Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-04 / 154. szám, kedd

8J ÚJSZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. július 4. Tisztelt szerkesztőség! Ipolyszakállason a Magyar Tannyelvű Alapiskola szülői szövetségének kezdeményezésére június 23-án össz-szülői értekezletet tar tottak. Az alapiskola igazgatója felolvasta a minisztériumi javaslatot az alternatív oktatási programról. A mintegy 80 szülő közül a program meghallgatása után több felszólalt, és valamennyi felszólaló szerencsétlen javaslatnak minősítette azt. A szülők egy emberként szavaztak ellene, és aláírásukkal elutasították az alternatív oktatás bevezetését. Élünk és élni akarunk a jövőben is az alkotmány adta jogunkkal, és továbbra is az anyanyelvi oktatás mellett állunk ki. E diktatórikus intézkedéseket a múlt rendszerben sem merték volna törvényerőre emelni. VAJDA ANDRÁS Ipolyszakállas Előttünk a perzselő, meleg nyár. Előkerülnek a lenge ruhák, a megfelelő faktorú napozókrémek és természetesen az UV-sugárzás ellen védő napszemüvegek. A családomnak én is új napszemüvegeket vettem, az árukat is kedvezőnek találtam. Örömöm nem sokáig tartott, ugyanis a kisebbik fiam szemüvege csak két hétig tartott ki, mert letörött az egyik szárrész. Elvittem megjavíttatni; a hölgy közölte, mindkét szár megjavítása 60-70 koronába, egy új szár rátétele 120 koronába kerül. Ám van egy további megoldás is, vásárolhatok helyben új szemüveget, UV-filterrel, és ez csak 70 koronába kerül. Meglepődtem, hogy a javítás és egy vadonatúj szemüveg ugyanannyiba kerül, és vettem egy újat. OROSZ ERIKA Pódatejed A Nagymegyeri Magyar Tannyelvű Alapiskola értesítette szerkesztőségünket, hogy a Még egyszer a polgári engedetlenségről című olvasói levél szerzője, Belucz Irén nem az alapiskola pedagógusa. Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tar tasaval, rövidítve Jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet Köszönjük olvasóink bizalmát, és váijuk további leveleiket Gyümölcsöt fájáról... Az elkövetkező hetekben frontális támadásokra lehet számítani a szlovákiai magyar iskolákkal szemben. Az, hogy iskoláink túlélik-e a válságos időszakot, a magyar szülőkön múlik. A hatalom a szülőkkel szemben nem fog merészelni nyílt erőszakhoz folyamodni. Emellett alaposan ismerjük a bukott rendszer jól bevált „önkéntes" akcióit. Ilyen eszközöknek a bevetését most sem lehet kizárni. Mivel a szülők döntenek, mielőtt határoznának, alaposan át kell gondolniuk, mire megy a játék - ha egyáltalán gyermekeink jövőjével kapcsolatban a játék szót használhatjuk. Meg kell gondolni, nem azok az emberek és erők erőltetik-e legjobban az ún. alternatív oktatást, akik és amelyek nem is olyan régen a főtereken fasiszta jelszavak ordítozásával akarták elnémítani anyanyelvünket és bennünket kiűzni szülőföldünkről a Duna másik oldalára. Ha ez így van, most egyszeriben honnét az a megható aggodalom gyermekeink boldogulásáért? Talán pálfordulás történt? A gyűlöletet egy csapásra a felebaráti szeretet váltotta fel? Vagy csak eszközváltásról van szó, és a cél mindig ugyanaz? Mert a nacionalizmus eszköztára nagyon tág, sok minden belefér. Ha csak egy kicsit is visszatekintünk, sok ilyen eszközt kipróbáltak már rajtunk. Kisebbségi sorsunk a svájci modell és hasonló jogok ígérgetésével kezdődött. Masáryk demokráciájába belefért a lakosság felhígításának olyan