Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-11 / 159. szám, kedd

1.1 1995. július 11. KULTÚRA ÚJ SZ Ó 1 7J >tét tot I A SZŐTTES UJ MŰSORA KAPCSAN Csendes jubileum 1995. június 22-én tartotta a pozsonyi Szőttes Kamara Nép­táncegyüttes legújabb bemuta­tóját, Megszoktuk már, hogy leg­alább kétévente jelentkezik ez at együttes új produkcióval. Rá­adásul az idén még akár ünne­pelhetett is volna, hiszen az e­gyüttes 25 évvel ezelőtt mutatta be legelső műsorát, A tűznek m szabad kialudni címmel, és most, 25 év után a tizenötödik egész estét betöltő műsorát, Ré­gi szokás szerint címmel. Régi szokás szerint - tehát még min­dig azt vallja az együttes, hogy a .Tíznek nem szabad kialudni". Hozzáállásában tehát nem vál­tozott semmit az együttes az el­múlt 25 év alatt. A Szőttest annak idején Quitt­ner János és néhány barátja azért alapította, hogy az akkori Ifjú Szivek koncepciójától meg­szabadulva újat teremtsenek, amely közelebb áll az eredeti hagyományokhoz. Másik fő cél­ja az alakító gárdának a szlová­kiai magyarság néptánckultúrá­jánakfeltárása és színpadra állí­tása volt. Az együttes azóta is ezen az úton halad, kisebb-na­gyobb eltérésekkel. A Szőttes jelenlegi művészeti vezetője, Hégli Dušan, már a Bál.,, című műsorával bebizonyí­totta, hogy érzi és éli az eredeti táncanyagot, és magas fokon tud vele bánni. A mostani műsor nem akar mást mondani, mint azt: nézzétek mink van és az mi­lyengyönyörű. A műsorból talán valakinek hiányzik a más együt­tesektől megszokott csillogás­villogás, a pompa, de az alkotó­nak ez nem is célja. A felszín he­lyett itt a tánc, a zene, a dal és a viselet beszél - és nagyon mélyről, és nagyon alaposan. Meg kellett volna már hama­rabb említenem a műsor szá­momra egyik fő erényét, jelesül, hogy A régi szokás szerint kizá­rólag a Felvidék táncait öleli fel, Bodrogköztől a Csallóközig. Is­mereteim szerint Szlovákiában ez az első műsor, amely ily mó­don mutatja be a magyarlakta terület gazdag kincsestárát. Nagy és felelősségteljes munká­ba kezdett tehát Hégli Dušan, amikor eltervezte ezt a produk­ciót, és kijelenthetjük, hogy sike­rült neki. Sikerült, mert nem fe­lületesen kezelte az adott ere­deti anyagot, mert nem rendelte alá más, „felsőbb művészi érde­keknek", mert fontosnak látja, hogy a nagyon gyors tempóban kivesző gyökereinket ne rózsa­színű fényben ismerje meg a kö­zönség, hanem a maga eredeti szépségében. Persze, az eredeti csak egyszer eredeti, minden más csak a másolata. Ez a műsor is tehát csak másolva tudja továbbadni az értékeket ­de ezt olyan meggyőző erővel te­szi, hogy már-már „bedőlünk" a látványnak. Ki kell emelnem az eredeti anyagok színpadra állításának, azaz stilizációjának a módját is. Hégli Dušan igen jó arányérzék­kel kezeli az úgynevezett „sza­bad táncot" a hagyományos ko­reográfiai elemekkel. Mindig az az érzésünk, hogy egy jó mulat­ságban vagyunk, ahol kibonta­kozhatnak az egyének, de nem annyira, hogy az a rendezetlen­ség hatását keltené. Az elmúlt években sokan tiltakoztak az el­len, hogy a táncházat színpadra állítsák. Itt mégis „táncház" volt a színpadon, és egyáltalán nem volt zavaró. Ez a műsor ilyen formában nem jöhetett volna létre, ha nincs ilyen tánckara az együt­tesnek. A tánckar döntő része hosszú évek óta dolgozik a Szőttesben, és mára már beé­rett. Olyannyira, hogy hitele­sen, minden