Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-24 / 246. szám, kedd

1995. október 24. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó JĽÍ Az önvédelem erősebb lehet mint a támadás A lap munkatársa Jaroslav Ivor kandidátus vezérőrnaggyal, a rendőrakadémia büntetőjogi tanszékének vezetőjével beszélgetett. • Tábornok'úr, mit jelent az önvédelem? - Az önvédelem lényege, ahogy arról a Büntető Perrendtartás 13. paragrafusa rendelkezik, olyan tett, ami egyébként büntetendő cselekedetnek számít, amely a támadó ellen irányul. Az önvédelem alkalmazható az élet, a testi épség, a szabadság, a vagyon, a becsület elleni támadásokkor. • Hogyan végződött annak a férfinak az esete, aki 1990-ben egy összetűzés alkalmával néhány romát agyonlőtt? - 1990 szeptemberében a Lévai járásban egy 38 éves férfi puskájával négy romát megölt, egyet pedig súlyosan megsebesített. A romák előtte behatoltak az udvarára, a szüleire és a férfira támadtak. A bíróság végül is felmentette a vádlottat, mivel bebizonyosodott, hogy az első halálos lövés önvédelem volt, míg a többit a felfokozott idegállapotnak köszönhetően nem beszámítható állapotban adta le. A Büntető Perrendtartás 1994. októberi módosítása az önvédelem fogalmának módosítását is maga után vonta. Eszerint a védekezésnek olyan erősnek kell lennie, hogy a támadást kivédje, tehát erősebb lehet mint a támadás, azonban nem lehet egyértelműen túlzott. Ilyennek számít például, ha valaki egy biciklitolvajt lopás közben megölné. Milan Piovarči, Národná obroda Az energiaár-emelést kompenzálni kellene A kormány a 16. ülésén elfogadta a gazdaságpolitikáról szóló memorandumot. A memorandum megállapítja, hogy a lakossági fogyasztásra szánt gáz, hő- és villamos energia nem fedi az előállítási költségeket. A kormány ezért 1995 végéig legkevesebb 10 százalékkal emeli a gáz- és a villamos energia árát. A DSZM szeptemberi nagygyűlésén azonban Mečiar kormányfő megígérte, hogy az idén nem lesz energiaáremelés. Jövőre az elemzések szerint viszont 20 százalékos áremelés van kilátásban, ami háztartásonként havi 150 koronányi többletkiadással járna. Az áremelések hatását a szociálisan veszélyeztetett háztartások számára kompenzációkkal mérséklik. SME Nincs újabb AIDS-fertőzött Besztercebányán immár második hete olyan hírek terjednek, hogy a város Roosevelt kórházában különös körülmények folytán egy újabb HIV-pozitív személyt, azaz AIDS-fertőzöttet találtak, aki vértranszfúzió során fertőződött meg. Imrich Beer doktort, a fertőző osztály főorvosát kérdeztük, vajon valóban került-e az osztályukra egy HIV-pozitív páciens. - Valamit hallottam az ügyről, viszont eddig senki sem jelentkezett nálunk. Viszont két héttel ezelőtt Privigyén találtak ilyen pácienst. A transzfúziós-hematológiai osztályon nem tudták megerősíteni azt a hírt, hogy transzfúzió során valaki is megfertőződött volna. Eva Lauková, Pravda Részeg fejjel gyilkoltak A Pozsonyi Kerületi Bíróság a napokban két fiatalember ellen emelt vádat brutális tett elkövetése miatt. Az egyik a 19 éves Jozef G. madunicei (Nagyszombati járás) lakos, aki néhány héttel ezelőtt a helyi búcsúban reggeltől poharazgatott, keverte a bort a sörrel, s azt a pálinkával, ráadásul még kábítószerrel is „fűszerezte" az élvezetet. Nem csoda, hogy alig tud visszaemlékezni szörnyű tettére. A végigivott nap éjjelén betért az egyik családi házba, ahol rátámadt egy 74 éves özvegyasszonyra. A nőt a heverőre lökte, és az asztalon heverő késsel ötször mellkasba szúrta. A gyilkosság után visszatért a búcsúi mulatságba, ahol folytatta az ivást. Garamszöllősön (Lévai járás) családi háza udvarán pedig egy 82 éves nő holttestére bukkantak. Mint kiderült, vele is egy részeg fiatalember végzett. Az alig 18 éves fiú több mint egyméteres vasrúddal támadt rá az asszonyra, többször megütötte őt, majd átszakította a gégéjét. A gyilkosság után a tettes hazament aludni. Mindkét esetben az a megdöbbentő, hogy a részeg falusi fiúk milyen brutalitással végeztek áldozatukkal. Az egyik esetben ráadásul az áldozat és a tettes jól ismerte egymást, a fiú járt az idős hölgyhöz segédkezni. vd, Nový Čas Mise keserű szájízzel Vasárnap immár megtör- az, aki a Nyitra-alsóvárosi tént Nyitrán az oly sokat em- plébánia papja is. Mivel a legetett Prohászka emlék- Szent Mihály templom is tábla felavatása. Talán mon- „hozzá tartozik", nem tehette danom sem kell, hogy a kör- meg, hogy éppoly elegánsan nyékbeli magyar hívek nagy „kimarad az eseményekből", örömmel készültek erre az al- mint feljebbvalói. Tisztessékalomra, hiszen hosszú évek gesen meg is vendégelte az óta ez volt Nyitrán az első ma- összegyűlt magyar papokat, gyar ünnep. Az örömbe mégis Igaz, a plébánia folyosóján cseppent némi üröm - ami- zsémbeskedő szakácsnő panek bizony több előrelátással, naszáradata már nem hallatjóérzéssel és szervezői tehet- szőtt a vendégasztalhoz. Az s éggel elejét lehetett volna akkurátus asszonyság kerekvenni. perec kijelentette Daško pléKis híján ötszáz hívő gyűlt bános úrnak, hogy ő többet össze a Szent Mihály temp- Hyen hordának nem főz, de lom előtti domboldalon, hogy még templomba sem megy, tisztelegjen a neves püspök h

