Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-10 / 185. szám, csütörtök

1995. augusztus 15. KULTURA Ú

J SZ

Ó 1) BUDAPESTRE KÉSZÜL A KOMAROMI GIMISZ SZÍNPAD Diákszínpad a budapesti diákSZIGETen A Komáromi Városi Művelődési Központ, a Selye János gimnázium és a Magyar Ifjúsági Szövetség égisze alatt működő Gimisz Színpad már második éve tűz műsorára zenés darabot. A végzős diákok népes serege tavaly Déry-Pós-Presser-Adamis Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicaljét mutatta be. Számos hazai és külföldi sikeres fellépés után meghívást kaptak Budapestre a Diáksziget-EUROWOODSTOCK '94-re is, ahol a színházi programok nyitóelőadásakéntjátszottak nagy sikerrel. Ez az előadás, s talán a diákok lelkesedése adta a bátorságot ahhoz, hogy ebben az évben Jim Jacobs-Varren Caesy szerzőpáros világszerte ismert Pomádé (Grease) című musicaljét vigyék színre. Hetvenkét táncossal, szereplővel és közreműködővel. A számos komáromi teltházas előadást hazai vendégszereplések követték Pozsonytól egészen a néhány száz lelket számláló Kalonda falucskáig. Mindenütt azonos fegyelemmel és sikerrel léptek fel. A sikersorozatot követte a meghívás az idei SZIGET '95-re is. Kiss Péntek József, az előadás rendezője így vall a nyári előadás előkészületeiről: - A budapesti előadás előtt lényegében alapjaiban fel kell frissítenünk a produkciót. A diákok közben túl vannak az érettségin, a főiskolai felvételiken. Mások munkába álltak, vagy éppen most keresik helyüket a nem túl könnyű kezdetek útvesztőiben. Mivel az előadás utoljára, ha jól emlékszem, május 10-én ment Pozsonyban (a XXXII. Jókai Napokon csak a dalokat énekeltük, versenyen kívül), van mit tenni, hogy újra régi tempójában és hangulatában éljen az előadás. Először is levélben szólítottam meg minden szereplőt, táncost és technikai munkatársat. Aki tehette, visszajelzett, hogy a kért időpontban megjelenik a felújító próbán, amelyet egész naposra terveztem a városi művelődési központban. - Az új próbák előkészítése nem lehet egyszerű feladat a nyár, a kirándulások időszakának kellős közepén. - Már csak azért sem, mert azok helyett a táncosok helyett, akik más elfoglaltságuk miatt kiléptek a produkcióból, újakat építünk be az előadásba. Szerencsére elég sok a jelentkező. Akadnak olyanok, akik a tavalyi Popfesztiválosok közül jelentkeztek, de vannak más fiatalok is. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a budapesti SZIGET-en való fellépés és ott-tartózkodás lehetősége vonzó valamennyi fiatal számára. - Idehaza is láthatja még a közönség a Pomádét? - Igen, augusztus 14-én, egy egész napos felújító „tréning" után, este 19.00 órától tartjuk a hazai búcsúelőadást, a városi művelődési központ színpadán. - Mikor kerül sor a budapesti fellépésre? - A SZIGET-en augusztus 17-én, az esti órákban adjuk elő a darabot, egy külön erre a célra felállított színházi sátor alatt. Lényegében „ismerős" már a színpadi környezet, hiszen tavaly a Popfesztivált is ugyanilyen körülmények közt játszottuk. Remélem, a kissé szokatlan technikát - eső, motorkerékpár, filmvetítés - is „üzemeltetni" tudjuk majd. A fellépés a SZIGET színházi programjának nyitóelőadása lesz. A szereplőkjutalma pedig egyhetes ingyenes tartózkodás a Szigeten, valamennyi koncert, előadás díjtalan megtekintésének lehetőségével. A Popfesztivál tavalyi fergeteges sikere (ezt az akkori előadás videofelvétele is híven őrzi) kötelezi a mostani produkció valamennyi résztvevőjét és szereplőjét arra, hogy a közelgő vendégjáték is legalább olyan sikeres legyen és évekre szóló szép emlék maradjon, mint a tavalyi volt. CZÉKUS PÉTER Az emberélet és a közösség méltósága Gesztusként is felfogható, hogy a Duna TV