módja, hogy színtiszta magyar települések mellett előnyös feltételekkel államalkotó-nemzeti településeket létesítettek. Amint ezt éppen most az izraeli telepesek problémája is mutatja, ez a módszer sem vezet mindig célhoz. A második világháború után jött a nyílt és brutális - mostani nevével - etnikai tisztogatás, megfélemlítéssel, deportációkkal, kitelepítéssel és az ún. reszlovakizációval. Az internacionalistának titulált rendszerben már kifinomult módszereket vetettek be: agyafúrt településpolitikát, a céloknak megfelelő iparosítást, monstrumok építését. Azért egyet meg kell hagyni. Még a kommunista nómenklatúrának is volt annyi bőr a képén, hogy többszöri kísérletezés után nem valósította meg tűzzel-vassal az alternatív oktatást, mivel nem várt ellenállásba ütközött. Most viszont „jóakaróinknak" a Nyugatra is figyelniük kell. Egyesek azt hiszik, hogy a nyugatiak olyan tapasztalatlanok e téren, hogy hagyják magukat megtéveszteni a szerető gondoskodással, amelyet irántunk mímelnek, ha az alternatív iskolákról van szó. Nekünk viszont tisztán kell látnunk. A gyümö[csöt fájáról kell felismernünk. És mindjárt tudhatjuk, mit várhatunk az ilyen „önzetlen" jóakarattól. így hát csak ajánlani lehet mindenkinek, aki azt akarja, hogy gyermeke elveszítse identitását, gyökereit, és annak is, aki pár év múlva nem akar anyanyelvén szót érteni unokájával, sürgősen írassa be gyermekét a nem anyanyelvű oktatásra. Aztán az ilyen szülő a tanév végén ne felejtse kikérdezni szépreményű gyermekét például történelemből. Kérdezze meg tőle, hogy mióta létezik Magyarország. Majd azt a feleletet kapja, amit én is szlovák ismerőseimtől, hogy 1918-tól. Mit nekünk egy évezred! KELECSÉNYI IMRE Pozsony Nagyon kilóg a lóláb Azt hiszem, a „nemzetek tanítója", ahogyan Jan Amos Komenskýt titulálták, fejtette ki azt a gondolatot, hogy az anyanyelven való tanítás a legcélszerűbb és leghatékonyabb. A szerte a világon, de különösen Európában nagyon ismert és tisztelt tudós, pedagógus, nyelvész napjainkban bizonyára rengeteg útmutatást adna azok számára, akik ezt az elméletet igyekeznek a gyakorlatban másképpen alkalmazni. Éppen Komenský gondolatait akarják figyelmen kívül hagyni nálunk a magas állami tisztségeket betöltő egyének. A jelenlegi kormányfő egyik „magyarázatában" azt fejtegette, hogy az alternatív iskolák azért szükségesek, hogy a szlovákok is tanulják meg a magyar nyelvet. Hát nem csodálatos és „humánus" indoklása ez a kecsegtető célnak? Persze ezt hajlandók volnánk-elfogadni, ha mondjuk ilyen alternatív iskolákat a magyar nyelv megtanulása érdekében létesítenének Trencsénben, Zsolnán, Turócszentmártonban, Poprádon, Késmárkon, Eperjesen, Nagymihályban... Viszont a déli határ menti településeken ilyen alternatív iskolákra nincs szükség, mert a magyarok szépen megtanulják a szlovák nyelvet az eddigi oktatási formában is, és itt a szlovákoknak módjukban van - a kormányfő elképzelése szerint megtanulni a magyar nyelvet. Ennek csak egy feltétele lehet vajon akarják-e a magyar nyelvet megtanulni. Mondjuk úgy, mint hazájukban a finnek a svéd kisebbség nyelvét ... Persze itt egészen másrói van szó, a kormányzat burkoltan egyre jobban szűkíteni akarja a magyar nyelv tanítását. Ám a lóláb valahogyan nagyon kilóg. IVÁN SÁNDOR Kassa Büntetés a magyar beszédért Június l-jén áttanulmányozva az SZTV műsorát, vonzott a vitaanyag témája. Bizalmas