Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-15 / 264. szám, szerda

1995. november 15. PUBLICISZTIKA ÚJ SZ

Ó 7 I társadalmakbanváros egyik büszkesége a millennium idejében épült városháza. Ennek egy nagyon szép parkja is van, melyet az ötvenes évek vége felé megnyitottak a sétálók előtt. A járókelőknek időről időre félbe kellett azonban szakítaniuk minden pletykálást, udvarlást vagy vitát, amikor a mikrofonból elszabadult egy minden hangteret betöltő (és majdnem minden ízlést sértő) szerb műdal, ezt pedig követte egy nem kevésbé ízléstelen magyar nóta, hogy utána egy hasonlóan irritáló román és szlovák nóta következzen. Sohase hittem volna, hogy valaha is hiányozni fog ez az esetlenül ránk tukmált megjelenítése a „testvériség-egység"-nek (mely aztán nem kapott már helyet az új civilizációs értékek között). Az etnikai társadalomban kiállt első tapasztalatok után most már világos, hogy mennyire szükség van gesztusokra, melyek tanúsítják és segítik az odatartozást. Ez fokozottan áll Jugoszlávia szétesése után. Az új törésvonalak új vonzatokat teremtenek, és új lojalitást is igényelnek. A kisebbségeknek nehezebb az átállás. A vajdasági magyarok (csakúgy, mint a szlovákok, a románok és a ruszinok) nagyobbára szurkoltak a sikeres jugoszláv kosárlabdacsapatnak. Ezzel, ha szándéktalanul is, kiálltak egy lojalitáspróbát. Ugyanez a tény a jugoszláv kisebbségpolitika pozitív értékelését is sugallta, mert nemcsak a kisebbségek hibáztathatok, ha azok országuk válogatottja ellen szurkolnak. A jugoszláv kosárlabdacsapatnak szurkoló vajdasági magyarok tulajdonképpen következetesebben jelenítették meg a jugoszláv patriotizmust, mint sok szerb, horvát vagy szlovén. Számunkra közömbös volt, hogy a szerb Divac, a horvát Kukoc vagy a szlovén Zdovc ér el kosarat. A szétesés után a jugoszláv lojalitás most azt követeli, hogy Kukoc és Zdovc ellenében szurkoljunk Divacnak. Ez az átállás nyilvánvalóan könnyebb a szerbeknek. A becskereki városháza kertjében ismétlődő zenei kéznyújtás (és sok hasonló, esetenként kevésbé fülsértő gesztus) egy pártpolitikának volt az eredménye. Értékéből kétségtelenül elvett, ha az ember arra gondolt, hogy „ezt csak azért csinálják, mert ez a politika", de így sem vált értelmetlenné. Felötlött az a magyarázat is, hogy a magatartás megszokottá válik, és talán akkor is folytatódik, ha nem lesz már olyan pártpolitika, mely jelen igyekszik lenni esti sétáinkon is. A kérdés az, hogy kisebbségben, többségben képesek leszünk-e együtt arra, hogy többé-kevésbé szabadon választott gesztusainkban elérjük - ha nem többet - legalább a pártpolitika civilizációs szintjét. *Elhangzott Budapesten, az európai autonómiakoncepciókról tartott nemzetközi konferencián 1 Az „antibürokratikus forradalom" kifejezés meglehetősen esetlen és félrevezető is ami többé-kevésbé elmondható a korszak valamennyi politikai szóötvözetéről. Az első áldozat, Ivan Sztambolics 1995 őszén közzétett memoárjaiban „bürokratikus antiforradalom"-nak nevezi. A riposzt erősen megkésett. Érdekes, hogy akik forradalomnak látták, gondosan elkerülték, hogy szóba hozzák, miért vívták a forradalmat. Ködösen is csak arról szólt a jelszó, hogy mi ellen. Akkoriban ugyanis a tényleges célokat még nem lehetett kimondani. Ezt csak egy maroknyi szélsőséges engedhette meg azonnal magának. Az antibürokratikus forradalom vezérei és derékhada az induláskor még elítélték a „szélsőségeseket", akik a tartományok megszüntetését követelték, és a szerbségben látták az ország szerveződési tengelyét. Később összemosódott a választóvonal a szélsőségesek és a derékhad között. - elsősorban az oktatás és kultúra területén - a kisebbségi önszerveződés. Ennek elsősorban az a hibája, hogy végletekig vive (márpedig egy etnikai társadalomban minden a végletek felé irányul), a nemzetállam végzetes hibáit egy párhuzamos mininemzetállam életre keltésével igyekszik helyrehozni. Persze - mint annyi más esetben - megoldást nem akkor találunk, ha döntésre jutunk „igen" és „nem" között, hanem ha eltaláljuk az autonómia mértékét. A kosovói probléma akkor nyílt meg, amikor a szerb többség túlzottnak ítélte az autonóm tartomány jogosítványait, és akkor csúcsosodott ki, amikor a hatalom gyakorlatilag megszüntette az autonómiát. A horvátországi Szerb Krajinában először nem különválási igények, hanem autonómiatörekvések jelentkeztek. Ezt az új horvát hatalom sokallotta. Amikor a polgárháború egy szerb államképződményt eredményezett a Krajinában, a horvátok már elfogadták volna a legmesszebb menő autonómiát is, de ez akkor a szerbeknek volt kevés. Végül amikor lehetségessé és szinte bizonyossá vált a horvát katonai beavatkozás (valamint az is, hogy Jugoszlávia ezt tétlenül fogja nézni), a szerbek gyorsan elfogadták a korábban felajánlott autonómiatervet, de ekkor ez ismét a horvátoknak volt sok. Ilyen vagy olyan autonómia helyett így az lett a megoldás, hogy a Krajina teljes szerb lakossága elmenekült évszázados otthonából. A példák azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen az ésszerű mértékű autonómia az egyensúly. A kérdés az, hogy ezt el tudják'-e fogadni itt is, ott is, tartós megoldásként. Az autonómiának akkor van esélye, ha ebben a többség nem átmeneti zavart lát, melynek felszámolásával létrejön majd a végleges, tiszta és kisebbségtelenített nemzetállam; a kisebbség pedig nem az elszakadás első lépcsőfokának tekinti. Bizonyítékom nincs, de még mindig remélem, hogy létezik nyugvópont a túl sok és túlikevés között. A jog és az etnikai előítéletek Jogszabályok, autonómiák számottevően javíthatják a kisebbség helyzetét, és elősegíthetik a kulturális pluralizmust is. A jog azonban nem képes ellensúlyozni minden etnikai előítéletet, és önmagában nem képes biztosítani azt sem, hogy egy országban otthon érezzék magukat azok is, akik kisebbségben vannak. Normák nem helyettesíthetik a kultúrát - és a gazdaságot sem. Ezen a ponton szeretnék még egy becskereki emléket felidézni. A A NÉPCSOPORTOK KÖZÖTTI BEKE ES POLITIKA HÁTTERE Svájc - a négynyelvű ország Kezdjük egy személyes történettel. E sorok írója - ha úgy tetszik: újságírója - tizenöt esztendeig volt Zürichben megjelenő lapjának külföldi tudósítója. Hat és fél, ilyen módon Párizsban eltöltött év eredménye volt azután, hogy két gyermekünk, akik a francia fővárosban jártak már óvodába s később elemi iskolába, kétnyelvűen - franciát s németet beszélve - cseperedtek fel. Mikor visszatértünk Svájcba, úgy. terveztük, hogy a zürichi francia iskolába fogjuk őket járatni: hadd tökéletesedjenek a nyelvben, a németet a környezetben amúgy is eleget fogják gyakorolni. Ekkor azonban számunkra, svájci állampolgárok számára is meglepő módon kiderült valami. Nevezetesen az, hogy Zürichben valóban létezik egy, a francia állam által fenntartott elemi és középiskola, ám csak valódi franciák gyerekei látogathatják, svájci diákok nem. Francia svájciak sem. A tiltás pedig nem a franciák műve, hanem svájci rendelkezés. Röviden tehát az történt, hogy beleütköztünk egy falba, amely a svájci nyelvi rend egyik fontos része. E rend pedig azt írja elő, hogy iskola minden kantonban csak az ottani hivatalos nyelven létezhet. Zürich kanton hivatalos nyelve a német. Aki tehát - svájciként - gyerekeit itt akarja iskolába járatni, ehhez kell igazodnia. Mi áll a rövid példa hátterében? Svájcban négy nemzeti nyelv létezik, a német, amelyet 4,1 millió lakos beszél anyanyelvként, az 1,2 millió nyugat-svájci által beszélt francia, az olasz, amelyet a Gotthard-hágón túli, déli Ticino kantonban mintegy negyedmillió polgár vall anyanyelvének, s végül a rétoromán, a latinnak egy kis és késői, de önálló leszármazottja, amely az alpesi tájakon, Dél-Tirolban, Friaulban és a svájci Graubünden kantonban él még. Svájcban mintegy 50 000 ember tartozik ehhez a nyelvcsoporthoz. A négy