Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-15 / 264. szám, szerda

1995. november 15. VELEMENY ÚJ SZ

Ó 5 1 MALINAK ISTVÁN A nyelvtörvény után... Lassan elkészül az újabb hurok, amelyet a mi nyakunkra akarnak kötni. A parlament ma kezdi meg a vitát az államnyelvtörvény-tervezetről, és el is fogják azt fogadni. Éfelől ne legyen kétségünk. Persze vannak még lehetőségeink. Inkább elméletiek: az államfő nem írja alá, visszautalja átdolgozásra; szövetségeseket keresve és találva az ellenzéki szlovák képviselők között az alkotmánybírósághoz is lehet fordulni. És aki túlzottan optimista, akár abban is reménykedhet, hogy esetleg kikényszeríthető: az ilyen elodázás után egy kisebbségi nyelvhasználatot szavatoló törvénytervezettel együtt tárgyalná ezt újra a parlament. Nem imádom a minden áron való pesszimizmust. De szerintem ezzel a kormánykoalícióval szemben a szlovákiai magyarságnak úgy kell politizálnia, hogy mindig a legrosszabb változatra készüljön fel, és akkor nem érhetik váratlan meglepetések. (Az esetleges kellemes meglepetéseket ki lehetne bírni.) Senkinek ne legyenek illúziói. Ezt a nyelvtörvényt nem a német, lengyel, cseh vagy ukrán kisebbség ellen szülték, hanem a magyarok ellen. Éppúgy, mint az 1990-eset. Akkor sem a németek vagy ukránok miatt folyt a harc a 20 százalékos határ körül. És mélynemzeti uraimék sem hazudták soha, hogy itt vagy ott elukránosodnak a szlovákok. Tehát meg lehet és meg is kell próbálni tompítani e törvénytervezet diszkriminatív és antidemokratikus jellegén. Ha sikerül, örülni fogunk neki. De ez a törvény jó sosem lesz a számunkra. Éppen az alapvető célja miatt. E cél nem a szlovák nyelv védelme, hanem a magyar használatának a korlátozása. Hiszen a demokratikus szlovák értelmiség is elismeri, hogy a szlovák nyelvnek ilyen védelemre nincs szüksége, és nyakam rá, hogy ezt még a „nemzeti orientációjú értelmiségiek" is tudják, csak nem hirdethetik nyiltan céljaikat. Tehát ez a parlament sosem fogadna el olyan nyelvtörvényt, amely nem diszkriminatív, nem antidemokratikus, nem magyarellenes, mert akkor elveszítené értelmét, nem is lenne rá szükség. Ügyhogy szerintem már most fel kell tenni a kérdést: milyen legyen a magyar politizálás a nyelvtörvény után? Receptet nem tudok rá, de érdemes rajta elgondolkodni, felmérni a lehetőségeket. A magyar parlamenti képviselők óriási dilemmája az lesz, hogy a parlamenti ratifikálás során igent mondjanak-e a magyar-szlovák alapszerződésre akkor, amikor az összetákolt nyelvtörvény ellentétes annak szellemével és betűjével, azokkal a garanciákkal, amelyeket Hornék igyekeztek beépíteni az alapszerződésbe a szlovákiai magyarság védelme érdekében. Ugyanakkor nem zárható ki: ha sikerül elérni a nyelvtörvény életbe lépésének elhalasztását, eltolódhat az alapszerződés ratifikálása is. Hiába ígérte Mečiar decemberre a ratifikálást, ez számunkra - sajnos, hogy a tapasztalat ezt mondatja - nem lehet garancia. Mert nem véletlenül törekedtek mindenáron a mélynemzetiek arra, hogy még az alapszerződés ratifikálása előtt tárgyaljon a parlament a nyelvtörvény fői. Ha számunkra a legrosszabb nyelvtörvényváltozat születik meg, és egyébként is: kétféle politizálás közül lehet választani. Vagy teljesen bekeményítünk, képviselőink a ratifikálás ellen szavaznak, vagy azt mondják, hogy az alapszerződés még így is több a semminél, legalább alap a párbeszédhez, amire mindenképpen törekedni kell minden politikai erővel. A bekeményítés ebben a közegben óhatatlanul bizonyos elszigetelődéshez is vezet, és közben oda is ütünk, ahová nem kellene: esetleges szövetségeseink felé a szlovák ellenzék soraiból. Ha a másik utat