a tavalyi félévszázados évforduló után az idén is előkelő összeállítással emlékezett a tragikus végű varsói felkelésre. Lengyel dokumentum- és riportfilmek társaságában, „újranézőként" kínálva került képernyőre Andrzej Wajda világhírnevet elért filmdrámája, a Csatorna. A szó szoros értelmében vett újranézésről volt szó. Tavaly ugyanis a magyar TV 1 tűzte műsorára a lengyel filmművészetben egykor iskolát teremtő alkotást, mely 1957-ben, a bemutatót követően a cannes-i filmfesztiválon különdíjat kapott. Az úgyszólván egymásutáni televízi ós felújítás aligha tekinthető túlzásnak. Márcsak annálfogva sem, hogy a majd negyven évvel ezelőtt készült döbbenetes erejű film ma több nemzedék élményvilágával találkozhat: egyszerre szolgálhat a felfedezés és az újrafelfedezés izgalmaival. A beleélés és átélés magával ragadó ereje keríti hatalmába a film nézőit, alighanem életkortól és élettapasztalatoktól függetlenül. Az idővel dacoló művészi hatóerőbe azonban nyilván belevetül a befogadók időben változó léthelyzete, szemlélete, látásmódja. E kettős lelki erőtér vonzókörébe kerülve érez a néző magától jövő késztetéseket a közvetlen élménnyel egybefolyó tűnődésre. Például arról, hogy miként is vált a filmbeli csatorna a felkelés jelképévé. Tömegsír is lett a felkelők számára az óváros eleste után a menekvés egyedüli lehetőségét jelentő föld alatti szennycsatorna, amelynek félelmetes zugain átkelve biztonságba juthattak. A film egy, a csatornában vesző egység haláltusájának tanújává, ha nem közvetlen részesévé teszi a nézőt. Az emberi esendőséget lemeztelenítő élniakarás és a reménytelenség tragikus küzdelme megy végbe a csatorna sötétjében. S a néző, bár első perctől ismeri a végkifejletet, valahogy nem akarja elhinni, hogy Zadra főhadnagy egységének harcosai a csatornában lelték halálukat. A nézők sokaságának lelkivilágát ragadta meg az egyik kritikus, amikor arról írt, hogy az ember a film végén úgy érzi: a mozi ajtajából nem az utcára, hanem a csatorna lejárójának vasfokára lép, hogy kövesse a csatornába visszatérő főhadnagyot, aki egyedüliként életben maradhatna az egységből. De felismerve, hogy társai az ő hibás döntése folytán tévedtek el, követi őket a biztos halálba. A néző mégis lelke mélyén kissé reménykedik, hátha valami csoda történik, bár fülében ott cseng a láthatatlan kommentátornak a film elején hallott harígia, bemutatva még a felszínen, a romok között elvonuló felkelőket: „íme, a tragédia hősei. Figyelmesen nézzétek őket, életük utolsó óráinak vagytok tanúi..." Azonosulás ritka megélését jelenti a fiatal Wajdának az 1956-os, a kelet-európai önkényuralommal szembeni lázadás felszabadító légkörében készült remekműve. A néző évtizedek múltán is csak csodálkozni képes azon, hogy a Varsó alatti valódi csatornában és a lódzi filmgyár napfényes udvarán felépített díszletcsatornában zajló keserves viaskodás a biztos halállal - a valóság kegyetlen borzongását árasztja. A film nagy részének a szennyes sötétség fény- és árnyjátékában villódzó jelenetei, a csend és a zörej kísérteties hanghatásaival felfokozva önkéntelenül is jelkép és valóság képzettársító egymásbajátszását indítják el. így kölcsönözhetett a filmalkotás, a lengyel történelmi tudat szellemi áramába kerülve, a csatornának olyan jelképerőt, mely a felkelést, mint a közösségi magárahagyatottságot idézi. Anélkül, hogy a film érintené a felkelés bonyolult belső és nemzetközi-politikai hátterét, az angol politika Sztálin előtti meghátrálását és a felkelést elvérezni hagyó bűnös sztálini cinizmust, s a londoni lengyel emigráció ezek függvényében tragikussá váló elszánt magabiztosságát. „Nem a felkelés érdekelt, csak az, hogy egy eleve halálra ítélt