Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-24 / 246. szám, kedd

[2404 \ ÚJ SZÓ TANÁCSADÁS 1995. október 21. NEMZETKÖZI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL - NYITRA '95 Klasszikusok árnyai, titkai Keresem a színházat, s e keresés egyre fárasztóbb, egyre csak a majdani lemondás és feladás állapotát közelgeti. Mindig két előadás között létezve várom Thália istennő ritka jelenéseit. Közben a semmi szülte hiány mozgási energiává alakul át, s a helyváltoztatást működtetve visz előadásról előadásra. Most is így volt. Nyitrára Kassáról érkeztem, s már az első nap után világos volt számomra: az ott látott Bánk bán Verebes István rendezésében egyik vitaalap lehetne ezen a fesztiválon. Katona József az évtizedek során színpadon mozgó kőszoborrá változtatott Bánkja önveszélyes értelmiségiként botladozik a színpadon, kvázi a történelemben. - Minő impertinencia! - kiálthatná manapság egy szlovák atyafi, ha mondjuk Svätopluk vezérjük esendő emberi mivoltát rendezné meg valaki a Tátra alatt, az államukat felvirágoztató hérosz helyett. Tudom, hogyne tudnám: ha van a mai szlovák művészeti életnek olyan közege, amit a nemzeti köldöknézés még nem nyomorított meg, akkor a képzőművészet után a színház ilyen. S legfőképpen a nyitrai nemzetközi színházi fesztivál, amelynek létjogosultságát a felsőbbség is kétségbe vonta azzal, hogy a Szlovákiának az utóbbi esztendőkben legpozitívabb nemzetközi sajtóvisszhangot keltő fesztivál költségeinek alig egynegyedét fedezte a Pro Slovakia állami alapból. Ha nincsen a Kaleidoscope elnevezésű európai program, a Pro Helvetia Alapít. vány, az Open Society Fund (a Soros Alapítvány), a Pozsonyi Francia Intézet, a British Council, a Cseh Kulturális Központ és Nyitra városának alapítványai, vállalkozói, akkor nincs fesztivál. Ha még azt is figyelembe veszem, hogy a látott előadások közül a számomra legnagyobb élményt jelentő wroclawi Teatr Polski produkcióját a varsói Stefan Bátory (Báthory István) Alapítvány is támogatta, csak sajnálni tudom, hogy idén nem volt magyar résztvevője ennek a színházi sereglésnek. Az okokat szervezési bizonytalanságokon kívül, bevallva és bevallatlanul is, a pénz hiányában kereshetjük. Bár ha a kiszemelt, Eszenyi Enikő rendezte von Kleist-darabnak otthont adó budapesti Vígszínház igazgatója igazán akarta volna a vendégszereplést, a Heilbronni Katica költséges technikáját is fel lehetett volna állítani... Végeredményében a wroclawiak Platonovja is csorbult a hatalmas nyitrai színpadon, s tapasztalhattam, mennyire mást látott a hatodik sorban ülő néző, mint a tizenhatodikba jegyet váltó. A tér és a színészi játék volt a meghatározója ennek az előadásnak, ahol nem egy Platanov éli erkölcsi szabadosságban fuldokló életét, hanem platonovok egész sora - nők és férfiak lelki közelségben és űrnyi távolságban egymástól. Kik minden ítélkezésük ellenére is önmagukat csodálják a főhősben. Mintha korunk emberének lefojtott indulatai, erkölcsösségnek hazudott romlottságai foglalkoztatnák a színházakat. A prágai Divadlo Komedie társulatának Shakespeare Hamletjét a bizonyosságokban kételkedő Jan Nebeský rendező nem a főhős áldozati bárányként való felmutatásában értelmezte. A nézőre bízta, hogy eldöntse, mennyiben felelős sorsáért, a környezetében beteljesedő tragédiákért maga Hamlet. Különös volt, hogy mintha csak mindvégig a kassai Bánk bán rokonát láttam volna színpadon, természetesen egy egészen más irányú színészi stilizálásban. Szinte vezérfonala volt a Nyitrán látott előadásoknak a klasszikus művek következetes mai interpretációja. Természetesnek tetszett, hogy a Nagyszombati Színházban is ezzel