Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-12 / 236. szám, csütörtök

8j UJSZ

O OLVASÓINK OLDALA ______________ 1995. október 12. Végzetes szülői döntés Többségi öngól Tisztelt szerkesztőség! Immár harmadszor Papp Katalin, a Párkányi Művészeti Alapiskola igazgatónője rendezésében került sor az ... És szól a dal c. műsorra. A párkányi Mária-Valéria híd centenáriumi ünnepségeire készített zenei műsorok vonzották a közönséget, hiszen valamennyi korosztályhoz szóltak. A program valóban gazdag volt. Rendeztek Híd gyermekszemmel elnevezésű rajzversenyt a MáriaValéria hídon, Piktor 95 címmel tárlatot nyitottak meg a híd múltjáról, valamint gyermekhangverseny is gazdagította a műsort a komáromi, ipolysági, továbbá a párkányi művészeti alapiskolák növendékeinek részvételével. A rendezvény egyik kicsúcsosodását a gálahangversenyjelentette, amelyen Esztergom városának szimfonikus zenekara és vegyes kara lépett fel. Papp Katalin az igazi híd szerepét töltötte be; neki a csonka híd sem akadály szlovákok, magyarok, hívők és nem hívők a zene által érezték az összetartozás igényét. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Gyakorlatilag mindenki, akinek iskoláskorú gyermeke van, szeptembertől már legalább egy szülői értekezleteta háta mögött tudhat. Az utóbbi időkben ezeken az értekezleteken már nem azon van a hangsúly, hogy milyen a tanulók előmenetele, hanem egészen más témák kapnak központi szerepet. Az oktatásügy rossz anyagi helyzetének köszönhetően rendszeresen a pénzkérdés, a pénzgyűjtés van napirenden. Ha például azt szeretnénk, hogy gyerekeink rendes környezetben tanuljanak, pénzt kell gyűjteni az osztályok kifestéséhez. Persze adakozni is lehet, kinek milyen használható felesleges eszköze van otthon, amivel segíti az iskola működését. Lám, az ezer nap ilyen eredményeket hozott. HOSTINA IRÉN Komárom Manapság a médiákban nagyon sok sző esik az oktatásügyről, az alternatív oktatás bevezetéséről és nem utolsósorban arról, hogy a hatalmon lévő kormánykoalíció azon igyekszik, hogy felszámolják a magyar iskolákat. Arról győzködik a szülőket, hogy mennyi előnye származik csemetéjüknek abból, hogyha szlovák iskolába íratják csemetéjüket. Az alábbiakban egy rendhagyó esetről számolok be, amely akár mementóként is szolgálhat azon szülők számára, akik életük egyik legfelelősségteljesebb döntése előtt állnak: milyen oktatási nyelvű iskolába írassák gyermeküket. Még a 70-es évek legvégén az egyik dél-szlovákiai városban találtam magamnak munkát. Olyan városról van szó, ahol az őslakosság magyarokból áll. Ott az egyik kollégám megkért, hogy volt sógora találkozhasson velem egy eszmecsere erejéig, mert teljesen elvesztette a talajt a lába alól, a felesége elhagyta, a szülei nem fogadták vissza a szülői házba stb. A beszélgetés folyamán kitálalta egész életrajzát. Szülei tősgyökeres magyarok, ám a hatvanas években szlovák tanítók győzködésének „köszönhetően" szlovák iskolába íratták egy szem fiacskájukat. A tanítók ahelyett, hogy minden erejükkel azon lettek volna, Szoktuk mondani a régi idők gyűlésein akkor, amikor az elmondottak után megnyitották a vitát. Ez a mai időkben is sok mindenre érvényes, mondjuk a vasárnaponként a tv által közvetített „Lépésekre". A szeptember 24-i „Lépések" nagy jelentőségűként volt feltüntetve, ám a résztvevők összetétele mást sejtetett. Némely politikai pártot és mozgalmat többen is képviselték, valamelyikeket meg sem hívták. Hiányzott a kormány képviselője, de még jobban hiányoltam a