Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-16 / 265. szám, csütörtök

1995. november 14. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 I Miért nem építünk tartalék energiavezetékeket? Már hat éve annak, hogy Európában megbukott a kommunizmus, ám néhány területen mintha semmi sem változott volna. Ezek közül az egyik a következő: Szlovákia, csakúgy mint Magyarország és más volt szocialista országok, egyoldalúan függ az oroszországi stratégiai fontosságú energiahordozóktól. Ez nem csupán gazdasági, hanem elsősorban politikai-biztonsági probléma. Egyáltalán nem arról van szó, hogy bizalmatlanságunkat fejezzük ki a további moszkvai belpolitikai történések iránt, bár az is igaz, jelenleg még a leghozzáértőbb szakértő sem tudná bizton megmondani, hogy milyen irányba mozdul el az országa jövő évi elnökválasztásokat követően. Arról sincs szó, hogy Szlovákia lemondana a gazdasága számára nélkülözhetetlen nyersanyagról. A felelős politikusoknak azonban látszólag valószínűtlen történéseket is figyelembe kell venniük, hogy semmilyen körülmények között ne kerüljön veszélybe a honi gazdaság, bármilyen változások is történnek környezetünkben. Arról nem is beszélve, hogy a Barátság kőolajvezeték lassan, de biztosan befejezi működését. Erről tanúskodnak a csőtörések is, igaz, egyelőre a határon túl. Az az érvelés, hogy van tartalék kőolajvezeték, mégpedig az Adria, korántsem olyan meggyőző, mint ahogyan az első pillanatban tűnik. Bár a vezeték vonala jelenleg biztonságos területen húzódik, Zágráb mind a mai napig nem biztosít olyan feltételeket a kőolajszállításra, amelyek másutt szokványosak. Nem várhatja el ugyanis, hogy Szlovákia és Magyarország a megemelt szállítási díjak révén egyfajta hadisarcot fizessen. Arról nem is szólva, hogy a Pozsony és Budapest közötti kapcsolatok esetleges komolyabb megromlása e vezeték működését súlyosan veszélyeztetné. Már a kommunizmus bukása óta szó van arról, hogy a Slovnaftot az osztrák Schwechat finomítóra csatlakoztatják. Ha már a közúti és a vasúti infrastruktúrát egybekacsoljuk, teljesen érthetetlen, hogy az energiavezetékek terén miért ez a késlekedés. Ivan Horský, Národná obroda Hiányoznak a szociális lakások Ján Mráz építésügyi miniszter lapunkkal közölte, hogy az állam a lakásépítésekre 1996-ban 2,8 milliárd koronát fordít. Ez majdnem tízszer annyi, mint amennyiből az idén gazdálkodtak. Ehhez még hozzá kell adni az építési takarékosság révén összegyűlt összeget, és az egyéb forrásokból származó pénzt, ezáltal együttesen 6 vagy 7 milliárd koronáról beszélhetünk. Emellet komoly reményeket fűznek a jelzálogkölcsönről szóló törvény elfogadásához. Viszont azoknak lesz igazuk, akik azt állítják, hogy a törvény puszta elfogadása semmit sem fog megoldani. Erről tanúskodnak a csehországi tapasztalatok is, ahol a jelzálogkölcsönről szóló törvény már régebben napvilágot látott, ám a lakásépítkezés ütemét cseppet sem befolyásolta. (...) Napjaink legégetőbb problémája nem a lakáshiány, hiszen elég fellapozni bármelyik hirdetési mellékletet; ezekben a régi, ám exkluzív lakásoktól kezdve egészen az újonnan épült többmilliós családi házakig bezárólag csak úgy válogathatunk a kínálatban. Ami hiányzik, azok az ún. méltányos árú lakások, vagyis 100-200 ezerért kapható, esetleg az alacsony lakbérű lakások. Éppen az ilyen árfekvésű lakások építéséről