kísérletezett Soňa Ferancová, amikor Csehov Három nővérének állítólag feminista verzióját a férfiak nevetségessé tevésével és a nők uralmának a szexualitásban megnyilvánuló módozataival vizionálta - unalmas bohózatként. Az irodalmi hagyomány modern színpadon történő felmutatásával tűnt ki a martini Sznf Színház a Timrava novellájából írt Paľo Ročka halála című játékkal, amelyben a színpadra alkalmazó és rendező Matúš Ol'ha az ember lelkében tanyázó időtlen állapotokat, a tudatban kivetülő képeket rendezte egybe szinte a halál kiterjedés nélküli pillanatába. Voltak percek, amikor két előadás között a vénasszonyok nyara melegét érezve ültem a valamely ókori agora terét idéző térség padjainak egyikén. Csak a modern kor elferdült ízlését átörökítő nyitrai színház épületének látványát kellett kizárni a képzelgés hátteréből. Olyan ez, mintha némely klaszikus dráma mai értelmezéséből a rendezői gondolatot gyilkoló fegyelmezetlen színészeket kellene kiiktatni. Mindez a lehetetlenséggel határos. Más irányú a kérdés megközelítése, amikor a közép-európai társadalmakban a gondolkodáson uralkodni akaró nemzeti kultúra ortodoxiája ellenében is születő rendezések fölött gondolkodom. Egy, a fesztiválon általam nem látott előadásban a brünni Divadlo Husa na provázku a cseh klasszikus drámaírás egyik szent tehenét, a Mrštík fivérek Maryša című drámáját játszotta, a cseh kritikák szerint a megkövesedett akademizmus ellenében a bálványdöntögetést vállalta fel ez az alternatív társulat. Ezen a ponton kell visszacsatolnom a kassai Bánk bánhoz és Verebes István rendezői gondolatához. Olykor hamis kétségeim támadnak: mennyire szabad ugyanolyan mércét alkalmaznom két magyar színházunk előadásainak értékelésekor, mint amit kritikusként minden produkcióval szemben felállít a magamfajta hivatásos néző? Pedig ebben az órában a Kassai Thália Színház éppen egy klasszikus magyar tragédiával került közel a klasszikusok posztmodern színpadi eszközökkel történő közép-európai értelmezéseihez. Ritka pillanat. Mint ahogy az is, amikor a Komáromi Jókai Színház a zenés szórakoztatás mindenáron való forszírozásával az elüzletiesedő, így többségükben művészi lényegüket elvesztett szlovák, lengyel, német, osztrák, cseh és magyar színházak szintjére süllyed. Már csak arról kell megbizonyosodni, melyik pillanat lesz a mulandóbb. DUSZA ISTVÁN A szerkesztő, avagy a személyiség felszabadulása* Történt egyszer - idestova harminc esztendeje hogy egy tizenhat-tizenhét éves, pelyhedző állú csehszlovákiai magyar siheder verselményeivel kezdte bombázni a lőtávolában levő lapokat. Azok kezdetben visszalőttek, ám egy idő után beletörődötten engedtek a kivédhetetlennek látszó támadássorozatnak, s a pozsonyi Új Ifjúság és Új Szó még önjelölt poétánk egy-egy suta versikéjének a közlését is megkockáztatta, hátha ettől hevülő fiatalemberünk megnyugszik. Mi több, ez utóbbi még azt sem átallotta, hogy tovább küldte suhancunkat - az Irodalmi Szemléhez -, mondván, hogy alkotásai már a csehszlovákiai magyar kisebbségi irodalmi Parnasszus bevételére is alkalmasak. Több se kellett öntudatos poétaönjelöltünknek, s összekapott hirtelen vagy fél mázsányit legfrissebb műveiből, s rohant velük a postára. A válaszra nem kellett sokat várnia, amelynek már az első mondata így hangzott: „Az Új Szónak, sajnos, nincs igaza..." Aztán volt még néhány további mondat is a szóban forgó levélben a tekintélyes irodalmi lap morózus szerkesztőjétől, ám fiatalemberünk elhomályosult (vagy vérbe borult? - ezt ma már nem tudni) szemmel az egészből csak annyit látott, hogy fél mázsányi görcsös akarásában egy képecske azért található, amely halványan