lengyel, német, ukrán, cseh, magyar (talán a roma is) kisebbségek kulturális szövetségeinek a képviselőit, mert a Matica embere - sajnos - ott volt. Most aztán demokrácia vagy nem demokrácia? Diszkrimináció vagy nem diszkrimináció? Egyenlőség minden polgár és szervezet számára, vagy csak a kivételeknek? A jelenlevők egy része nagyra értékelte az önálló köztársaság ezer napját, a másik része inkább a problémákat és azok megoldásának módozatait szerette volna taglalni - sikertelenül. Az aratás régen véget ért, hogy az iskolában minél jobban elsajátítsák a tananyagot, inkább a nemzeti öntudat elmélyítésére helyezték a hangsúlyt. így a gyerkőc ahogyan cseperedett, és szívta magába a szlovák öntudatosságot, egyre gyakrabban került ellentétbe szüleivel. A gyermek már annyira „öntudatos" lett, hogy még azt is szemére vetette a szüleinek, hogy magyarok lévén, hogyan merészelik fogyasztani a szlovák kenyeret! Az iskola végeztével munkába állt mint géplakatos. Azonban a kollektívába nem tudott beilleszkedni, mert ott is inkább azzal törődött, hogy „megnevelje" a régi szakikat. Soviniszta beállítottsága miatt vándormadárrá vált. Amikor megnősült egy magyar lányt vett el feleségül -, egy ideig felhagyott a hőzöngéssel. Egymás után megszületett a két gyerek, ő szlovákul beszél velük, míg az anyjuk magyarul. A konfliktus akkor éleződött ki, amikor el kellett dönteniök, hogy milyen iskolába írassák a gyerekeket. A felesége a magyar iskola mellett érvelt, míg ő a „színtiszta" szlovák iskola mellett kardoskodott. Annyira elmérgesedett közöttük a viszony, hogy az apa a gyerekeknek nem akart élelmet sem adni, azzal érvelve, hogy ha magyarok, akkor egyenek magyar élelmiszert, és ne a szlovák kenyeret pusztítsák.Az apa egyre több ám az üres szalma cséplése folyik és folyik. Kitűnőek a gazdaság makroeredményei (amit senki se von kétségbe), nőnek a devizatartalékok, csökken az infláció és a munkanélküliség, kedvező a külföld irántunk kifejezett bizalma, egyre erősödik a pénzünk... Ki tudja, miért nem beszélnek az arra hivatottak arról is, ami a lakosság mindennapi életét lényegesen befolyásolja? Hiszen a polgárok nagyobbik része a helyzetet alulról, közelebbről látja és értékeli, a saját pénztárcáján és gyomrán keresztül. Míg hat évvel ezelőtt száz koronából négyen elő- és utóitallal a kassai „Kispipában" csülkös bablevessel és főtt csülökkel, mustárral megebédeltek, s ebből még vissza is kapott a fizető, ma erre kell több mint ötszáz korona. Hát ezt is látni kellene! Ezer nap, s talán majd lesz belőle ezer év is. Adja Isten, úgy legyen! Ám legyen meg mindenkinek a munkája, a munkája és keresete után a rendes megélhetési lehetősége, részesüljön mindenki a vagyon magánosításából. Nemcsak a kiválasztottak. Nem kevés időt töltött az északról letelepedett „kebeltársaival" a kocsmákban, akikkel végre megértette magát. Mivel az állandó italozás sok kiadással járt, haza egyáltalán nem adott pénzt. Az lett a vége, hogy az asszony a lakásból kitessékelte a lezüllött férjet, majd törvényesen is elváltak. A hoppon maradt férj a szüleinél akart menedéket keresni, de azok nem engedték be a lakásba, az azelőtti állandó nézeteltérések miatt. így ő egyre több időt töltött a lebujokban, az éjszakáit pedig a tömbházak lépcsőházaiban töltötte. Ilyen hányatott élet után, bár alig múlt harmincéves, tőlem kért tanácsot, hogy mitévő legyen. Természetesen először is az italozás elhagyását ajánlottam neki, de egyben arra is figyelmeztettem, hogy hagyjon fel a soviniszta eszmék