Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-15 / 264. szám, szerda

6 ) ÚJ SZÓ ERDEKESSEG - HIRDETES 1995. november 18. Kinek van szüksége az államnyelvre? A kisebbségi nyelvek kiszorítása a közéletből - az állami szuverenitásjegyében - minősíthetetlen politikai merényieta kisebbségek ellen, a másodrangú állampolgárrá minősítés elfogadhatatlan kísérlete. Ezen mit sem változtat, hogy a kormány jogtudora, Katarína Tóthová a „nemzetiségi jogok változatlanságáról" nyilatkozik, Ivan Hudec kulturális miniszter pedig 34 dokumentumot emleget, mely a kisebbségek jogairól gondoskodik. Az 1990-es törvény ugyanis érvényét veszíti, s az új törvénytervezet egyetlen paragrafusa sem szól arról, hogy a nemzeti kisebbségek jogai változatlanok maradnak, a 20 százalékos küszöbbel együtt. Az államnyelvtörvény-tervezet mai formájában ezért nem más, mint az erősebb jogának az érvényesítése, a „bekebelezése" szándékával. Akik azt hiszik, hogy ez lehet a „magyarság bűneiért" a történelmi elégtétel, súlyosan tévednek. Az államnyelvtörvény egy demokratikus államban - belügy, melyet konszenzussal, a nemzeti kisebbségek képviselői megkérdezésével fogadnak el. Erre az érdekegyeztetésre azonban kísérlet sem történt. Képtelenség egy államot úgy szervezni, hogy a jogokat a többségi nemzet számára kisajátítsa egy-egy időleges politikai garnitúra. Az a tény, hogy a köztársaság elkotmánya leszögezi: „A Szlovák Köztársaság területén a szlovák nyelv az államnyelv" (6. cikkely, 1. bek.), nem hagy kétséget afelől, hogy a hivatalos ügyintézés nyelve - a többségi nyelv. A nemzetiségek és etnikai csoportokjogairól szóló fejezet azonban a „kivételt" is szabályozza! Következésképpen az alkotmány szellemével és betűjével kellene összhangban lennie a készülő törvénytervezetnek is. Ez azonban nincs így. Szlovákia nincs jó helyzetben, amikor ezeket a kisebbségeket sújtó intézkedéseket akarja elfogadtatni azzal a Nyugat-Európával, mely évszázadok óta a demokrácia éghajlata alatt él, s azt is tudja, Belgium melyik nagyvárosában kell három nyelven beszélnie a polgármesternek, hogy hivatalát betölthesse. Ez a STANDARD, s nem az a kegy, mellyel egyesek - diszkrimináló módon - osztogatni szeretnék a „méltányosságot". Az a tény, hogy a Koppenhágai Nyilatkozat még 1990 júniusában leszögezte: (30) „A részt vevő államok elismerik, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdések csak olyan demokratikus kereten belül 'oldható meg kielégítően, amely a politikai jogállamiságon alapul...", lényegében a leckét is feladták. Fontosnak tartották hangsúlyozni még a különleges intézkedések meghozatalát is annak érdekében, hogy (31) „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek más állampolgárokkal való teljes egyenlőségét biztosítsák". A dokumentum szerint a nemzeti kisebbségeknek „különösen joguk van ahhoz, hogy (32.1.) a magánéletben és a közéletben egyaránt szabadon használják anyanyelvüket", sőt arra is, hogy (35.) „az érintett állam politikájával összhangban álló helyi autonóm közigazgatásokat hoznak létre, amelyek megfelelnek az ilyen kisebbségek specifikus történelmi és területi körülményeinek". Az Európa Tanács által elfogadott 1201-es ajánlás kimondja: „Mindenkinek, aki nemzeti kisebbség tagja, joga van anyanyelvét használni a magán- és a közéletben, élőszóban és írásban egyaránt." Ez a mérce és nem az ügyködés, hogy a hatalom vagy a „hivatal" miként packázhat a kisebbségi állampolgárral. Nem az a kérdés tehát, hogy kell-e államnyelv (és kinek?), ezt úgysem a kisebbség dönti el, hanem az, kire bízzák az államnyelv megalkotását, s annak szelleme összhangban van-e az európai igényekkel, mindenekelőtt a kisebbségek jogegyenlőségével. Étinek felismerésében arra a férfias helytállásra lenne