választjuk, fel kell mérni, hol van az esetleges sorozatos kompromisszumok és engedmények, valamint a megalkuvás határa. E második esetben sem lehetünk optimisták, mindenképpen hosszú távú küzdelemre kell berendezkedni. Abban a harcban, amelyet Michal Kováé államfő a minap a kormánykoalíció és a demokrácia harcának nevezett. Nem osztom azt a derűlátó véleményt, amely szerint Mečiar (vagy a mečiarizmus) egy-két éven belül megbuktatható. A felmérések is azt mutatják, a pártok népszerűségét tekintve csupán az egyes pártok között tapasztalható bizonyos elmozdulás, összességében a koalíció és az ellenzék között az erőviszonyok nem módosultak. Ráadásul az ellenzéken belül a DBP az eddiginél is kiszámíthatatlanabb tényezővé válik Weiss visszavonulásával, a parlamenti erőviszonyok méginkább Mečiar javára tolódhatnak el. Súlyos döntések várnak a magyar parlamenti képviselőkre. Szembe kell nézniük saját lelkiismeretükkel és számba kell venniük az itteni magyarság egészének érdekeit. És ilyen alapon, nyílt és nyilvános vitában eldönteni, hogy melyik a helyesebb út. 55-60 % Balkanizálódó szlovákiai közéletünkben különösen jólesik higgadt, európai színvonalú dokumentumot olvasni. Néhány nap leforgása alatt két ilyen szintű nyilatkozatot adott ki a Szlovákiai Értelmiségi Fórum. Az elsőt a kormánykoalíciónak szánta, a tegnapelőtt kiadott másik állásfoglalásában pedig a mai szlovákiai ellenzékhez fordultak. Civil szerveződésként, Szlovákia lakosságának 55-60 százaléka nevében, amely elítéli a diktatórikus stílusú politizálást. Valójában ők képviselik a többséget közös hazánkban, miközben a parlamentben a többség egyeduralma érvényesül. Olyan nagykoalíció létrehozását javasolják a mai szlovák ellenzéki pártoknak, amelyben nem hiányozhatnak a Magyar Koalíció demokratái sem. E koalíció pragmatikus szempontok alapján jöhetne mielőbb létre, felhagyva különböző önző és más kicsinyes szemlélettel. Ugyanakkor megőrizve minden szubjektum arculatát, politikai értékrendjét. Ez a nagykoalíció jelenti az egyetlen alternatívát a mai nacionalista-populista hatalommal szemben. A mai felbolydult belpolitikai helyzetben önmagában is jó érzés ilyen felelősségteljes állásfoglalást olvasni. Reményt keltő a mi helyzetünkben az is, hogy a szlovák értelmiségiek döntő többsége - és a szlovák lakosság 60 százaléknál is jóval nagyobb aránya nem óhajtja kirekeszteni, másodrendű polgárrá süllyeszteni a hazai magyarokat, hanem partnereknek tekinti őket azoknak a céloknak védelmében és elérésében, amelyekre milliók esküdtek hat évvel ezelőtt. Mégfölemelőbb és megnyugtatóbb lenne mindannyiunk számára, ha az ellenzéki pártvezetők megszívlelnék a felhívás fölöttébb időszerű gondolatait. (szilvássy) KOMMENTÁRUNK Próbatétel Sok víz lefolyik még a Szerbiát és Horvátországot elválasztó Dunán, amíg Kelet-Szlavóniában és Baranyában nemcsak békeszerződés, hanem béke is lesz. A térség nyugalmának visszaállítása legalább két komoly próbatételtől függ. Az első a hétvégén aláírt szerb-horvát békeszerződés hetedik pontjából ered, amely a Horvátország más részeiből Kelet-Szlavóniába és Baranyába települteknek lehetővé teszi az ottmaradást. A térségbe is szép számmal jutott menekült Nyugat-Szlavóniából és a knini körzetből, a tavaszi Villám, és az augusztusi Vihar után, amikora horvát katonaság visszafoglalta a szerb krajinákat. Ki fogja őket kiköltöztetni az elfoglalt hon/át és magyar házakból? - teszik fel a kérdést az őslakosok. A krajinai szerbek egy része nem is gondolhat a visszatérésre. Sokuk házát kifosztották, majd porig rombolták a diadalittas horvát katonák és lelkes civil segítőik, hogy még nyomuk se maradjon