terjesztésével. A szüleivel is próbáltam zöld ágra vergődni, de ők azok után, amit átéltek a fiúval, hallani sem akartak visszafogadásáról, egyre csak azt hajtogatták, hogy akkor törött volna el a kezük és a lábuk, amikor átlépték a szlovák iskola kapuját. Az elkallódott fiatalember további sorsáról nem tudok, mert visszaköltöztem szülőfalumba. De a fentiek is híven tükrözik, hová vezethet egyetlen rossz szülői döntés. NAGY ANDRÁS Szimő árunak és szolgáltatásnak talán ezer százalékkal is felment az ára, ám ha erről a „mások" szólnak, azonnal felvetik az ismétlődő „konfrontációt" - szembesítést, összehasonlítást, szóval ezt nem szívesen tűrik meg. Pedig ezekről kell inkább beszélni, s orvoslásukról, hogy az egyszerű ember is elmehessen évente legalább egyszer a színházba, vehessen valamilyen könyvet, napilapot, folyóiratot. Mert ha olyan jól megy nekünk (valakinek nagyon is), és gondok néküi élünk, akkor miért kell a nyomor ellen tüntetéseket szervezni, miért vannak nagy problémák az egészség- és iskolaügyben, miért növekszik a bűnözés? Hat év alatt a reálbérek 25 százalékkal lettek kisebbek, hát hol mennek a dolgok olyan jól? Vajon miért nem beszélnek a gazdaság mikroeredményeiről, amelyek a lakosokat érintik és sújtják? Kertész barátaim meg csodálkoznak, hogy én még nézem a „Lépéseket"? A kíváncsiság vezérel, pedig tudom, ez tényleg csak az elveszett idő szemléje. IVÁN SÁNDOR Kassa Az oktober 8-1 Lepesek vezető hármasfogata, Slobodník, Ferko, Bajan azonnal a „mérkőzés" kezdetén kakaskodva, teljes erőbedobással hengerelni akart. Ez alkalommal azonban Bauer magyar, Pöss német és Mohorita ruszin nemzetiségű vitapartnereik személyében emberükre találtak. A legutóbb említett alaposan összekócolta a nyelvtörvényért kakaskodók taréját, akik rendszeresen átlagon felüli kisebbségi jogokról papolnak. Azon kijelentésével, hogy a múlt században a nemzetek börtönének nevezett monarchia területén 237 ruszin iskola létezett, ma viszont az itt élő 17 000 ruszin kisebbségi számára egy sem, teljesen elnémította a hőzöngő urakat, akik mindig azt állítják, hogy itt minden kisebbség elégedett, csak a magyar nem. Hát uraim, jól hallottak. Más kisebbségek sem elégedettek az „átlagon felüli" jogaikkal. Elégedetlenségünket fokozza az a tény, hogy az USA-beli nyelvA kedves olvasó bizonyára ismeri azt a viccet, hogy az utas a megállóban leugrik a villamosról - a régi, nyitott villamosokra gondolunk -, és rohanni kezd. A jegyellenőr a nyomába ered, és hosszú futás után nyakon csípi. - Kérem a menetjegyét! szól az ellenőr. - Parancsoljon! - mondja az üldözött. - Magának van jegye, ember, akkor miért rohant előlem? kérdi meglepetten az ellenőr. - Én, kérem, sietek - válaszolja a delikvens... A történet a minap jutott eszembe, amikor Verebélyről Lévára utaztam. Az első megállón* Tildén gyerekek szálltak fel a buszra, és kötelességtudóan mutatták az előre kiváltott menetjegyet és igazolványt. Ám Csifár községben Sokan vagyunk. Embertársak. Mi mindannyian, kik eme bolygó felszínét rójuk. Fejlődünk, alkotunk, rombolunk és keresünk. Ki ezt, ki azt. Valaki otthont, mások boldogságot, egynémelyek önmagukat. A nevező mégis közös. Pénz. Ez a mozgatórugó, mely sorsunkat mélyen befolyásolja, és nem ereszti markából, kit megragadott. Ő az, aki keres. Kezdetben óvatosan, figyelmének ernyőjét messze előretolva maga elé. Később bátrabban, de sűrűn hátrafelé tekingetve. Aztán lelkesen és megtörten. Ő rájött. törvényt emlegetik velünk, itt élő magyarokkal kapcsolatban. Nagyon