Új Szó, 1995. szeptember (48. évfolyam, 203-226. szám)

1995-09-08 / 208. szám, péntek

6 | ÚJSZÓ PUBLICISZTIKA 1995. szeptember 8. TQRNALJA

I BENTLAK

ASOS NEVELQINTEZET Akik nyáron is fáznak A tavalyi év elején nevezték át a tornaijai gyermek- és ifjúsági nevelőintézetet redukációs otthonná, így azóta ezen a néven működik ez a 21 éve létező bentlakásos intézmény Tornaija központjában. 14-18 éves korú, többnyire valamilyen bűncselekményt elkövető fiúk kerülnek ide. Az itt töltött évek alatt, a szlovák nyelvű szakoktatás során lehetőségük van elsajátítani a mezőgazdaságigépszerelő, a fémmegmunkáló szakmát. Az intézetbe az ország egész területéről érkeznek fiatalok. Az otthon az elmúlt tanévben hat tizenkét fős csoporttal működött. A pedagógusok a tanév végén döntik el, ki mehet nyáron szabadságra, kit engednek haza, vagy olyan rokonhoz, ismerőshöz, aki fogadni tudja erre az időre a fiúkat. „Már alig vágyódom haza. Sok éven át jártam a különféle intézeteket, és már nem is emlékszem arra, hogy milyen az otthon. Turócszentmártonból vagyok, egy éve voltam ott utoljára. Nekem nem a legrosszabb itt, mert már jól ismernek. A nevelőkkel is kijövök, egészen jó emberek. Egyedül nekem van szabad kilépőm. Bent sincs gondom, mert erősebb vagyok a többieknél. Ők néha összeverekednek, de én már ebbe nem megyek bele. Mezőgazdasági gépek szerelőjének tanulok, de szeretném megszerezni a gépjárművezetőijogosítványt is, mert ha innen kikerülök, hivatásos gépkocsivezető akarok lenni. Most nyáron nem mehettem haza, mert a mártoni gondnoknőm ebbe nem egyezett bele. Az anyámmal nem tartom a kapcsolatot, az apámmal igen, de az utóbbi időben már nem írunk egymásnak - mondja M. R. M. R. elmúlt már tizennyolc éves, így koránál, fejjettségénél fogva is kilóg a sorból. És a másfél félévtized alatt már megtanulta, hogyan lehet a „felszínen" maradni egy ilyen közösségben. A nevelőktől őt kapom beszélgetőtársnak - mondják, ő a legjobb, vele lehet beszélni. De én kíváncsi vagyok a rosszabbakra vagy a legrosszabbakra is, így kérem, hogy jöhessen be hozzám azok közül is valaki. Készségesen leül mellém a kassai B. P. és a nagysurányi Z. H. Már bezárnánk az ajtót, de a bártfai V. B. is arra kér, fogadjam őt is magunk közé. Megtesszük, s a három 16 éves sráccal négyesben folytatjuk az előbb befejezett foci és zuhanyozás után, a csendes nyári délutánon a beszélgetést. Amint megtudom, a fiúkat két napja hozták vissza az intézetbe. Néhány hete - szökésük után -, az ország különböző pontjai felé vették az irányt. A legtovább másfél hónapig -, a bártfai fiú volt távol. A rendőrség is kereste, de otthon rejtőzve sikerült előlük elmenekülnie. Beszélgetésünk során ő a legszűkszavúbb, legérzékenyebb. Könnyes szemekkel, elcsukló hangon szól közbe olykorolykor: - Az alatt a négy év alatt, mióta intézetben vagyok, már nagyon sokat megéltem és ebből elegem van. Levelezek a szüleimmel, a barátnőmmel s nagyon hiányoznak nekem. Azért is szöktem el, mert honvágyam volt. Ha kikerülök innen, meg akarok nősülni és dolgozni fogok. A másik két srác oldottabb, minden feszélyezettség nélkül mesélik történetüket - bár a mély, egykedvű szomorúságot végig ott látom tekintetükben: - Öt éves korom óta gyermekotthonban voltam - mondja a kassai Bohuš. Egy időben kerestem a szüleimet, fel akartam velük venni a kapcsolatot, de egy jó ideje már lemondtam erről. Szeretek sportolni. A sajógömöri serdülőknél játszom is a bajnokságban. Nem tudom pontosan, mit teszek, ha kikerülök innen. Egy-két évig biztos lakhatok majd az unokanővéremnél is, aztán dolgozni is kellene s majd meglátjuk. Zorán is focista. Együtt