akar gondoskodni az állam - legalábbis Mráz miniszter szerint. Hogy akár már jövőre több ezer olcsó szociális lakás épüljön, ez a már az elején említett pénzeszközök szűkösségétől vagy bőségétől függ. Štefan Mesároš, Pravda Az anyagi biztonság nem ösztönöz A lap munkatársa Jozef Estočinnal, a munkaügyi minisztérium szekcióigazgatójával beszélgetett, aki egy berlini szociális és munkaügyi konferenciáról tért haza. • A munkát keresők egy része ténylegesen nem akar dolgozni. Számos olyan példa van, amikora vállalatok száz regisztrált munkanélküliből tízet sem tudnak kiválasztani. Valami egészségtelen jelenség lehet a munkaerőpiacon? - Éppen a konferencia idején döntött a német kormány az anyagi juttatások csökkentéséről. Rájött arra, hogy az anyagi támogatás nem ösztönzi a munkanélkülieket arra, hogy újra munkát keressenek. Angliában hasonló a probléma; ott keresik annak a lehetőségét, hogyan és mennyivel csökkentsék a tartósan munkanélküliek segélyezését. (...) Számos polgár még nem érti, hogy a foglalkozás nem csupán a bér miatt fontos, hanem egyéb értékeket is hordoz. Sajnos, sokak számára a szegénység egyfajta standarddá vált, és önerőből nem hajlandók társadalmi pozíciójukon változtatni. Vannak olyan tapasztalataink, hogy a frissen végzett diákok a munkaügyi hivatalban csupán regisztráltatják magukat, ám ténylegesen nem keresnek állást. Ez rendkívül veszélyes a fiatalok számára, mivel könnyen deklasszált emberekké válnak, a munkához való viszonyuk ki sem alakul. Stanislav Vančo, Práca (rövidítve) Pénzcseppek a diákságnak KOMMENTÁRUNK Ivan Hudec kulturális miniszter a minap a pozsonyi Diáknapok ünnepélyes megnyitóján személyesen is tapasztalhatta, hogy a főiskolások nemcsak a szellemi táplálékra vannak kiéhezve. A megnyitót követően a meghívott hallgatók megrohamozták a svédasztalokat, és perceken belül felfalták a finomságokat. Persze azt még nem lehet állítani, hogy a diákság éhezik, azt viszont igen, hogy a drága és elégtelen számú kollégiumi szállások, a drága szolgáltatások miatt súlyos anyagi gondokkal küszködik. Ráadásul a kedélyeket tovább borzolja, hogy az új felsőoktatási törvény előkészítése során már megint a „rólunk-nélkülünk" esete érvényesül, ezért az egyetemi hallgatók tiltakozó levélben fejezték ki nemtetszésüket. Minő véletlen, ilyen feszült légkörben mintha rámosolygott volna a diákságra a szerencse: a kormány kedden úgy döntött, hogy az 1995-1999-es időszakban összesen 500 millió koronát különít el a Nemzeti Vagyonalapból, azaz évente 100 milliót, s ezt az összeget 3 százalékos éves kamattal a legjobban tanuló hallgatók hitelezésére fordítja. Valószínűleg januártól tehát havonta legfeljebb 2000 korona kölcsönhöz jutnak a két hiteiképes kezest felvonultató kiválasztottak (a tanulmányi átlaguk alapján választják ki az arra érdemeseket), vagyis 5 esztendei tanulmányi időt figyelembe véve mintegy 100 ezer korona kölcsön jut egy diákra, amely a szerződés aláírását követően 10 évig 3 százalékos kamattal kamatozik, azon túl pedig az éppen aktuális kamattal. Ilyen kedvezményes diákhitelek a fejlett országokban már régen elterjedtek. Vagyis ebből a szempontból nézve egyértelmű az előrelépés. A másik szempont pedig az, hogy vajon nem csupán szépségflastromról van-e szó, hiszen csupán az éltanulók meríthetnek a kölcsönből, és csak ideális esetben érheti el a hitei