szférák! Kerekasztal-beszélgetés az ifjú ság hitéletéről - ez állt a műsorban. Valóban a naphoz méltónak tartottam a témát, mivel gyermeknap volt. Meglepetésemre teljesen másról szólt a vita - a nyelvtörvényről. Egyáltalán nem bántam meg, hogy végighallgattam a beszélgetőket, mert világosan kimondta Ferko úr, hogy 1000 koronától 10 000 koronáig is megbüntethetnek, ha a kórházban, az üzletben, főleg az állami hivatalokban, a bíróságon véletlenül az anyanyelvemen szólalok meg először. Ez a Ferko úr még a higgadtabb, műveltebb nyelvtudósokat is kiigazította. Úgy értettem, hogy nem kell itt a kutatás, a bizonyítgatás, az érvelčs a nyelvészek, történészek érvelése, „csak a szlovák beszéd a fontos". A fiataloknak sem fontos angolul, németül tudni, csak szlovákul. Az anyanyelv a legfontosabb! Nekünk is - gondoltam! Ami igazán tetszett, hogy az egyikük próbálta elmagyarázni, hogy a legnagyobb baj a szlovák iskolákban is a szlovák nyelv tanításában van. Nem tudnak a növendékek kommunikálni, nem ismerik az irodalmi nyelvet. Mindezen vélemények után is legfontosabb a nyelvtörvény elfogadása, mert ha egy reklámszövegben, a plakáton vagy egy hirdetőtáblán nem a szlovák szöveg olvasható, akkor máris büntetnek. Ferko úr szerint Szlovákiát ebben Amerika is követni fogja! Hát ez a legegyszerűbb polgárnak is jó, illetve rossz vicc! HAJTMAN KORNÉLIA Nána Az egyházi iskolákra nem vonatkozik? Nehéz napok szakadtak a szlovákiai magyar iskolákra szülőre, gyerekre és pedagógusra egyaránt. Ilyenkor csak egyetlen lehetőség kínálkozik a frontális támadás kivédésére: az összefogás. Ezek után sajnálattal kell megállapítanom, hogy az Új Szó egyik júniusi számában „Az egyházi iskolákat ez nem érinti" címmel interjú jelent meg, melyben Tamás András, a palásti, és dr. Csáky Károly, az ipolysági egyházi alapiskola igazgatója válaszol a tudósító kérdéseire. Mindkét igazgató kapott meghívót az alternatív oktatás bevezetésével kapcsolatos lévai, illetve dunaszerdahelyi gyűlésre. Az interjúalanyok válaszaiból egyáltalán nem következik egyértelműen, hogy az egyházi iskolákra az alternatív oktatás nem vonatkozik, mindketten csak vélik. Furcsállom Csáky Károly úr kijelentését: „Addig sehova sem megyek az alternatív oktatással kapcsolatban, amíg bennünket (a szerz. kiemelése) nem fenyeget veszély". Tipikus magatartás. Elgondolkodtató álláspont. Egy kis szolidaritás jólesne az állami iskolákban tanulóknak és tanítóknak! A levél megírására az ösztönzött, hogy a cikkel kapcsolatban több alapiskolás szülő reagálásáról szereztem tudomást. Egyesek már azon gondolkodtak, hogy az állami alapiskolából átírathatják gyermeküket az egyháziba, mert nem tudják elképzelni, hogyan tudná gyermekük megemészteni a tananyagot szlovákul, ha magyarul is nehezen megy. KORPÁS PÁL Ipolyság Nemcsak a fiatalok... Az Új Szó egyik számának írása nagyjából arról szólt, hogy milyen szemtelenek a fiatalok, mivel nem adják át a helyet az idősebbeknek. Pár éve költöztünk falura. Addig én olyan nevelésben részesültem, hogy a legtöbbet, amit tudok, megtegyek másokért. Beleértve azt is, hogy idősebbeknek átadjam a helyem a buszon, villamoson, vonaton, metrón stb. Míg városon laktunk, nem is volt gondom ezzel. Mióta falun lakunk, tapasztaltam egyet s mást a hazai utazási kultúrával kapcsolatban. A mindennapi tapasztalataimat szeretném megosztani az olvasókkal. Az első