nemzeti nyelv közül három hivatalos nyelv is (a rétoromán nem az), s ez ahnyit jelent, hogy a szövetségi parlamentben mindhárom nyelvet szabad használni, a törvényszövegek mind a három nyelven közzéadatnak, ami - s ez fontos - azt is magában foglalja, hogy jogilag egyenrangúak, egyik nyelv sem élvez elsőbbséget. Mármost a kelet-közép-európai halandó azt vélné, hogy egy ilyen nyelvileg bonyolult államban az alkotmány a megfelelő kérdéseket igen gondosan és részletesen rendezi. Nincs így. A szövetségi alkotmány lényegében csak a fentebb említett nemzeti és hivatalos nyelvi státusokat rögzíti, többet nem mond. Tartalmazza azonban azt az elvet, hogy minden olyan kérdés, amelyről az alkotmány szövetségi szinten nem rendelkezik, automatikusan a kantonok hatáskörébe tartozik. Következésképpen hivatalos nyelvük meghatározása a kantonok feladata és joga. Ha egy kanton többnyelvű - az összesen 26 között csak négy ilyen van akkor tovább működik az alkotmány szubszidiáris elve: minden olyan feladatot, amelyet magasabb szinten egységesen nem lehet megoldani, az alacsonyabb szint vesz át. Azaz hogy pélAz Új Szónak írta: OPLATKA ANDRÁS, a Neue Züricher Zeitung főmunkatársa dánknál maradjunk, a többnyelvű kantonokban az iskola nyelvéről a megfelelő járások, ezek többnyelvűsége esetén pedig maguk a községek döntenek. Kétnyelvű városokban - mint például Biel/Bienneben - a szülők választhatnak, hogy francia vagy német nyelvű iskolába akarják küldeni gyerekeiket. És most kíséreljük meg mindezt politikai nyelvre lefordítani. Jász/ Oszkár a kisebbségek védelméről azt írta - s becsületére legyen mondva, ezt még 1918 előtt, a magyarosítási kísérletek elleni érvnek szánta -, hogy a probléma igen egyszerű, s könnyen megoldható. Egy nemzeti kisebbségnek szerinte három dologra van szüksége: azon kívül, hogy saját nyelvét beszélhesse a magánéletben (ez természetes), az állam biztosítsa a kisebbségi anyanyelv használatát az oktatásban és a kultúrában, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatás tisztviselőivel való érintkezésben. Ez volt Jászi véleménye az I. világháború előtt, de után is. Ami viszont a svájci helyzetet illeti, úgy egy Genfben 1991-ben tartott kisebbségvédelmi konferencia megnyitóján az akkori svájci külügyminiszter, a francia nyelvű René Felber azt mondta: Svájc a maga módján oldotta meg a kisebbségi problémákat, ugyanis eleve nem engedte meg, hogy problémává váljanak. Mit jelent ez? Éppen azt, hogy a nyelv nem esik az állam központi szabályozó hatáskörébe, hanem a kantonok feladata. A kantonok pedig elég apró egységek, ha meggondoljuk, hogy 26 létezik, és Svájc területe mindössze 41 ezer négyzetkilométer. A választ tehát föderalizmusnak és nagyfokú helyi autonómiának hívják. Svájci politikai műszóval szólva: a kantonok nyelvválasztási joga mögött a territoriális elv áll. E szerint például Zürich vagy St. Gallen kantön nyelve német, Genf és Vaud kanton nyelve francia, s Ticino kanton nyelve olasz. Ez pedig annyit tesz - és a most következők pontosan megfelelnek Jászi Oszkár követelményeinek hogy az oktatás, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás csak a kanton nyelvét használja. Törvényszék előtt lehet tolmácsot igényelni. Ám ha egy genfi család Zürichbe költözik, a gyerekeiknek német nyelvű iskolát kell látogatniuk, és a szülőkkel az adóhivatalban is németül fognak beszélni, német nyelvű adóíveket fognak kézhez kapni. S ugyanez áll akkor is, ha a zürichi vagy más r.