Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-27 / 249. szám, péntek

1995. október 27. VÉLEMÉNY ÚJ SZ

Ó 5 I Segítséget várunk Bizony sok víz lefolyott a Dunán azóta, hogy Vladimír Mečiar és Horn Gyula bejelentette: minőségileg új fejezetet nyitnak a szlovák-magyar kapcsolatokban, megoldják Bős ügyét, tető alá hozzák a szlovák-magyar alapszerződést, új határátkelőhelyeket létesítenek és fellendítik a gazdasági kapcsolatokat. Az elmúlt egy év alatt két határátkelőhely is nyílt, a kereskedelem állítólag látványosan javul, a két ország szakértői lázasan keresik a bősi probléma bíróságon kívüli rendezésének lehetőségeit, a szlovákiai magyar kisebbség pedig olyan alapdokumentumot kapott, amely meghaladta a várakozásait. Kell ennél több a szlovák és a magyar vezetés együttműködési készségének alátámasztására? - kérdezhette ártatlan tekintettel Horn és Mečiar azok aggályaira, akik a szlovák-magyar feszültséget a NATOtagság egyik legfőbb akadályának tartották. Kétségkívül mutatós volt ez a húzás. Mi, szlovákiai magyarok azonban mindenkinél jobban tudjuk, hogy a talmi csillogás mögött valós érték nem létezik. Tudjuk ezt azóta, hogy az alapszerződést aláírták, ám a szlovák kormány nem módosított kisebbségellenes politikáján. A határátkelő helyek megnyitása csak látszólag bizalomerősítő gesztus, ha ezzel egyidőben a szlovákiai magyarságot retorziók érik. A szlovák-magyar gazdasági kapcsolatok hiába mutatnak előrelépést, ha a szlovák gazdaságban és államigazgatásban soha nem látott módon diszkriminálják a magyar nemzeti kisebbséget. S lesz ez még rosszabb is, ha jelenlegi formájában érvénybe lép az államnyelv védelméről szóló törvény. Az alapszerződés ratifikálását több mint fél éve halogatja a szlovák vezetés, az időhúzást-arra használja fel, hogy gyorsított ütemben megszülessenek a Szlovák Nemzeti Párt által hiányolt törvények. A magyar miniszterelnök azonban mindebből nem lát semmit. Ellenkező esetben hogyan is állíthatta volna, hogy Vladimír Mečiart szavahihető embernek tartja. A szlovákiai magyar politikai vezetőknek tegnapelőtt módjukban állt megkérdezni Horn Gyulát: Nem akarja látni, vagy tényleg nem látja a szlovákiai válságot? Ha pedig látja, miért nem lép fel határozottabban a szlovákiai magyarok érdekeinek védelmében? Az az ígéret, hogy a nyelvtörvénytervezet diszkriminatív jellegének beigazolódása esetén fontolóra veszik, miként hívhatnák fel erre a tényre az Európa Tanács, valamint az EBESZ kisebbségi főbiztosának figyelmét, édeskevés. Annál is inkább, mivel nemcsak a nyelvtörvénytervezettel kapcsolatban lehetnének a magyar kormánynak kifogásai. A magyar tannyelvű iskolák igazgatóinak indokolatlan leváltása, az alternatív oktatás bevezetését célzó intézkedések, a Csemadokkal szemben alkalmazott restrikció és a szlovákiai magyar lapkiadásra szánt támogatás mondvacsinált okok alapján történő korlátozása már régóta okot szolgáltat a határozott fellépésre. Ez a határozott fellépés azonban mindmáig várat magára. Az alapszerződés aláírásával a szlovákiai magyarok gondjai nem csökkentek. Sőt. Segítségre van szükségünk. Egyelőre kérdéses, hogy a magyar pártvezetőknek sikerült-e erről meggyőzniük a magyar kormány elnökét. HORVÁTH GABRIELLA A következő lépés előtt KOMMENTÁRUNK Ma már nyilvánvalónak látszik, hogy a Szlovák Köztársaság magyar nemzetiségű állampolgárait sújtó nyelvtörvénytervezetet