Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-27 / 249. szám, péntek

4 J ÚJ SZÓ HIRDETÉS - KÜLFÖLD 1995. október 28. DOBOS LASZLO 65 EVERE A cselekvő ember Valamikor a hetvenes évek közepén lehetett, ak­kortájtjöttem föl Pozsonyba. Pontosan mikor, nem emlék­szem, egyébként is, ifjúkon éveim, sőt évtizedeim krono­lógiája úgy dülöngél bennem ide-oda, mint egy lyukas zsák, vagy testetlen kabát a szélben. A tudat, állítólag, ki­veti magából a lényegtelent. Nagyon lényegtelen-lélekte­len, szürke és poros, kiáb­rándító évek voltak ezek. Egy emléktöredék vala­hogy mégis megmaradt. Barátomnál, ki akkor már pár éve nyűtte a pennát a fővárosban, egyik hetila­punknál - pontosabban na­gyobbacska spájznyi albérle­tében -, találkoztam először Dobos László szellemiségé­vel, ha lehet így nevezni. Au­rájával? Akkoriban nem volt nagy véleményem az úgyne­vezett csehszlovákiai ma­gyar irodalomról. Egy-egy re­gény, amely „a kicsi de a mi­énk" sorsfátumot ragozta, a lírában az ifjú kamikazék, akiket nem volt mindenkinek óhajtása követni. Politika és irodalom viszonyrendszere együtt gomolygott a kisebb­"ségi létből fakadó sérelmi helyzet szülte görcsökkel és kitörési próbálkozással, me­lyek valamelyest túllépték az árnyékot... Barátom friss kefelenyo­matot rakott elém, mintha madárlátta kenyeret a sze­gényember a mezőből haza­térve: egy nyomás előtt álló regény friss lapjait. Eleinte értetlenül figyeltem lelkese­dését, ahogyan - mintha va­lami tiltott gyümölcsöt falt volna - lázasan olvasott egész passzusokat a re­gényből, amelyben valami palackpostát eregettek le a balkonról valakik valakik­nek. Szimbólumok és figurák kavarogtak a csöppnyi szo­bában, miközben a beavatot­tak izgalmával olvasott. Mint­ha a Bibliát csemegéztük vol­na a pokol tornácán, oly transzban volt, s lassanként én is erre a hullámhosszra kerültem, és valamiféle összeesküvés részesének a kétes szerepébe ringattam magam. Akkoriban dúltak a daliás konszolidációs évek. Dobos Lászlót akkoriban engedték vissza a Par­nasszusra, ahonnan hatvan­nyolc után lökdösték le, ter­mékeny irodalomszervezői, politikusi pályája megtörése után. Amennyit tudhatott ró­la a laikus kívülálló: az első szlovák kormány minisztere volt, amiért bűnhődnie kel­lett, s neki köszönhető, hogy hosszú harcok után lehetett­lett magyar kiadó és magyar irodalmi folyóirat Szlovákiá­ban. (Minő fintora a sorsnak: nem tudni, lesz-e ezután, s ha lesz, hogyan és meddig?) Hanem, íróról lévén szó (a társadalmi megbecsülés, a Magyarok Világszövetségé­nek alelnöki funkciója és egyéb tisztségek e tekintet­ben irrelevánsak), s nem is akármilyen szinten elis­mertről, hiszen Dobos László az egyetlen szlovákiai ma­gyar Kossuth-díjas alkotónk, az irodalomszervezői, prog­ramalkotói és publicisztikai szerepek mellett, helyett ille­nék inkább a művekről szól­ni. A Földönfutók, a Messze voltak a csillagok, a Gondok könyve, a Hólepedő, a Kis vi­king alkotójáról, amelyek hir­telenében eszébe jutnak a köszöntő sorokat író, a mér­legvonástól és méltatástól ir­tózó publicistának, aki, ama emlékezetes „palackolva­sás" óta természetesen vet­te a fáradságot, és elolvasta az életművet. Amely nyilván­valóan elválaszthatatlan a szlovákiai magyar írásbeli­ségtől, s amely annak min­den pozitív és negatív jegyét magán viseli. A tévelyedések és magára-találások, az esz­tétikai újítóerő próbálkozá­sai, sikerei és sikertelensé­gei a kritikusi tisztánlátás pa­tikamérlegére várnak a mai napig. Alkotóink (s nem csu­pán Dobos László) értékelé­sét és önértékelését szolgá­landó elsősorban és legin­kább. Mert hogy Dobos Lász­ló prózaírói munkássága mi­ként kapcsolódik az egyete­mes magyar irodalom ára­mába, nem e kis szösszenet­nek a feladata eldönteni. Hi­ányérzetünk persze lehet, nem kevésbé sikerélmé­nyünk is, különösképp, ha