hónapokban mindig átadtam a helyem az idősebbeknek. Meglepődve, tapasztaltam, hogy ülő útitársaim (beleértve az idősebbeket is) gúnyosan néztek rám. Általában a kora reggeli busszal indulok, ami üresen áll be a megállóba. Persze sohasem lehet kiszámítani, pontosan hol fog megállni. A felnőttek, idősebbek, mintha az életük függne tőle, mindenkit félrelökve tolakodnak a busz ajtajához. Itt-ott egy-egy fiatal is közéjük kerül, de ők az „életükkel játszanak", mivel a nagy testtömegek könnyedén összepréselnek egy 40-50 kilós gyereket. A fiatalok inkább megvárják, míg felszállnak az idősebbek, mert a felnőttek tisztában vannak az erejükkel, fölényükkel. Arról már nem is beszélve, hogy a fiatalok általában betartják az érkezési sorrendet a felszállásnál, míg a felnőttek előnyadás címén eléjük nyomakodnak. Végezetül még annyit, hogy bizonyosan vannak szemtelen, tolakodó fiatalok is, azonban figyelembe kell venni, hogy a fiatalokat a felnőttek tanítják az élet dolgaira, a kulturált viselkedésre. J. T. Dunaszerdahely A nemzet napszámosai Az ipolysági kórház pavilonjai közötti parkban a százéves platánok, gesztenyék és hársfák alatt virítanak az első tavaszi virágok: az ibolyák, kankalinok és a többiek. A külső környezet olyan képet mutat, mint másutt... A kórház pavilonjaiban már másképp folyik az élet. Ebből a kerítésen kívüli emberek már nem látnak semmit. Az orvosok, az ápolónők és ápolók nappal és éjjel egyaránt mindig sietnek, hogy a betegek megkapjanak mindent, amire csak szükségük ven. Kezelést, gyógyszereket, ápolást, és emberi szót. Igen! - itt egy kedves sző is nagyon jól esik a súlyos betegeknek. A kórház igazgató főorvosa, dr. Somló Péter vezetésével az osztályok orvosai és a nővérek olyan önfeláldozó munkát végeznek, amit a kívülállók, akiknek még nem volt szükségük a kórházi ápolásra, el sem tudnak képzelni. Az elmúlt időkből feldereng egy dicsérő mondat: „A nemzet napszámosai." Hogy a kórház alkalmazottai „napszámosok" lennének? Bizony azok! E sorok írójának mint betegnek volt módja belülről látni, sőt tapasztalni e kórház dolgozóinak odaadó munkáját, fáradozását. Aki ezt nem látta, nem hiszi el, milyen munkát végeznek a kórház falai közt. Felbecsülhetetlen érték, hogy a kórház dolgozói oly becsületesen és odaadóan ápolják a rájuk szoruló betegeket, mintha közeli családtagok lennének. Pedig hát a rászorultak - valóban rászorultak! Vannak, akiket mosdatni, etetni kell, s akik mozdulni is alig tudnak, azokat hányszor de hányszor kell éjjel és nappal tisztába tenni! Beadni nekik a gyógyszereket, injekciókat, infúziókat - és mindezt odaadóan, kedves szavakkal. S ezt zokszó nélkül teszik! Ez a különbség a civil életben dolgozók s a kórházi dolgozók között. Míg az előbbiek, dolgozzanak bárhol, ha letelik a munkaidejük, hazamennek, kipihenhetik magukat. De a kórházban oly sokszor akadnak nehéz esetek! Hosszabb gyógykezelésem ideje alatt tanúja voltam nem is egyszer, hogy éjjel, hajnali háromkor behoztak egy súlyos beteget, és a szolgálatos orvos, az ápolónők mellett a főorvos úr is ott szorgoskodott a beteg körül. Akinek, ugye, éjjel fel kellett kelnie az ágyból, és besietni a kórházba, hogy együtt megtehessenek mindent egy súlyos beteg életének a megmentéséért. Ilyen esetek egy kórházban gyakran fordulnak elő! Ezért nevezhetjük bátran a kórházakban dolgozókat a „nemzet napszámosainak"! T. L.

