Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-28 / 200. szám, hétfő

1995. augusztus 17. MINDENNAPI BŰNÜGYEINK ÚJ SZ

Ó ! 24 1 A SZLOVÁKIÁI MAGYAR ANTIFASISZTAK DILEMMÁI Idők szava Évtizedeken át a kisebbségi önvédelem rejtett megszólalásának olykor felvillanyozó lehetőségét is magukban rejtették a szlovákiai magyar sajtóban a szlovák nemzeti felkelésre emlékező évfordulós írások. Legtöbbször azonban a leleményekre sarkalló szerzői és szerkesztői igyekezet végül is kénytelen volt egy illuszrációhoz folyamodni: a Petőfi partizáncsoport háromnyelvű (magyar, szlovák, orosz) igazolványának másolata évről évre önmagáért beszélve teremtett láthatatlan kapcsolatot a kisebbségi magyar olvasóval. A publicisztika ugyanis bármennyire szeretett volna, nem tudott érvanyagot szolgáltatni ahhoz, hogy a felkelésben részt vett magyar antifasiszták szerepe összefonódhasson a nemzetiségi egyenjogúságért, a kisebbségi lét közösségi kiteljesedéséért folytatott mindennapos harccal. A gömöri szlovák-magyar nyelvhatáron felduzzadt magyar partizánszervező csoportok röplapjaiban, propaganda-megnyilatkozásaiban nem volt nyoma a magyar lakosság háború utáni helyzetével kapcsolatos kilátásoknak. Igaz, azok közül, akik a gömöri erdőrengetegben fegyvert fogtak, aligha gyaníthatta bárki is, hogy mi történik majd a kisebbségi sorsbői 1938 őszén hitleri segédlettel kikerült csehszlovákiai magyarsággal. Nyilván voltak, akik számoltak azzal, hogy e területek újból visszakerülnek Csehszlovákiához. Mások viszont bíztak a nagy világégést és mérhetetlen szenvedéseket követő méltányos békekötésben. De hogy valójában mi is játszódott le lelkük mélyén, igazából évtizedek múltán sem sikerült megtudni. Veszélyekkel járhatott az ilyesfajta kutakodás. Balgaság lenne azt remélni, hogy lelkiviláguk rejtelmeibe utólagosan behatolva talán átrajzolhatóvá válhatna a történeti kép. A fejlemények kulcsa a nagyhatalmi politika berkeiben volt. De betekinteni annak a magatartásbeli tartománynak roppant kuszaságába, amely a hatalmi-politikai döntések és a közösségéhez kötődő ember mozgása közötti teret kitölti - olyan sorsdöntő helyzetekben, mint az antifasiszta ellenállás volt -, talán mégsem felesleges. Kiváltképp érvényes lehet ez a szlovákiai magyarságtörténeti tudatának alakulására. Joggal nevezhető tudathasadásosnak az az állapot, amelybe a háború alatt és a háború végén a visszacsatolt terület öntudatos ellenállói kerültek. Az antifasiszta mozgalomhoz csatlakozva épp ott jutottak a felsőbb erőkkel szembeni bizonytalanságba és kiszolgáltatottságba, ahol más népek fiai a legnagyobb erőt merítették az antifasiszta szembeszegüléshez, az államiság felújításáért, a nemzetiségi lét megóvásáért szállva síkra. A csehszlovákiai magyar ellenállót az a meggyőződés éltette, hogy a fasizmus leverése megszünteti azokat az állapotokat, a kisebbségi viszonyoknak azokat a keserveit, amelyek táptalajt teremtettek a hitleri térhódításhoz. S közben magának sem valhatta be, hogy a győzelem utáni bosszúra biztató harcba szólítás ezzel törődik a legkevésbé. Elevenre tapintott az „Amerikai Magyar Népszava" 1942 decemberében, amikor a csehszlovákiai magyar emigránsok londoni szervezetének megalakulását - támadásnak ható, de lehet, hogy csak keserű szókimondásnak szánt - kedvetlenséggel fogadta: a cikkíró szerint a szervezet nem azért alakult meg, hogy a magyar népet felszabadítsa a fasiszta iga alól, hanem hogy felújítsák a Csehszlovák Köztársaságot. Az óceánon túli magyarok jobban látták volna és mélyebben átérezték volna a magyar antifasiszta mozgalom tehertételeit, mint