szükség, melyet Vladimír Mečiar 1990 októberében tanúsított a túllicitálókkal szemben. Ezek ma „birtokon belül" vannak... Az államférfiúi bölcsesség egyébként is azt sugallhatná, hogy leüljenek azokkal tárgyalni, akik a szlovákiai magyarság politikai képviselői, akárcsak azok, akik - szlovák részről - a mostani tervezetet szövegezik! Mert ha mindenki számára elfogadható törvény készül, akár masnit is lehet rá kötni, senkit nem zavar. Legkevésbé a szlovákiai magyarokat. Főleg ha meggyőződhetnek arról, hogy nem ellenük készült, hanem egy toleráns nyelvhasználat érdekében. így aztán az együttélés szellemében, az egyenlőség alapján fogadhatják el azokat a jogi normákat, melyek az ország érdekével összhangban a demokratikus világ elvárásainak is megfelelnek. DR. FÓNOD ZOLTÁN VARADY TIBOR A kisebbségek esélyei etnikai Öt-hat évvel ezelőtt, az antibürokratikus forradalom

1 győzelme nyomán megújították a Vajdaságban a kommunista szövetség vezetőségét. Mint sok egyéb, ez az átszervezési hullám is következetesen végigsöpört minden szinten. Elérte a becskereki pártbizottságot is. Amint az újságokból értesültem, szülővárosomban megdöbbentő eredményeket hozott az új lendület. A továbbra is majd száz tagot számláló pártbizottságba ezúttal nem került be egyetlenegy kisebbségi sem. A II. világháború után Becskerek lakosságának abszolút többsége szerb, de él ott számottevő magyar kisebbség, és jelentős számban vannak szlovákok és románok is. Hosszú évek során sokféle neve volt a helyi vezetőségnek, meg-megváltozott a neve az országnak is, melyben Becskerek város volt, változott a város neve is, de a nemzetiségi arányok valamennyire mindig tükröződtek a helyi vezetőség összetételében. A kisebbségeket nem mindig olyan emberek képviselték, akik saját népcsoportukon belül megbecsülést vívtak ki, de valamiféle képviselet a legnehezebb időkben is létezett, és a polgárok is, a hatalom is tudta, hogy erre szükség van. Hajtóerő: az etnikai homogenizáció A becskereki pártbizottsági szavazás eredménye némi zavart és kellemetlenséget okozott. Az egyszínű új felállítás cáfolta a még uralkodó retorikai képleteket, a hangoztatott politikai hitvallásokat, és ellentmondott civilizációként elfogadott magatartási szabályoknak is. A jelzés azonban félreérthetetlen volt. Ha nem is mondtuk ki, már korábban is tudta mindenki, hogy etnikai homogenizáció a hajtóereje az antibürokratikus forradalomnak. Most világossá vált az is, hogy nincsen olyan intézmény vagy hit, mely megakadályozná, hogy ez a hajtőerő legyen a társadalom rendezési elve. Nagyon hamar megváltoztak az illemszabályok, melyeket követtünk, és az (olyan-amilyen) civilizáció is, amelyben éltünk. Az elején és azt hiszem, hogy az antibürokratikus forradalom hívei számára ez lehetett a legboldogabb korszak - az új igéket még nem mondták ki, hanem szimbólumok közvetítették. A csatlakozók így az egymásra ismerés öröme mellett még két pótnyereményben részesültek: nyilvánvaló volt, hogy ők vannak többen, és nekik áll a hatalom, de a csatlakozás egy darabig még a tilosba lépés romantikáját is megadta a kormánypárt felé igyekvőknek. Az új hit első szimbóluma Szlobodan Milosevics volt. Közvetlen környezetemben is gombamód terjedt; egy-két hét alatt megjelent, újságból kivágva, a vizsga beosztásokat kiíró gépírónő asztala felett és az egyetem előtt a virslisbódé ablakán is. Egy (szerb) kollégám megkérdezte a virslisasszonyt, hogy minek ott az a fénykép. „Miért ne?!" - hangzott a dacos-büszke válasz. Több tanár ismerősömről tudtam, hogy csak intellektuális szeméremből nem teszi ki a Milosevics-képet. Amerikában éreztem ilyesmit diákkoromban, amikor már kifulladóban volt a hatvanas évek végének kultúrforradalma, végét járta a vietnami háború, harvardi körökben