azon a tájon. A zágrábi hatalom szinte azonnal megszüntette a krajinai autonómiára vonatkozó alkotmányos rendelkezést, és a sürgősségi eljárással megtartott parlamenti választásokon már csak három képviselői helyet adott a horvátországi szerbeknek. „Teljesen kizárt, hogy ismét együtt tudjunk élni azokkal, akik az életünkre törtek" - mondták a békeszerződés hírére baranyai magyar menekültek. És ez lesz a térség békés visszaintegrálásának igazán nehéz próbatétele. NAGY MÉLYKÚTI EDIT Söprés Az nekem nagyon tetszik, hogy a ferencesek elhatárolták magukat egyik rendtársuktól, bizonyos Faddy Othmártól, aki a kisgazdák hét végi budapesti nagygyűlésén azt találta mondani az evangélium hirdetése közben, hogy senkit se fognak fölakasztani, de még megverni sem, mindössze az idegeneket fogják kisöpörni. Ez a söprés a kisgazdák programadó gyűlésén hangzott el, annak pedig a fele se tréfa. Ott minden mondat, de még közbekiáltás is egy rendszer eleme, s ez a rendszer most már dokumentum formájában gyakorlati válaszokat is ad az országépítés kérdéseire. így arra is, hogy most akkor mi legyen az idegenekkel. Azt olvasni ugyanis ebben a dokumentumban, hogy a kisgazdák Ázsia-programjának részeként Csepelen és az Óbudai-szigeten kínai városrészt, továbbá arab centrumot és ehhez hasonló idegenforgalmi látványosságokat kell kiépíteni. Ez eléggé megnyugtató. Az efféle látványosságokat mindig is kedvelte a lakosság, és ami a lényeg, semmilyen téren nem lesz akasztás, de még botozás sem. Az egyetlen kritikus pontja a nagy ívű programnak az, hogyha valakit ki akarnak seprűzni az ország nevében, akkor mién építenek neki előtte vigalmi negyedet. Az ellentmondást feloldandó az egyetlen megoldásnak az látszik, ha mindjárt egy közös kínai-arab negyedet hoznak létre, és akkor ki-ki a maga portája előtt söpörhet. A kisgazdák is jóllaknának, és az ország is megmaradna. MEGYESI GUSZTÁV Rosszabb az euroárvaságnál A demarsok látszólag megtették a magukét. Félő azonban, hogy nem a kívánt irányba. Mert kezdetben úgy tűnt, hogy a Mečiar-kormány visszafogja magát és talán magába száll, de ez alighanem csak a pillanatnyi tanácstalanság és a kivárás jele volt. A Moszkvából hazatért kormányfőt már mintha kicserélték volna: azóta különböző variációkban azt a nótát fújja, hogy a demarsok feladói újra rólunk - nélkülünk döntöttek. Ez az érvelés valahogy nagyon is ismerős. Azt juttatja az eszembe, hogy a Kreml is kezdetben sündisznóállásból figyelte a NATO bővítése körül zajló vitát, majd lassan mocorogni kezdett a nagyhatalmi beleszólást igénylő orosz medve és Jelcin szájából elhangzott a vérfagyasztó dörgedelem: ha Moszkva nélkül határoznak az atlanti tömb bővítéséről, akkor akár a harmadik világháború kirobbanását is kockáztatják a nyugatiak és a belépő keleti országok. A Csernomirgyin által nyilván kioktatott és felbátorított Mečiar ennyire hátborzongatóan nem fogalmazott, miután hazatért a Kremlből, de amit mondott, arra vallott: ügyesen eltanulta, mit is kell ilyen szorult helyzetben cselekedni. A majd mi megmutatjuk a Nyugatnak jelszó jegyében még jópontokat is gyűjthet idehaza azoktól, akiknek bemesélheti, hogy ő a fiatal, sebezhető és demarsoknak kitett zsenge állam atyai védelmezője. A nyilvánvaló moszkvai jótanácsok szolgaian visszaköszöntek Juraj Schenk múlt pénteki külügyminiszteri expozéjából és hétfői vitazárójából. Az utóbbiból már az is kiderült, hogy Pozsonyban bizony „tudtak a készülő nyugati aktivitásról", ám úgymond, a demarsok későbbi átadói nem voltak hajlandók konzultálni. De az igazi meglepetést nem ez a beismerés okozta. Sokkal inkább az az. elnéző magatartás, amellyel a külügyi