimondja a szö­veg, amely számukra ezt a feladatot jelöli ki: „A köz­ségek feltételeinek és az iskolaköteles gyermekek számának megfelelően szlovák oktatási nyelvű kisis­kolákat létesíteni." Ha mindez sikerül, megvalósul az, ami háromne­gyed évszazadon át minden ezirányú buzgó igyeke­zet ellenére sem jött össze: eltűnik a magyarság Szlovákiából. Ha hagyjuk. SZÁLKA ÉS GERENDA i Dusza István rovata Mi, nyelvtörvényen kívüliek Gondolhattam volna, hogy velünk, egy Pozsony­ban élő magyar családdal csak olyan Bratislavában la­kó szlovák családok érint­keznek, tartanak fenn baráti kapcsolatot, akiket ugyan­úgy zavar az államnyelvtör­vény magyarellenessége, mint bennünket. Ehhez a gondolathoz aligha kell egyetemi diploma, elegendő az alapiskola nyolc vagy kilenc osztálya is. Hiszen azok, akiknek a ve­lünk való esetleges kapcsolattartáshoz nyelvtör­vényre volt szükségük, igazából nem közeledni, hanem uralkodni akarnak fölöttünk. Őket ugyanis nem érdekli a mi életünk, nem jönnek el otthonunk­ba egy pohár borra vagy nem hívnak fel késő este, hazaérkeztünk-e már az elhúzódó üzleti tárgyalás­ról, nem szerzik be nekünk jutányos áron valamely Záhorieban található farmon a karácsonyi pulykát. És még eddig csak az évek során szerzett szlovák barátainkról tettem említést, nem a házasság révén a családunkba került szlovák rokonokról. Mert ilyenek is vannak, s mélyebb és melegebb érzések kapcsolnak össze velük, mint némely magyar roko­nainkkal. Nincs ebben semmi mesterkéltség, kere­settség, a sors hozta így, mint ahogy azt is, hogy végeredményben minden nyelvtörvénybeli kény­szer nélkül hozzájuk igyekszünk alkalmazkodni, mert ők a családban a „nemzetiségi kisebbség". Hogy eléjük kerül a legfinomabb falat, nekik kínál­ják először az ételt, az valahol a megsokszorozódó figyelem és szeretet jele. Az ő ottthonukban ugyan­ezt gyakorolják velünk szemben is. Talán mondanom sem kell, hogy a mostanában oly sokat emlegetett Dél-Szlovákiában velünk együtt élnek, a divatos politikai szóhasználattal él­ve: „nemzetiségileg vegyesen". Biztos vagyok ben­ne, hogy egyikük sem jár tüntetni a magyarok állító­lagos korlátlan jogai ellen. Az is feltűnt, hogy ezek a családunkhoz kétségtelenül közelálló szlovákok nem a Slovenská republikát olvassák, hanem a mér­sékelt, józan hangot megütő napilapokat. Ők nem hiszik el mindazt, amit a magyarokkal még üdülé­sek és üzleti tárgyalások alkalmával sem találkozó szlovákok elhisznek rólunk. Bár nem írnak újság­cikkeket, tudják, hogy mi a tolerancia, különösen akkor, ha vegyes házasságban született gyerekeik már inkább szlovákok, mint magyarok. Ők nem ki­áltoznak a parlament előtt, hogy Dél-Szlovákiában a magyarok asszimilálják az olt élő szlovákokat, sőt, hogy elnyomják őket, mert nem adnak nekik munkát. A hazugság, a valóság elferdítése nem ad nekik kenyeret, mint azoknak, akik a szlovák nyelv természetesnek tetsző védelmének szándékával a magyarok asszimilálására törekednek. Azt ugyanis ők tudják legjobban, hogy nemcsak a baráti kapcso­latokban, az üzlettársi, munkatársi viszonyokon be­lül, hanem a családban is a magyar családtagok al­kalmazkodnak a szlovákokhoz, fordítva ritkán. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem ez így természetes. Mint ahogyan az is, amit sokan gyako­rolunk magyarul tudó, és tudásuk megőrzésére minden alkalmat megragadó szlovák kollégáinkkal közösen: ők magyarul szólnak, mi pedig szlovákul válaszolunk. Ebből egyikünk se csinált sohasem nyelvkérdést, politikai ellenségeskedésre sem ra­gadtattuk magunkat. Felfigyeltető, hogy az államnyelvtörvény mel­lett hónapokon át ágálók közül hányan hivatkoz­tak nyílt magyarellenességgel terhes támadásai­kat felvezetve arra, hány magyar barátjuk, is­merősük van. Mondhatnám azt is, hogy ez lett a soviniszták ismertetőjele a sajtóban. Ők azok, akik a szlovák áilamnyelvtörvénnyel nemcsak a szlovákokat egyenjogúsítják a szlovákokkal, de a dél-szlovákiai szlovákokat a dél-szlovákiai ma­gyarokkal. Nem először írom le, hogy ez a dél­szlovákiai magyarellenesség a szlovák kommu­nista nómenklatúra hatalomvesztésével egyidőben lett zászló azok kezében, akik kikerül­tek az állami vállalatok igazgatói székeiből, akik nem nézik jó szemmel az egymással szót értő ma­gyarok és a szlovákok közös vállalkozásainak si­kerét, s községi önkormányzatok hivatali tisztsé­geibe vágyakoznak. Most pedig az elfogadott nyelvtörvény korlátozó intézkedéseibe kapasz­kodva remélik a hatalom minden szinten történő visszaszerzését. Ki hiszi el, hogy ezeknek a szlovákoknak leg­szentebb érdekeik közé tartozik a szlovákiai ma­gyaroknak a kötelezően elsajátítandó szlovák nyelv útján való sokoldalú egyenjogúsítása? Ki hiszi el, hogy állítólagos magyar barátaik gyerekeinek jövője érdekében teszik, amit tesznek? Vojtek Katatlin

Next

/
Thumbnails
Contents