még Ho Si Minnek illett szurkolni, de a liberális frázisok gallérja mögött már felsejlett a vörös nyakak izzása. Népünk és országunk hibái által felborított lelki egyensúlyunkat vissza lehet ugyan állítani okos és tépelődő elemzésekkel, de ez fáradságos is, meg kínos is; sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, ha e hibákat hazafias lendülettel erénnyé avatjuk. A Milosevics-képektől már csak féllépésnyire volt a vallottan etnikai rendezéselvű társadalom. Minden korábbi hitet (vagy elővigyázatot, vagy tapintatot) félretéve, a politikusok már nem jugoszláv érdekekről és célokról beszéltek, nem is Szerbia céljairól és érdekeiről, hanem szerb célokat és érdekeket hangoztattak - és ezeknek a követését várták el az egész lakosságtól, melynek több mint egyharmada nem szerb. Hasonlóképpen alakult ez Horvátországban is. Szerb menedzserek bioenergiája Az új politikai retorika szinte azonnal új versenyszámmá lényegült át az elkötelezettek és kliensek mezőnyében. 1995 júniusában - habár már túl a hevület csúcspontján - Milija Zecsevics, a belgrádi menedzserképző fakultás dékánja a következő módon buzdítja hallgatóit (és dicséri egyetemét): „A mi menedzsereinknek nagyobb a fogékonysága, mint azoknak a fejlett Nyugaton: bioenergiájuk van, meg aztán birtokában vannak annak, ami keveseknek van a világon megadva, és ez a szerbség génje. Ezért győzedelmeskedni fognak minden területen, ha megfelelő támogatást adunk nekik." A feladott lecke kemény - és az sem biztos, hogy egyáltalán megoldható-e. Először az a kérdés vetődik fel, hogy hogyan is érezheti magát Zecsevics dékán menedzseriskolájában egy nem szerb diák. A következő kérdés pedig az, hogy milyen káderpolitikát folytat majd az a végzett menedzser, aki elfogadja oktatójának alkalmassági és rangsorolási mércéit, és milyen esélyei lesznek azoknak, akik a megfelelő gének hiányában pályáznak meg egy üzletkötői állást. Meglehetősen egyértelmű, hogy az etnikai rendezéselv igazságtalanságot érlel. Ha igazságot keresve a jogszabályok felé fordulunk, hamar jutunk el biztató válaszképletig, de ez még nem hoz segítséget. A polgárok egyenlőségét - még mindig - aránylag határozottan igenlik a törvényes normák. Aki kézzelfogható bizonyítékait keresi a diszkriminációnak, ritkán talál támaszt magukban a jogszabályokban. A probléma ott van, hogy a nemzeti hevületben osztozó többségnek semmi szüksége diszkrimináló normákra ahhoz, hogy kirekesszen egy kisebbségi üzletkötőt. Ezt kényelmesen elkövetheti egy olyan szabálykörnyezetben is, mely az egyenrangúság talpazatán áll. Elegendő támasz egy nem túl részletes és önmagában feddhetetlen norma; mint például az, hogy „mindig a legjobb választandó". A probléma ott van, hogy a jog sokkal kevésbé érzékeny, mint a civilizáció - rendszerint nem képes sem érzékeltetni, sem helyreigazítani egy elferdült kultúrát. A jogon kívül eső eszközök pedig szinte mindig azok kezében vannak, akik számbeli fölényt élveznek. Ha a természetes motivációk háttérbe szorulnak, ha tehát nem az a legfontosabb, hogy olyan embert vegyünk fel, akiből több haszna lesz a vállalatnak, vagy olyan futballistát, aki gólt tud rúgni, a mérlegelés minden külön segítség nélkül is nemzeti színű döntéseket eredményez. A lényegnek az tűnik, hogy a saját hatáskörünk kisebb vagy nagyobb porondján a „mieinknek" vagy az „övéiknek" engedünk életteret. Igy alakul az az állapot, melyet etnikai társadalomnak nevezhetünk. Egyenlőség helyett - egyensúly Normákban gondolkodva három lehetséges válasz mutatkozik. Az egyik opció a részletes és szigorú szabályok felállítása. Ezek a szabályok jelentősen hozzájárulhatnak részproblémák megoldásához. Nem ritkán vonzanak azonban bírálatot, melyhez merevségük szolgáltat ürügyet is, meg okot