Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-12 / 236. szám, csütörtök

1995. október 17. KULTÚRA újszó 2309 i Mándy bőröndje • * I • (MTI-fotó) Megint meghalt egy nagy írónk, akit nehezen fogadott be az irodalom gettója. Pontosabban: „a politikai realitásokhoz" kezesedő irodalomé. Pedig pályája, hányatott sorsa ellenére, egyenesen indult: a Nyugat negyedik nemzedékének (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Mészöly Miklós) kirajzásában indult, amely később, 1946-1948 között az Új Hold folyóirat körül csoportosult. Az 1949-es írószövetségi „nagy revízió" után azonban, sok más társával együtt, hallgatásra ítéltetett ő is. (Ekkor vonult emigrációba többek közt Márai Sándor, Zilahy Lajos, Cs. Szabó László.) Közismert tény, hogy Mándy írásai, melyeket fanyalogva utasítottak vissza a kiadók, évekig bőröndFILMJEGYZET ben hevertek. Mily sokatmondó jelképe ez századunknak, a háború utáni „jobb világ" magyar társadalmának! Akaratlanul is Bartók jut az ember eszébe, aki egy másik, szintén romlásba szaladó rendszer elől menekült Amerikába, s aki teli-bőröndöket emlegetett halálakor. A jelkép megtestesült, Mándy bőröndje kézzelfogható valósággá vált. (Mint minden veszteségnek, ennek is volt persze nyeresége: így született meg, rádiós korszakából eredve, a felejthetetlen Csutak alakja.) Micsoda dac kellhetett ahhoz, hogy valaki, a szellemi társadalom perifériájára taszítva, éppen ezt a „perifériát" emelje be írói világának középpontjába! Mándy prózája egyedülálló jelenség a háború utáni magyar irodalomban. Mert ha nem jön a mindent felforgató és fejtetőre állító „rend", talán ő is felkap egy vörös postakocsira, s úgy bolyong. Csakhát, az a világ elmerült, maradt a kültelki, a Gelléri által „megkezdett" lenti társadalom; a strandok, öltözők, trafikok, mozik salétromos falakkal kísértő világa, a maga rozsdás, ütött-kopott lírájával, elesett, jobb sorsra érdemes figuráival, akiket Mándy nagy szeretettel emelt föl a porból, és formált sorsukból erkölcsöt, szépséget, keserédes álomvilágot. Az irodalomtörténet feladata lesz, hogy ezt a valóságábrázolást egybevesse a társadalom „magasabb rétegeit" ábrázoló művekkel, hogy kiderüljön, milyen is volt a nem kompromittált, a folytonosságot morzsáiban és roncsaiban őrző magyar sorsnak ez a rétege, amely távol állt a „heroikus" küzdelmektől, az országépítő nagy „problémáktól". Holman, Zsámboky, Fabulya és a többiek szívesen utaltattak évtizedeken keresztül az álmodozó, a képzelgő, a „személyes" jelzővel ellátott ábrázolásmód tartományaiba, mintha az álom kevesebb lenne a valóságnál. Mert Mándy (és a többiek) bőröndjei kinyíltak ugyan a hatvanas években, de ez a tetű huszadik század, amely nemsokára véget ér, mégsem akar véget érni... - kóvi Ed Wood Hogy ki ez az Ed Wood? Sokan talán még ma sem tudnánk, ha Tim Burton fejéből nem pattan ki az ötlet: hogyan csináljunk jó filmet a világ legrosszabb rendezőjéről? Már csak azért is eredeti a gondolat, mert az idén, a mozgókép századik születésnapján mindenki inkább az emlékezetes, korszakalkotó filmek vetítésével ünnepel. Ed Wood annyira gyalázatosan rossz és nézhetetlen, Bkategóriás filmeket készített, hogy Burton valószínűleg úgy gondolta: ez a negatív világrekord megér egy mozit. S a