lényegi változtatás nélkül rövidesen jóváhagyja a parlament. Éppen ezért, miközben a magyar koalíció és a Csemadok képviselői érvelnek, tiltakoznak, diplomáciai lépéseket tesznek, aligha lenne a jogainkért folytatott harc feladása, ha a magyar értelmiség politikai hovatartozásától függetlenül sürgősen létrehozná a sokoldalúan összehangolt országos hálózatát. Ennek jogi, kommunikációs, lélektani, szociológiai, társadalomlélektani, pedagógiai, gazdasági, interetnikai, irodalmi stb. munkacsoportjaiban olyan magyar értelmiségiek foglalkozhatnának a belső és külső védekezési rendszerek kimunkálásával, akik felismérték a nemzetállam totalitarizmusának veszélyét. Mert azt ugye kevesen hiszik, hogy a mai politikai hatalom uralkodásának idején nem hozzák meg a valamennyi magyart egyformán sújtó intézkedéseket. Nagyhangon hirdeti az oktatási miniszter asszony is, mennyire mellékes kérdéssé válik az államnyelvtörvény elfogadása után az alternatív oktatás. Egyszerűen azért, mert ennek a törvénynek az alapján akár majd be is zárhatják a magyar iskolákat. Az államhatalom erőszakszervezetei a napokban olyan eljárásokat modelleznek, amelyekkel észrevétlenül eltüntethetnek akár legitim magyar nemzetiségű parlamenti képviselőket, s azt sem tudjuk majd meg, hová hurcolták el az államhatalom számára kellemetlen pegadógusokat, újságírókat, művészeket, polgármestereket. A tények alapján ezt már nem lehet demokráciának nevezni, hanem egy demokratikus úton megszezett hatalom önkényének. Ez utóbbit pedig nem menti semmi. Többször is eszembe jut a zsidók naivitása a második világháború előtt és alatt, sokáig nem akarták elhinni a hihetetlennek tetsző dolgok valóságát. Persze ma más a világ és mások a nemzetközi politika erőviszonyai. Mások Bosznia, Csecsenföld, Írország stb. esetében is, és mégis százezreket pusztítanak el ártatlanul. Bocsátassék meg nekem, ha tévednék, hogy azokat a szlovák politikusokat, újságírókat, irodalmárokat, akik gyerekeink iskoláit, sajtónkat, kultúránkat akarják elvenni, s a magyar nyelvet illegalitásba kényszerítenék, potenciális tömeggyilkosoknak látom. Márpedig ebben az esetben meg kellene szervezni az erőszakmentes, nyílt ellenállást. Sokan értesülhettek már arról, hogy a romániai magyarok az elfogadott diszkriminatív oktatási törvény ellen éhségsztrájklánccal tiltakoznak. Nem vagyok semmilyen terrornak, még az ilyen önveszélyes lelki terrornak sem a híve. Ugyanakkor mélyen aggaszt, hogy nincsenek meg azok a cselekvési modellek, amelyeket alkalmazhatnánk, amikor a nacionalista hatalom önkénye létveszélybe sodorja a sz/ováiai magyarságot, amikor már csak Jézus Krisztus és Gandhi türelme marad meg egyetlen esélyünknek. DUSZA ISTVÁN Törvényesített álmok Amikor Brüsszel és Washington aggodalmainak adott hangot, alighanem már arról is tudtak, hogy a Mečiar-féle politikai klikk már nemcsak a köztársasági elnököt támadja, hanem egy sokkal átfogóbb, a demokráciát tekintve sokkal veszélyesebb támadásra is készül; az újabb célpont az alkotmánybíróság. Mečiar már hónapokkal ezelőtt kijelentette: az alkotmánybíróság a szlovákiai politikai színpad beteg eleme. Nem igazán szükséges elemezni, hogy az 1992-ben egy orvos által paranoiásnak minősített politikus miért tekinti betegnek azt az intézményt, amelynek mind a tíz tagját saját maga nevezte ki. A tények alighanem önmagukért beszélnek. Talán önmagukért beszélhetnének Húska elképzelései és javaslatai arról, hogy miként kellene módosítani a szlovák alkotmánybíróságról szóló törvényt. Húska ötleteinek megértéséhez azonban egy átlagos politikai és jogi áttekintés nem elegendő. A javaslat mögött megbúvó szándék valójában csak akkor ismerhető fel, ha ismerjük a korábbi szabályozást, és az alkotmánybíróságra vonatkozó Mečiar-féle, illetve a kormányfőhöz közel álló politikusok nézeteit is. