Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-07 / 156. szám, péntek

6 j ÚJ SZÓ PUBLICISZTIKA 1995. július 7. Vízválasztó Gombaszög FULEKI MAGYAR GIMNÁZIUM Tudom: a hagyomány kötelez. A négy évtizeden át Gombaszö­gért nagyon sokat tevő emberek öröksége, azoknak a szorgal­ma és nagy szíve, akik ápolták, továbbadták azt a nemzeti­népművészeti kincset, amit kis közösségeikben tanultak, az őseiktől kaptak. Mégis, a kerek 40. alkalommal rendezett gom­baszögi országos kulturális ünnepély után azt hiszem: ez volt az utolsó Gombaszög. Ilyen formában. Ilyen megközelítéssel. J Jó ideje, de legalábbis évtize­dünk elejétől megérett a helyzet, hogy ez a rendezvény is új köntös­ben jelenjen meg. Am a Csema­dok nehézkessége,' a téma leke­zelése miatt mindabból, ami kor szerűbb forma felé vihette volna Gombaszögöt, nem lett semmi. Különböző okok miatt végig nem vitt, tovább nem gondolt próbál­kozások voltak, melyek a gyakori rögtönzések forgatagában sorra elhalványultak, semmivé váltak. Igen, gazdálkodni - Gombaszög esetében is, mert megérett arra is az idő, hogy a Csemadokunk akár Gombaszögben is fokozot­tabb anyagi haszonnal dolgoz­zon. (Igaz többé-kevésbé így volt ez eddig is - aminek a szervezet gazdasági vezetői a megmond­hatói, ám hogy ebből helyi szer­vező, munkás nem, vagy igen­csak igazságtalanul részese­dett, az a csődhöz vezető út.) Mert a mára fogalommá váló Gombaszög a rendszerváltást kö­vetően valahol ugyanolyan teher lett a Csemadok számára, mint amilyen a Csemadoknak lett ön­maga rendszere, korábbról ma­radt gondolkodásmódja. A gombaszögi rendezvény ugyanis egy ugyanolyan monst­re vállalkozás, mint maga a Cse­madok. A megváltozott kor és körülmények hatására ezen kel­lett volna változtatni. Nem vet­ték, vagy nem akarták - immár az új időszámítás szerint is fél évtizede - a Csemadok felelős vezetői észrevenni, hogy nem le­het, nem szabad mindent Po­zsonyból csinálni. Az új tulajdon­viszonyok, önkormányzati rend­szerek megjelenésével az em­bereknek elegük lett a központi dirigizmusból. A hozzájuk köze­lin, a sajátjukon már máskép­pen szándékoztak gazdálkodni. Gombaszög név bizony egészen másként jelent meg az elmúlt években, mint ahogyan megje­lenhetett volna. fMeggyőződé­sem, hogy ez a név évtizedek alatt annyira ismert lett, hogy komoly értéke van, ma is jól el­adható. ' így aztán alig csodálkozhatunk azon, hogy 1995-ben a gomba­szögi rendezvény szervezői ugyanazon bosszankodnak, s ugyanúgy tovább él a helyiek és a pozsonyi vezetés közötti ellentét. Persze fogalmazhatnék finomab­ban is, és mondhatnám, hogy alapjaiban tisztázatlanok a kom­petenciák szervezők és szer­vezők között.(Mondhatnám, hogy a rendezvénynek nincs gazdája, mert se nem pozsonyi, se nem rozsnyói - esetleg szalóci.jha ép­pen egy hangfalat kell tovább ten­ni. Ebből adódóan azután a felszí­nen mutatkozó igyekvés ellenére is a háttérben egy igencsak csi­korgó gépezet próbál összetarta­ni valamit egy látszólagos egység érdekében. Tisztában vagyok vele, hogy a nemzeti kultúra ellenes, önkény­uralmi eszközökkel élő államhata­lom anyagiakat elvonó gyakorlata komolyan sújtja a Csemadokot s annak rendezvényeit. Ám ez a je­len. Mert megint ott tartunk, hogy az elmúlt szabadabb 3-4 évben el­mulasztottunk valamit a Csema­dok, Gombaszög terén (is). Mert ebben az időben bizony nem csak beruházható, jövőt jobban meg­alapozó koronához jutott jócskán az itteni magyarság. Persze ezt folytatva eljuthatnék oda is, hogy