mégiscsak a költészetre emlékeztet. Mondanom sem kell, hogy megtépázott önérzetű költőtanoncunknakezek után két választása maradt: vagy sürgősen sarokba vágja versíró pennáját, és felcsap mondjuk hajószakácsnak, vagy a főbe kólintó levél után összekapja magát, annyira, hogy nemzedéktársai nevében egyszer majd ő köszönthesse hatvanadk születésnapján a levél íróját. A történethez még annyi tartozik, hogy azóta már se suhanc, se Csehszlovákia, csak a szerkesztő maradt, olyannyira, hogy most is itt ül köztünk, nekünk pedig megadatott a megtiszteltetés, hogy a barátai lehetünk, s valóban a hatvanadik születésnapján köszönthetjük őt. Mert hiszen, gondolom, az előbbiekből kiderült, hogy példázatom mogorva szerkesztője Tőzsér Árpád volt, az egykori meghökkent legényke pedig már majd másfél évtizeddel idősebb, mint amennyi annak idején a szerkesztő volt. De a történet az elkezdett nyomon akártovább is folytatható. Vagyis tovább beszéltethető Tőzsér Árpádnak, napjaink egyik egyértelműen legjelesebb magyar költőjének, esszéírójának, kritikusának, műfordítójának a szerkesztői arcélével, habitusával, magatartásával kapcsolatban. Mert Tőzsér - s ez az előzőektől eltérően a legtöbbek számára már kevésbé nyilvánvaló szerkesztőnek is kiváló, redaktorként is a példa- és mintaadók között a helye. Annál is inkább, mivel a magyar irodalmi közfelfogás, illetve irodalomtörténeti értékelések nem sok babért tartalékolnak az irodalmilap-szerkesztőknek, s meg kell mondani, lapcsinálóink közül kevesen is tudták ezt a mesterséget a kiegészítő (vagy pót-) cselekvés, netán pénzkereső tevékenység szintjéről elmozdítani, életművük elválaszthatatlan részévé szervesíteni, önálló értékteremtő és értékorientáló diszciplínaként felmutatni. Nemrég, amikor mai magyar költőkkel készítettem interjúsorozatot az Új Forrásnak a versről, pályájuk alakulásáról, velem egykorú, illetve nálam fiatalabb kollégáim, barátaim egybecsengő panasza volt, hogy mennyire hiányolták indulásuk környékéről, a magyar irodalmi közéletből a határozott, ám mégis állandóan alakulni és változni kész, az autonóm személyiségű, ám a másik autonomitását is teljes tiszteletben tartó, az irodalomfejlődés egészét - s nem csoportérdekeket - célzó, távlatos koncepcióval rendelkező, alkotóként és morálisan egyaránt hiteles, minden szempontból karakteres szerkesztői egyéniségeket. Nos elmondtam már többször (...) törleszthettem adósságom a sorsnak, hogy már rögtön a legelején - pelyhedző állú, önhitt kis figuraként - olyan szerkesztő útjába vetett, mint amilyen Tőzsér Árpád, Mit lehetett (s bizonyára le hetne ma is) tőle tanulni? Mindenekelőtt figyelmet: önmagammal (és másokkal) szembeni szigorúságot. Tartást: belső tartást és kifelé megnyilvánulót. Következetességet és eltökéltséget az önépítésben; az állandó továbblépés, megújulás egyetlen pillanatra sem szűnő igényét. Ökonómiát: a szavak, fogalmak, jelentések, gondolatok helyi értékét, illetve tágabb összefüggésekben való beágyazottságának felismerését. Eszességet, feszültséget, a szószátyárság kerülését, azt, hogy mennyi a még elég, és mennyi a már sok. Hogy létezik pozitív ambivalencia, hogy a világ ellentéteiben egy és igaz. De azt is Tőzsér Árpádtól - s rajta kívül még Koncsol Lászlótól - lehetett három évtizeddel ezelőtt, csehszlovákiai magyar környezetben - s e kettő a legkevésbé sem elhanyagolható tényező - nemzedékemnek megtanulnia, hogy helyi és egyetemes csakis összefonódottságukban, kétirányúságukban s az állandósult, illetve az állandósulni képes értékek általi megvilágításban létezhetnek - hozzátéve, hogy adott esetben ilyen állandósult érték lehet az új akarása, a