járnak a szomszéd község focicsapatába játszani: - Sok marhaságot csináltam már én eddig, ezért kerültem intézetbe. Volt, hogy rámfogták, hogy felgyújtottam egy gyermekotthont is. Tízéves koromtól vagyok ilyen helyen. Néha igyekszem jól viselkedni, hogy elengedjenek - mondjuk karácsonyra, de sajnos a gondnoknőm sokszor igazságtalan velem szemben. A legjobban a nagyapám és a nagymamám hiányzik. Apámnál 14 éves koromban voltam, de nem tudtunk kijönni. Szlovákia-szerte a tornaijaihoz hasonló öt fiúintézmény működik. Ezeknek két típusa van: a könnyebb eseteket gondozó ún. intézeti neveléssel foglalkozó és a súlyosabbakra létesített védő intézet. Az utóbbiból való bármiféle távozáshoz csak a bíróság adhat engedélyt. Tornaiján e különbözőképpen kezelendő intézménytípus egy otthonon belül jelenik meg, tehát itt megtalálhatóak a fiatalkori bűnözés egyszerűbb, de súlyosabb esetei is. A nyáron is működő nevelőotthonban tizenhét nappali és éjszakai nevelő dolgozik. Nagyon sok múlik rajtuk. Hozzáállásukon, emberségükön. Az elesettekhez való viszonyukon. A fiúkkal délután együtt focizó Jánosdeák Dénes húsz éve végzi ezt a munkát. Sokat tud a tornaijai intézetről, meg az itt lévő, az innen kikerült gondozottakról: - Megfigyeltem, s ez számomra is nagyon érdekes volt - mondja -, hogy a gyerek azt szeretné, hogy úgy viszonyuljanak hozzá, ahogyan ő viszonyul az állatokhoz. Most is van itt olyan fiú, aki nagyon szereti az állatokat. Kiengedtem verebeket fogni, meg galambokat. Ő ezeket ketrecbe zárja, majd kiengedi őket. S ez neki jót tesz. • Mit tettek azok a fiatalok, akik idekerülnek a tornaijai intézetbe? - Minden hozzánk kerülő gyermek bíróság által elítélt. Nálunk nincsenek szellemi fogyatékos fiatalok. Itt nem vagyunk felkészülve ezek fogadására. A legnagyobb gondot a szülői hanyagságban, oda nem figyelésben látom, hiszen ennek következtében lesz a gyerekből iskolakerülő, majd a lopásokat, betöréseket elkövető. Sajnos egy nemrégen felbukkant és egyre aggasztóbb jelenség, a kábítószer-élvezet is terjed. Az, hogy ehhez hozzájussanak vezeti rá őket a lopásra, az ebből származó pénzszerzésre, amit aztán kábítószer-vásárlására fordítanak. m Miért töltik itt a nyarat is néhányan az intézetből? - Arra törekszünk, hogy akit csak lehet legalább nyáron elengedjünk és olyan környezetbe juttassunk, ahol némiképpen pótolhatóak azok az érzelmi hiányosságok, amiket itt nélkülöznek. Azon a fiatalemberen kívül - neki végképp nine

s hová mennie -, akivel először beszélgetett, a többi tizenhárom most itt lévő büntetésből maradt bent. Korábbi szökéseik vagy más vétségeik miatt döntöttünk így június végén. Most főként sportolással és egyéb szabadidős foglalkozásokkal töltik a nyarat. A mai szlovákiai iskolaügyi vezetés egyik nagy dilemmája, hogyan viszonyuljon a hátrányos helyzetű és bűncselekményt elkövető gyermek iránt? Hagyja kint az utcán, vagy zárja nevelőintézetbe? Az utóbbinak természetesen megvannak az anyagi vonzatai is. Hogyan várható el ma jó eredmény attól a tornaijai intézménytől, amelynek a felsőbb tanügyi szervek nem képesek megteremteni a működési feltételeit: legalább tanszereit, a szakmai nevelés során használt munkaeszközeit pótolni, lakáskörülményeit javítani, miközben a nyugatszlovákiai - Galgócon működik hasonló jellegű intézményhez képest is 20 ezer koronával adnak nekik kevesebbet egy itt gondozott fiatalra? Vagy hogyan hasonlítható össze a hazai lejtőn lefelé tartó javító-nevelő intézeti hálózat pl. egy Bécs melletti önellátó, tizenhárom szakma elsajátítását káníló, 24 éves korig bentlakást nevelést és felügyeletet biztosító és az