a korábbi évek, évtizedek Csema­dok-vezetőinek annyira sem tel­lett, hogy az évente egyszer kira­katba kerülő Gombaszögön tisz­tességes ülő- és illemhelyeket építsenek az odalátogatóknak. Az utóbbi időben - amire sze­rény emlékezetem kiterjed - a po­zsonyi vezetés háta közepe nem kívánta Gombaszögöt. Az elmúlt két évben a helyzet annyiban vált árnyaltabbá, hogy amikor a szer­vezetnek sikerült létrehozni egy keleti központi titkári státust, ak­kor e tisztség viselőjének - a helyi fanatikusok mellett - a nyakába lehetett varrni Gombaszögöt. Ez bizony, akárhogy nézzük is, egy tyúklépés volt előre. De szóljunk az idei kétnapos program - idén is szembeötlő ­műsorszerkezeti melléfogásairól. Mert hogyan minősíthető az, ha a szombati százkoronás belépőkre akarják behozni a rockzenét sze­rető fiatalt és az esti néptáncra, cigányzenére kíváncsi középko­rút s annáljdősebbet. Ez a kettő ilyen napi jegyárnál ugyanis nem fér meg egymás mellett. Mint ahogy azt az idei szombat is bizo­nyította, amikor a már szikra nél­küli két legendás magyarországi rockcsapat 4-5 ezres fiatal közön­sége után a csodálatos Állami Né­pi Együttes és Berki László ci­gányzenekara fellépését úgy két­háromszáz ember, ha látta. | Mindebből számomra ismét csak az következik, hogy ne csi­nálja Gombaszögöt az, aki azt nem szereti. Akinek térkép a gö­möritáj.Aki nem jajdul fel, amikor a színpad felé menet elmegy a hámor mellett, s azon egy újabb beszakadt gerendát lát, mert em­lékszik, hogy Makovecz úrral mily csodás táncházat álmodtak ide, s felérve a színpad környékére első útja nem a nézőtérre, öltözőbe, színpadra vezet, rendbe-e min­den, hanem a stáb büféjébe, és hazafelé menet nem fordul vissza egy pár görbe lábú székért, hogy megmentse, hanem az elnöki fogadás finomságaiból lakmáro­zik. Hát így ne! AMBRUS FERENC Diákszolidaritás a leváltott igazgató mellett Mint arról a tanév utolsó napjaiban beszámoltunk, a besztercebányai II. számú tan­ügyi hivatal leváltotta Balogh Barnabásnét, a füleki gimnázi­um igazgatóját, és helyébe egy óraadó tanárt, Ľubomír Longa­uert nevezte ki. A hír hallatán az iskola magyar diákjai a szülők és a pedagógusok tud­ta nélkül szervezkedtek: meg­tagadták a bizonyítvány átvé­telét, az épületre kitették a fe­kete lobogót, nyilatkozatot írattak alá az új igazgatóval... A tiltakozási akció néhány di­ák szervezőjével beszélget­tünk. • Ki közölte veletek az igaz­gató leváltásáról szóló hírt? - Délelőtt bejött az osz­tályfőnök, elmondta, mi tör­tént, és kiment. Az egész osz­tály megdöbbent, váratlanul ért bennünket az osztályfőnök bejelentése. A síri csöndben valaki megszólalt: "Gyerekek, tenni kéne valamit.« Egymás után hangzottak el a javasla­tok: énekeljük el a magyar himnuszt, tegyük ki a fekete zászlót, szóljunk a többi osz­tálynak is... Délutánra egy tit­kos megbeszélést szervez­tünk, amelyre minden osztály­ból meghívtunk két-három diá­kot. A megbeszélésen eldön­töttük, hogy amíg nem beszél­tünk az új igazgatóval, addig nem fogadjuk el a bizonyít­ványt. • Miért nem fogadjátok el? - Ha átvesszük a bizonyít­ványt, lezárhatják a tanévet, és szeptembertől ki tudja, mi vár ránk. Szerettünk volna egy biz­tosítékot kapni az új igazgató­tól, hogy a magyarországi kap­csolátokat nem bontja fel, to­vábbá a kulturális életet meg­engedi az iskolában, és hason­lókat. Nyilatkozatot fogalmaz­tunk meg, azt írásban rögzítet­tük, mert a szó elszáll, az ígéret elfelejtődik, és mi hoppon ma­radhatunk. A javaslattal