maguk a résztvevők? Persze lehet, hogy emögött csak a nyugati emigránslét csoportellentétei húzódtak meg. Mindenesetre ennek fényében valahogy sokatmondóbbá válhatnak a londoni magyarok szerepével kapcsolatos alkalmi észrevételek. Mert feldolgozás erről nem készült. S az elmúlt évtizedekben ilyesmi alighanem elképzelhetetlen volt. Pedig épp a felkelés évfordulói kapcsán érdekessé válhatott volna az egykori sarlós Ferencz Lászlónak, az említett szervezet alapító tagjának a felkelés kitörése után, a londoni csehszlovák sajtóban megjelent írása. Ez minden valószínűség szerint a londoni magyar közegben fogant, és a csehszlovákiai magyarság háború utáni helyzete miatt aggódó egyedüli tágabb körű megnyilatkozás volt. A cikk szerzője, valószínűleg már érzékelve a magyarüldözést sürgető elképzeléseket, úgy buzdította az otthoniakat, hogy vegyenek részt a felkelésben, mintha közben ki akarta volna kiáltani: ezzel talán elejét vehetik a veszedelemnek. Jellemző, s talán nem is véletlen, hogy az írás a felkelés leverése után, valamikor decemberben jelent meg. A több mint 3500 tagú londoni magyar emigráción belül a csehszlovákiai magyarok szervezetét a csehszlovákiai magyar szociáldemokraták és kommunisták hozták létre. Talán nem is igényelne elmélyült kutatásokat, hogy kiderüljön: a résztvevők magatartásában erősen jelen volt a polgári Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi politikája iránti kritikátlanság, a kommunisták állásfoglalását pedig túlon túl áthatották a kiebbségvédelmet feladó gottwaldi politika iránti illúziók. A magyarság sorsa nem lehetett közömbös számukra, amikor azt szorgalmazták, hogy a csehszlovák hadseregbe jelentkező magyarokból önálló magyar alegységekjöjjenek létre. A szakirodalom szerint a Dunkerque-nél bevetett csehszlovák páncélos dandárban több mint száz csehszlovákiai magyar szolgált. Mégis, fennmaradt bizalmas belső jelentésekekből az derül ki: a beneši emigrációt ugyancsak nyugtalanította, hogy a csehszlovákiai magyarok a köztársaság mellett kiállva nem tudnak megszabadulni úgymond a magyar nemzeti együvé tartozás tudatától. Nem tanulság nélküli az akkori magyar antifasiszták helyzete. A gyötrődésekkel járó kisebbségi kettős kötődés ugyanis értetlenséggel találkozik - a többségi népek részéről, s úgy tűnik, a nyugati közgondolkodásban is. De ma már nem elkerülhetetlen a tudathasadásba hajszoló közmegítélés. A szlovák nemzeti felkelés, mely a mára már nem létező Csehszlovák Köztársaságért szállt síkra, a szlovákság önálló államiságának körülményei között is intelemeket áraszt. Jelesül: nehogy ezúttal az integráció lendületfokozásának óhajában tekintsék végül is csak gondok okozójának a nemzetrészként fellépő kisebbségeket, elvárva tőlük, hogy mint annak idején a fasizmus ellenében, most is önfeladással „értsék meg az idők szavát". KISS JÓZSEF VÁLASZ OLVASÓINKNAK Szívességből - kártérítés G. J.: Négy éve dolgozom egy autószervizben. Az utóbbi egy-két évben hetentekéthetente megesik, hogy ismerőseim, rokonaim gépkocsijait a hétvégén megjavítom. Egy hónappal ezelőtt történt, hogy az egyik ismerősöm hozta el péntek este az ismerősét, azzal, hogy javítsam meg az autóját. Én ezt elvállaltam, de szombaton éjszaka (amikor az autót már megjavítottam) a házam udvarából ellopták a gépkocsit. Vasárnap a rendőrök megtalálták a kocsit, teljesen összetörve. Az ismerősöm barátja most tőlem követel négyszázezer korona kártérítést, holott én csak szívességből vállaltam el a javítást, és iparengedélyem sincs. Mi szívesen elhisszük önnek, hogy a hétvégeken csak a barátai és ismerősei