tehetségtelen rendező ötvenes évekbeli pályakezdésének meséjével a jó öreg Hollywood előtt is tiszteleg. Ed Wood három dolgot imádott az életben: a filmezést, a nőket és az angórapulóvereket. Ideálja - minő fintora a sorsnak - Orson Welles, aki szintén maga írta, rendezte és játszotta filmjeinek főszerepét, akárcsak ő. (Csak hát Welles a filmtörténet állócsillaga lett.) Ez a tehetségtelen, ám annál lelkesebb fickó eget-földet megmozgatott, hogy pénzt szerezhessen képtelen ötletei megfilmesítéséhez. Semmi sem tűnt számára lehetetlennek. Ha kellett, anyagi megfontolásból másnak adta a főszerepet, átírta a forgatókönyvet, sőt, hitet cserélt. Egyedül a film volt számára szent. Mindig valami csodálatosat és egyedülállót akart alkotni, ám a lelkesedés sajnos kevés volt az üdvösséghez. Munkatársait is „tehetségének" megfelelően válogatta ki: egy színvak operatőrrel és harmad-negyed-ötödrangú színészekkel dolgozott. Legnagyobb fogásának a hajdani híres hollywoodi Drakula, Lugosi Béla számított, ám a kiöregedett, morfinista színész is már csak árnyéka volt hajdani önmagának. Tim Burton a lehető leghívebben próbálja visszaadni az akkori évek hangulatát. Többek között ezért is döntött a fekete-fehér film mellett. A színészeket is gondosan válogatta, hogy a megszólalásig hasonlítsanak az eredeti, valós személyekre. Hogy mozija időnként kissé vontatott, az egyrészt annak is köszönhető, hogy operatőre, Stefan Czapsky „korhűen" követi Ed Wood filmjeinek fantáziátlan sablonját. Különbség persze azért akad. Ed Woodtól eltérően Tim Burton színészei kitűnőek. Johnny Depp a világ legrosszabb rendezőjének szerepében naivan lelkes és leleményes. Magyaros akcentussal törve az angolt Martin Landau is emlékezetes alakítást nyújt Lugosi Bélaként. Kísértetiesen félelmetes, ugyanakkor sajnálnivalóan szánalmas öreg képét festi a hajdani sikerei morzsáiból élő emberroncsról. Színészi játékát nem véletlenüljutalmazták Oscar-díjjal az idén. De mégse ítéljünk elhamarkodottan. Tehetségtelensége ellenére Ed Woodtól is sokat tanulhatnak a filmesek és nem filmesek egyaránt. Szorgalmat, lelkesedést, megszállottságot és munkabírást. MISLAY EDIT NYELVI SOKFELESEG: ALDAS VAGY ATOK? Széljegyzetek az államnyelvtörvény tervezetéhez I. A világnak majd minden országára a nyelvi sokféleség jellemző, még akkor is, ha ezt kevés állam ismeri el hivatalosan. Európa legtöbb országa például hivatalosan egynyelvű, mégis majd mindegyikben élnek jelentős őshonos nyelvi kisebbségek. Néhány törpeállamon kívül (Liechtenstein, Monaco, San Marino) mindössze két olyan ország van Európában, amely ténylegesen egynyelvűnek tekinthető, olyan értelemben, hogy területén csak egyetlen őshonos nyelvet beszélnek: Izland és Portugália. Európa egyébként ezzel egyedül áll, mert más földrészeken még kevésbé vannak egynyelvű országok. Ma még viszonylag ritka az a magatartás, amely a több nyelv jelenlétében pozitív jelenséget, nyelvi gazdagságot lát; jóval általánosabb az a szemléletmód, amely a nyelvi sokféleséget sajnálatos ténynek, nyelvi összevisszaságnak tekinti. Sok helyen igyekeznek is ezeken az „áldatlan" nyelvi állapotokon változtatni, méghozzá a legváltozatosabb eszközökkel. Szlovákiában például - többek között nyelvi törvényhozással és a