is. Alkalmasságuknak emellett korlátai is vannak, mert nem lehet kiiktatni minden mérlegelést, és gyakorlatilag lehetetlen útját állni a gravitációnak. Egy másik lehetőség akkor nyílik, ha lemondunk az egyenlőség nagybecsű, de újra meg újra kijátszott posztulátumáról, és ezt az egyensúly elvével helyettesítjük. Szarajevóban a polgárháború előtt kétévenként választottak rektort, és következetesen megtartották azt az egyensúlyt célzó szabályt, hogy szerb rektor után muzulmán jön, azután pedig horvát. Ennek a megoldásváltozatnak nem sok taps juthat, ha azzal az elvvel

: állítjuk szembe, hogy válasszuk csak mindig a legjobbat, tekintet nélkül etnikai hovatartozására. A kérdés azonban az, hogy vane a valóságban ilyen opció, és hogy a nem túl elegáns egyensúlyozó manővernek az egyenlő polgárok szabad versenye-e az alternatívája, vagy pedig az, hogy a rektor mindig muzulmán legyen (vagy mindig szerb, vagy mindig horvát). A választ természetesen lényegesen befolyásolja az a körülmény, hogy (nyíltan vagy rejtetten) etnikai társadalom-e az, melyben multikulturális együttéléssel próbálkozunk. Túl sok, túl kevés A harmadik út autonómiák építése. Ide a következő logika vezet: ha az állam ténylegesen nem a polgároké, hanem a többségi nemzeté, minden centralizáció további etnikai kirekesztést hoz, és ha az etnikai társadalomban születő döntések óhatatlanul kisebbségellenesek, variálni kell a döntések kereteit. Ez elsősorban decentralizációt jelent, meg olyan testületeket, melyek nem tagadni és változtatni igyekeznek a realitásokat, hanem levonni azoknak a konzekvenciáit. így jönne létre A

szlovák alkotmány 6. cikkelye kimondja, hogy Szlovákia területén a szlovák nyelv az államnyelv, és hogy más nyelvek hivatalos használatát törvény szabja meg. Az alaptörvény tehát nem feltételezi az államnyelv használatának, védelmének további törvény általi szabályozását. Azonban törvénybeli szabályozást feltételez más nyelvek hivatalos használatáról. Ebből a szempontból az eddigi jogállapot részben megfelelt az alkotmányban rögzítettnek, mivel a máig is érvényben lévő, a hivatalos nyelvről szóló 1990-ben jóváhagyott 428. sz. törvény (a továbbiakban „nyelvtörvény") nagymértékben szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát. Az államnyelvről szóló törvény egyik jellegzetessége viszont az, hogy ezt az állapotot kívánja megfordítani, amikor is részletesen szabályozza az államnyelv használatát és védelmét, miközben megszünteti a kisebbségi nyelvhasználat eddigi részleges szabályozását. Az ilyen módon megalkotott törvény tehát az élet olyan területén kíván kötelességeket róni az állampolgárokra, amelynek esetében az alkotmány nem feltételez és - szigorúbban fogalmazva nem engedélyez törvényes megszorításokat. Alkotmányjogi szempontból tehát az ilyen törvény előterjesztése nem indokolt. 1. A törvény hatása a kisebbségi nyelvhasználatra A tervezet 3. paragrafusa, amely az államnyelv hivatalos érintkezésben való használatát szabályozza, majdnem teljes terjedelmében korlátozza a nemzeti kisebbségek nyelvének használatát, méghozzá több helyen olyan módon, amellyel a törvénytervezet alkotmányos jogokat is sért, vagy legalábbis a status quót negatív irányban változtatja: a/ a tervezet megszabja, hogy többek közt az önkormányzatok hatáskörük végzésében kötelesek az államnyelvet használni, beleértve az önkormányzati rendelkezések kiadását, a tanácskozások államnyelven történő lefolytatását, valamint a helység krónikájának államnyelven történő vezetését. Nyilvánvaló, hogy a tervezet beterjesztője e rendelkezéssel nem azon önkormányzatok tevékenységét akarja szabályozni, ahol minden ügyintézés szlovákul folyik, hanem az olyan önkormányzatokat szeretné korlátozni, amelyekben esetleg csak valamelyik