Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-27 / 173. szám, csütörtök

1 8 I ÚJ SZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. július 27. Tisztelt szerkesztőség! A nagymegyeri fürdőben voltam, ahonnan jó érzéssel tértem haza. Itt tágas helyen a medencék egymástól távol vannak, és a tömeg elveszik, szétszóródik. Nincsenek egymás hegyén-hátán az emberek. Kulturált rend uralkodik a fürdő területén. A gyógymedencében csak a gyógyulni vágyók vannak (gyerekek nélkül). A gyerekmedence körül a szülők vannak a gyerekeikkel, és az úszást gyakorlók ismét külön. A falatozás, az italozás lehetőségére többfajta büfé áll rendelkezésre, az itt megtermett gyümölcsből, zöldségből bő a kínálat. Ezt a fürdőt nem is reklámozzák, és mégis sokan látogatják. Főleg csehek, morvák az idelátogatók (ők halkan társalognak a medencékben - ez az én meglátásom). Érdemes lenne a fürdő fenntartására, kiépítésére többet fordítani. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Történelmi tábort szerveztek július 1. és 9. között Selmecbányán. A középiskolás diákoknak - főleg gimnazistáknak - és vezetőiknek az Ipolysági Mezőgazdasági Szakközépiskola gyakorlóközpontja adott otthont. A tábort a Csemadok Országos Választmánya az Együttélés segítségével szervezte, továbbá támogatta több hazai és külföldi alapítvány. A történelmi foglalkozás két fő témára összpontosított; az Emese álma című történelmi vetélkedő következő fordulójára készített fel, valamint az Együttélés által meghirdetett „Hogyan érintette a kassai kormányprogram családomat, környezetemet?" pályázattal való foglalkozásra. A 27 diák táborvezetője Görföl Jenő volt. Délutánonként a csoport kirándulni járt Besztercebányára, Véglesre, Počúvadlóra, Zólyomba. Ezek az utazások össze voltak kötve egy kis történelmi útmutatással, megismerkedtünk ezeknek a városoknak a történelmi szerepével is. VARAGYA SZILVIA Érsekújvár Az olvasói leveleket moiv sával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat Is közszerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszön, és várEGY PAP, AKI FIÚKAT SZERETETT. ÚJ SZÓ. 1995. VII. 10. Az érem másik oldala Ha megengedik, most én megpróbálom felvázolni az érem másik oldalát - vagyis megpróbálom a dolgot megközelíteni egy másik szemszögből. Kérdem - hány nagy bűnténynek szenteltek ennyi írást? Ráadásul három napon keresztül. Nemrég hasonló cikk megjelent a Pravdában is. Nem volt vezércikk az első oldalon, ráadásul bírósági végzés után íródott, és egy kicsit rámutatott a fiatalkorúakra is. Egy olyan esetet vázolt az újságíró, ahol egy öreg emberhez 10-20 koronáért 11-13 éves leánykák jártak. Cserébe a pénzért levették szoknyájukat, letolták nadrágjukat, és hagyták megsimogatni a popsijukat. Ott nem felejtette el feltenni a cikk írója a kérdést, hogy milyenek a mai fiatalkorúak. Én is állítom, hogy egy 10-11 éves gyerek a szép meleg tájra küldi az embert, ha megszólítja valami vétekért, és ha a megszólító nő, szépen le is k... És ha ezt az ember megmondja a szüleinek, még a szülő támad, hogy az ő gyereke káromkodni se tud. Kicsit furcsa, hogy 10 év után csak most tört ki a botrány. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, hogy valaki kicsinyelte a jutalmat, hogy az ő jutalma nem egy arany nyaklánc vagy egy versenybicikli lett, hanem csak egy kisebb ajándék. Forradalom után nem egy papot nyugdíjaztak kisebb-nagyobb kihágásért, akkor ott ez miért nem történt meg? Az egyházi kánon világosan kimondja, hogy azt a papot, amelyik másokat bűnre csábít, fel kell jelenteni a püspökségen. Mivel itt betegséggel állunk szemben, Sokol érsek jól felelt a kérdésre. Sok gondolkodó felteheti a kérdést, ez a cikk tüzet olt, vagy tüzet szít? VOJAKOVICS LÁSZLÓ Makranc Ki kellett teregetni? Meglepődve, de annál nagyobb indulattal írok a cikk kapcsán. Az egy pap, aki fiúkat szeretett írója megvádol egy embert, aki beteg. Nem hiszem, hogy valami sokat nyújtott volna a megsértett családoknak és gyermekeiknek. Csupán elérte azt, hogy nyilvánosságra került egy titkos betegség nyoma. Nem kissé elhamarkodott cikk volt? Hisz nem egy beteg van az országunkban, aki így van! Vajon miért ne lehetett volna egy kisebb cikket nyilvánosság elé hozni? Nem vádolom a cikk íróját, mert ma már nagyon is előnyben részesítik az ilyen cikkek írását. Tegyük fel például, ha valamelyik hozzátartozója lenne, akkor ön hogy nyilatkozna? Bizonyára nem adná senki tudtára, és kezeltetné őt, ahogy az élet diktálja. Vajon ha ezt érzi ön lelki megnyugvásnak, bizony csekélység ahhoz, hogy megnyugodjon... Higgyen nekem, egy nem képzett idős néni, aki önnek csak azt akarja megírni, hogy nem helyes út, amit megtett. „Mert nagy az Isten hatalma". Ki tudja, mi vezette ezt a rossz lépését ennek a „papnak", aki megbánta bűnét, és meg is kapja érte a törvény által megszabott büntetését is. Nem kell, hogy megtudja mindenki a megtévedt ember szomorú esetét. Kérem, ha e kis írásomon talán megbotránkoznának, elnézésüket kérem. VERONIKA Pozsonyeperjes Emberiség, vigyázz! Bár meggyűlöltem a politikát, de a lelkiismeretem mégis arra ösztönöz, hogy tollat fogjak a kezembe. Hogy mi késztetett erre? Az, hogy ha nézem a tévét, hallgatom a rádiót, vagy olvasom az újságok bármelyikét, mindig elszorul a szívem, és eszembe jutnak a II. világháború borzalmai. Magam előtt látom azt a sok-sok özvegyet és árvát, akik hiába várták, hogy egyszer viszontláthatják szeretteiket. Reményük összetört, és erre a találkozásra csak a másvilágon számíthatnak. A háború befejezésével egy más földi világ jött el. Az emberiség bízott abban, hogy most már jobb lesz. Örült, hogy vége lett az értelmetlen öldöklésnek. Sajnos, ez az-öröm nem tartott sokáig. A földi hatalmasok félve attól, hogy mi lesz a fegyvergyáraikkal és tartalék atombombáikkal, elvetették újra a gyűlölet magvait. Az internacionalizmus leple alatt milliókat internáltak és űztek el otthonaikból, nemcsak Szovjetunióban, de más államokban is. Ma ennek az áldatlan diktatúrának a következménye az a sok ártatlan élet kioltása a volt Jugoszláviában és az a sok vér, amely az egykori békés földet öntözi. Kétségbeesetten figyelem a volt Szovjetuniót, hogy mi lesz akkor, ha a gyűlölet szikrái a csecsenföldihez hasonlóan az egész országban lángra lobbannak. Világégés. Ezért mondom, hogy: Emberiség, vigyázz! Sajnálattal kell megállapítanom, hogy itt nálunk is, ha a tévét nézem, hallgatom a rádiót, de még az újságokban is ott találom a gyűlölet magvetőit. Egyes politikusok szinte egymással versengenek, hogy ki tudja a nemzeti érzelmek húrjait