kisebbség nyelvének leépítését célzó kétnyelvű oktatás erőltetésével. Szlovákia jelenlegi „urai" úgy vélik, csak a nyelvileg homogén Szlovákia lehet erős és virágzó. Olyannyira ez a meggyőződésük, hogy még a szlovák nyelven belüli nyelvjárási sokféleség is zavarja őket, s ezért nemcsak arra nem hajlandóak, hogy a szlovák mellett - akár csak regionális szinten - más nyelvet is elismerjenek hivatalosnak, hanem még a szlováknak is csak egyetlen változatát, az ún. irodalmi nyelvet tartják arra méltónak, hogy az országban az államnyelv különleges szerepét betöltse. Mit mond erre a nyelvtudomány, illetve annak egyik erőteljesen fejlődő újabb területe, a nyelv és a társadalom összefüggéseit vizsgáló szociolingvisztika? E tudományág egyes művelői többek között azt a kérdést is vizsgálták, vane valamilyen összefüggés egyegy ország nyelvi helyzete és társadalmi stabilitása, ill. gazdasági prosperitása között, s figyelemre méltó eredményre jutottak. Kimutatták, hogy különféle gazdasági és egyéb mutatók alapján Európa három leggazdagabb országa épp három olyan állam, amely a több nyelv, ill. nyelvváltozat jelenlétéhez pozitívan viszonyul: Svájc, Luxemburg és Norvégia. A Szlovákiával mind területét, mind lakosságát tekintve azonos nagyságrendű Svájcnak négy hivatalos nyelve van; ebből három - a német, a francia és az olasz - szövetségi szinten is ilyen státusszal rendelkezik; a negyedik, a rétoromán csupán az ország egy részében hivatalos. Svájc lakosainak jó része egynyelvű, épp azért, mert az emberek a hivatali többnyelvűség következtében nincsenek rákényszerülve más nyelvek megtanulására. A járásnyi nagyságú Luxemburgban három hivatalos nyelvet használnak: a németet, a franciát és a helyi német nyelvjárásokon alapuló luxemburgit. A svájciakkal szemben a legtöbb művelt luxemburgi polgár háromnyelvű: az anyanyelve a luxemburgi, az iskolában pedig elsajátítja a németet és a franciát. Szemben Svájccal, ahol az egyes nyelveket más-más etnikumú lakossági csoportok beszélik, Luxemburgban egyetlen népcsoport beszéli a három nyelvet. A lakosság számát tekintve Szlovákiával szintén azonos nagyságrendű Norvégiának egyetlen hivatalos nyelve van ugyan, a norvég, ennek azonban két különböző standard változatát használják, az ún. „könyvnyelv"-et és az „újnorvég"-ot. Az iskolák egy részében a diákok a „köznyelv"-en tanulnak, más részükben pedig az „újnorvég"-on, de az oktatás folyamatában a tannyelvként nem szereplő standardot is elsajátítják. Az, hogy melyik norvég standard legyen egy-egy iskola tanítási nyelve, ill. egy-egy községben a hivatalos feliratok nyelve, a helyi igényeknek megfelelően döntik el maguk a lakosok, ill. választott képviselőik. Állami szinten minden hivatalos dokumentum mindkét „nyelven" megjelenik. Érdekes, hogy e két norvég standard önmagán belül sem egységes, hanem ún. konzervatív és radikális formákat (kiejtési változatokat, nyelvtani alakokat, szóelemeket) tartalmaz, melyek közül a beszélők tetszésük szerint válogathatnak. A választásnak még politikai háttere is lehet. Például a „könyvnyelven" írt újságok közül a jobboldaliak inkább a konzervatív, a baloldaliak inkább a radikális formákat használják. Norvégia nyelvi helyzetéhez továbbá hozzátartozik az is, hogy az országban széltében