émet kantonbeli polgár költözik Genfbe vagy Ticinóba: franciául, illetve olaszul kell ezentúl minden hivatalos ügyét intéznie. A nyelvek és nyelvcsoportok békéje számára roppant fontos módon mindez azt eredményezi, hogy Svájcban nem léteznek, nem létezhetnek „betelepülések". Mert igaz, hogy - példának okáért - német svájci családok előszeretettel költöznek a kellemes éghajlatú olasz Svájcba. De ha mégoly tömegesen is érkeznének - a közigazgatással olaszul kell érintkezniük, a törvényszékekkel szintén, s ami a legjelentősebb: nem alapíthatnak német iskolát, gyerekeik olasz iskolába fognak járni, a következő nemzedék már olasz svájcivá asszimilálódva nő fel. E politika következményeképpen egyik nyelvcsoport sem játszhat egy másik felett domináló szerepet, s a Svájcon belül meghúzódó nyelvhatárok az utolsó száz év folyamán lényegében változatlanok maradtak. Mindehhez még két záró megjegyzés. Az egyes kantonokban kötelező nyelvhasználat nyilvánvalóan ellentmond az alkotmányban természetesen szintén rögzített személyi szabadság elvének. Emiatt Svájcban jó néhány per lezajlott már, mikor is lakhelyet változtatott polgárok a személyes szabadságra hivatkozva tiltakoztak nyelvi kényszerek ellen. Nos, ilyen esetekben a svájci törvényszékek mindeddig a tiltakozók ellen ítéltek, s ezt azzal indokolták, hogy adott helyzetben az egyes népcsoportok és nyelvek békéjének megőrzése - egy kollektív elv - előbbrevaló, mint az individuális jogok. A második megjegyzés arra utalna, hogy még a svájci nyelvi megoldás sem tökéletes és problémamentes. A fentebb leírt módon az állam ugyanis gondoskodhat a territoriális elv megtartásáról, de ezt csak addig a határig teheti, ameddig hatásköre tart. Magyarán: az iskola, valamint a hivatal és a törvényszék Ticinóban mindvégig olasz nyelvű maradhat, de ha nagyszámú német nyelvű telepedik le valahol, úgy egy liberális elveket valló állam azt már nem tilthatja meg, hogy a sarki vegyeskereskedésben s a szemben lévő cukrászdában ne kezdjenek német nyelven kiszolgálni. E veszély a maradék rétoromán községek és Ticino esetében fennáll, s emiatt az utóbbi esztendőkben a szövetségi parlamentben komoly, mindmáig nem lezártviták tárgya, hogy nem kellene-e az e kérdésekben oly szűkszavú alkotmányt mégis kibővíteni, s a kis nyelvek védelmét - a mai renden túl is - a kormány kötelességévé tenni. vízió meggyőződése alapján bármikor megváltoztathatók. A törvénytervezet 5. paragrafusában szabályozni kívánja az államnyelv használatát a tömegközlési eszközökben, kulturális rendezvényeken, valamint gyűléseken. Ezen belül kimondja többek közt, hogy a nyilvánosság számára készülő alkalmi nyomtatványokat, katalógusokat, múzeumok, könyvtárak, mozik, színházak, koncertek és más rendezvények műsorfüzeteit államnyelven kell kiadni. Szükség esetén ezek tartalmazhatnak más nyelvű változatokat is. Ami a kisebbségek nyelvhasználatát illeti, ilyen rendelkezés sérti az alkotmány 34, cikkelyének 1. bekezdését, amely garantálja a nemzeti és etnikai kisebbségek jogát arra, hogy közösen fejlesszék saját kultúrájukat, információt terjeszthessenek és kaphassanak anyanyelvükön. A tervezet ezt a jogot degradálja olyan módon, hogy az alkotmányos jog gyakorlását csak „szükség esetén" teszi lehetővé. Ugyanez vonatkozik a törvénytervezet azon rendelkezésére, amely megszabja, hogy a kulturális és nevelési rendezvények ugyan megtarthatóak a kisebbség nyelvén, de a kísérőszöveget először államnyelven kell elmondani. A törvény hatása az általános szlovák nyelvhasználatra és Szlovákia lakosságára A tervezet 1. paragrafusa tovább pontosítja az alkotmány rendelkezését azzal, hogy az államnyelv a szlovák nyelv kodifikált formája. Egyúttal tehát kifejti azt, hogy a szlovák nyelvnek azt a változatát, amely az államnyelvet képezi, a kulturális minisztérium (tehát az államhatalom) és a megfelelő nyelvtudományi intézmények szabják meg. A tervezet 2. paragrafusa továbbá kimondja azt is, hogy az államnyelv állandósult formájába történő bármilyen beavatkozás, amely annak törvényszerűségeivel ellentétes, megengedhetetlen. Feltehetőleg szintén az államhatalom ítéli meg, a nyelvi fejlődés mely elemei ellentétesek a nyelv törvényszerűségeivel. Ha tehát a szlovák nyelv a jövőben fejlődni akar, az ilyen fejlődés csak „fentről elrendelt" fejlődés lehet, mivel a fent említett megkötés eleve kizárja a nyelv természetes fejlődését. A