a „hőskorra" gondolunk. De mert egyre inkább híjá­val vagyunk a hősi jelzőkkel illethető korszakoknak, e szellemi holdfogyatkozásos és eredeti művekért kiáltó időben nem marad más szá­munkra, mint hogy sokak ki­mondatlan óhaját tolmácsol­juk: László, mit sem kívánha­tunk jobban, mint hogy az életmű betetőzést nyerjen, hogy hagyd a politikát a csu­dába, hanem alkotói energi­áidat „öld" az írásba. Egy nemzedék tapasztalata nem veszhet el pusztán azért, mert rossz korban éltünk­élünk, s talán (valószínűleg) fogunk is élni. Nemzedéked egyik legjobbjaként rád is vár még a (nyilvánvalóan keser­ves) feladat: a mérlegvonás, a tisztánlátás és az épülé­sünk érdekében megírandó emlékezet lapjainak őszinte, felszabadult megtöltése... Ehhez kívánunk sok ener­giát. - kövesdi­Megjelent az októberi Tücsök A Tücsök októberi száma gazdag tartalommal, sok színes illusztrációval várja hűséges olvasóit, az óvodá­sokat és kisiskolásokat. A Levelesládában ezúttal is helyet kapnak a gyerekek írásai, rajzai. A lap néhány kis olvasója nyári élménye­iről számol be. A Tücsök vendégségben járt a somor­jai általános iskola 2. C osz­tályában, ahol a tanulók a Zsolnai-féle módszer segít­ségével sajátítják el az olva­sást. A Regélő c. rovatban Krasznahorka várának ke­letkezéséről olvashatunk egy történetet. A Madárnap­tárból megtudhatjuk, milyen az ősz az erdőn, a mezőn és a baromfiudvarban. A Zöld gömb című rovat a csallókö­zi Csicsó falu határában ta­lálható tájvédelmi területet mutatja be. Ezenkívül sok szép mese (Vajkai Miklós: A kovács­mester felesége, Tordon Ákos: Tücsötehén stb.) és vers (többek közt Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sán­dor, Páskándi Géza, Zs. Nagy Lajos versei) szórakoz­tatják az olvasókat. Az óvo­dások kifestőt, dalokat, kiol­vasókat is találnak a lap­ban, a nagyobbak a német és az angol nyelvet gyako­rolhatják a Nagy a világ ro­vatban található történetek segítségével. S végül sok rejtvény, fejtörő vár megfej­tésre. A Tücsök c. gyermeklapot ezúttal is a Barangoló 20 színes oldala egészíti ki. A lap megrendelhető a Madách-Posonium Kiadó kereskedelmi részlegén (Parcelná 2, 821 06 Bratis­lava). Egy szám ára: 12,- Sk. -DZS­A 65 EVES FONOD ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSÉ Befejezni önmagunkat Fábry-monográfiájának a Megmoz­dult világban címet adta Fónod Zoltán. Kifejező cím, pontosan a valóságra szabott, a huszadik század világa az első világháború óta minduntalan és alaposan megmozdult, s mozog napja­inkig. Háborgása nyomán időnként úgy érezzük, a föld reng alattunk! S mintha valahogy bennünk is rengene a lélek. Talán a felgyorsult idő remegteti. A mozgás talán még álhatatosabbnak és őrületesebbnek tűnik fel, mert a folya­matos külső változások visszhangja ál­landóan és mélyen rezonál az emberi bensőben. Századunk ettől gyönyörű és rettenetes. Fónod Zoltán nemzedé­kének - nemzedékünknek - ezen az általános mozgáson bévül sajátos időélmény jutott. Felnőtt életútjuk időhatárain belül, négy évtized során egy emberi létforma - közösségi rend­szer - született meg, ellentmondáso­san vajúdott s végül megbukott. Éppen ennek a nemzedéknek jutott osztályré­szül, hogy problematikus megvalósulá­sában ismerje meg a szociális gondola­tot, építője és áldozata legyen, majd megélje kudarcát. Fiatalságukkal és férfikorukkal együtt a rendszer is el­múlt. A nemzedéket ilyen értelemben akár a történelem nemzedékének is nevezhetnénk. (Tudván persze, hogy egyéb okok folytán a jelzőre más nem­zedékek is jogot formálhatnak!) Minden időben azonban az embert nézzük elsősorban! Mint él, hogyan dolgozik ás alkot, mint próbál ember maradni? Hogyan érvényesíti azon ké­pességét, amelyet alkotóerőnek neve­zünk? Mint követi vágyait és hogyan tör céljaira? (S vannak-e céljai?!) Fó­nod Zoltán munkásságát