a havi 2000 koronát. Figyelembe véve, hogy a fővárosban, ahol az egyetemi hallgatóknak legalább a fele tanul, az albérletek árai nem egyszer 1000 korona felett kezdődnek, nem túl nagyvonalú a diákok pénzügyi alapjának intézménye. Persze miért éppen a hallgatókhoz legyenek nagyvonalúak, ha a kabinet mindenkiről annyi bőrt húz le, amennyit nem szégyell, (sidó) Az üzlet az üzlet Szép dolog a barátság, de pragmatikus ember számára az üzlet fontosabb. Kínában pedig Teng Hsziao-ping reformjai annyira előtérbe helyezték a piaci gondolkodást, hogy ma már nem számít szentségtörésnek, ha a kommunista párt vezetése alatt álló ország a kettészakadt Koreai-félsziget államai közül a kapitalista Délt részesíti előnyben a kommunista Északkal szemben. Peking a koreai háború idején tevőlegesen támogatta északi elvbarátait, és egészen a kilencvenes évek elejéig a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság egyik legerősebb, legfőbb, majd legutolsó szövetségese volt. Addigra azonban az európai volt szocialista országok nyomában Peking is eljutott annak felismeréséig, hogy a régi elvbarátság nem állhat a jövedelmező gazdasági együttműködés útjában. 1992ben normalizálta kapcsolatait Dél-Koreával, és nem járt vele rosszul; míg Phenjannak mindig csak adni kellett, most végre kap. A dél-koreai befektetők az elmúlt három évben több milliárd dollárt pumpáltak a kínai gazdaságba, és ez még csak a kezdet. Miközben Phenjan egyre inkább magára marad, Peking mind nyilvánvalóbban kötelezi el magát Szöul mellett. Az északiaknak küldött intő jelként értékeli a világ, hogy a hét elején ötnapos hivatalos látogatásra maga Csiáng Cö-min pártfőtitkár és államelnök is Dél-Koreába utazott, és a kommunista országból jött vendégek közül elsőként mondott beszédet a szöuli törvényhozásban. A látogatás azonban figyelmeztetés Tokiónak is. A pekingi vezető olyan időszakban erősíti jelenlétével a dél-koreaiakat, amikor azok vitába keveredtek a szigetországgal, méghozzá olyan kérdésben, amelyben a kínaiak és a két Korea álláspontja közös, ahogy közös volt a japán gyarmatosítás okozta szenvedés is. Murajama Tomiicsi kormányfőnek a botrány miatt vissza kellett mondania a japán uralom pozitívumairól mondottakat, a kabinet egyik tagjának, Eto Takaminak pedig mennie kellett. MEDGYESI CSILLA Ha hagyjuk Az államnyelvről szóló törvénytervezet parlamenti megvitatása tegnap minden egyéb témát háttérbe szorított, így nem csoda, hogy Eva Slavkovská oktatási miniszternek a keddi kormányülésen elhangzott expozéjáról egyetlen sort sem közöltek a szlovák napilapok. Pedig ugyancsak a témába vágott volna, mivel egyetlen resszorton belül mutatta be, mire is képes a nyelvtörvény és a szellemében fogant minisztériumi rendeletek, ha a magyar kisebbség kiradírozása a cél. Eva Slavkovská nem kevesebbet jelentett be, mint azt, hogy minisztériuma már kidolgozta azt az intézkedéscsomagot, amely a magyar iskolákban folyó szlovák nyelvoktatás javítását célozza. Már hozzászoktunk a minisztérium idevágó anyagainak filozófiájához, melynek lényege, hogy a szlovák nyelv az általános ismeretszerzés kútfeje, alfája és ómegája, a siker, az érvényesülés és boldogulás egyetlen kulcsa. Már nem is kérdezzük, hogy akkor vajon a szlovák gyerekeknek egyáltalán érdemes-e iskolába járniuk, hisz úgyis születésüktől fogva kezükben tartják ezt a mindent nyitó