modorosság nél­kül tudja közvetíteni az eredeti táncanyagot, betartva stílusje­gyeit és hangulatát, és ami a legfontosabb, hozzá tudja ten­ni a maga egyéniségét. Telje­sítményük alapján ki kell emelnem a tánckarból első­sorban Hégli Dušant, aki eb­ben a műsorban táncosként is remekelt, valamint Füzék Györgyöt és Oláh Attilát, akik­nek előadásmódja kivált a tánckar egyébként magas szintű teljesítményéből. Fontos megemlíteni az együt­tes kísérőzenekarát. Lakatos Róbert és barátai teljes össz­hangban (minőségben, hangu­latban egyaránt) kísérték a tán­cokat, habár a kíséret sző kicsit sántít, hiszen zenéjük és jelenlé­tük jóval túlhaladta a „kísérő" funkciót. A látvány nélkülözhetetlen ré­sze a viselet. Čertánská Dagmar (aki a tánckar tagja) ugyancsak jó érzékkel ötvözte az eredeti vi­seleteket a saját maga készítet­te színpadi kosztümökkel. A lai­kus talán össze is téveszthette azokat. Elmarasztaló szavam ta­lán csak a műszaki rész címére lehet. Sajnos a hang és fény­technika nem állt mindig össz­hangban ezzel a produkcióval. Igaz, hogy a „házi" műszakosok nem szeretik odaengedni műszereikhez az idegeneket, de ez, sajnos, meg is látszik a műsoron. Ennek ellenére csak azt mondhatom: ha valahol azt lát­ják egy plakáton, ma este a „Ré­gi szokás szerint" van műsoron, menjenek be és.nézzék meg. Megéri! RICHTARCSIK MIHÁLY PANNÓNIA BIBLIOTÉKA Pozsony, az egykori koronázó város A fönti sokat sejtető címmel végre ismét kéz­be vehetik a magyar olvasók Sas Andor kiváló történettudósnak, a pozsonyi egyetem hajdani professzorának értékes művét. A pazar kiállítá­sú könyv, amely a pozsonyi Pannónia Könyvki­adó jóvoltából látott napvilágot, épp jókor, olyan időszakban jelent meg, amikor a magyar­ságvédekezésre, kultúrájának és oktatásügyé­nekvédelmére kényszerül. Sas professzor könyve a bécsi kongresszus­tól, 1815-től 1848-ig, tehát a Nagy Márciusig tárgyalja Pozsony, az egykori szellemi központ, az egész Európában ismert szép, történelmi ér­tékekben bővelkedő koronázó város és a régi Magyarország történetét. A „diéták városának" sok arca tekint vissza ránk a nagyszerű munka lapjairól. Különösen becsessé teszi a könyvet az a mintegy hetvenöt színes és fekete-fehér, zömében korabeli - tehát kordokumentumnak számító - kép, mely a szlovákiai és magyaror­szági levéltárak mélyéről sok-sok évtized után most ismét napfényre került, joggal hirdetve, hogy a magyar kultúra és történelem mindig is szerves része volt a művelt Európa kultúrájá­nak és történelmének. Eszméitető munka Sas Andor műve, a tények által azt sugallja, hogy a magyarság méltán lehet büszke évszázados szellemi örökségére, mely egész Európát gaz­dagította és gazdagítja. A szép küllemű köny­vet Kövesd/ János szerkesztette. Kapható a könyvesboltokban és a plébániákon. (k-i) BESZELGETES A MUFORDITOI MADACH-DIJAS MAYER JUDITTAL „A felkészültséget tartom meghatározónak" Az idén a Szlovák Irodalmi Alap a tavalyi alkotói termést ju­talmazva, mint arról hírt adtunk, a műfordítói Madách-díjat is kiosztotta. A bírálóbizottság Juraj Špitzer Kétség és re­mény című, a Kalligram kiadó gondozásában megjelent esszékötetének fordítását, Mayer Judit teljesítményét tar­totta e díjra érdemesnek. A zsűri indoklásában külön hang­súlyt kapott az átültetés teljesítmény volta, úgy értékelve, hogy az fordítói tapasztalatokat is ugyancsak