tárca vezetője a Szlovákia semlegességét szorgalmazó, a vitában sűrűn felbukkant érvelések irányába viseltetett. Szó nélkül hagyta az egyik munkásszövetségi képviselő minden logikát nélkülöző magyarázatát, miszerint, azért szavazták csak meg tavaly a NATO-irányultságot kinyilatkoztató kormányprogramot, mert arról an blokk voksoltak, tehát csak az egésszel értettek egyet, míg egyes részleteivel, így a kül- és a védelmi politikáéra vonatkozót nem feltétlenül. S a külügyminiszternek erre mindössze az volt a válasza, hogy ne legyen tabutéma a semlegességről folyó vita, sőt Schenk szerint mindenkinek joga van arra, hogy akár tévedjen is. A külügyminiszter talán maga sem gondolta komolyan, amit még hozzáfűzött, hogy az ellentábor győzze meg a maga igazáról a másik felet. Ez a mai hazai politikai viszonyok közepette porhintés és illúzió. Mert ugyan mikor volt példa arra, hogy a koalíció magukat tévedhetetlennek tartó tagjai hallgattak volna az agyonszapult ellenzék megszívlelendő javaslataira. Mellesleg, ha így lelt volna csak pár esetben is, aligha érkeztek volna a demarsok. A parlamenti külpolitikai vitanap után pontos szereposztás látszik kirajzolódni a koalíción belül. Látszatra ugyan néha csikorogva működik a DSZM-SZNP-Munkásszövetség hármasfogat, valójában a lapok nagyon jól el vannak osztva. Egyesek szüntelenül deklarálják a nyugati politikai és katonai szervezetekhez való közeledés szándékát, mások párhuzamosan melegen tartják a semlegesség témáját. A kétarcú külpolitikái ugyan a külügyminiszter erélyesen elutasította, de valójában nem történik más mint az, hogy itt is ott is jók akarunk lenni - egyelőre. Az EU és a NATO előtt Pozsony most még nem csapja be azonnal az ajtót, hiszen Szlovákiái egyelőre refomrországkénl tartják számon és ebből kifolyólag folyamatosan érkezik a Phare-támogatás, és egyéb segélyek is kapóra jönnek. Ez egyúttal arra is jó, hogy Mečiarék Moszkva szemében jól felverjék az ország árát. S ilt kell idézni a nagypolitikai alibizmus tetőfokát jelentő Mečiar-mondatot: Ha nem kellünk a Nyugatnak, kellünk majd a Keletnek. Juraj Schenk ezt intelligensebben, ám burkoltabban így fogalmazta: Szlovákia semmiképp sem marad euroárva. Hál ha megvalósul maradéktalanul az aranyidai forgatókönyv és kő kövön nem marad a demokráciából, akkor szóba sem jöhet majd az, hogy az Európai Unió és NATO vezetői a rendes tagságról tárgyaljanak a pozsonyi vezetőkkel. S ekkor lép be majd nyilvánosan a képbe Oroszország, amely a jelek szerint a hátiérben máris erőteljesen ott van. S ezért balgaság holmiféle szlovák semlegességről beszélni, amelyet ha csak egyik fél garantálna, óhatatlanul függőségbe torkollna. Juraj Schenk azonban mégis igazat mondott, amikor azt állította Szlovákia nem marad egyedül. Pontosabban Moszkva nem hagyná, hogy ez megtörténjen, s ennek eldöntéséről aligha tartanának népszavazást. S hogy a külügyminiszter nem tévedett, annak még egy oka van. Valóban nem lennének ez esetben sem árvaságra kárhoztatva, hiszen Szlovákia önmagát sorolná be a hasonszőrű államok táborába, kirekesztve egyúttal magát a világ demokratikus feléből. AHOGY ÉN LÁTOM Októbertől novemberig Öt eszlendő és 21 nap telt el azóta, hogy a szlovák parlament nem a Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt által ihletett nyelvtörvényt fogadta el, hanem az ennél mérsékeltebb, javarészt még a demokratikus Csehszlovák Köztársaság, illetve a kommunista Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi jogszolgáltatására emlékeztető nyelvhasználati jogszabályt. Sok érdekes mozzanatot lehetne mosl felsorolni arról, mi történt 1990. október 25-én. Nagyító alá lehetne tenni