államtól egy neveltre ezer schillinget kapó szomszéd országbeli nevelőotthonnal? Azt hiszem, sehogy. Nyilván ábránd csak e kettőt egymás mellé tenni. így marad a hangsúly ezen a területen is az egyén lelkiismeretén, a jobb, sokszor reménytelen keresésén. AMBRUS FERENC Visszapillantás a tizedik X-ről Nyolcan voltak testvérek, már csak egyedül ő él közülük. Öccse tavaly halt meg - 92 éves korában, pedig hozzá képest „fiatal" volt. Németh István augusztus 13-án töltötte be századik életévét. Taksonyban született, s azóta is ott él, jelenleg 75 éves Irén lányával. Megvallom, szorongva indultam Némethékhez, hogy a százéves Pista bácsit megpróbáljam rávenni élete elmondására. Nem tudtam, képes-e még visszaemlékezni ilyen idős fejjel a régmúlt eseményekre. Mondhatom, kellemesen csalódtam. Pista bácsi járni már csak támogatással tud, és néha az emlékezésbe is besegít a lánya, de lassan úgy belejön első világháborús élményeinek elmondásába, hogy nemcsak az egyes események dátumát jelöli meg, hanem még arra is emlékszik, a hét melyik napján történt. Húszévesen az első világháborúban - Húszévesen, 1915 májusában vonultam be a háborúba, Volhíniába. 1916-ban megsebesültem az orosz fronton. Amikor felépültem, hazaengedtek szabadságra. Aztán újból vissza a frontra, és 1916 október 19-én estem fogságba. Egy parasztházban tartottakfogva, és másnap reggel felsorakoztattak bennünket, velünk szemben pedig felállítottak egy nagy géppuskát. Na, a frontot megúsztuk, majd most jön a halál - futott át az agyamon. Szerencsére tévedtem. A géppuskát szétszedték, és a darabjait szétosztották közöttünk, a következő városig kellett cipelnünk. Innen aztán vonattal vittek bennünket tovább. Előbb a finn határtól vagy harminc kilométerre lévő lágerbe vittek, később a Kaukázusban voltunk táborban nyolc hónapig. Nem emlékszem már, hogyan nevezték azt a várost ahová később kerültünk, de a Fekete-tenger partján volt. Bejött egy orosz, és hívott, hogy menjünk ki az utcára. Az emberek lámpásokkal, énekszóval járták a várost. Akkor mondta az orosz kísérőnk: „Car propad". A cár megbukott. Hát így tudtuk meg, hogy kitört a forradalom. Aztán tovább vittek bennünket Nargen szigetére, ahol napi tíz deka kenyéren kellett megélnünk. Alsóneműváltásra nem volt lehetőség, sőt még mosdani sem tudtunk. Mégsem szaporodtak el rajtunk az élősködők, mert a tíz deka kenyér csak annyi volt a szervezetünknek, hogy a tetűknek már nem jutott semmi. Este kaptunk egy kevés levest, de abban csak néhány szem hajdina lebegett, és ha közel voltak a harcok, a leveshordók is sokszor elmaradtak. Ilyen táplálék mellett még szükségre sem jártunk, sem vizelésre, sem székletre nem volt gondunk. Egyszer egy vöröskeresztes bizottság jött ellenőrzésre a táborba. Volt közöttük egy kolozsvári magyar orvosnő is, aki azzal biztatott: legyünk türelemmel, egy héten belül eljönnek értünk. így is lett, pontosan egy hét múlva a „Szerb" nevű hajóval jöttek értünk, és Bakuba szállítottak. A bakui kórházból aztán megint lágerbe kerültünk, és onnét vittek a Poti nevű kikötőbe. Ott kedden délután szálltunk fel egy teherhajóra, és szombaton délután érkeztünk meg Nyikolajba. Az úton semmi ennivalót nem kaptunk, még szerencse, hogy a hajón volt egy rakomány mogyoró, abból lakmároztunk. Nyikolajból vonattal indultunk hazafelé a háború után, de előtte még ennivalót készítettünk be a vagonba. Lengyel őreink voltak, de azok is olyan éhesek, hogy nem indították el a vonatot, amíg nem adtunk nekik enni. 1918 decemberében értem ha belekortyol a borospohárba, és egy további történet mesélésébe kezd: - Az ellenséges lövészárkok olyan