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy az ilyen ötletek hátterében ma már nem kell feltétlenül a mi szépséges kormányunk elnökét keresni, hiszen minden autokráciára törekvő politikus körül kialakul egy udvar, és az autokrácia (az önkényuralom) légkörét elsősorban ezek az udvaroncok teremtik meg. A jól megfizetett parlamenti képviselők alighanem mindenféle erkölcsi aggály nélkül megszavazzák majd azt a törvényt, amely az alkotmánybíróság hatáskörét szűkítve például azt mondaná ki, hogy az állampolgárokat meglopó törvényt csak akkor lehet alkotmánysértőnek minősíteni és hatályon kívül helyezni, ha az alkotmánybíróságnak az adott ügyben eljáró háromtagú tanácsa teljesen egyhangú végzést hoz, vagy ha az adott ügyben az alkotmánybíróság testületileg eljárva, szinte teljesen egybehangzó véleményre jut (vagyis az alkotmánybíróság 10 bírája közül nyolcan szavaznának meg ilyen testületi határozatot). Húska úr tervezetéből alighanem pontosan kiszámítható, hogy hány alkotmánybíró hajlandó megszavazni mindazt, ami kormányfőnknek egy-egy álmatlan éjsza kán eszébe jut. Egészen sajátos módon érinti ez a kisebbségi jogokat, hiszen az utóbbi napokban emlegetett államnyelvtörvénnyel kapcsolatban is elképzelhető, hogy a parlamenti képviselők egy csoportja (vagy más jogosult személy) az alkotmánybírósághoz fordul, és ennek a törvénynek alkotmánysértő voltát kifogásolja. Megteheti ezt a szlovák alkotmány alapján is, de a későbbiekben, a szlovák-magyar alapszerződés hazai ratifikálása után is. Ugyancsak problematikus lehet egy ilyen államnyelvtörvény alkalmazása akkor, amikor a szlovák alkotmány a 11. cikkében szögezi le azt, hogy „azok az emberi jogokról és alapvető szabadságokról szóló szerződések, amelyeket a Szlovák Köztársaság ratifikált és a törvény által megállapított módon kihirdetett, az SZK törvényeivel szemben előnyt élveznek, amennyiben az alkotmányos jogok és szabadságok bővebb terjedelmét szavatolják". Húska javaslata értelmében egyetlenegy sovén érzelmű alkotmánybíró szavazata is elegendő lenne ahhoz, hogy egy ilyen törvény támadhatatlan legyen - legalábbis ebben a hazában. FEKETE MARIAN Bankok gondban A pozsonyi autóbusz-pályaudvar mellett gyors tempóval emelkedik a magasba a főváros új látványossága, egyik nagybankunk üvegpalotája. Ezzel újabb érvet kapnak a kezükbe azok, akik szerint nálunk csak a pénzintézetek építkeznek. Öt évvel ezelőtl az alapoktól kellett kezdeni a hazai bankrendszer kialakítását. Míg nem is olyan rég legfeljebb a járási székhelyeken működött egy-egy bankfiók, napjainkban a 24 hazai és 9 külföldi bank valamelyike, fiókjai révén, szinte már minden nagyobb községbe eljutott. Ez a fejlődés várhatóan tovább folytatódik, hiszen amíg nálunk ezer lakosra 3,4 bankhivatalnok jut, addig Magyarországon e/, a szám 5, Ausztriában pedig 7. Ennek a kísérőjelensége a beruházási hullám, vagyis az elegáns márvány-, illetve üvegborítású