min­den osztályban egyetértettek. • Az iskolában több a lány, mint a fiú. Ebből kifolyólag nem voltak esetleg véle­ménykülönbségek? - Egyáltalán. A lányok kez­deményezőbbek voltak, na­gyobb részben tőlük származ­tak az ötletek. • Másnap minden úgy sike­rült, ahogy előző nap elter­veztétek? - Nem. Az új igazgató a 9 órai megbeszélésre nem jött el, s mi úgy terveztük, hogy ak­kor beszélünk vele. Megvártuk a 10 órát, ugyanis úgy tudtuk, hogy akkor kell őt bemutatni. Ekkor sem jött fel az iskolába. Közben a gimnázium előtt tel­jesen spontán módon gyüle­kezni kezdtek a diákok. Jókora tömeg verődött össze, lemen­tünk hozzájuk, és elhatároz­tuk, hogy megkeressük az új igazgatót. Száznál többen in­dultunk el a gépipari szaktan­intézetbe, ahol Longauer úr ta­nít. Megkérdeztük, hol találjuk a fizikatanárt, de már ott kezdődött a „ködösítés". Kü­lönböző helyekre küldöztek bennünket, amíg végül a kollé­giumban (állandó lakhelye Besztercebánya, egyedül élő, és a kollégiumban kapott szo­bát - a szerző megj.) megtalál­tuk a 312-es szobát. Bekopog­tunk, de nem tartózkodott a szobában, szerencsénkre ép­pen szembejött velünk a folyo­són. Megkértük, jöjjön fel ve­lünk a gimnáziumba, mert sze­retnénk vele elbeszélgetni. Nem volt hajlandó, mondván, még nem ő az igazgató, nincs miről tárgyalnia velünk. Erre közöltük, hogy nem vettük át a bizonyítványt, és addig, amíg nem tárgyal velünk érdemlege­sen, nem is leszünk hajlandó­ak elfogadni a bizonyítványt. Bementünk a szaktanintézet ebédlőjébe, ahol számos kér­dést tettünk fel neki. Elmondta, hogy szerinte kevés az a kap­csolat, amelyet eddig engedé­lyeztek nekünk a különböző magyarországi partneriskolák­kal, hogy erőszakkal nem veze­ti be az alternatív oktatást. A beszélgetést hangszalagra rög­zítettük, bárki meghallgathat­ja, bizony az új igazgató sok esetben a levegőbe beszélt. Kétségtelen, hogy nagyon meg­lepődött, kezdetben azt sem tudta, mit mondjon. Végül is aláírta a nyilatkozatot, amely­ben kötelezi magát, hogy a pontokban névlegesen felso­roltjogainkat nem csorbítja. • A tanév lezárult, ti vakáci­óztok. Hogyan tovább? - Egy úgynevezett stáb ala­kult, amely a szünidőben is fi­gyeli a gimnáziumi történése­ket. • Nem féltetek, nem féltek, hogy az akciónak lesznek esetleg következményei? - Az összes diákot nem csaphatják ki, és mi most na­gyon egységesek vagyunk. FARKAS OTTÓ A szerző felvétele ELTŰNT EGY KÉTGYERMEKES CSALADANYA Mama, hol vagy? Június 13-át mutatott a naptár. Hromadáné Puss Jolán 33 éves kétgyermekes családanya elkészítette munkába indu­ló férje tízóraiját, majd 7 és 11 éves fiai reggelijét. Míg a gyermekek elindultak az iskolába, beszélgetett velük, az­tán úgy, mint máskor, útravalóul megcsókolta őket. Rend­be tette a konyhát, majd csallóközcsütörtöki házából elin­dult Pozsonyba. Orvoshoz ment, új idegcsillapítóért, mert az addig használt nem tett jót a gyomrának. Vereknyén leszállt a távolsági autóbuszról, és azóta nyoma veszett. - A feleségem korábban kita­nult elárusítónőként dolgozott, azonban a munkahelye megszűnt, így takarítónői állást vállalt a pozsonyi Slovnaňban. Tavaly októberben rosszul lett, ezt követően a dunaszerdahelyi kórház neurológiai osztályán kezelték. Hazatérte után tulaj­donképpen nem érezte magát rosszul, igaz, gyakran fáradt­ságra panaszkodott - mondta a kétségbeesett férj, majd fény­képalbumot mutatott. - Tizen­egy éve házasodtunk össze, rendesen éltünk. Nem mon­dom, hogy néha nem zőrdül­tünk