változó és változtatható keresése, előhívása is, s ő figyelmeztetett - nem utolsósorban saját költészetének meggyőző példájával - arra, hogy „modernnek lenni mindenestül" csakis a hagyományos biztos birtoklásával lehet, hogy az irodalom, a művészet, a világ belülről, önmagából is megújulhat, s csakis önmagaként létezhet. De nem szükséges e felsorolást tovább folytatnom. Ennyiből is látható, a felsorolt jegyek Tőzsér Árpád verseiből ugyanúgy kiolvashatók, mint esszéiből, kritikáiból, tanulmányaiból, ami életműve egységét, belső kohéziós erejét, illetve tudatos épülését-építését bizonyítja. A lap- és könyvszerkesztő, illetve irodalomszervező Tőzsér Árpád életműve egyenértékű a költészetével, esszé- és kritikaírói teljesítményével. S itt most ezt nem azért mondom, mert pályám elején, illetve nemzedékem indulásánál ő áll, amiért meg is kapta annak idején a brezsnyevi-husáki posztsztálinista restauráció csehszlovákiai megkapaszkodásának kezdetén - a magáét, mondván, hogy arctalanná tesz bennünket, a maga képére formáz minket. Valójában azonban ennek épp az ellenkezője történt. Egy minden tekintetben személyiségellenes, az egyénit a leghalványabb megnyilatkozásakor is uniformizálni kívánó kurzus feltörésekor éppen hogy személyiségünk fölszabadításában segédkezett, saját arcunk-hangunk kimunkálására és minden körülmények közti vállalására buzdított bennünket. Az viszont tény, hogy már legelső fellépésétől kezdve ő maga ugyanabba az irányba tart, s mivel ez az irány egy egész irodalomrész szempontjából távlatosnak látszott, s egyfelől a személyiség fölfedezése, fölszabadulása nem sokkal az ötvenes évek elhúzódó sematizmusa után voltunk -, másfelől a szóban forgó kisebbségi irodalom irodalmibbá és világra nyitottá válása felé mutatott, az is tény, hogy Tőzsér mellett s után már a csehszlovákiai magyar irodalomban sem lehetett úgy írni, mint azelőtt. Ha nem túlzás, hogy a 20. századi orosz próza Gogol köpenyéből bújt ki, az sem az, hogy a hetvenes-nyolcvanaskilencvenes évek (csehszlovákiai magyar irodalma kicsit olyan is, amilyennek Tőzsér Árpád akarta, hogy legyen. S a negyedszázada halott Fábry Zoltán helyét ilyen értelemben ő vette át, miközben a csehszlovákiai magyar irodalom-felfogásnak és -értelmezésnek egy, a Fábryénál esztétikailag korszerűbb és érvényesebb, szemléletileg hitelesebb és távlatosabb s egy tágabb összfüggés- és viszonyrendszerben is működtethető változatát, modelljét alkotta meg. S amióta két-három esztendeje - hosszabb kitérő után - Tőzsér Árpádnak újból van lapja, s újból az, ahol idestova három évtizede megismertem őt, egyre világosabb, hogy az Irodalmi Szemlét sem a hagyományos értelemben vett nemzeti kisebbségi irodalmi folyóiratként, hanem a magyar irodalmilap-struktúra egészébe betagozódó - bár kisebbségi terepen lassan teljesen ellehetetlenülő körülmények között készülő -, az egészből kiinduló s az egészet tükrözni/alakítani kívánó rangos irodalmi fórumként szerkeszti. Nem nehéz ugyanis észrevenni, hogy a mai magyar irodalmi folyóiratok jobbjai - nem sok hazai mellett épp a határon túl készülők. Mint az Irodalmi Szemle is, melynek élén a magyar irodalmilap-csinálás kevés jelentős alakjának egyike, Tőzsér Árpád áll. TÓTH LÁSZLÓ * Elhangzott Budapesten, a költő 60. születésnapja alkalmából a Magyar írószövetség székházában tartott ünnepi összejövetelen. Bóvli helyett kézművestermékek A füleki Varga Norbert a hetvenes évek vége felé, tizenegy évesen jelentkezett a fülekpüspöki Palóc táncegyüttesbe. Jól érezte ott magát: zene szólt, néptáncokat tanult, s ez a környezeti hatás később is meghatározta az érdeklődési körét. Népzenei