a Hyen magyar akciókat emléke előtt. Kilencvenkilenc megengednek Nyitrán. Ezt százalékban magyarok vol- már csak a folyosón kívántak, ezt talán kár is hangsú- csiskodó újságíró iátta, mint lyoznom. Mivel a misét a győri ahogy azt is, hogy Győr memegyéspüspök celebrálta, az gyéspüspöke csak kocsiból összegyűltek azt hitték, hogy és kívülről szemlélhette a magyar misére jöttek. Kapott nyitrai várat és a püspöki pais mindenki rögtön az elején lotát. Akik bent „pihentek" egy papírlapot a miseénekek nem voltak kíváncsiak sem szövegével és sorrendjével, rá, sem Prohászkára. Még Aztán a kántor rázendített - szép, hogy eljöhetett és megés az éneklés elmaradt. Isten engedték, hogy misézzen, muzsikus szolgája sem az még szép, hogy a misét ezútábécét, sem a kottát nem is- tal nem zavarta meg senki, merte magyarul, ennélfogva a Annál inkább kijutott a mélyKezdődik az ének kezdetű mi- nemzeti megnyilvánulásból seéneket sem tudta. Énekelt magának a győri püspök úrő szegény szlovákul, de csak nak - még szerencse, hogy egyedül, mert azokat az éne- nem értette. A vacsora után keket meg a hívek gyülekeze- odajött egy hatvan év körüli te nem tudta. Tíz-húsz gyerek nő és kezdte Istent emlegetsegített csak neki, akik a nyit- ni, mondván (vagy inkább orrai Szent Górázd Alapiskolá- dítván) meddig tűri még sz/oból jöttek. így bukdácsoltak el vák földön ezt a hitvány, jöttkörülbelül a mise közepéig, ment magyar népet Meg amikor a győri vendégek kö- hogy Tisót és Hlinkát, akik zül valaki megelégelte ezt a pedig jobban megérdemeliehetetlen helyzetet és odaült nék, miért nem lehet így megaz orgonához. ünnepelni. Szó volt még a DuAmúgy a misével nem lett n