kulcsot. Lassan már nem lesz mit kérdeznünk, amikor a minisztérium az adott iskola oktatási nyelvének ismeretét az ott működő pedagógusoknak feltételül szabó 222/93 sz. saját rendeletének megszüntetésével kívánja megvalósítani, a „szakképzett tanítók áthelyezését a vegyesen lakott terület iskoláiban", ami magyarra lefordítva a magyar oktatási nyelvű iskolák szlovák nemzetiségű pedagógusokkal való elárasztását jelenti. Ugyancsak magyarra lefordítva az intézkedéscsomag által a magyar pedagógusok számára kilátásba helyezett továbbképzés nem jelent egyebet, mint módszeres és alapos megrostálásukat. A szöveg így szól: „...a pedagógusok továbbképzéséről szóló rendelet értelmében a magyar oktatási nyelvű iskolák pedagógusai számára rövid tanfolyamokat szervezni, az illető tantárgy szakterminológiájában való jártasságuk felülvizsgálása céljából." Hogy továbbképző tanfolyamról vagy vizsgáról van-e szó, döntse el az olvasó, optimizmusától vagy pesszimizmusától függően. A minisztériumnak a magyar pedagőgusutánpótlás képzésére is van receptje: „A pedagógusképzésben a szlovák nyelvű nyelvi és módszertani felkészítésre helyezni a hangsúlyt." S hogy senki se maradjon ki a dologból, ha már két biliztetés közben az óvodákban is kötelezővé válik az „intenzív szlovák nyelvi felkészítés" (a félreértések elkerülése végett: nem alternatív óvodákról van szó), az oktatási minisztérium a kulturális minisztériummal karöltve egy kis meglepetést készít számunkra, amely az intézkedéscsomagot rögzítő írásos anyagban így hangzik: „kulturális és társadalmi tevékenységet szervezni szlovák nyelvi környezet kialakításának céljából, az állami kulturális szervekkel és a tanügyi hivatalokkal együttműködve elkészíteni tervüket." Hogy ez a „szlovák nyelvi környezet" társadalmi tevékenységben a magyarlakta falvakban hogyan valósul meg, egyelőre a kulturális minisztérium titka. Azt azonban, hogy a tanügyi hivatalok hogyan működnek ebben közre, világosan kimondja a szöveg, amely számukra ezt a feladatot jelöli ki: „A községek feltételeinek és az iskolaköteles gyermekek számának megfelelően szlovák oktatási nyelvű kisiskolákat létesíteni." Ha mindez sikerül, megvalósul az, ami háromnegyed évszazadon át minden ezirányú buzgó igyekezet ellenére sem jött össze: eltűnik a magyarság Szlovákiából. Ha hagyjuk. SZÁLKA ÉS GERENDA i Dusza István rovata Mi, nyelvtörvényen kívüliek Gondolhattam volna, hogy velünk, egy Pozsonyban élő magyar családdal csak olyan Bratislavában lakó szlovák családok érintkeznek, tartanak fenn baráti kapcsolatot, akiket ugyanúgy zavar az államnyelvtörvény magyarellenessége, mint bennünket. Ehhez a gondolathoz aligha kell egyetemi diploma, elegendő az alapiskola nyolc vagy kilenc osztálya is. Hiszen azok, akiknek a velünk való esetleges kapcsolattartáshoz nyelvtörvényre volt szükségük, igazából nem közeledni, hanem uralkodni akarnak fölöttünk. Őket ugyanis nem érdekli a mi életünk, nem jönnek el otthonunkba egy pohár borra vagy nem hívnak fel késő este, hazaérkeztünk-e már az elhúzódó üzleti tárgyalásról, nem szerzik be nekünk jutányos áron valamely Záhorieban található farmon a karácsonyi pulykát. És még eddig csak az évek során szerzett szlovák barátainkról tettem említést, nem a házasság révén a családunkba került szlovák rokonokról. Mert ilyenek is vannak, s mélyebb és melegebb érzések kapcsolnak