z államnyelv fenti definíciója nemcsak a más anyanyelvű állampolgárokat, hanem a szlovák nemzetiségű, ám nyelvjárást beszélő állampolgárokat is kizárja a hivatalokkal való érintkezésből, illetve bármilyen közéleti szereplésből, beleértve a mindennapi ügyintézést vagy helyi jel legű gyűlésen va ló fel lépést is. A

mi a törvény iskolaügyi rendelkezéseit illeti, ezek megszorításai szintén hatással lesznek Szlovákia lakosságára, függetlenül a nemzetiségi hovatartozásra. Igy a törvény 4. paragrafusa, amely megszabja, hogy más nyelv mint az államnyelv csak akkor lehet tanítási és vizsganyelv, ha ezt a speciális jogszabályok lehetővé teszik, kizárja az olyan iskolák létesítését - amelyek demokratikus államokban mindennapi jelenségnek számítanak amelyekben az oktatási, illetve vizsganyelv valamelyik világnyelv vagy egyszerűen egy bizonyos közösség nyelve, amely ideiglenesen tartózkodik az országban, s szükségleteinek kielégítésére hozta létre az iskolát ott tartózkodó tagjai számára. Az ilyen rendelkezés diszkriminatív jellegű, ezért alkotmányellenesnek minősíthető. A törvény így lehetetlenné teszi azt is, hogy magas színvonalú képzést biztosító külföldi egyetemek az oktatási folyamatuk egyes részeit Szlovákia területére helyezzék ki, itt külföldi tanszereket és tankönyveket használjanak, külföldi előadókat hívjanak meg, valamint idegen nyelven adják ki az iskolai végzettséget bizonyító dokumentumot. Némi reményt nyújthat a probléma megoldására a kulturális tárca felhatalmazása e kérdések szabályozására, ez azonban semmiképp nem növeli a jogbiztonságot A törvény szabályozni kívánja azt is, hogy a televíziós és rádióállomások működtetői, bemondói, műsorvezetői és szerkesztői az adásban milyen nyelvet az államnyelvet - kötelesek használni. Bizonyos szemszögből nézve elfogadható az ilyen rendelkezést alátámasztó érvelés, amely szerint a felsorolt személyek bizonyos hatással vannak a szélesebb tömegekre. Ezek a személyek a törvény hatályba lépésétől csak azokat a szavakat használhatják, amelyeketa kulturális minisztérium valamiféle, „az engedélyezett szavak listáján" jóváhagyott. Tehát a kormány szinte teljesen átvette Orwell vízióját. A törvény megszabja a regionális és helyi tévécsatornák és rádióadások sugárzását is olyan módon, hogy az államnyelven történik, más nyelveket csak azután szabad használni, miután a műsor államnyelven elhangzott. Ez azt fogja jelenteni, hogy az olyan helyi vagy regionális tévé- és rádióadásokban, amelyeket erős helyi nyelvjárási közegben sugároznak, nem szerepelhetnek olyan személyek, akik az adott dialektusban kívánnak valamit elmondani. A szólásszabadságot korlátozza az a követelése a törvénynek, amelynek értelmében a kulturális és nevelési események lebonyolítása államnyelven történik (5. par. 6. bek.), kivéve a nemzeti kisebbségek és külföldi vendégszereplő művészek előadásait. E rendelkezés megtartása például nem tenné lehetővé operák eredeti nyelvű előadását hazai művészek által. A tervezet 8. paragrafusa szabályozni kívánja az államnyelv használatát a gazdasági életben, a szolgáltatásokban és az egészségügyben. A kisebbségi nyelvkorlátozáson túl itt a törvény súlyosan beavatkozik a magántulajdonba, amikor megszabja, hogy minden felirat, reklám, tájékoztató csak államnyelven készülhet és lefordításuk más nyelvre ugyan lehetséges, de a más nyelvű szöveg csak az államnyelven feltüntetett szöveg után következhet. Az alkotmány 20. cikkelye garantálja a tulajdonlásra való jogot, és korlátozása csak törvény által, a legszükségesebb mértékben és a köz érdekében lehetséges megfelelő pótlék fejében. Mivel esetünkben a törvény azt kívánja megszabni, milyen nyelven írott feliratokat használjon a tulajdonos saját tulajdonán belül, itt olyan korlátozásról van szó, amely az alkotmány értelmében megengedhetetlen és megindokolhatatlan. DR. CSEKES ERIKA