autóit javítgatta - feltehetőleg bármiféle adó alá eső ellenszolgáltatás nélkül. A rendőrség és az adóhivatal azonban abból, és főként abból él, hogy gyanúsítható személyeket keresnek, és azon törik a fejüket, kivel szemben lehet eljárást indítani mondjuk azért, mert nem fizet adót. Éppen ezért főként az adóhivatal lesz meggyőződve arról, hogy önnek (Folytatás az 1. oldalról) mondják el örömüket, hogy a csoda részesei, majd naiv humorral a pásztorok is eljátsszák a betlehemi éjszaka történetét. Mária szerepében altatót énekel Kiss Bernadett. valamilyen bevételei származtak a hétvégi javításokból. Ezért egyszerűbb • lenne az adott helyzetben jogi tanáccsal szolgálni önnek, ha bejegyzett iparosként vállalta volna az ellopott gépkocsi javítását. A Polgári Törvénykönyv 421. paragrafusának rendelkezése szerint mindazok, akik mástól olyan dolgot, vagyontárgyat vettek át, amely a kötelezettségük tárgyát képezné, felelősséggel tartoznak annak károsodásáért, elvesztéséért, megsemmisüléséért, hacsak a kár egyébként is nem következett volna be. Ön az említett gépkocsit nyilván azzal vette át, hogy megjavítja. Azaz, kötelezettséget vállalt a gépkocsi javításával kapcsolatban. Ha az ilyen kötelezettséggel átvett gépkocsit öntől, pontosabban az ön udvaráról ellopták, a törvény értelmében ezért ön tartozik felelősséggel. A fent említett kártérítési felelősség szempontjából nem igazán lesz érdekes az a körülmény, hogy ön kiváltotta-e az iparengedélyt az autójavításra vagy sem. A Polgári Törvénykönyv a vonatkozó rendelkezésében ugyanis a „mindenki, aki" meghatározást alkalmazza. Az idézett rendelkezés utolsó félmondata („hacsak a kár egyébként is nem következett volna be") a levelében említett konkrét esetre nem vonatkoztatható, mert itt a törvényhozófőkéntelemi károkra (zivatar, vihar stb.) gondolt. dr. G. D. Tánc és imádság A színpadi térben a legnehezebben megteremthető időbeli, lelki és gondolati többrétegűség ragadja meg az első képben a nézőt. Elementáris erővel jelenítődik meg a színpadon, Novák Ferenc rendezésében, az Életeink - Ballada az emberről című táncszínházi opusz. Ugyanez az összetettség több pontján is megjelenik az előadás további három tételében. Sőt, azokban a kép- és jelenetsorokban a zene ihletettsége sokkal közelebb áll e táncszínházi alkotás belső világához. Elsősorban a Kiss Bernadett által a táncjáték hangulatához pontosan illeszkedő népdalok révén, aki képes volt általam soha nem ismert lelki messzeségekbe vezetni. Mert azt azért senki sem gondolhatja komolyan, hogy Ady Endre Kis karácsonyi ének című modern verscsodájának remekbeszabott megzenésített változata beilleszthető ebbe a népzenei, ugyanakkor a kálvinista és katolikus egygyökerű hitre alapozódott színpadi archaizáló népszokási sorba. Ráadásul a rendező pontos arányérzékkel, a színpadi tér függőleges tagolásával és a világítás fényeinek hőfokával láthatóvá tette a hitbéli történelmi időt, a népszokás mítoszos időtlenségét és a mai embereket a színpadon megjelenítő kórust imával a nézőkkel lekiségben összekapcsoló jelenidőt. Ezért sem volt szükség ennek a megzenésített versnek a betoldására. Az I. tétel, a Születés időbeliségének többrétegűsége később is megjelenik az opuszban, de éppen a zenei tisztázottság következtében már olvashatóbb változatban. Addigra a táncszínházi alkotás egészére, és nem a szakmai kifogásokkal illethető tévedésekre figyelő fizető néző már sajátjaként fogadja be ezt az önmaga műfajához mérten igencsak eredeti lelki és gondolati ráhatást elérő előadást. Novák Ferenc rendezői invenciőzussága és színpadi