közel voltak egymáshoz, hogy a beszéd is áthallatszott. Karácsonykor átkiabáltunk az oroszoknak: meghallgatjátok a karácsonyi énekeinket? Visszaszóltak: meghallgatjuk, ha aztán a mi karácsonyunk idején ti is meghallgatjátok a miénket. És akkor elénekeltük a Csendes éjt. Aztán amikor az ortodox vallás szerint nekik volt karácsonyuk, ők énekelték el az ő éneküket. Ugyanarra a dallamra, csak orosz szöveggel. És közben egyetlen lövés sem esett. Kilencvenévesen finnül tanult Már az is rendkívüli dolog, hogy valaki megéli a századik születésnapját erőben-egészségben, az viszont már párját ritkítja, hogy valaki kilencvenéves korában kezdjen idegen nyelvet tanulni. Márpedig A százéves Pista bácsi Irén lányával haza, éppen a karácsonyfát díszítették. Benyitottam, de nem engedtek be mindjárt, hanem előbb hátravittek az istállóba, ahol levetkőztettek és megmosdattak, mert akkor már tele voltam élősdivel. Borúra derű: háborúra lakodalom A fogságból hazatérve Pista bácsi egy éven belül megnősült. Téved azonban, aki azt gondolja, hogy csak úgy hirtelen választott magának menyasszonyt. Tizenkét éves korától nyaranta Récsére adták szlovák és német szóra, cserébe egy kislányért aki pedig Taksonyban tanulta a magyart. Hát ezt a kislányt választotta mátkájául Németh István, 1919-ben megtartották a lakodalmat, hamarosan pedig két kislányuk született. Irén és Gizella édesanyja ötvenhét éven át volt hűséges társa Pista bácsinak, 1976-ban, nyolcvanéves korában hunyt el. Beszéd közben Pista bácsi né(A szerző felvétele) Pista bácsi ezt tette: finnül kezdett tanulni a kilencedik X után. E rokon nyelv iránti vonzalmát talán még az orosz fogságból hozta magával, hiszen a finn határ közelében gyakran hallhatott finn szót. Komolyabban azonban mintegy' tíz éve kezdett vele foglalkozni, amikor megismerkedett az akkor hatvanöt éves Szarnák Istvánnal. - Folyékonyan sosem tanulta meg a nyelvet, pedig ő nagyon akarta, de én nem engedtem, hogy megerőltesse vele magát magyarázza a lánya. - De egyszer néhány napig a Szamákék finn vendégei nálunk laktak, és bizony az édesapám az anyanyelvükön is megértette magát velük. - Édesapámat mindig érdekelték az idegen nyelvek. Es az idegen emberek. Ő senkinek nem volt ellensége, számára mindenki Ember volt. És sosem tett olyat, amiért bánthatta volna a lelkiismeret. Talán ez is hozzájárult, hogy ilyen hosszú életet élt meg. GAÁL LÁSZLÓ Káosz maximusz Különös helyzet alakult ki az Ipolysági Magyar Alapiskola háza táján az igazgatói posztról történt leváltásom óta. Addig világos, hogy helyemre - ne firtassuk, milyen alapon - kinevezték az iskola tornatanárát. Innét kezdve azonban a helyzet kezd napról napra átláthatatlanabbá válni. Az igazgató úr tanévnyitó beszédében, meglepő módon, a szülők jelenlétében teljes mellszélességgel a Pedagógusszövetség felhívása mellé állt. Őszintén szólva, paff lettem. A hallgatók velem együtt nehezen emészthették meg, hogy a Slavkovská miniszter asszonnyal is tárgyaló új igazgató, aki a tanügyi igazgató közeli tanácsadója, a magyar pedagógusok és szülők felhívását ily vehemenciával magáévá teszi. Nem hallgatjuk meg a miniszteri beszédet, mondá, este pedig részt veszünk az igazgatók leváltása elleni tiltakozó gyűlésen. Magyar embernek akár könny is szökhetett volna a szemébe. Az utána szóló szülők képviselője viszont nem említve semmilyen felhívást, erélyes hangon kioktatta a tanári kart, hogy nem kell itt vitázni, tanítani kell, a leváltott vezetés mutassa meg, hogy tud tanítani, a kinevezettek meg bizonyítsák be, hogy tudnak vezetni. Ilyen egyszerűen, ahogy a gordiuszi csomókat szokták