szinte a szakadásig feszíteni. Nem tudom, mit tegyek.. Apám szlovák volt, anyám magyar. Ennek ellenére családunkban sosem volt gyűlölet, mindig a szeretet uralkodott. Szegények voltak, de becsületesek. Miattuk sem Isten, sem ember előtt nem kellett szégyenkeznem. Ha rosszabbra fordult a sorsuk, akkor szinte éjt nappallá téve dolgoztak, küzdöttek nemzedékük jövőjéért és boldogságáért. Bennünket mindig becsületre és a mások iránti szeretetre tanítottak. - Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Példaképül tudnám őket állítani a mai miniszterek elé. Sajnos, úgy látom, hiába. Mikor a tévé képernyőjén meglátok néhány minisztert és miniszter asszonyt, akikből a szeretet és a barátság helyett a gyűlölet szinte sugárzik, elszorul a szívem. Ők is az Isten szent nevét emlegetik, közben két kézzel hintik a gyűlölet magvait. Ezek az urak és hölgyek nem félnek attól, hogy ha ez a mag csírázásnak indul, kikel és elburjánzik, akkor a gyömölcsét a gyermekeinknek és az unokáinknak kell majd megemészteni. Gondoljunk az utókorra, hogy ne kelljen nekik miattunk szégyenkezniük. Ezért kérem a tisztelt képviselőket: hagyják abba a gyűlöletszítást, és minden erejükkel és tudásukkal dolgozzanak azon, hogy ebben az országban minden ember boldog legyen, és hazánk felvirágozzon. BREZINA GYÖRGY Szelőce Nesze semmi, fogd meg jól! Nagyapám mókás kedvében szokta mondani, ujjaival fügét mutatva. Utána, hogy kárpótoljon csalódásomért, egy-egy gyönyörű nyári körtét vagy barackot varázsolt elő titkos zsebei egyikéből. Ma, amikor már én is megértem a nagyapai kort, gyermekkori emlékeim között kutatva, nagyapám fügét mutató, munkától kérges ujjaira és a gyönyörű körtékre szívesen emlékszem vissza. Az utóbbi években valahogy nagyon megszaporodtak a fügét mutató ujjak. Az elmúlt negyvenegynéhány esztendő „szocializmusáról" ma már kár vitatkozni. Csak az értelmetlenül elfecsérelt éveket sajnálom. Éppen ezért nem vagyok hajlandó beletörődni az 1989-es bársonyos forradalmat követően a demokratikus jogállam kiépítése közben elkövetett igazságtalanságokba. Az állam vagyona - állampolgári jogon tehát az én vagyonom is - a különböző kétes privatizációk, különböző pártérdekek jóvoltából annyira megcsappant, hogy lassan nem lesz mit elosztani. Az 1994-es parlamenti választások győztese választási programjában a „soha többé viszály" mellett többek között igazságos privatizációt, a köztársaság területén élő valamennyi polgár egyenjogúságát, a bűnözés megfékezését, a polgárok egészsége, biztonsága, oktatása színvonalának emelését ígérte. Mindez csak ígéretek szintjén maradt. Egy betűt sem valósítottak meg belőle. A minimálisan emelt nyugdíjamat még meg sem kaptam, s máris többet fizettem a városi tömegközlekedésre jogosító bérletemért. A burgonyának, cukornak a kormány hallgatólagos jóváhagyásával - csillagászati árakat szabhattak a kereskedők. Emelni fogják a lakbéreket, a víz, a gáz, a villany árát. A vagyonjegyes privatizáció részvényei helyett holmi kétes papírokat fogunk kapni, melyeknek pénzre való beváltása valamikor 2001-ben lesz esedékes. Ha egyáltalán lesz akkor pénz az államkasszában. Fantasztikus kilátás ez számunkra, nyugdíjasok számára. S itt az a füge, melyet az állam bácsi mutogat valamennyiünknek. És még azt várja el