felvételeket vásárolt, népzenét gyűjtött és gyűjt, táncházakba jár... - Nem voltam botfülű gyerekkoromban sem - mondja Norbert -, három év után mégis otthagytam a zeneiskolát. Szüleim tangóharmonikára írattak be, de sehogy sem sikerült megbarátkozni a hangszerrel. Tényleg nem a tanárokon múlott, ők mindent megtettek. Szerintem a hiba a zeneoktatásunkban van: a gyerekre rákényszeríti a hangszert, ahelyett, hogy megkedveltetné vele. Ennek „köszönhetően" hosszú ideig semmilyen hangszert nem vettem a kezembe. Ellenszenvet éreztem mindenféle hangszer iránt. Egyszer, népzenegyűjtésünk során kezembe akadt a furulya. Megtetszett, megtanultam rajta játszani. A furulyában megtaláltam azt a szépséget, amit a zeneiskolában, illetve az alapiskola zeneóráin kellett volna megtalálni. Varga Norbert évek óta járja a falvakat, gyűjti a népzenét, a feledésbe merülő népdalokat. Útjai során sokféle emberrel találkozik. Főleg a pásztoroknál tapasztalta, hogy kézművességgel foglalkoznak. Készítenek díszes hangszereket, különböző pásztorkodási kellékeket, mások teknőt vájnak, cserepet égetnek, az asszonyok szőnek... Egy kézműves barátjával vásároltak a termékekből, aztán továbbadták. Az üzlet, kicsiben, elindult. Nemrégiben elhatározták, hogy kiszélesítik a tevékenységüket, és kézművesekkel szerződéseket kötve, vállalják a termékek forgalmazását. - Nem nyitunk üzletet folytatja a fiatalember hanem, mint Magyarországon tapasztaltuk, kirakodóvásárokra járunk. Több ezer koronát költöttünk kézművester. mékekre; a napokban hivatalosan megkezdhettük a tevékenykedést. Határon túli kapcsolatokat is tervezünk; szeretnénk Magyarországra átvinni azokat a termékeket, amelyekkel ott nem foglalkoznak. Gondolok itt például a fujarára. Szlovákiába pedig a nálunk nem készített magyarországi kézművestermékeket szándékozunk behozni. Gyakran járok népművészeti fesztiválra, Magyarországra, s ott tapasztaltam, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik az igazi népművészeti értékek iránt. A bóvlivásárlás „divatjamúlt", a városi lakosság is inkább vesz drágább, népművészeti értékű vásárfiát, mint valamilyen olcsó tucatterméket. Szerintem hamarosan nálunk is így lesz: az emberek felfedezik az egyedi értékek szépségét. Ezért bízom abban, hogy a vállalkozásunk nem lesz hiábavaló. Varga Norbert beszédéből kitűnt, hogy másban is bíznak. Abban, hogy a kézművesség bizonyos mértékig ismét fellendül. A fúró-faragó embernek nincs ideje, sem bátorsága ahhoz, hogy házaljon a termékeivel. Készít néhány darabot, de amikor látja, hogy otthon és a barátainál van belőle elegendő, kicsit kedvét szegi a terméke iránti érdektelenség. Részben ezért halnak ki régi sikeres kézművesszak(A szerző felvétele) mák, mert azok képviselői kevés sikerélményben részesülnek. Sok esetben nem a pénz a legnagyobb ösztönzőerő az ilyen megszállott embernél, hanem az, hogy látja, kelendő az általa készített áru. (farkas) Képzőművészeti szalon Ezzel a címmel nyílt kiállítás a múlt hét közepén a kékkői Vármúzeum hangulatos kápolnájában. A nagykürtösi Regionális Kulturális Központ a járás területén élő és alkotó amatőr képzőművészeknek biztosított ezzel bemutatkozási lehetőséget. Olajfestmények, grafikák, tusrajzok, karikatúrák találhatók a kiállítás anyagában. A nyolc kiállító között van Richard Rigó, aki az utóbbi három évben önálló kiállításokkal mutatkozott be Franciaországban, a figurális kompozícióval figyelmet érdemlő Tóth Robo, továbbá Telek Pál, akinek Pozsonyban és Prágában is volt már kiállítása, vagy a mélynyomású grafikával dolgozó Dušan Gálik. A kiállítás kedves színfoltját alkotják Bohumil Schovanec karikatúrái. (bodzsár)