jó lenne, ha a törvény alkotói figyelembe vennék, hogy az összlakosság több mint tíz százalékát alkotjuk, hogy itt születtünk, és elődeink is itt születtek, és nem bevándoroltak, mint az amerikai kisebbségek zöme. Gyámkodásra, a fiatalok érvényesülésére hivatkozva nincs szüksége az itt élő kisebbségeknek. Elég, ha az alkotmány adta jogaikkal élhetnek. Jövőjüket, boldogulásukat csak bízzák rájuk. Ők tudják legjoban, hogy mire van és mire nincs szükségük. A költségvetésből rájuk eső részre pedig állampolgári alapon joguk van. Ez csendült ki mindhárom kisebbségi vitapartner szavaiból, akik megalapozott érveléseikkel, kultivált fellépésükkel kifogták „ellenfeleik" vitorlájából a szelet. Figyelemre méltó Lépések voltak. Remélni merem, hogy hasonlók követik. TOMANOVICS ZOLTÁN Pozsony még mielőtt kiszállhattak volna, egy férfi jelvényét mutatva kérte az autóbusz-vezetőt, hogy zárja be az ajtókat, mert jegyellenőrzést tart. Az ellenőrzés megtörtént, és minden rendben találtatott az NRA 33-80 rendszámú buszon, amelynek vezetője Eugen Králik. Megkérdeztem az ellenőrt, hogy akadnak-e potyautasok. Potyautasok nincsenek, de akadnak jegy nélküli utasok, akik a buszsofőr tudtával utaznak, „ma fizetek, ám nem kérek jegyet, de holnap ingyen viszel" alapon szállnak fel a buszra. Azt mondják, hogy amióta felemelték a jegyek árát az emberek spekulálnak, ám fokozottabb az ellenőrzés is. Előbbutóbb a potyázok a rostán fennakadnak. MOTESIKY ÁRPÁD Verebély Ha hamisítatlan otthont, boldogságot akar találni, valami pluszra van szüksége. Még remél. Keres. Munkát. Talál. Keres. Hiába. Többet akar. Kap. Ingadozik. Nem áll meg. Tovább. Végre! Meglelte az igaz otthont, az örök boldogságot. És rájött. Karöltve járt a tisztességgel, becsülettel, erkölccsel, de durván ellökte magától a szlogent: „Én nem lopok, csak hazudok. Azt hazudom, hogy nem lopok." Jól tette? Nos, amennyiben megtalálta önmagát, akkor biztosan. SALÁTH RICHÁRD Komárom Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve Jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. Az elveszett idők szemléje Fokozottabb ellenőrzés In paranthesi (zárójelben) Bosszantó dolgok í. A mai, gyakori (emelkedő irányzatú) árváltozások miatt kereskedelmi egységeinkben az elárusítónők, illetve az üzletesek elmaradhatatlan munkaeszközének számít az árazógép. Figyeltem, legtöbb helyen milyen ügyesen, gyorsan kezelik ezt a kis, elmés szerkentyűt. Azt is tapasztaltam, hogy e gépek kezelői hanyagul, gondolkodás nélkül nyomtatják a csomagolt árura vagy a termékre az árcédulát. Az azon levő ár miatt ugyan már nem megy fel a vérnyomásom, de akkor igen, amikor azt látom, hogy a kinyomtatott árcédula pont a termék szavatossági határidejének dátumára kerül, vagy a készítmény összetételét takarja el. Ha ezt csak egy helyen tapasztaltam volna, azt mondom, az árazó figyelmetlensége az oka. De bármerre járok is az országban, szinte kivétel nélkül ilyen árazási „stílussal" találkozom. Mintha csak készakarva csinálnák ezt. Vagy tévedek? 