nemzeti kisebbség képviselői foglalnak helyet, és amelyek saját hatáskörükben eddig dönthettek arról, hogy az adott községben többségi nyelven folytatják le tárgyalásaikat vagy vezetik a község krónikáját. Az ilyen rendelkezéssel az állam egyszerűen beleszói az önkormányzatok hatáskörébe, azonban mivel az alkotmány 67. cikkelye, amely kimondja a községek önálló döntési jogát az önkormányzati kérdésekben, egyben lehetőséget is ad törvény általi kötelezettségek és korlátozások megszabására e jogkörök végzésében, nincs tehát lehetőség alkotmányellenességre hivatkozni (kivéve az önkormányzati rendelkezések államnyelven történő kiadását); b/ a közjogi szervek (államigazgatási, önkormányzati szervek, közintézmények, televízió, rádió, általános betegbiztosító, más betegbiztosítók, szociális biztosító) államnyelven kötelesek hatáskörük végzésére, valamint az állampolgárok írásos beadványai államnyelven terjesztendők elő. Mivel a törvénytervezet meg kívánja szüntetni az eddigi nyelvtörvényt, amely lehetővé tette az olyan községekben, ahol a lakosság legalább 20 %-a nemzeti kisebbséghez tartozik, az adott kisebbség nyelvének hivatalos érintkezésben történő használatát is, a törvény elfogadása utáni állapot alkotmányellenes lesz, mert nem teszi lehetővé az alkotmány által a nemzeti kisebbségek számára garantált, a saját nyelvük hivatalos érintkezésben való használata jogának gyakorlását; c/ sérti a kisebbségek alkotmányos jogát az a rendelkezés, amely a közjogi szerveket arra kötelezi, hogy a törvények, kormányrendeletek, a minisztériumok, központi államigazgatási szervek, önkormányzati szervek általános érvényességű jogi normái, döntéseik és más okiratok államnyelven jelenjenek meg; d/ a tervezet rendelkezései alapján az államnyelv ismerete és ezen ismeret írásos és szóbeli bizonyítása feltétele a munkaviszonyba vagy más hasonló jellegű viszonyba való felvételnek. Még ha nem úgy tesszük is fel a kérdést, hogy minek kell a közjogi szervnél segédmunkát végző alkalmazottaknak bizonyítaniuk nyelvtudásukat, akkor is alkotmányellenesnek kell neveznünk a tervezet fenti rendelkezését. Az alkotmány szerint ugyanis mindenkinek joga van hivatásának szabad kiválasztására, valamint minden állampolgárnak joga van a munkára, miközben ugyan törvény által lehet korlátokat vagy követeléseket szabni bizonyos hivatások vagy tevékenységek esetében (35. cikkely), azonban a 12. cikkely rendelkezése szerint az alapvető emberi jogok Szlovákia területén garantáltak mindenki számára - függetlenül az általa beszélt nyelvtől vagy a nemzetiségi hovatartozástól. A fent említett korlátozás tehát diszkriminatív a más nyelvű vagy más nemzetiségű (és a szlovák Orwelli nyelvet második nyelvként elsajátító) állampolgárokkal szemben. A törvény 4. paragrafusa az államnyelvnek az iskolaügyben történő használatát szabályozza oly módon, amelyet nem lehet ugyan egyértelműen alkotmányellenesnek minősíteni, de ez a szabályozás a) egyrészt visszafejlődést jelent az eddig zavartalanul gyakorolt kisebbségi jogok területén, amikor rögzíti, hogy az iskolák pedagógiai dokumentációja csak államnyelven vezethető, amivel kizárja a más nyelven írt, avagy kétnyelvű bizonyítványok használatát; b) másrészt jelentős jogbizonytalansági állapotot idéz elő, amikor az oktatási minisztrium hatáskörébe utalja az olyan általános érvényű jogszabályok kiadását, amelyek a kisebbségi nyelveken történő oktatását, tankönyvek és oktatási eszközök használatát szabályozzák. Ily módon a kisebbségi nyelveken történő oktatást ezután nem a parlament által meghozott törvények szabályozzák majd, hanem olyan minisztériumi rendeletek, amelyekre a kisebbségi érdekképviseleteknek nincs lehetőségük hatni, valamint amelyek a mindenkori miniszter politikai