tőlünk, hogy mindehhez még jó pofát is vágjunk. TOMANOVICS ZOLTÁN Pozsony Az árak emelkednek a színvonal marad? Kelletlenül bár, de nekünk, egyszerű halandóknak tudomásul kell(ett) vennünk, hogy „bölcs" kormányunk ismét áldását adta egy újabb áremeléshullámra anélkül, hogy előre garanciát kért (követelt?) volna a színvonalemelésre a szolgáltatások terén. Ebben az a legszomorúbb, hogy az ilyen intézkedések levét mindig a legszegényebb réteg issza meg. Vegyük először is a telefonbeszélgetések és az új állomások létesítésének újabb díjszabásait. A telefonbeszélgetések diját annak ellenére emelték, hogy a vonalak minősége a régi maradt. A minap beszélgetnem kellett Szimőről Pozsonyba, a hangsúly nem is annyira a sürgősségen volt, hanem a minőségen, mivel adatokat kellett bediktálnom. Annak ellenére, hogy a hangszálaim erősen próbára tettem, vagyis kiabáltam a kagylóba, a hívott fél alig értette a mindkettőnk számára szükséges és pontos adatokat. A vonalak, a beszerelések árának emelése csakis azt juttatja az ember eszébe, mintha elmenne az élelmiszerüzletbe, és a kereskedő a rosszabb minőségű áruért magasabb árat kérne, és közben megjegyezné, hogy ha majd összejön a megemelt ár következtében egy bizonyos összeg, akkor majd biztosan jobb minőségű árut is ad a kért összegért. Majd... A külfölddel összekötő vonalak mindig jobbak voltak, minta belföldiek. Amíg egy kis faluból érkező hívást alig lehetett érteni, addig pl. ha Budapest avagy Kanada volt a vonalban, olyan tisztán lehetett hallani, mintha a szomszédos irodával beszéltem volna. Az is igaz, hogy a külföldi vonalak, ill. beszélgetések drágábbak voltak, de pár perc alatt a felek megbeszélhették dolgaikat minden félreértés nélkül. Vagy vegyük csak a közlekedésben eszközölt áremelést. A szolgáltatás színvonala maradt a régi, az árak mégis emelkedtek. Ezzel kapcsolatban az a gyanúm, hogy egyes autóbusz-közlekedési vállalati vezetők éppen akkor hiányoztak az iskolából, amikor az alapvető számtani műveleteket tanították. Eddig ugyanis Szimőről Kamocsán keresztül 10 koronába került a menetjegy Érsekújvárba, július elseje óta pedig 14 koronába. Ha a 10 százalékot vesszük alapul, akkor csak 11 koronába kerülne a jegy Érsekújvárba és nem 14 koronába. Vagy talán azt gondolják, hogy más nem tud számolni, csak ők? Arról nem is beszélve, hogy a buszok sem tisztábbak, mint eddig voltak, a járatok sem pontosabbak. Lehet, hogy valakinek kicsiségnek tűnik a háromkoronás eltérés, de az olyan személynek, aki szociális segélyből tengődik, mint jómagam is, és akinek havonta többször is meg kell jelennie e HIVATAL színe előtt, ez már nem mindegy! VARGA TERÉZIA Szimő Pénztárgép, az a „csúnya..." Bizony, kötelezően bevezették, sőt „föntről" elrendelték az iménti Masinát, amivel nem kevés kiskereskedőre, kisvendéglősre s miegymásra sújtottak le. Sokuk egyenesen belerokkant: újabb uzsorakölcsönre szorult, vagy egyszerűen vissza kellett adniuk a vállalkozási engedélyüket. Miért? Balga kérdés. Valakiknek jól jött a pénztárgépek behozatala és a forgalmazása - halljuk úton-útfélen. Vélem, az említett mendemonda igaz is lehet. Gondoljunk a nagy nemzetközi botrányt okozó ún. Lockheed cég megvesztegetési dolgára. (A neves amerikai repülőgépgyár sorra „meggyőzte" a megrendelőket, hogy