embercsopot haldoklásának folyamatát bemutassam..." - nyilatkozta annak idején Wajda, aki maga is a felkelésben részt vett tiszti családból származik. Az ön törvényű alkotás azonban, talán Wajda kinyilatkoztatása ellenére is, túlnőtt eme szándékon, ellenszegülve a vele szembeni politikai indíttatású rejtett vagy nyíltan kimondott számonkéréseknek. Persze, a korszellem azért képes volt politikai kihatást is tulajdonítani a filmben többféleképpen felvillanó jelképerőnek. A hatalom szívesen vette volna, ha a felelőtlenséggel vádolt londoni emigráció szerepéhez kapcsolódik a csatorna poklában végbement pusztulás. Ugyanakkor öncélú szimbólumokról is elhangzottak sejtelmes rosszallások, minden bizonnyal arra a nagyhatású képsorra célozva, amikora haldokló Jacek és szerelme Százszorszép a Visztula partjáról beáramló, az életbenmaradást ígérő fényözönbe kerülve a csatornát lezáró ráccsal találja magát szemben. Mert tartani lehetett tőle, hogy ehhez a háború utáni évtizedek alakulására utaló képzetek társulnak. De lehet, hogy ma, a rendszerváltás után vannak, akik ugyanígy fintorogva fogadják azt a jelenetet, amikor a régi Lengyelország egyenruhájában haldokló ezredes halálhörgése egy világ végérvényes letűnését hirdetve tölti be a félelmetesen visszhangzó csatornát. Mindez alighanem esetleges és utólagos „felfedezés". Wajda Csatornája megmaradt a reménytelen helyzetekben sem feladható harcvállalás, a helytállás és egyéniközösségi-erkölcsi erő szimbólumának is. Vajon miként érzi ezt a néző napjainkban, a szinte testközelbe kerülő öldöklések közepette. A Csatorna kezdő képsoraiban feltűnő lerombolt Varsó üszkös romjai kísértetiesen felidézik a Szarajevóról és Groznijról készült megrázó felvételeket. Az ember fél tudatosítani a párhuzamokat. Hisz a lengyel hazafiak az emberi elvetemültséget megtestesítő fasiszta fenevaddal vívták élethalálharcukat. De emlékezzünk csak vissza: a csatorna nyílásában felbukkanó felkelőket az SS-pribékek szinte patkányként rugdalják a kivégzendők közé. Vajon mennyiben különbözik ez az etnikai tisztogatás kíméletlen elvakultságába torkolló gyűlölettől, mely azok között tombol, akik a megértésen alapuló egymás mellett élésre vannak ítélve. A Csatorna alighanem napjainkhoz is szól: az emberélet méltóságára figyelmeztet. KISS JÓZSEF A pozsonyi Szőttes Kamara Néptáncegyüttes július utolsó napjaiban tért vissza portugáliai vendégszerepléséről. Reicher Gellértet, a csoport szervezőtitkárát arról faggattam, hogyan jött létre a turné, s hogyan fogadták az együttest Európa legnyugatibb országában. - A meghívás Manuel Bastos úrnak köszönhető, akivel februárban vettük fel a kapcsolatot, s időközben ő lett Szlovákia tiszteletbeli portói konzulja. Bastos úr közvetített a Szőttes és a Santa Maria de Feria-i fesztivál igazgatósága közt. Ez egy Portótól 15-20 km-re fekvő kisváros, amely 17. alkalommal rendezte meg nemzetközi folklórfesztiválját ukrán, lengyel, francia, olasz és a helybeli együttes részvételével. Öt nap alatt ötször léptünk fel a Régi szokás szerint című műsorunk rövidített, mintegy 30-35 perces változatával. Mind a szervezők, mind a közönség rendkívül szívélyesen fogadott bennünket. Köszönhető ez a latin mentalitásnak is, hiszen PORTUGALIA UTAN A SZŐTTES Semmi sem biztos, csak az, hogy ki tudja... ezek az emberek köztudottan nem szégyellik kinyilvánítani érzelmeiket. A szállás és a koszt kitűnő volt, s míg más fesztiválokon az együtteseket diákszállókon, tömegszállásokon helyezik el, most egy nagyon szép szállodában laktunk, a hagyományos portugál konyha pedig szinte kivétel nélkül mindenkinek ízlett. Véleményem szerint a tiszteletbeli konzulnak köszönhetően megkülönböztetett figyelemmel