azt a késő esti órát, amikor Vladimír Mečiar a nyelvtörvény mérsékeltebb változatát védelmezve a szó szoros értelmében és a reá jellemző stílusban, az ország lakosságának szeme láttára lehengerelte Jozef Markušt, a Matica elnökét. Azonban most már felesleges minderről révedezni. Inkább azt vegyük szemügyre, mi minden történt Szlovákiában éz alatt az 5 év plusz 21 nap alatt. Akkor, 1990 őszén még sem Mečiar, sem más nem tudta, mivé lejlődik az egy évvel korábban beindult folyamat. Ha emlékezetem nem csal, az ország törvényhozói akkor még Prágában is, Pozsonyban is azt vitatták, milyen legyen a gazdasági transzformáció, és milyen módszert alkalmazva szűrjék ki a parlamenti képviselők közül a pártállami besúgókat. Akkoriban Vladimír Mečiar még arra a Rákosi Mátyásra emlékeztetett, aki egyszer, 1956 koraőszén eléggé cinikusan megjegyezte: „Ha engem 45-ben azzal bíznak meg Moszkvában, hogy decens polgári demokráciává alakítsam át Magyarországot, akkor azzá alakítom át." Mečiar nem megbízásból tette, amit lett. Viszont van egy közös vonása Rákosival: hozzá hasonlóan szerette a hatalmat, és nem nagyon voltak soha sem skrupulusai. Az 1990 ősze és 1992 vége közötti két év politikai eseményeinek irányát, Mečiar magatartását az szabta meg, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált: Csehszlovákia kél részre szakad. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom megalakulása után az. a Mečiar, aki nem sokkal korábban még azt állította, hogy körömszakadtáig védeni fogja a föderációt, élére állt a Szlovákia önállósulásáért folyó küzdelemnek, és kezdettől fogva tudta, hogy ebben a Szlovák Nemzeti Párt lesz természetes szövetségese. Moricék (Slotáék) voltak ugyanis azok, akiknek - mivel a Mečiar-mozgalomhoz hasonlóan - nem kellett azzal törődniük, hogy majd mit mond valamelyik nyugati internacionálé. A „természetes szövetségesi" státus a nem-standard minősítésből következett. Csehszlovákia kettészakadása után „lecsatornázódott" a Szlovák Nemzeti Párt csehellenessége, így a „zsolnaiak" ótestamentumi gyűlölete teljesen a szlovákiai magyarokra összpontosulhatott. A kettészakadás óta eltelt három évben még természetesebb szövetségesévé váltak a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak, hiszen időközben másodszor is megbuktatta a parlament Mečiart. Ma az a helyzet, hogy Mečiarnak rá kellett döbbennie, legnagyobb nemzetközi sikerének, a szlovák-magyar alapszerződés megkötésének babérjait csak akkor arathatja le, ha Slotának és Markušnak tetszően viszonyul a magyar kisebbséghez. Enélkül, az alapszerződésben vállalt szlovák kötelezettségek felhígítása nélkül a nemzetiek nem hajlandók szilárdan kiállni a miniszterelnök mellett. A „felhígítást" az jelenti, hogy követelik: az alapszerződés ratifikálása előtt fogadjon el a parlament olyan nyelvtörvényt, amelynek szelleme is, betűje is szöges ellentétben áll a jószomszédságról szóló nemzetközi dokumentum legfőbb pontjaival. Naponta tapasztaljuk, hogy Mečiar ugyan vágyik a nemzetközi elismerés megnyilvánulásaira, de még ezeknél is jobban szereti a hatalmat. Helyén maradása viszont olyan politikai erőkön múlik, amelyeket a legkevésbé sem aggaszt Szlovákia elszigetelődése a Nyugattól. 1994 tavasza óta még eggyel szaporodott Szlovákiában a nem-standard pártok száma (Luptákék), és legújabban már a szlovákiai magyaroknak is van ilyen szervezete (Gyimesiék). Ilyen körülmények között az lenne a csoda, ha a még hatályba levő nyelvtörvény hosszabb ideig élt volna 5 esztendőnél és 21 napnál. A Szlovák Köztársaság kormánykoalíciója reménytelenül belesüppedt a sovinizmus mocsarába. P. VONYIK ERZSÉBET Tóth Mihály rovata