áttekintve, gondolatok és eszmék kavargását és tettek bátorságát mérlegelve a része­redmények egyetlen fogalomba sűrít hetők: az állandó felelősségvállalás kényszere. A múlt viszonylatában so­kat beszélhetnénk erről a fogalomról. S éppen a lényegről szólnánk. A „meg­mozdult világ" humánus méreteinek és erkölcsi kritériumainak egyik kulcs­fogalma éppen a felelősségvállalás! Mert másképp is lehetett élni! Lehetett alkalmazkodni, sodródni, rejtőzni és feltétel nélkül azonosulni, lehetett ala­koskodni és sémákban cselekedni. Jó ügyért felelősséget vállalni sosem könnyű! Nálunk, kisebbségben még annál is nehezebb! Irodalomban, köz­életben gondolkodva a példa adott: Fábry Zoltán. Fónod iránta érzett tiszte­lete és munkásságában elfoglalt, köz­ponti helye bizonyára nem véletlen. Benne is van valami eltökéltség, benső kényszer. Az ötvenes években a Sza­bad Földművesben, majd az Új Szó szerkesztője-rovatvezetőjeként ismer­tem, később minta Madách kiadó igaz­gatójával, együtt dolgoztam. A politikai közeget, melyben kiállása és kockázat­vállalása érvényesült, magam is érez­tem és megtapasztaltam. A cselekvő közéletben vékony jégen járt az ember. De megismerhettem Fónod Zoltán igaz­ságérzetét is, mely néha személyes­nek tűnhetett fel, de mindig összhang­ban a közösség érdekeivel, az ügy sike­rével. A bonyolult hetvenes években ott állt irodalmunk feltörő ívének az előterében, a nemzetiségi írásbeliség bővülése és a történelmi igazmondás lehetősége jelentősen az ő felelősség­vállalására támaszkodott. A rendszer, melyet zsarnoknak és elnyomónak íté­lünk meg, s amely oktalan szellemi zártságot és fegyelmet követelt, még­sem volt eredménytelen és meddő, mert a személyes kiállások és a fe­lelősségvállalás kitágították terét. Az adott formák szürkeségét bátor egyéni tettek színesítették, írásbeliségünkben az ő igazgatói helytállásai. Ilyen közegben nem csoda, hogy Fó­nod Zoltán nemzedékének minden tagja előbb-utóbb elbukott. A bukás hozzátartozott a sajátossághoz, hogy felnőtt értelemben egykorúak a rend­szerrel. Történelmi szelek fújtak, zúg­tak a fejük felett. Mindennapi té­nyekből áll össze az emberi érdem, nagyság és komolyság. Ironizálhat­nánk is: az emberi tettvágy nem mindig kifizetődő! A nyolcvanas évek elején láthattam, ahogy Fónod Zoltán ötvené­vesen, nagy akaraterővel és szívós ön­bizalommal a pedagógusi pályára vál­tott át, engedve a kényszernek. Iroda­lomtörténeti munkásságát is elmélyíti. Kiadásra készíti Fábry életművét, meg­írja életrajzát. A Vallató idő, majd a Kőtáblák tanulmányai rendszerező energiáról és alapos tárgyi tudásról val­lanak. Fónod irodalomtörténeti figyel­mét erős nemzetiségi célszerűségre épülő igazságérzet hatja át, s a nagy áttekintés igénye. A múlt nem száraz tények összessége, hanem élő erőfor­rása. Mindennapi tapasztalataink arra intenek, s egyre komorabban, hogy a kisebbségi jövőkép elborul, ha nem érezzük meg és érvényesítjük belső energiáinkat. A Fónod Zoltánban élő energiák mindig csodálattal töltöttek el, felelősségvállalása mellett másik nagy erénye a tettrekészség. Amikor a magyar íróközösség szervezetének a titkára volt, tartalmas és zajló irodalmi életet éltünk, amelynek eszmei és gya­korlati mozgását kifogyhatatlannak tűnő munkabírása éltette. Vannak egyéniségek, szellemi magatartások, amelyek elemien kisugározzák a tettek erejét és a cselekvés szükségét, az ön­megvalósítás kényszerét és a megma­radás lehetőségét. Ő ezek közé tarto­zik. Halad a maga útján, céljai felé. Együttérzúnk vele, be kell fejezni ön­magunkat! Láttuk eszmék születésé­nek és halálának misztériumát az em­berben. Sejtjük, hogy a dolgok tudói és feltárói lehetünk, ha őszintén és hitele­sen kifejezzük önmagunkat. Szellemi emberhez illő, írónak való feladat! A nagy mű is készül s végre talán elké­szül, a