épületek megjelenése. Tévedés lenne azonban azt hinni, Hogy a hazai bankrendszer fejlődése valójában egy sikersztori. Mert nem csak a vállalkozók érzik úgy, hogy nem lehet hitelhez jutni, a pénzintézetek is egyre nehezebben hajtják be kinnlevőségeiket. A helyzet odáig fajult, hogy a 290 milliárd koronás hazai hitelállományból lassan már 100 milliárdot tartanak nyilván kockázatosként, vagy akár behajthatatlanként. Mindez azért alakult így, mert a bankok viselkedése hűen tükrözte a gazdaságátalakítás buktatóit. Az egykoron központi utasításra folyósított hitelkihelyezéseket a fordulat után követte a perspektívátlan állami vállalatokba tömött pénz, majd a kisés nagyprivatizáció keretében folyósított meggondolatlan hitelek tömege. Mindezt már csak tetézte a körbetartozás miatt besült projektek problémája. Végül pedig, amiről hivatalosan ritkán esik szó, nem szabad elfeledkezni a banki korrupció következményeiről sem. Mert a vállalkozók között sok információ kering arról, melyik fiók vezetője mennyit szokott előre készpénzben kérni, és ez a jelenség bizony nem rikta az újonnan alakult, sőt a cseh bankok hazai képviseletein sem. A bankrendszer problémáit nem lehet padló alá söpörni, hiszen az egész ország pénzügyi rendszere forog kockán. Amikor a Moravčík-kormány idején még volt értelme vitázni a pénzintézetek privatizációs taktikájáról, kiderült, hogy a kockázatos hitelek nagysága miatt a nyugati metodikák alapján egynémely ilyen intézményünk akár csődöt is jelenthetne. Ezért esik egyre több szó a bankok hitelállományának restrukturalizációjáról. Ennek célja, hogy megszabadítsa a pénzintézeteket a múlt terheitől, és így véget éljen az az állapot, amikor a banki források nagy része a metodika állal biztosnak tekintett állampapírokba vándorol. A helyzet komolyságára jellemző, hogy a jegybankban egy ideje külön elnökhelyettes foglalkozik a témával. Jozef Mudrík nemrég közölte, a helyzet megoldása a kívánatosnál sokkal lassabban halad. A bankok egy része például nem jelentette be idejében a hitelek új kritériumok alapján elvégzett kategorizálását. Valószínű ugyanis, hogy hiába kérik majd az államot a szakmai melléfogások és korrupció miatt kialakuló veszteségek leírására. A pénzügyminisztérium viszont ebből kiindulva kezdi meg a restrukturalizáció előkészítését. No meg a jövő évi költségvetés összeállítása után, amely az ország gazdasági helyzete és a több mint harmincmilliárdos adósságszolgálat miatt különben is nagyon feszes lesz. (gy tehát amennyiben a soron következő kormányülések valamelyikén megjelenik a költségvetés tervezete, ebből a szempontból is sok minden világossá válik. AHOGY ÉN LÁTOM „Mostohagyerek" marad az élelmiszergyártás? Nyilván a „piac láthatatlan kezében" bízva jelentette ki úgy három-négy évvel ezelőtt Václav Klaus, hogy kinyílik a bicska a zsebében, ha a jelenlétében bárki az iparpolitika intézményesítéséről beszél. Bizonyára arra gondolt - és nem megalapozatlanul -, hogy az akkor még létező Csehszlovákia gazdaságának teljesítőképessége lehetővé teszi a központi bürokrácia egyre nagyobb mértékű kiiktatását a gazdaságfejlesztési döntéshozatalból. Magyarán szólva: remélte, hogy a centralizáltság leépül, és a vállalatok, vállalkozók a kereslet és kínálat alapján maguk döntik el, mit fejlesztenek, illetve milyen szakágazatokat fejlesztenek vissza. Azóta sok víz lefolyt a Moldván