használatosak a helyi nyelvjárások is. A két standard nyelv fenntartása egyébként nem olcsó mulatság egy négymilliós országban, hiszen minden hivatalos dokumentumot és iskolai tankönyvet két „nyelven" kell megírni és kiadni. A norvégok vállalják e többletterheket, csak hogy ne kelljen az egyik „nyelv" híveit erőszakosan a másik „nyelv" használatára kényszeríteniük. Ez valóban példamutató nyelvi tolerancia. A fenti példákkal nem azt akartuk mondani, hogy az említett országok jólétét és társadalmi-politikai stabilitását föltétlenül a nyelvi sokféleség elismerése okozza. Annyi azonban kétségtelen, hogy a társadalmi békéhez a nyelvi tolerancia nem kis mértékben hozzájá rul. Azok, akik hallani sem akarnak az országukban élő őshonos kisebbségi nyelvek elismeréséről, valójában nem a „nyelvi káosztól" félnek, hanem saját nyelvük és népcsoportjuk kiváltságos helyzetének megingásától. LANSTYÁK ISTVÁN Oktatói pályázat A Nyitrai Pedagógiai Főiskola Humán Tudományok Karának dékánja pályázatot hirdet a Hungarisztikai Tanszék egy oktatói helyére, a leíró magyar nyelvtan és a magyar nyelv és fogalmazás módszertanának oktatására. Feltételek: főiskolai vagy egyetemi végzettség magyar nyelvből és irodalomból. A jelentkezéseket 1995. október 25-ig részletes életrajzzal, a képesítést, illetve a tudományos-pedagógiai fokozatot igazoló oklevél hitelesített másolatával, a tudományos és szakmai publikációjegyzékével és a személyes kérdőívvel a következő címre kérjük küldeni: Vysoká škola pedagogická, personálne oddelenie, Tr. A. Hlinku č. L, 949 74 Nitra HÍRVIRÁGOK A képernyő a legjobb hazugsághordozó. Ateieví zióban elhangzó hazugságoknak kisebb az esélyük a leleplezésre, mint azoknak, amelyeket a rádióban vagy az újságokban terjesztenek. Ez a véleménye Richard Wiseman brit pszihológusnak, aki a média és az igazmondás témában folytatott kutatásokat. Az igazságteszt - vagy ha úgy tetszik, a hazugságpróba - főszereplője egy ismert és közkedvelt londoni tévékommentátor volt. A szerepe abból állt, hogy két különböző interjúban el kellett mondania hogy szerinte melyek a legjobb filmek, miközben az egyik alkalommal az igazat mondta, másodszorra viszont félrebeszélt. A két interjú szövegét nagypéldányszámú napilapban publikálták, elhangzott a rádióban és része volt egy magas nézőszámú tévéműsornak is. A 40 ezer reagálásból zavarbaejtő kép bontakozott ki: a betelefonáló tévénézők alig fele találta ki, hol vezette őket félre a tévékommentátor. Az újságolvasók kevésbé voltak átverhetők, a rádióhallgatóknak pedig 73 százaléka leplezte le a szpíkert. Visszatérés az udvariassághoz, AZ évszázad végén a franciák ismét komoly erénynek tartják az udvariasságot. Úgy gondolják, hogy mindig köszönni kell, tartózkodni a goromba szavaktól, nem elkésni és főként: nem köpködni az utcán. Az udvariassághoz való „nagy visszatérés" minden franciát érint, beleértve a fiatalokat, akiknek 80 százaléka hátat fordít az udvariatlanságnak. Ez derült ki abból közvélemény-kutatásból, amelynek eredményét a Madame Figaro című magazin közölte. Az udvariasság ellen elkövetett bűnök legsúlyosabbikának az utcai köpködést tartják a megkérdezettek (77 százalék). De elítélendő az is, ha valaki belép egy helyiségbe, ,anélkül, hogy köszönne, ha