össze, de nagy veszekedé­seket nem rendeztünk. A szüle­inek a házában élünk, nemrég fogtunk bele az átépítésébe. A feleségem nagyon örült annak, hogy végre a fiúknak külön szo­bájuk lesz. - A húgom - váltotta fel sógo­rát Jolán asszony bátyja - a fele­ségemnek mesélte, hogyan akarja berendezni az új szobát. Hétfőn, eltűnése előtt egy nap­pal beszéltem vele, olyan volt, mint máskor. A beszéde, gondo­latmenete érthető, világos volt. Aztán ismét a férj vette át a szót. - Amióta a feleségem eltűnt, megpróbálom visszaidézni a kedd reggelt. Felidézem a hangját, a nézését. Váltottunk néhány szót, megkérdezte, hazamegyek-e ebédelni. Ma úgy tűnik, mintha fá­tyolos lett volna a szeme... A letört férfiak elmondták, hogy amikor este értesültek Jo­lán eltűnéséről, nyomozni kezd­tek utána. Telefonáltak a kórhá­zak felvételi osztályaira, keres­ték férjezett és lánykori neve alatt, ismertették születési ada­tait, de hasztalan. Megpróbáltak érdeklődni arról is, vajon nem szállítottak-e a kórházba iratok nélküli sebesültet. Nem jártak sikerrel. A somorjai rendőrségen pontos személyleírást és fény­képet adtak a 70359-es azono­sítási számú rendőrnek. - Másnap reggel meglátogat­tuk húgom kezelőorvosát, akitől megtudtuk, hogy kedden nem jelent meg az ellenőrzésen. Tu­dakoltuk, nem tudná-e meg­mondani, ki járt nála a húgom­hoz hasonló diagnózissal. Az or­vosi titoktartásra hivatkozva nem mondott neveket, így nem tudjuk, Jolánnak esetleg volt-e depressziós vagy lelki beteg is­merőse. Szerencsére a munka­társnői nagyobb megértést ta­núsítottak, név- és címjegyzéket kaptunk mindazokról, akik kap­csolatban voltak vele. Hiába ke­restük fel őket, nem tudtak hol­létéről. Annyit tudunk csak, hogy Vereknyén leszállt a busz­ról... A család azt remélte, hogy a rendőrségi bejelentést követően felhívás jelenik meg a napila­pokban, a tévében. Három hét elteltével tapasztalniuk kellett, hogy a keresés üteme túl lassú, s talán ezért is sikertelen. - Úgy tűnik, mintha senkinek nem fűződne érdeke ahhoz, hogy kiderüljön a kétgyerme­kes, példás családanya holléte. Csak nem tűnhet el valaki nyom­talanul? - fakadt ki a férj. A szülőket is megviselte lá­nyuk rejtélyes eltűnése. Mivel a rendőrség hallgat, a családi nyo­mozás pedig sikertelen, annak ellenére, hogy rettegve, de végig­járták a Kis-Duna partját is, jósnőhöz fordultak. - Szerinte a húgom él, de sú­lyos emlékezetkihagyása van. Állítólag egy lakásban, egy ugyancsak lelki zavarokkal küszködő nőnéI tartózkodik. Hogy hol, azt megmondani nem tudta. Tudom, hogy nevetséges­nek tűnik, de mi ebbe kapaszko­dunk. Ez ad erőt elviselni a csa­pást, ebből merítünk erőt a to­vábbi kutatáshoz. • A gyerekek hogyan viselik édesanyjuk hiányát? Hromada Zoltán könnyeit nyelve, nehezen válaszolt. - A feleségem nagyon szeret­te a fiúkat, ők is ragaszkodtak hozzá. Látszik rajtuk, nem értik, miként lehet, hogy a mama el­ment, de nem jött vissza. Persze gyerekek még... A szüleim, a só­gorék is sokat segítenek, meg­próbálják felvidítani őket. A rendőrség a mai napig nem tudatta a családdal, hol tart a nyomozás. Ha Hromadáné Puss Jolán valóban él, s lelki betegsé­ge esetleg elmélyült, aligha való­színű, hogy három hete valaki­nek a lakásában tartózkodik, hogy ki nem mozdult onnan. Ép­pen ezért aki látta volna, vagy , tud holléte felől, legyen a rendőrség, a szülők, a testvérek, a férj, de főleg a gyerekek segít­ségére. A fiúk hazavárják édes­anyjukat! PÉTERFI SZONYA

Next

/
Thumbnails
Contents