Szlovákiai Magyar Irodalmi Lexi­kon, melynek immár másfél évtizede egyik fő szervezője éppen Fónod Zol­tán. József Attila óta tudjuk, hogy ennyi szellemi mozgástérhez és alkotói jelen­léthez „férfimunka" kell. Az életmű, az arckép még nem teljes, (mint világunk) mozgásban van. Kiteljesítéséhez bará­tian kívánok Fónod Zoltánnak erőt és hitet! DUBA GYULA KALLIGRAM BIBLIOTÉKA A „negyedik út" dokumentumai Lassan már könyvtárnyi irodalma lesz a csehszlovákiai magyarság má­sodik világháborút követő tragédiájá­nak, a jogfosztottság, a hontalanság, vagy ahogy sokáig tévesen nevezték, a „hallgatás" éveinek. A Fábry Zoltán­tól származó jelző csak részben, vagy egyáltalán nem volt igaz, hiszen az ő híres, A vádlott megszólal című me­morandumán kívül újra ismertté-ol­vashatóvá vált Peéry Rezső és Szalat­nay Rezső e korszakban írt, a Fábryé­val egyenértékű memoranduma, vagy gondoljunk csak a Mint fész­kéből kizavart madár című antológiá­ra (szerkesztői: Molnár Imre és Tóth László), amely az 1945-1949 között született irodalmi alkotásokat mutat­ja be, vagy akár Fábry naplójára, amely szintén a rendszerváltás után láthatott napvilágot, esetleg a Haza­húzott a szülőföld... (szerkesztői: Mol­nár Imre és Varga Kálmán) című do­kumentumkötetre. Vagy ki ismerte a közelmúltig például Kövesdi László fájdalmas verseit, aki nem is oly ré­gen hunyt el Magyarországon, úgy, hogy szinte azt sem tudtuk, a világon volt valaha is... S ez csupán néhány példa. Nem helytálló tehát a történészi megállapítás, amely szerint a cseh­szlovákiai magyarságnak (s ezen belül az értelmiségnek) a hírhedt kassai kormányprogram életbe lépése után csak három lehetősége maradt: vagy Magyarországra települni, vagy el­hallgatni, vagy reszlovakizálni. Volt itt egyéb is, s van még feltárnivaló. A negyedik utat - ahogyan Tóth László, a dokumentumkötet szerkesztője megjegyzi - „a tiltakozás, az aktív el­lenállás, a tevékeny szembeszegü­lés, a következmények lehetőség szerinti enyhítésének útja" jelentette. Erről, helyesebben ennek a szellemi lenyomatnak egy rétegéről szól a kö­zelmúltban a Kalligram Kiadó gondo­zásában megjelent „Hívebb emléke­zésül..." című kötet, amely az 1945-1948 között frt emlékiratok, dokumentumok gyűjteménye. A kötet bevezetőjében Tóth László megjegyzi, hogy a „negyedik út" do­kumentumainak, írásos emlékeinek felkutatásában elévülhetetlen érde­meket szerzett Molnár Imre, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek forduló­ján publikálta kutatásainak figyelem­re méltó eredményeit, amelyek nem kis ösztönzést adtak az újabb kutatá­sokhoz, történelmünk sötét lapjainak feltárásához. Neki köszönhető az Es­terházy János sorsával kapcsolatos kutatások megindulása, Szalatnai Rezső A Csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között című emlékira­tának közzététele, a deportáltak sor­sának feltárása és egyebek. Mert le­het ugyan vitatni, de Molnár Imrének valószínűleg igaza van, amikor meg­állapítja: „Ha egyszer megíródik a csehszlovákiai magyar értelmiségi lét története, akkor e történet legszebb fejezeteit az 1945-49 közötti időszak eseményei fogják alkotni." Nem a szellemi teljesítmény esztéti­kai mércéjével mérve természete­sen, hanem az emberi tartás, a fel­adatvállalás heroizmusának tekinte­tében. S ha könyvtárnyi irodalmat említet­tünk, nem estünk túlzásba, s eszünk­be sem jut lekicsinyleni a sötét korból kisugárzó, emberi bátorságot és koc­kázatot vállaló szellemi teljesítményt. Mert nem könyvtárnyi, de agórányi volt a könny és a fájdalom, amelynek forró, máig sütő parazsát igyekeztek lefödni tudatunkban, kimosni emlé­kezetünkből az elmúlt intemac/ona­lista évtizedek során. A hív emléke­zés, a fátyol fellebbentése tehát nem csak okulásunkra szolgál, de erkölcsi kötelességünk is egyben. (k y)

Next

/
Thumbnails
Contents