igénylő ihle­tettség eredménye, amely a hazai magyar műfordítással szembeni egyfajta próbatételnek is tekinthető. Mayer Judit láthatóan jóleső érzéssel fogadta az elismerést, amivel két­szeres Madách-díjas lett. így a beszélgetés önkéntelenül is együtt jár a visszapillantással. - Mennyiben jelentett kihívást ez a feladat az eddigiekhez, az első Madách-díjhoz képest? - Tíz évvel ezelőtt is úgy adó­dott, hogy bizonyos határterüle­ten mozogva kellett, úgymond, egyensúlyoznom. Útleírás ere­dendő élményszerűségének visszaadásához jól jött a szépiro­dalmi átültetések megkívánta ér­zékenység, de egyben ügyelni kel­lett a műfaji önazonosság megőrzésére is. Most egy kifeje­zetten műfaji többszólamúság volta komoly tét, igényes társada­lomtudományi mondanivaló lé­nyegi és nyelvi birtokbavételét megkívánva. Špitzer gondolatéb­resztő esszéírói stílusához hozzá­tartozik a történettudományi bizo­nyítóanyag, fejtegetéseit filozófi­ai, szociológiai, társadalomlélek­tani, s nem utolsósorban érdekes önéletrajzi elemek szövik át. A szlovákiai zsidóság személyesen is megélt tragédiájának tükrében igyekszik tépelődve kapaszkodót keresni az antiszemitizmus és mindennemű intolerancia miatti mai félelmekkel szemben. Špit­zer egyszerre végez oknyomo­zást elemzést, sorakoztat fel té­nyeket, s enged szabad folyást szubjektív elmélkedéseinek, hogy mindez a maga összhatásában felismerésekre késztessen. - Tehát maga a fordítás is egyet jelentett egy belső szellemi építkezéssel. - Annál is inkább, mert jóma­gam átéltem ezt a kort, azokkal a pozsonyiakkal együtt, akik szá­mára természetes volt a másság elismerése, az egymás iránti megértés. A város igazi szellemé­ben ott volt a néma tiltakozás a zsidók elhurcolásával szemben, amelynek tragikus mélysége döb­benetet okozva tárul fel, többek között e mű dokumentumokat és magatartásokat megvilágító me­ditatív kifejezésmódjából. így szá­momra a múlt egyfajta szem­lélődő újjáélése is volt a fordítás, azonos hullámhosszra kerülve a szerzővel, aki nem vádol, hanem az önszembesülésre késztet min­denkit. - Meglepő, hogy ebben a kö­tetben mennyire kevés a magyar vonatkozás, holott mint ismere­tes, a szerző jól tud magyarul, és nyilván ismeri Bibónak a zsidó­kérdésről írt rendkívül gondolat­gazdag tanulmányát. - Erről persze vele kellene be­szélni. Én úgy érzem, Juraj Špitzer a szlovákiai zsidóüldözésről igye­kezett látleletet adni, úgy, amint előszavában írja, hogy „bepillant­sunk a magára oly büszke euró­pai kultúrának és civilizációnak az álarca mögé". így értelem­szerűen a nyugati gondolkodók­ra, magyarul meg nem jelent művekre hivatkozik, aminek pon­tos filológiai és textológiai nyo­mon kísérésében személyesen is nagyon készségesen segített. - A társadalomtudományi esszé a hazai kisebbségi könyvki­adás megváltozott körülményei­nek majdhogynem lelemény­szerű velejárója. Súlya, szerepe valószínűleg nőni fog. Menyire áll készen erre a kisebbségi fordítói állomány? - Szerintem egyelőre még ko­rai lenne messzemenő következ­tetések levonása. Mindenesetre már most ugyancsak érezhető a tapasztalatcsere, a kölcsönös konzultációk szüksége. Hasznos­nak tartom, hogy az Irodalmi Alap által szervezett nyári tanfolyamo­kon kiváló külföldi szakemberek tartanak előadásokat elméleti kérdésekről, de hiányzik az olyan szervezeti keret, amely elősegíte­né a mi saját