és a Dunán. Csehország vezető politikusai változatlanul a piacgazdaságra építenek, és ügyelnek arra, hogy a gazdaságban egyre kevésbé érvényesüljön a bürokrácia. Szlovákiában - enyhén szólva - nem egészen ez a helyzet. Az iparpolitikáról szóló dokumentum a kormány asztalára került, és Jozef Brhel gazdasági minisztériumi államtitkár a tegnapi Pravda hasábjain nem kis szellemi erőfeszítést fejtett ki annak érdekében, hogy bebizonyítsa: Szlovákiában szükség van a gazdaságfejlesztés állami irányítására, az iparpolitikára. Ha felsorakoztatott érveit vesszük csak figyelembe, igaza van. Az országban valóban nincs még olyan piacgazdaság, amelynek teljesítménye képes lenne sugallni a beruházni szándékozóknak, egyfajta iránytűként hatni. Szó szerint ezt mondotta: „Öt évvel a társadalmi változások után már megkezdődött az ilyen elképzelésekből való kijózanodás." Rendben van, egy gazdasági minisztérium nem indulhat ki abból, aminek lennie kellene, de nincs. A tényekből kell kiindulnia. Az iparpolitika kormány általi intézményesítése ugyan a szocializmusra és a tervgazdaságra emlékeztet, de hát ez van, a fiatal Szlovákiában ilyen viszonyok uralkodnak. Senki sem tudja megkérdőjelezni a kormány ama megállapításának helyességét, hogy a vegyipar és a gyógyszeripar, továbbá az üveg-, a papír-, illetve a fafeldolgozó ipar az az ágazat, amely még a leginkább versenyképes a nemzetközi piacon. Dél-szlovákiaiként engem nem az döbbentett meg, hogy ma egy gazdasági államtitkár a szocialista tervgazdaság rekvizílumainak életre keltésével ígéri fellendíteni a versenyképességet. Ezt az utóbbi három esztendőben már megszokhattuk, és nemcsak a gazdasági életben szokhattuk meg. Számomra az volt sokkoló, hogy az államtitkár nyilatkozatában egy szó sem esett a mezőgazdasági feldolgozóipar fejlesztésének kiemelt feladattá nyilvánításáról. Ebből csak arra következtethetek, hogy a létrehozandó Szlovák Hitelintézet, az Exportfejlesztési alap létrehozói, a Szlovák Szavatossági Bank és a többi intézmény megálmodói a hazai élelmiszeripart nem tekintik kiemelten fejlesztendő ágazatnak. A nyilatkozatban elhangzottak alapján a délszlovákiai mezőgazdaság jövőjéért aggódva már csak abban reménykedhetem, hogy a távlatokat ígérő iparágak felsorolásából csak véletlenül maradt ki a mezőgazdasági feldolgozóipar. Ha már egyszer a szocializmus eszköztárából merít a kormány a szelektív gazdaságfejlesztési koncepció kidolgozása során, annyit azért módosíthatott volna a klasszikusok által ihletett korábbi gyakorlaton, hogy érvényesíti azt a megkérdőjelezhetetlen alapelvet, amely szerint az alapanyagot ott a legkifizetődőbb feldolgozni, ahol azt kibányásztak, előállították, megtermelték. Abban lehetetlen fel nem fedezni a szándékosságot, hogy a 6 esztendeje megdöntött, az iparosításra oly nagy súlyt helyező rendszer Dél-Szlovákiában ezt az alapelvet figyelmen kívül hagyta; a magyarok lakta vidékre sokkal kevesebb élelmiszer-ipari üzemet telepítetlek, mint amennyit a vidék mezőgazdasági termelése indokolt volna. Az államtitkár nyilatkozata szerint rövidesen éreztetni kezdi hatását az önálló Szlovákia iparpolitikája. Mi pedig itt, Délen, türelmetlenül várjuk, amíg kiderül, hogy az állam főhivatalnoka a kiemelten fejlesztendő ipari ágazatok felsorolásakor csak feledékenységből hagyta-e ki a mezőgazdasági feldolgozóipart, vagy pedig szándékosan tette.