2. Csak remélni merem, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik puszta kézzel „gusztálják" a kenyeret, a péksüteményt az élelmiszerboltokban. A vásárlók többsége a kenyerespolcokon található, apróra vágott papírszelettel vizsgálja a pékáru minőségét. Csakhogy ezek olyan kis méretűek, hogy elvesznek az ember kezében, vagyis használhatatlanok. Arról nem is beszélve, hogy nem csomagolható bele a kenyér, de a péksütemény se. Magyarországon például nagy ívpapírokba csomagolja az üzletes vagy a vevő a kenyeret, papírzacskóba a kiflit, a zsömlét. Nálunk miért spórolnak a papírral és zacskóval?! BODZSÁR GYULA Nagykürtös Csak vágyálom lenne? Nyugalomba tértekor amint szemét lehunyja, megjelenik előtte az illúziók, remények lidérces világa. Álmodik. A vegyes nemzetiségű házastársak, családok békés, azonos jogú együttéléséért mozgalom a Kárpát-medencében kezdeményezésjelentősége ötlődikfel benne. Mi is kell ehhez? Hogy létrejöjjön a megbékélés, hogy örömteljes arcok viruljanak a drága szülőföldön! Ennek érdekében mit varázsolna elő, hogy a kívánság ne csak álom legyen? Lehet, hogy szabályokba foglalt feltételezéseit vetné fel, mint Mózes a tízparancsolatot népe előtt. Amíg szunnyad, édes mosoly ül az orcáján, álomképek váltják egymást elméjében, és megfogalmazódik a mentő gondolat: közös nyelvhasználat a régiókban az ott élő nemzetiségek nyelvén; a vegyes nemzetiségű településeken az alapiskolák negyedik évfolyamától tanítani az ott élők nyelvét, irodalmát; megbékélés megteremtése az idealista és a materialista felfogásúak között; átjárhatóvá tenni a Kárpátok és az Alpok közti államok határait; bevezetni a közös valutát, összhangba hozni a gazdálkodást és a kereskedelmet az egész térségben; közös érdekvédelmi, politikai, gazdasági, jogi, egészségügyi prezídiumot alakítani, mely irányítja mindegyik tagállamban a lakosok erkölcsi, szellemi, kulturális és életszínvonalának fejlődését, támogatja a kisebbségekben élő nemzetiségek létjogosultságát, egyenjogúságát; biztosítani a vallásszabadságot és gyakorlását a lakosok anyanyelvén, egyházak részvételét a közéletben; regisztrálni a munkaalkalmakat, lehetővét tenni munkaerők mozgását-elhelyezkedését, megoldani a munkanélküliség kérdését; a médiák törekedjenek a nemzetek közeledésére, egymás dolgairól tudósítsanak, kellően magyarázzák az együvé tartozást, ráutaltságot; létrehozni a központi katonai és rendőrparancsnokságot, és megszervezni az államok nemzeti hadseregét, rendőrségét. S mint ébredezik, lassan eloszlik a képzelet. Azon nyomban rádöbben: ez nem csupán vágyálom! Tűnődik, majd felébred ábrándozásaiból, de reménykedik, egyszer ezek az óhajok is valóra válhatnak. RÉTI TALLO KÁLMÁN Vigasz a hadiözvegyeknek Nemrégiben a lap Lelkünk tája rovatában olvashattam egy számomra ismeretlen hadiözvegy elkeseredésttükröző levelét. Mint vízben a fuldokló, aki a szalmaszáltól várja a megmentést, neki már az is vigaszt nyújtott, hogy volt, akinek elpanaszolhatta azt, ami egész életén keresztül fájdalmat okozott számára. Feledhetetlenül az emlékezetembe vésődtek a negyvenes években történtek. Ha szárnyra kapott a hír, hogy egy hadifogságot megjárt katona tért vissza, akkor szinte repültek azok az asszonyok, akik férjüket, gyermeküket várták haza. Csak mikor még csak híreket sem kaptak az övéik felől, mintha ismeretlen teher nehezedett volna rájuk, akkor távoztak szomorúan. Hosszú idő telt el azóta. Mint a már említett levél írója állítja, mindenki megkapta a maga kárpótlását, de velük, hadiözvegyekkel máig nem törődik senki. Sajnos, a magyar törvényhozás is megfeledkezett a határon kívüliekről. De megfeledkeztek a mi képviselőink is, pedig ők is foglalkoztak a magyar kárpótlással. Tudom, nem megoldás a másokra mutogatás. Nehéz becsületesen élni, de jó, ezért a kárpótlástól elesettek ne veszítsék el hitüket, mert egy helyen minden számon van tartva. Gondoljanak Lázárra, ő sem kapott segítséget, de eljött az az idő, hogy tőle kértek segítséget. KOVÁCS JÁNOS Serke