a Pótjáról, ázsiai fajvolna baj. Mondták magyarul ta

r°>' C

l"

lml e

s. Metódról es a is szlovákul is - ahogy az il- Zobo

r hegyerol is, aminek lem meg a tapintat megkíván- rank kellett votna omla

m• A

z' ta. Azt már csak az akadékos- ta

n' amlko

r észrevette a puskodók jegyezték meg, hogy P

ok u

r nyakaban a keresztet, sajnos szlovákul is magyar azzal adott nyomatékot a szapapok és ministránsok mond- v

a!

na

k' h

o& J

o

t megcibalta. ták. Mert a nyitrai püspök Ket kl

sP

aP fekezte ot uraktól úgy tűnik sem a jóér- am

iŠ a. P

ü

sP°

k ur beült a k

0" zés, sem a tapintat, sem Pro- csiba es csak e

n^

r

t Jegyzett hászka emléke, de még az m

eŠ halkan

: •• Bolondok minerkölcsi kötelesség sem kí- denho

1 vannak. Es minden vánta meg, hogy részt vegye- egyházközösség ereje abban nek ezen az ünnepségen. r

eJ

li

k' mennyi ilyet bír elviselMerthogy délig bérmáltak, ni." Hat ezert a keserű szájíz, aztán meg a fáradalmaikat M

eŠ azér

t' mert a

z esetnek pihenték ki. Szóról szóra ez nem volt szlovák tan

úJ

a és volt a nyitrai püspöki hivatal hltel

e' meg orvoslasa sem vezetőjének, Jozef Daškónak les

z• Marad sová

ny v

i^

as

z~ a válasza. A szentmisén kii- ként a

z- m

i ilyenformán lönben csak egyetlenegy ma

r nagyon erősek vaszlovák pap vett részt. Törté- gyünk... netesen éppen Jozef Daško volt Vrabec Mária J PARLAMENTI LEVÉL ' A vízlépcső Hr^ j| terhes jövője | Három év telt el azóta, hogy Július Bpifr,- ui

ák

JÉM Binder, kihasználva a politikában kiaI #1 patthelyzetet, elrekesztette a ľ ÄgL^JP • Duna medrét és minden kockázat el[ HWBBK^P