T. (A név és a cím a szerkesztőségben) Edes, de felelőtlen kismamák Betegségemből kifolyólag sajnos, elég gyakran van alkalmam „élvezni" az érsekújvári kórház vendégszeretetét. Annak ellenéré, hogy maga az épület egy nagy monstrum, így tavasz idején megvan az a lehetőség, hogy az ember lemehet az épületet körülvevő parkba, a természetbe. így tesznek azok is, akik még a beteggondozás ideje alatt sem tudnak leszokni rossz szokásukról, a dohányzásról. Ezért a tavaszi üde illatba bizony néha erős dohánybűz is keveredik. Ez annál is kellemetlenebb látvány, mert azok a kismamák, akik már alig várják a kis trónörökös világra jöttét, hogy a dohánybűzt elkerüljék, kénytelenek a zöldövezet olyan részébe húzódni, ahol csak a tavasz, a természet édes illatát szívhatják be. Azonban van ennél szomorúbb látvány is. Ugyanis nagyon sok várandós kismama, akik bizonyára már előre örülnek világra készülő csemetéjüknek, kávéspohárral az egyik kezükben, míg a másikban meggyújtott cigarettával, az első padra letelepednek élvezni a napsugarakat, miközben erős, bodor füstöket eregetve az ég felé megbeszélik a várható eseményeket. Amilyen szívderítő látvány a domborodó hasú, csupa mosoly kismamákat sétálni látni, olyan szomorú érzés és látvány, milyen hányavetin teszik tönkre nemcsak saját egészségüket, hanem magzatukét is. Sokszor elgondolkodom magamban, hol is lehet a hiba, a helytelen és elégtelen felvilágosításban, avagy a kismamák felelőtlen viselkedésében? Szerintem üdvös lenne, hogyha a szülészeten dolgozó egészségügyi alkalmazottak időnként „szemrevételeznék", védenceik mivel és hogyan töltik szabad idejüket. A dohányzás legalább részleges abba hagyásával bizonyára erősen csökkenne a kis testsúllyal született vagy testi hibával világra jött csecsemők száma: Az egészségügyi személyzet ez irányú törődése megérné a fá

: radságot. Nemde? NAGY ANDRÁS Szimő A hazaszeretetről Hozzányúlni? Nagyon kényes téma. De ha a legfiatalabb generációnál érdeklődünk felőle, az alapiskolásoknál, az eredmény lehangoló, hiányos, még a haza fogalmáról is. A költő néhány sorát idézem: „Tudjátok-e mi a haza? Az a hajlék, hol születtünk. Hol a dajka altatódalt dúdolgatott fölöttünk... Az a játszóhely a dombon. Hol labdáztunk, kergetőztünk. A haza az édes otthon, a falu, az a város, ahol vesszőn lovagoltunk, az a határ, hol kalappal tarkaszárnyú lepkét fogtunk. Bárhová visz szerencsétek, Ezt a hazát szeressétek." Szeretjük is! Még akkor is, ha vannak, akik ezt kétségbe vonják. Már az 1920-as évek második felében mint kisiskolások így énekeltünk: „Szlovenszkó, te bérces-völgyes szép hazám, Csak tégedet szeretlek én igazán. Bárhol vagyok kerek e nagy világon, Mindenütt csak teutánad vágyódom... Ha a Krivány tetejéről szétnézek, Körülöttem égbe nyúlnak a bércek. Mindegyiken a szabadság oszlopa, Legyen rajtuk a jó Isten áldása..." Vannak, akik minket, magyarokat a Dunán túlra küldözgetnek, de nem megyünk. Mert én itt születtem! Ez a hazám! Alanyi jogon! Elmenni? Gyáván? Gyáva népnek nincs hazája!,.. Sajnos, akadnak olyanok is köztünk, akik nem így szeretik szülőföldjüket, hazájukat. Szeretem e földet kacagva és sírva. Itt ringott a bö|csőm, itt szálljak a sírba! KATONA LÁSZLÓ Beretke