teremtőereje azokon a holtpontokon is átlendítette a produkciót, ahol a koreográfusok (Krausz Ágota, Szilágyi Zsolt, Keszeg István) felfogásbeli és alkotói módszerbeli különbözőségei töréseket okoztak volna. Ezt a veszélyt az I. tétel táncait koreografáló Szilágyi Köszöntő táncának szervetlensége, és a Lakodalom témáját a III. tételben megfogalmazó Keszeg indító Legénybúcsúztatójának a színtelensége jelentette volna. Ugyanakkor a Krausz Ágota Tavasz-Szerelem kompozíciójában megjelenő költőiség pontosan folytatódott a Keszeg István alkotta Halál - katonakísérő és sirató zárótételében. Mindezek persze a kifejező eszközök korántsem azonos színpadi megjelenítő erejéből adódnak, éppen ezért repedésként ott jelentek meg, ahol Novák Ferenc sem tudta a dramatikus népszokásokat a tánc, az ének és a zene dramatikus erejéhez illeszteni. Az Életeink, sok más ebben a műfajban született alkotáshoz hasonlóan, akkor van jelen az alkotás csodájaként folyamatosan a színpadon, amikor a zene, a tánc, a mozgás és az ének szervesül egy eddig soha nem látott produktummá. Ettől annyira más, sajátos és különböző is ez a folklórra alapozott táncszínház magától a néptánctól, amelynek léteznek más színpadi változatai is. Márpedig ha az, amit Komáromban láttunk, fontos dolgokat mond el és ad át a nézőnek, s teszi mindezt jobbára a legtisztább forrásanyagra támaszITTHON TÖRTÉNT -1 NAP ALATT |J A „TÖMEGTÁJÉKOZTATÁSI TÉRSÉG VÉDELME". A rádiófrekvenciák elosztására létesített szlovákiai (kormány)szerv számára ismét itt az alkalom, hogy leckét adjon a Nyugatnak a sajtószabadságból. Ugyanis rövidesen lejár a Szabad Európa Rádió szlovák nyelvű műsorait továbbító műszaki berendezések bérleti ideje, és a bérleti szerződés meghosszabbításával kapcsolatban valószínűleg megismétlődik az a hercehurca, amelynek egyszer, még Roman Hofbauer minisztersége idején, már tanúi lehettünk. Az illetékesek kilátásba helyezték, hogy a szlovákiai reléállomásokat csak abban az esetben használhatja a SZER, ha szlovák szerkesztősége „következetesen és minden területen eleget tesz a tárgyilagosság követelményének". Ha alaposan elemezzük a műsortovábbítás további engedélyezésével kapcsolatos egyéb feltételeket, akkor nem nehéz felfedezni, hogy ezek a feltételek voltaképpen a cenzúra egy nem is túlságosan körmönfont bevezetésére irányulnak. Az ügyben nyilatkozók azzal érvelnek, hogy azért kellene a SZER műsorainak az éppen hivatalban levő kormány szócsövévé válniuk, mert ez az adminisztráció demokratikus választások eredményeként került hatalomra. Aki így argumentál, az vagy sohasem hallgatta az utóbbi 4-5 évtizedben a SZER adásait (ami szinte valószínűtlen), vagy nem tudta a SZER műsorai alapján levonni a következtetéseket. Főképp azt az egyszerű tényt nem ismerte fel, hogy az USA kormánya a Szabad Európa Rádiót a kommunizmus megbuktatásának elősegítésére hozta létre. Tehát egészen valószínűtlen, hogy a SZER irányítói most akár Hofbauer, akár Slota, akár bármelyik szlovák nemzetébresztő kedvéért elrendelik a szlovák adás műsorpolitikájának megváltoztatását. Legfeljebb arról lehet szó, amennyiben Washington úgy látja, hogy Szlovákiában már megtörtént a rendszerváltás, teljesen beszünetetik a SZER adását. Egyelőre még nem úgy látja Washington. A muszáj (és a pozitív Szlovákia-kép kialakítására törekvés) nagy úr, így a műsorsugárzási engedélyt meghosszabbították. TÖRTÉN ELEM HAMISÍTÁSI STRATÉGIA. Évtizedünk nagy politikai küzdelmei közepette a pozsonyi tömegközlekedés (villamosok) létének 100. élvfordulója nem tartozik a világrengető események közé. Mindazonáltal jó