I lenére üzembe helyezte a bősi víz Három év telt el azóta, hogy azok, akik a szlovák és a magyar nép között kirobbantották az évszázad egyik legnagyobb konfliktusát, a nemzetközi bíróságra hivatkozva igyekeznek kibújni a felelősség alól. Pedig Hága miatt egyik oldal sem aludhat nyugodtan. A magyar fél azért, mert a vízlépcső működésének hároméves tapasztalatai eddig cáfolják az 1977-es szerződés felmondásának alapvető indítékát, az elkerülhetetlen ökológiai katasztrófa tényét. Más szóval jelenleg nehezen bizonyítható, hogy az ökológiai katasztrófát semmifele optimalizációval sem akadályozhatták volna meg. A szlovák oldal viszont nehezen forgatja ki az.t az. esetleges magyar érvelést, hogy a szerződésben javasolt megoldás veszélytelen volt, illetve bizonyítja be, hogy valóban mindent megtett a kompromisszum megtalálásáért. Emiatt valószínűsíthető, hogy a hágai bíróság egyik felnek sem ad majd egyértelműen igazat. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés, ha utána úgyis a közös megoldást keresés marad csak, érdemes-e tovább rontani a két ország hírnevét és a perköltségre elkölteni fejenként kétmilliárd koronát,. A mindkét ország számára előnyösebb, peren kívüli megegyezés esélyeit alapvetően befolyásolják az időközben bekövetkezett változások. Magyarországon a választások után egyértelműen megváltozott a kormány hozzáállása és ma már senki sem vonhatja kétségbe az, onnét érkező küldöttségek megegyezési készségét. Szavakban hasonló a helyzet a szlovák oldalon is és talán megvan az esély arra, hogy ezt tettek is követik. A vízlépcső ugyanis azon kívül, hogy áramot termel, 1992. január elseje után elvesztette kiemelt politikai szerepét. A tárgyalások már megkezdődtek, de a szakértőknek nem lesz könnyű dolguk. Főként az elmúlt öt év során kialakult kölcsönös bizalmatlanság leküzdése jelent majd nagy gondot. Annak idején például Josef Vavroušek megdöbbenve tapasztalta, hogy a szemben ülő szlovákokból miként igyekszik a tárgyalások megfeneklésében érdekelt néhány magyar kollégája a nemzeti büszkeségükre mért övön aluli csapásokkal kiölni a megegyezési készség ébredező csíráit. Márpedig a szlovák küldöttség évek óta lényegében változatlan összetételben tárgyal. A bizalmatlanság miatt csak akkor hozható tető alá egy elfogadható megegyezés, ha tárgyalási taktikáját egyik fél sem rendeli alá a hágai pozíciók védelmének. így például amennyiben bebizonyosodik, hogy a Szap és Párkány közti hajózási problémák csak duzzasztással oldhatók meg, ki kell mondani: igenis, azon a környéken szükség van egy gátra. A bősi vízlépcsővel párhuzamos Duna-mederrel kapcsolatban pedig végre elő kell venni az archívumokból a szakmailag megalapozott tanulmányokat és előítéletektől mentesen rendezni a kérdést. Sok függ a kompenzációs igényektől is. Mert Július Binder egyszer a kompromisszumkészségét hangoztatja, máskor viszont 8, sőt 15 milliárdos kárról beszél. A magyar küldöttségtől viszont senki sem várhatja el, hogy peren kívüli megegyezés címén teljes vereséggel térjen haza. Egy ilyen viselkedés esetén ugyanott leszünk mint a kilencvenes évek elején, amikor a tárgyalások üveges szemmel egymásra bámuló alibisták mellébeszéléséből álltak, akik viszont később a sajtónak könnyek közt bizonygatták, mennyire szívükön viselik a Duna ügyét. A peren kívüli megegyezés azért is fontos volna, hogy véget érjen az az állapot, amikor a vízlépcső ürügyén az abban érdekeltek mindkét országban újabb és újabb generációkba nevelik belé a másik nemzet iránti gyűlöletet. SZÁLKA ÉS GERENDA Í Mintha már örülni sem tudnánk Közel háromszázan álltunk a S7.enc főutcáján lévő parkban. Nagy János éppen felavatott Szenczi Molnár Albert-szobrát nézve mindegyre azok a történések jártak a tejemben, amelyekkel a kisváros elöljárói minden tolerancia-szólamaik ellenére is borsot törtek a szobrot állító magyarok orra alá. Történt ugyanis, hogy az építészeti arányok betartásával megtervezett posztamenst valamely helyi nagyokosok magasnak találták. Ezért kötelezték a szobor állítóit, hogy igen rövid idő alatt egy másik talapzatot emeljenek. Emeljenek? Hm, a mostani talapzat elkészítését