és sok tekintetben meglehetősen gyakorlatias gond­jainknak a kezelését. Az írószö­vetséghez tartozunk, de különö­sebb fórumteremtési igyekezet nélkül, s ebben szerepet játszik, hogy a fordítási felkérések, bár­mennyire is szaporodnak, esetle­gesek és alkalomszerűek. - A műfordítók nagyobb közös­ségeken belül is inkább a felgyor­sult és piacorientált könyvkiadás miatti rövid határidőkre panasz­kodnak. Talán nemcsak derűs je­lenség, hogy Csehországban egy hölgynek épp most ítélték oda a legsilányabb fordításért járó díjat, mire ő beperelte az állítólag kímé­let nélküli gyors munkát követelő kiadót, színvonalrontásért. - Hadd ne kommentáljuk ezt a történetecskét. Jómagam az igazi problémát abban látom, hogy a lapokban nincs fordítás­kritika. - De van-e egyáltalán iroda­lomkritika, amikor a napilapok egyre inkább híreket ontó köz­lönnyé válnak? - Hát ez az. A fordítás azonban még mostohább helyzetben van, legjobb esetben is legfeljebb va­lami semmitmondó szólamot kap a könyvrecenzióban. A könyvkiadókból és folyóiratokból pedig, a kiadások csökkentésére hivatkozva, kiveszőben van a kontrollszerkesztés. A szer­kesztői teendőket eluralja a ki­adásszervezés, s ez ugyancsak megmutatkozik a nyomtatásra kerülő szöveg állapotán. Igaz, a szerkesztők azzal vághatnak vissza, hogy nemritkán már a for­dító sem olvassa el a szöveget maga utáfi. - Távolodik vagy közeledik-e hát a fordítói szenvedély és gon­dosság, valamint a fordítói mun­ka mint szakma és foglalkozás a kisebbségi közegünkben? - A társadalomtudományok te­rületéről indultunk el. Ennél ma­radva örvendetesnek tartom a fi­atal szaktudományi értelmiség gyarapodását. Nyugdíjasként ro­konszenves számomra, amikor részükről elsődleges a saját tudo­mányágukhoz kötődő fordításvál­lalás. A felkészültségen alapuló témaszeretetet tartom meghatá­rozónak. Erre építve sokkal igé­nyesebben bontakoztatható ki a nyelv- és íráskészséggel párosuló fordítói késztetés. Nem vagyok borúlátó. - A Madách-díjhoz gratuláiók­kal együtt köszönöm a beszélge­tést. KISS JÓZSEF Kiállítás Érsekújvárott a Városunk a történelemben - a történelem városunkban című rendezvény­sorozat keretében Jánoska Ti­vadar, Kukán Géza és Thain Já­nos festményeiből, rajzaiból nyílt kiállítás. A jeles festőtriász - akiknek munkássága jobbára a két világháború közti időszak­ban bontakozott ki - posztu­musz tárlatát a helyi Művészeti Galéria kiállítótermében (Náb­režie Kultúrközpont) július végé­ig tekinthetik meg az ér­deklődők. (vörös p.) Kis NYELVŐR Civil vagy polgár (i)? Ha összevetjük a magyar és szlovák nyelv szókészletét, megállapíthatjuk, hogy e két nyelvben a latin vagy a német eredetű szavak rétege szinte egybeesik. Az azonos eredet azonban nem jelenti egyben azt is, hogy e szavak használa­ti köre jelen leg is azonos volna. Vegyük például civil szavun­kat. Ez a latin eredetű szó né­met közvetítéssel bekerült mind a magyarba, mind a szlo­vákba, mindkét nyelvben él főnévi és melléknévi változata is. A magyarban ezek alakilag igybeesnek, a szlovákban izonban nem, hiszen főnév­ként formája civil, melléknév­ként pedig civilný. A magyar és aszlovák szavak jelentése azo­nosnak mondható: a civil főnévvel mindkét nyelvben elsősorban polgári személyt nevezünk meg, vagyis olyan embert, aki nem tartozik egyenruhát viselő szervezet­hez, például nem katona. A ci­vil