alkalom lehetett volna arra, hogy a centenárium rendezvényei révén a lakosságnak bemutassák: a századforduló táján hogyan, milyen békésen élt egymás mellett Szlovákia jelenlegi fővárosában a három nemzet. A villamosforgalom kezdetei kerek évfordulójára a Bibiana (nemzetközi státusú művészeti gyermekintézmény) munkatársai is kiállítást szerveztek korabeli dokumentumok egész garmadájának felhasználásával. A Bibiana két munkatársa el is készítette a kiállítás forgatókönyvét és anyagát. A kulturális minisztérium éber, csak így lehet őket nevezni: cenzorai azonban olyan módosításokat hajtottak végre mind a forgatókönyvben, mind a kiállítási anyagban, amelyek eredményét csak egyféleképpen, történelemhamisításnak lehet minősíteni. Nyilván a nemzeti homogenizálás zászlóvivőinek műve volt, hogy a kiállítás koncepciójából törölték azt a mondatot, amely konstatálta: „A háromnyelvű Pozsonyban a szlovákok kisebbségben voltak." Ezt a szállóigét is törölték: „Pozsony reggel szlovák, délután magyar, este pedig német város." Ezzel azt akarták érzékeltetni a koncepció kidolgozói, hogy a reggeli piacon a környékbeli szlovák kofák domináltak, délután a magyar hivatalnokok voltak túlsúlyban a korzón, este pedig a németek látogatták legszorgalmasabban a város borkiméréseit. A korabeli fényképeken és más kordokumentumokon minden olyan feliratot „bemeszeltek", amely arra utal, hogy ebben a városban egykor háromnyelvű volt a lakosság tájékoztatása. Teljesen ignorálták a nemzeti szuperrevizorok azt a tényt, hogy a századfordulón Pozsony lakosságának kb. 5 százaléka zsidó volt, így semmi sem utal arra, hogy a városi zsinagóga európai viszonylatban is a legszebb építészeti műemlékek közé tartozik. E vonatkozásban valószínűleg a rossz lelkiismeret is közrejátszott nemzeti uraiméknál. A Národná obroda kommentárírója provinciális kisszerűségnek minősíti a kiállítási anyag megcenzúrázását. Teljesen igaza van. A történelemhamisítás csak így kvalifikálható. TÓTH MIHÁLY kodva, létjogosultsága van a néptánc és a népzene napjainkban zajló helykeresésében. Ebben a táncszínházi műfajban nem a végletekig fokozható táncbeli virtuozitás és a színészi teljesítményeket is kívánó mímelt autentikusság a lényeg, mint teszem azt: az ezt ellenzők táborában. Sokkal fontosabb a színpadon a folklór válfajainak egy tőle független gondolati lánchoz illeszthető sora, ami jó esetben hozzájárulás a hagyományaihoz ragaszkodó modern ember lelkiségének kaotikusságát, gondolati gyökértelenségét tisztázandó vitához. Nem kevesebb és nem több eséllyel teheti, mint más kortárs művészeti ágak, vagy éppen az óvás és féltés motiválta folklórsematizmus. Nem véletlenül merészkedtem eszmefuttatásommal erre az ingoványos szellemi talajra. Óvatos duhajként reménykedem, hogy a komáromi táncszínházi előadás után nyilvánosságot látnak személyeskedéstől mentes ellenvélemények is. De még ennek előtte el kell mondanom, hogy az Ifjú Szivek, a komáromi Hajós és a dunaszerdahelyi Istiglinc illetve Kisstiglinc táncosai az alázatosság iskolapéldáját mutatták nekünk. Megküzdöttek a sikerért, elsősorban eddigi önmagukkal, aminek utána mindannyian mások lettek. Mások lettünk mi is, aggályoskodó tiszteletjegyes és őszintén ünneplő fizető nézők. Novák Ferenc, képletesen szólva, egymáshoz közel terelt bennünket. Gazdagodtunk, többek vagyunk művészete által. Megtörtént velünk az, amit egy remélhetőleg majdan színpadközeibe kerülő, ősztől dramaturghallgató leány mondott a bemutató után: „Megtisztultam." Biztos vagyok benne, hogy a három előadás nézői között nem ő volt az egyedüli. DUSZA ISTVÁN