bántak velünk. Viszont, amit kicsit furcsállottunk - de ez talán ugyanígy a latin mentalitásból fakad - helyenként eléggé esetlegesen folytak a dolgok. Megtörtént, hogy mondjuk fél kettőkor nemcsak én, de a fesztivál szervezői sem tudták, mi fog történni két órakor. Viszont a helyszínre érve általában fennakadások nélkül ment minden. Az együttes már megszokhatta ezt a hozzáállást, hiszen a márciusi, venezuelai turné során ez még szélsőségesebben jelentkezett. Caracasban az volt a jelszó: Semmi sem biztos, csak az, hogy ki tudja... - Fél év alatt megjárni Venezuelát és Portugáliát sok pénzbe kerülhetett. Ennyire bővelkedik anyagiakban a Szőttes? - Egyáltalán nem, sőt, a Szőttesnek talán még annyi pénze sincs, mint más, hasonló csoportoknak. Emlékezetem szerint két Csemadok-főtitkár is kijelentette: Amíg Csemadok lesz, lesz Szőttes is. Tehát amíg lesz állami támogatás, a Csemadok elkülönít a Szőttes részére egy bizonyos összeget. Csakhogy kulturális szervezetünk ez idáig 1,6 milliót kapott az államtól, a Szőttesnek pedig ebből nem jutott egyetlen fillér sem. Részben „összekoldultuk" a pénzt, részben kölcsönökből fedeztük a venezuelai repülőutat, az ott-tartózkodás költségeit a szervezők állták. A portugáliai turné útiköltségét maguk az együttes tagjai fizették. A Szőttes kamaraegyüttes,, létszáma a zenekar és a műszaki részleg tagjaival együtt sem éri el a harminc főt, tehát lehetővé tettük korábbi tagok, közeli barátok részvételét is. így többfelé osztódtak a kiadások. Mivel a saját autóbuszunk nincs olyan műszaki állapotban, hogy ilyen hosszú útnak nekivághattunk volna, a Satur utazási irodától béreltünk buszt. A szolgáltatás viszont nem volt összhangban a drága bérleti díjjal; hogy csak a legfontosabbat említsem, a légkondicionáló berendezésnek kinevezett ventillátor a kinti meleg levegőt fújta ránk, csupán pár fokkal hűvösebb kiadásban. Másik probléma a kötelező, napi nyolcórás állással volt. Igaz ugyan, hogy ennek köszönhetően nézhettük meg Lausanne-t, az oda- és a visszavezető úton is fürödhettünk a franciaországi Biarritzban, majd Genfben, de a sofőrök a kötelező állást a fesztivál helyszínén is betartották. Ha tehát egy éjszakába nyúló fellépésről tértünk haza, a reggeliről le kellett mondanunk. - Pénz nélkül meddig működhet egy együttes? - A kérdésre válaszolhatnék akár a caracasi szlogennel is. De komolyra fordítva a szót, azt tudni kell, hogy a Szőttes nem önfenntartó, a fellépésekért befolyó összeg messze nem fedezi az üzemanyag, a szállás és a törvény által megszabott napidíjak költségeit. Még az év elején pályázatot nyújtottunk be az Illyés Alapítványhoz, innen éppen a napokban kaptunk kedvező választ. Ezzel a kis pénzinjekcióval, ha szűkösen is, de körülbelül év végéig fenn tudjuk tartani az együttest, minden további bizonytalan. Úgymond, kötelességből a Pro Slovakia alapítványtól is kértünk pénzt, onnan azt a választ kaptuk, ha majd a Csemadok megkapja költségvetési hátralékát, ebből 120 ezer koronát a Szőttes támogatására kell fordítania. - Egyéb pénzforrások, szponzorok? - A szponzorokkal elég rossz tapasztalataink vannak. Előfordul, hogy egy-egy vállalkozó nyíltan kijelenti, inkább támogat egy hatodosztályú focicsapatot, mint akár egy profi táncegyüttest, mások válaszra sem méltatnak, de természetesen akadnak támogatóink is. Most nem csak anyagiakra gondolok, hanem például arra, hogy a plakátjainkat, műsorfüzetünket kedvezményes áron kinyomtatják, esetleg egy szálloda ötvenszázalékos kedvezményt nyújt, és hasonlókra. Persze, a készpénz is jól jön. Szóval vannak szponzoraink, de lehetne belőlük több is, mivel így csak csordogál a pénz. HOLOP ZSOLT Vallach László felvétele Részlet a Pomádéból