elfelejt megköszönni valamit, megelőz valakit a sorban állásnál és rágyújt, anélkül, hogy megkérdeznék: nem zavarja-e a jelenlevőket. Vannak kisebb „vétkek" is. Ezek közé tartozik a tele szájjal való beszélés, és a köhögés anélkül, hogy a kezet a száj elé tartanák. A megkérdezett 18-24 év közötti fiatalok 46 százaléka késznek mutatkozott, hogy megtartsa az udvariassági szabályokat. Cseh-német történelmi „előretekintés". Nemzeti emlékhellyé és a megbékélés zarándokhelyévé nyilvánította Prága város elöljárósága a Cirill és Metódról elnevezett pravoszláv székesegyházat, ahol a Heydrich elleni merényletet végrehajtó cseh ejtőernyősök hősi halált haltak. Az emlékhelyhez tartozik az állandó kiállításnak otthont adó kripta, a templomhajó és egy tanulmányi központ, kiállítási részlegekkel együtt. A megnyitó napján ismerhette meg a nagyközönség Richard Schutz fiatal berlini képzőművész audiovizuális berendezését is. A prágai polgármester beszédében a „jövőbetekintései" kapcsolta össze a múlt és az európai szomszédok iránti világos és méltóságteljes viszonyt. Méltatta az emlékhely kialakításához hozzájáruló közvetlen cseh-német együttműködést. Az anyagi fedezet előteremtéséből ugyanis a prágai városházán, az egyházak nemzetközi tanácsán és a cseh keresztényeken kívül a német kormány is részt vállalt, egyéb németországi támogatókkal együtt. Telefonos tolmácsszolgálat Magyarul is tudnak az amerikai ATandT telefontársaság tolmácsszolgálatának 130 nyelven - köztük olyan egzotikus nyelveken, mint például az afrikaans, a baszk, a joruba, a tukulőr és a kecsua - beszélő munkatársai. A tolmácsot a telefontársaság kapcsolja be a két fél beszélgetésébe. Otthon dolgozik, és a központ értesíti, hogy készüljön fel a munkára. A tarifa, amely függ a nyelvtől, távolságtól, napszaktól, percenként 3-6 dollár. A tolmácsnak mindenre fel kell készülnie: egyikük a minap spanyolra fordította a bába utasításait, hogy ezzel segítse egy mexikói nő szülését. Ugyanő minden héten spanyolul suttogja egy San Franciscó-i úr szerelmi vallomását ifjú hondurasi imádottja fülébe. Az egyik New York-i rákkórház szociális munkatársa a tolmácsszolgálat segítségével tájékoztatja külföldi betegeit a diagnózisról. Zsukov marsall foroghat a sírjában. Az unokája késztetheti erre az orosz hadvezért odaát, a túlvilági létben, amint erről a Mai Nap egyik minapi írása tájékoztatta az olvasót. Az unoka, Alekszandr Zsukov azok közé a magánosítók közé tartozik, akik a kőolaj-kitermelés privatizálási lehetőségét megragadva - s korábbi állampárti összeköttetéseikkel élve szinte egy éjszaka leforgása alatt milliomosok lettek. Ő már dollárban „kifejeződő" multimilliomos. Van földközitengeri birtoka és villája, ahol Berlusconinak, a volt olaszországi miniszterelnöknek, Európa leggazdagabb emberének a szomszédságát élvezi. De egy árva kopejkával sem volt hajlandó hozzájárulni a Zsukov marsall szülőhelyén felújításra szoruló Zsukov-emlékház átalakítási költségeinek fedezéséhez. Erre már az adófizetők pénzéből sem futotta, kormányköltségen ugyanis csak a moszkvai emlékműkomplexum épült fel. A Zsukovó községbeli szülőházmúzeum rendbehozatalára a nyomorgó háborús veteránoknak kellett gyűjtőakciót indítani. (Külföldi hírügynökségek és lapok alapján)