össze velük, mint némely magyar rokonainkkal. Nincs ebben semmi mesterkéltség, keresettség, a sors hozta így, mint ahogy azt is, hogy végeredményben minden nyelvtörvénybeli kényszer nélkül hozzájuk igyekszünk alkalmazkodni, mert ők a családban a „nemzetiségi kisebbség". Hogy eléjük kerül a legfinomabb falat, nekik kínálják először az ételt, az valahol a megsokszorozódó figyelem és szeretet jele. Az ő ottthonukban ugyanezt gyakorolják velünk szemben is. Talán mondanom sem kell, hogy a mostanában oly sokat emlegetett Dél-Szlovákiában velünk együtt élnek, a divatos politikai szóhasználattal élve: „nemzetiségileg vegyesen". Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem jár tüntetni a magyarok állítólagos korlátlan jogai ellen. Az is feltűnt, hogy ezek a családunkhoz kétségtelenül közelálló szlovákok nem a Slovenská republikát olvassák, hanem a mérsékelt, józan hangot megütő napilapokat. Ők nem hiszik el mindazt, amit a magyarokkal még üdülések és üzleti tárgyalások alkalmával sem találkozó szlovákok elhisznek rólunk. Bár nem írnak újságcikkeket, tudják, hogy mi a tolerancia, különösen akkor, ha vegyes házasságban született gyerekeik már inkább szlovákok, mint magyarok. Ők nem kiáltoznak a parlament előtt, hogy Dél-Szlovákiában a magyarok asszimilálják az olt élő szlovákokat, sőt, hogy elnyomják őket, mert nem adnak nekik munkát. A hazugság, a valóság elferdítése nem ad nekik kenyeret, mint azoknak, akik a szlovák nyelv természetesnek tetsző védelmének szándékával a magyarok asszimilálására törekednek. Azt ugyanis ők tudják legjobban, hogy nemcsak a baráti kapcsolatokban, az üzlettársi, munkatársi viszonyokon belül, hanem a családban is a magyar családtagok alkalmazkodnak a szlovákokhoz, fordítva ritkán. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem ez így természetes. Mint ahogyan az is, amit sokan gyakorolunk magyarul tudó, és tudásuk megőrzésére minden alkalmat megragadó szlovák kollégáinkkal közösen: ők magyarul szólnak, mi pedig szlovákul válaszolunk. Ebből egyikünk se csinált sohasem nyelvkérdést, politikai ellenségeskedésre sem ragadtattuk magunkat. Felfigyeltető, hogy az államnyelvtörvény mellett hónapokon át ágálók közül hányan hivatkoztak nyílt magyarellenességgel terhes támadásaikat felvezetve arra, hány magyar barátjuk, ismerősük van. Mondhatnám azt is, hogy ez lett a soviniszták ismertetőjele a sajtóban. Ők azok, akik a szlovák áilamnyelvtörvénnyel nemcsak a szlovákokat egyenjogúsítják a szlovákokkal, de a dél-szlovákiai szlovákokat a dél-szlovákiai magyarokkal. Nem először írom le, hogy ez a délszlovákiai magyarellenesség a szlovák kommunista nómenklatúra hatalomvesztésével egyidőben lett zászló azok kezében, akik kikerültek az állami vállalatok igazgatói székeiből, akik nem nézik jó szemmel az egymással szót értő magyarok és a szlovákok közös vállalkozásainak sikerét, s községi önkormányzatok hivatali tisztségeibe vágyakoznak. Most pedig az elfogadott nyelvtörvény korlátozó intézkedéseibe kapaszkodva remélik a hatalom minden szinten történő visszaszerzését. Ki hiszi el, hogy ezeknek a szlovákoknak legszentebb érdekeik közé tartozik a szlovákiai magyaroknak a kötelezően elsajátítandó szlovák nyelv útján való sokoldalú egyenjogúsítása? Ki hiszi el, hogy állítólagos magyar barátaik gyerekeinek jövője érdekében teszik, amit tesznek? Vojtek Katatlin