főnév másik közös jelentése „polgári ruha"', vagyis nem egyenruha. A szlovákban ezen­kívül a civil jelentheti a polgári, nem katonai élet-et (ísť do civi­lu)', a magyarban ebben az esetben a civil már melléknév, hiszen civil életről beszélünk. Nyelvünkben a civilnek továb­bá lehet még „magánélet" je­lentése is (a német Ziviléhez hasonlóan, pl. Zivilartz - ma­gánorvos). Vizsgált szavunk melléknévi használata azonban már eltér a két nyelvben, a magyarban ugyanis a civil helyett inkább magyar megfelelője, a polgári a megszokottabb. Pl. a civilné obyvateľstvo kifejezés magya­rul lehet civil lakosság vagy polgári lakosság, de a magyar hírközlő eszközök inkább az utóbbit részesítik előnyben: a civilná obranát is fordíthatjuk civil vagy polgári védelemnek, de Magyarországon a hivatalos megnevezése: polgári véde­lem. A nem egyházi szertar­tást, például a házasságkötést szlovákul megnevezhetjük így is: civilný sobáš, magyarul vi­szont csak polgári esküvőről beszélünk. A szlovákban a ci­vilný melléknévnek a felsorol­takon kívül van még egy továb­bi jelentése: „egyszerű, józan, visszafogott". A magyarban ez a jelentés teljesen ismeretlen. Civil szavunk leginkább két összefüggésben használatos: az egyik esetben a civil a kato­naival áll szemben, a másik esetben az állampolgárokra vonatkozik, ilyenkor bizonyos kifejezésekben a magyarban inkább a polgári, a szlovákban pedig elsősorban az občiansky melléknevet használjuk, pl. az angol civil rights magyarul pol­gárjogok, szlovákul občianske práva: a német zivile Ungehor­samkeit kifejezést magyarra így fordítjuk: polgári engedet­lenség, szlovákra meg így: občianska neposlušnosť. Van azonban néhány olyan kifeje­zés, melyekben az elmondot­takkal ellentétes tendencia ér­vényesül: a szlovákban az občiansky, a magyarban vi­szont a civil melléknév hono­sodott meg. Nézzünk néhány ilyen pél­dát. A demokratikus társadal­makban az állampolgároknak joguk és módjuk van autonóm, az államhatalomtól független szervezeteket, intézményeket létrehozni. A szlovákban ilyen­kor az občiansky melléknév a használatos: občianske orga­nizácie, občianska spo­ločnosť, Stála konferencia občianskeho inštitútu. A szlo­vákiai magyar tömegtájékozta­tó eszközök ezeket általában így fordítják: polgári szervezet, polgári intézmény, holott Ma­gyarországon a civil szerveze­tek, civil intézmények, civil társadalom megnevezések használatosak. A Szlovák Rá­dió Magyar Adásában a KDM sajtótájékoztatójáról szóló tu­dósításban az egyik munka­társ Ján Čarnogurský szavait idézve többek között ezt mond­ta: „szükség van polgári bátor­ságra". Nem volt módom el­lenőrizni, pontosan mit mon­dott a pártelnök, de való­színűleg az občianska odvaha (esetleg az občianska sta­točnosť) kifejezéssel élt. A ma­gyarban viszont a bátorságot, a bátor kiállást, a merszet ­elsősorban az állampolgárok­nak a hatalommal szembeni ki­állását - civilkurázsinak ne­vezzük. E szó ugyan nincs ben­ne az értelmező kéziszótárban, ez viszont nem akadálya an­nak, hogy éljünk vele. A felsorolt kifejezések je­lentős részét egy- és kétnyelvű szótáraink - érthető okokból ­egyelőre még nem tartalmaz­zák, hazai elterjedésüket vi­szont mindenképpen támogat­ná, ha a szlovákiai magyar saj­tó úgy és ott használná őket, ahogyan és ahol Magyarorszá­gon meghonosodtak. SZABÓMIHÁLY GIZELLA

Next

/
Thumbnails
Contents