inkább süllyesztésnek kellene mondani. Az igazat megvallva valamilyen belső egyéni perspektíva létezése bennem mindig rokonszenvet keltett a járókelők szintjén elhelyezett szobrok iránt. Ettől borzongok meg mindig, ha József Attila Varga lmre-alkotta rakodóparti szobránál kószálok Budapesten. Meg egyébként is, A Dunánál bármely verssorával látványban érintkező városi táj, s maga a Duna is Pozsonynál, József Attilát juttatja eszembe. Még azt sem tagadom, hogy nekem a nyárvégi dinnyeszüretek is felidézik, „hogy úszik el a dinnyehéj" és ma is intő, „hogy fecseg a felszín, hallgat a mély"... Talán egyszer padok lesznek a szenei parkban, s idő is, hogy azokon ülve zsoltáros Albertus mester szavait mormolják a békés lelkű utódok. Az avatáson a mosonmagyaróvári kórus zengte az énekelt fohászt, s felhőtlennek éreztem volna örömömet, ha nem szerzek tudomást az előzményekről. Mostanság több esetben is lenne oka annak, hogy kedvünket szegjék, ha egy-egy dolgot sikerre visznek magyarjaink. Ne hagyjuk! Nem tudom, kinek tűnt fel még, hogy szellemi gyarapodásaink egész sora hordoz, igen erőteljesen képzőművészeti és építőművészeti jelleget. Az új ajnácskői római katolikus templom, a zsitvatoroki béke emlékhelye, Tompa Mihály szobra Rimaszombatban, Márai Sándor és Baróti Szabó Dávid emléktáblái Kassán, a hetényi Lilla Galéria, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria és az Akadémiai Könyvesház, de a magyarok lakta falvak valamennyi mostanában felállított vagy felújított háborús emlékművei is ezt az állításomat bizonyítják. Mégis fellengzősségnek tetszhetne arról beszélni, mennyire része mindennapjainknak a vizuális kultúránkat formáló képzőművészet. Történik ugyanis, hogy manapság egyre kevesebben vásárolnak képzőművészeti alkotást otthonukba. Érthető dolog ez. azoknál, kiknek a mindennapi betevő falaira is be kell osztaniuk jövedelmüket. Az sem cáfolható, hogy sokak képiség utáni vágyát a tévébeli klippek, rémfilmek és rajzfilmek elégítik ki. Az a tény azonban, hogy a múlt hét szombatján Komáromban megnyitott Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága tagsági kiállításának megnyitója nem rendkívülien fontos eseményként jelent meg a köztudatban, sok távolmaradót elgondolkoztathat. Bármilyen anyagi nehézségekkel, belső véleménykülönbségekkel és nézeteltérésekkel is küzd ez a társulás, öt év elteltével most újra prezentálta mindazt, amit tagjai a kiállítás zsűrije elé terjesztettek. A zsűri válogatott és döntött, mely alkotások kerülnek közönség elé. Ebből adódóan született néhány sértődés, harag és neheztelés. Továbbra is tisztázatlan maradi az autodidakta és a hivatására képzett művész közötti azonosság illetve különbség. Engem azonban leginkább a gyér érdeklődés és néhány művész elbizonytalanító távolmaradása foglalkoztatott. Meg az a kezdetben titkolt, majd kényszerűen bevallott lelkiismeretfurdalás bennem, aminek kiváltója a szlovákiai magyar képzőművészet történései iránt szinte teljesen közömbös magyar sajtóban betöltött, azaz nem betöltött szerepem volt. Mások meg előbb vetnek papírra sorokat vagy mondanak dicshimnuszokat a rádió magyar adásában másodrangú tárlatokról, mintsem kritizálnák a nem mindig kiemelkedő szlovákiai magyar képzőművészeti alkotásokat. Aligha tévedek, amikor azt állítom, hogy a közönség kiállításokról való elmaradásának az oka a magyar sajtó hallgatásában és totális átpolitizálódásában kereshető. Vannak ugyanis folytatódó irányzatú életművek, változnak festői stílusok, születnek teljesen új grafikai eljárások, készülnek valamely alkotói pálya vargabetűit jelentő művek, szerencsére az alkotó szellem extravaganciájának is tere van. A közönség viszont éppen a kiállításkritika, mint zsurnalisztikái műfaj, teljes hiánya miatt nem érti a dolgokat, s szép lassan elmaradozik a kiállítótermekből. Tetszhet úgy, hogy olykor mások mindannyiunkét, most meg magam rontom el saját örömünket. Minden távolmaradó néző és műgyűjtő keltette hiányérzet ellenére is örülhetünk a köztereinken szaporodó szobrok, a magyar kulturális és lelki életet gazdagító épületek láttán. Valamennyi minket erősít, minket igazol.