csak tőle vásároljanak katonai eszközöket... Kérem, de sok tábornok fényes egyenruhájának a zsebét kenőpénz „szeplősítette"! Vagy nálunk, minő vihart csapott a tavasszal a révkomáromi közkórház részére vett rétegröntgen: ringbe szállt a komáromi polgármester és a marcelházi polgármester, valamint az említett kórház egyik főorvosa. Lapjaink is csámcsogtak rajta...) A 20-25 ezer koronáért kínált gép, őszintén szólva, sok a soványabb kisvállalkozónak. Okosabb megoldást is választhattak volna a tárca illetékesei. Például Magyarországon annak idején ingyen adták az ötven-százezer forintos „pokolgépeket", s ma meg az adóalapból is le lehet vonni. Ugye, lényegesebben kereskedelem ibarát, nemde? Ám a pozsonyi urak „délről" néni szokták tanácsot kérni... Egy szemléltetés Révkomáromból, a Kossuth térről: Laci úr kénytelen a sok-sok utánajárással és saját kiadással felújított kisborozóját szüneteltetni, s oda is mond az uraknak... Meghallják? A kisvendéglőt a vendégei egyszerűen Laci úr borozójának becézik. Patinás a maga nemében, nélküle egy színfolttal szegényebb lesz a városunk. CSIBA GÉZA Révkomárom Üi ällwi ígffámpidkBeM vmÉu imie00teMmIJk QM ď IM mírni e^nmlfigeffit míőt, ujú m h"' "űá^úMűóiiüm fämgmtff Pénztárg (k) éptelenség Újsághír: „(...) Mint köztudott, a kormány minden eddigi tiltakozás ellenére július elsejei hatállyal kötelezővé teszi valamennyi vállalkozó számára a pénztárgép használatát ott, ahol a fizetés készpénzben, nem pedig számlára történik. Ha e dátumot követően az adóellenőrök rajtacsípik e kötelességének mulasztásán, 10 ezer koronától 1 millió koronáig terjedő bírságot róhatnak ki rá. (...)". Új Szó, 1995,149. szám. Vacsora után bekapcsoltam a tévét, és nézni kezdtem az esti hírműsort. A csinos riporter hölgy kissé félszegen közelített az egyik fővárosi élelmiszerbolt ajtaja felé. Pár pillanat múltán közelebbi kameraállásból mutatták a manővert. A nagy üvegajtó zárva találtatott, s rajta (persze belülről) egy hevenyészett papírtábla fityegett a következő szöveggel: Pre maľovanie zatvorené!, azaz: Festés miatt zárva! Erre a csinos riporter hölgy illedelmesen bekopogtatott, majd kisvártatva egy terebélyes asszonyság jelent meg az üveglap mögött. Aki - felismerve a helyzet komolyságát - résnyire ajtót nyitott. Ő csak nézett volna, mint a moziban, de nem tehette, mert az orra alá toltak egy mikrofont. A riporter, „aki szemmel láthatóan biztos abban, hogy kellemetlen kérdései vannak", megkérdezte az akár boltvezetőnek is hihető (???) asszonyságot, hogy miért tart zárva ez az üzlet. Erre a terebélyes riportalany hanyagul az ajtón függő táblácskára mutatott, majd kissé morcosan ugyan, de példamutató tömörséggel - no meg erdőháti tájszólással fűszerezve - azt válaszolta, hogy: - Sok oka van ennek, kérem! A felemásra sikeredett riport végére itt akár pontot is tehetnénk, de az az érzésem, hogy lesz ennek azért még folytatása. Nos, meglehet, de nekem minderről egy (talán) közismert vicc jutott az eszembe, amely szabadon így szól: „Nem szólal meg délben a harang. Kérdi az idegen: » Miért nem?« »Hát bátyám, sok oka van ennek, sok, igen sok, elsőre ugye, hogy nincs harang...«" - N." meg pénztárgép se, de ezt már csak én - a potenciális vásárló - teszem hozzá. Pont. VÖRÖS PÉTER Érsekújvár