kettévágni. Pontosabban nem tudni, miért éppen e kioktató szöveggel kellett az igazgató expozéját megfejelni, de az már világos lett, a szülői tanács elnöke az országos átlagtól eltérő álláspontot képvisel. A rövid tanévnyitó után az igazgató úr végigjárta az osztályokat, és kijelentette, másnap jönni kell iskolába, nincs miért tiltakozni. Majd kocsiba ült, és sietett Lévára, hogy a helyzetről még időben referáljon az összeült válságstábnak. Miután ennek a feladatának eleget tett, sietett vissza, és a szülői tanács elnökével együtt a tiltakozó menet élére állt, homályban hagyva a kérdést, mi ellen is tiltakoznak. (Másnap természetesen az igazgató úr gyermeke is megjelent az iskolában.) Káosz maximusz. Talán a miheztartás végett, a hatalommal való konspirációs hadműveletek szünetében az érintettekkel is jó lenne tisztába tenni a helyzetet. Mármint nyilvánosan, szülők és pedagógusok közös összejövetelén. Hogy tudni lehessen, ki kinek is lopta el a kabátját. LENDVAY TIBOR A krisztusibb emberért A minap cserkészek között voltam. Az igazat megvallva: még csak először. Pedig sokat tevékenykednek napjainkban, egyre több cserkészcsapat van alakulóban. Annyit azért tudtam róluk, hogy ők is csapatokba, őrsökbe tömörülnek, melyeknek vezetőik vannak. Tehát nemcsak katonáéknál meg az élet megannyi területén, cserkészéknél is működik a ranglétra. Ugyebár ahol vezetőknek, ott beosztott tagoknak is kell lenniük. A cserkészekkel való találkozásom előtt az ifjúsági „mozgalmi" életem jutott eszembe. Talán épp az egyenruhájuk láttán. Mikor feléjük közeledtem, előszóra vezetőiket, azaz az öregcserkészeket pillantottam meg. Egyszerre mulatságosaknak és tiszteletet parancsolóknak tűntek. Közelebb érvén nem akartam hinni a szememnek. Majd 70 éves bácsi cserkészruhában. Mikor szóba elegyedtem vele, szemlátomást visszafiatalodott. Gyerekké, kiscserkésszé. Figyeltem, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Fegyelmezett szigorral, de szeretetben, érezni lehetett mozdulataikban, megnyilvánulásaikban szívesen teszik azt, amit tenniük kell. Mesterkéltség, pótcselekvés s egyéb pózok nélkül. Műsorukat nézem a gondosan előkészített, s megrakott tábortűznél. Szívesen énekelnek, mulatságos jeleneteket mutatnak be. Sugárzó arccal beszélnek Istenről, természetről, az otthonról. Hiszen ők maguk adják! Mégha egyenruhában is vannak. Teljesen mindegy. Bámulatba ejtő, mennyire sokoldalú a vezetőjük. Velük énekel, segít a szövegmondásban, ha szükséges, oldja a feszültséget, közben ő is rak a tűzre. Mindene játszik mindene nevet. A csapat életéről beszél, a természetjárásról, szeretetről, együttlétről, egymáshoz tartozásról, s a tűzről. Ők egymás szerettei, testvérei. Igazából csak fél napig voltam köztük. Afelől megbizonyosodhattam e rövid idő alatt, a cserkész szellemiségnek vajmi köze van a letűnt korszak ifjúsági mozgalmaihoz. Épp az önkéntesség, az egymáshoz tartozás elve, az isten-, ember- és családszeretetre való nevelés miatt. Az egyre inkább elembertelenedő korunkban az életvidám cserkészek énekszóját hallgatva azzal biztatom magam, hogy szerencsére vannak olyan fiataljaink és lesznek olyan felnőttjeink, akik megőrzik magukban a derű, az önzetlenség, a szeretet, a hit, a játszani vágyás lángját. Értéktöbbletként. Örülnék, ha e mozgalom nem torpanna mega szó pejoratív értelmű szintjén, hanem egyfajta életvitellé nőné ki magát. Hogy gazdag érzelemvilágban nevelhessük gyerekeinket. Hogy ne csak a pénztárcánkból, a szívünkből is adjunk, egyre többet. Hogy emberségben megigazulnánk. A cserkészek hirdette krisztusibb emberért. Sok minden másképp lenne... HAJTMAN BÉLA