Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-25 / 171. szám, kedd

1995. július 1623. VELEMENY ÚJ SZ

Ó 24 I KOMAROM: VII. NÉPRAJZI SZEMINÁRIUM Az összetartozást erősítve Érték nem lehet értéknek az ellensége, csakis az értéktelenség. Mert ami ma Európában zajlik, az az értéktelenség pótcselekvése - hangsúlyozta Andrásfalvy Bertalan, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke Komáromban, a VII. Néprajzi Szeminárium tegnap délelőtt tartott ünnepélyes megnyitóján. A kisebbségi néprajzkutatók egyhetes szakmai találkozójának első rendezvényén Andrásfalvy arra utalt, Európában ma több náció oly módon próbál hatalomra törni, hogy erőszakkal tiporja el a mellette élő nemzetek kultúráját, törvényekkel, különféle rendeletekkel, s ha kell, hát fegyverekkel csorbítja azok identitását. Szem- és fültanúi lehetünk annak, hogy a hagyománygyűjtőket ma nacionalizmussal vádolják. Liszka József, a társszervező Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöke szerint több oka is van annak, hogy a Magyarország határain kívül első ízben megrendezett néprajzi szeminárium központi témájául éppen a Dunát választották. Egyrészt mert Komárom városának életét a folyók (Duna, Vág-Duna) és más vizek (például a csallóközi mocsaras területek) az elmúlt századok során mindig is nagymértékben befolyásolták. Ugyanakkor a Duna, köszönhetően a temérdek szépirodalmi és zenei alkotásnak, az összetartozás jelképévé vált. Pásztor István, Komárom polgármestere kijelentette: a városnak a földrengéseken túl talán a Duna ártott a legtöbbet, lakosai mégis tisztelik a Közép-Kelet-Európát átszelő vén folyót. A fennállásának hamarosan 110. évfordulóját ünneplő Duna Menti Múzeumot az intézmény igazgatója, Csütörtöky József mutatta be a szeminárium résztvevőinek. Röviden szólt a múzeum jelenlegi nyolc állandó kiállításáról, ugyanakkor említést tett a kulturális tárca azon igyekezetéről is, amely a nemzetiségi múzeumok kialakítására irányul. (kosár) TEGNAP OLVASTUK Ki az a Ján Horváth? A Demokrata Unió állítólagos petíciós íveit tartalmazó kiadványt a nagyszombati Poligráfiai Üzemekben csak az előleg kifizetése után kezdték el nyomni. Július 13-án, a munkák befejezte után az egész példányszámot ismeretlen helyre szállították, valószínűleg KözépSzlovákiába. A rendőrségtől származó nem hivatalos információk szerint a megrendelőn feltüntették ugyan a kívánt adatokat, de azok hamisak. A nyomda eddig a szerződésben szereplő összeg mintegy felét kapta meg - készpénzben. A nyomás a petíciós ívek fénymásolata alapján történt, amelyek valósságát viszont több aláíró kétségbe vonja, mivel szerintük több íven felcserélték a sorokat. Ezenkívül hiányzik a sorszám és az érvényes aláírások száma, amelyet a petíciós bizottság az összegzéskor minden ívre feljegyzett. A könyv kiadója valószínűleg az alkotmányon kívül a Polgári Törvénykönyvet és a köteles példányokról szóló törvényt is megszegte. A kiadó valószínűleg az a férfi, aki Ján Horváth néven mutatkozott be és ezért adott esetben büntetőjogi felelősséggel is tartozik. (Pravda, rövidítve) Üzengető hatalom SZÁLKA ÉS GERENDA Ez már nem semmi, hümmögtem egyik nagyrabecsült kollégám szavajárásával, mikor a minap befutott szerkesztőségünkbe a szlovák kulturális minisztérium hivatalos nyilatkozata, amely arról szólt, hogyan szítjuk mi a kisebbségi magyar sajtóban, azon belül is az Új Szóban a kedélyeket. S hogyan „árasztjuk el gyűlölettel a nyilvánosságot minden ellen, ami a mi fiatal Szlovák Köztársaságunkban történik." Szóval nem semmi, ha az ember cikkeire a kormány egyik minisztériuma úgy felkapja a vizet, hogy nyilatkozatot ad ki, s a hírügynökség által röppenti világgá a szenzációt, miszerint elment a józan eszünk. Mert mondanom sem kell, magára ismer az ember, ha eszmefuttatásaira utalgatnak. A józan ész azt súgja, hagyjuk a fenébe a dolgot, gondoljon, ki mit akar. Aztán ugyanez a józan ész azt mondja: azért még sincs egészen rendjén a dolog. Mert ha teszem azt, egy olvasó lehülyéz, egy másik pedig megüzeni, ha nem megyek fel hozzá parolázni, puskával jön le értem, azt mondom, rendben van; az egyik komál, a másik nem. Hanem, amikor úgy „hivatalice" üzengetnek, szóvivő által, az már mégse járja. Valahogy kínosan emlékeztet a pártállami módszerekre, amikor a „fehér házból" rádörrentek az emberre, férjen a bőrébe, különben lapátra teszik. Tudom én, persze, mire jók az ilyen hivatalos állásfoglalások. Nem nekünk szólnak, hanem a szlovák közvélemény azon részének, amely eszmei társának tartja ezt a társaságot, amely most kormányozza fiatal Szlovák Köztársaságunkat, vagy amelyik egyszerűen szereti a vezérelvet, s a szólás-, vallás- és véleményalkotási szabadságról azt hiszi, valami különleges állatfajta, amely nálunk nem honos. Hadd lássa, micsoda mucsai betyárok vagyunk mi, akik „gyűlölettel traktáljuk" az olvasót, s utáljuk a „mi fiatal Szlovák Köztársaságunkat". Erre, kérem szeretettel, csak egy válasz lehetséges: nem utáltam soha egy országot (se kettőt, se hármat), ugyanis nem tudok hegyeket, rónákat, erdőket, házakat, naplementéket, reggeli pacsirtadalt és robogó autóbuszokat utálni. Népdalt, műdalt, nyelvjárást sem. Nem tudom utálni a megfoghatatlant, az identifikálhatatlant - azt a bizonyos fogalmat, amit úgy hívnak: ország. Esetleg: haza. Igaz, szeretni se igen. Személy szerint szeretem a Magas-Tátrát és a Balatont, de szeretném szeretni a Niagara vízesést és a Kordillerákat is, csakhát cefetül messzire vannak. Nem kedvelem túlzottan a rónaságot, mert erdős dombvidéken születtem, de el tudom képzelni, hogy valaki meg éppen azt szereti. Ettől még nyilván nem utáljuk egymás szeretetének tárgyát. Lehet népeket szeretni (bár az általánosítások mindig veszélyesek), lehet emberek csoportjával egy elvet vallani, másokkal véleménykülönbségbe keveredni. S ha még olyannyira is utálnám teszem azt a túróscsuszát, gyűlöletem nem terjedhet ki a fazékra, amelyben főzik, vagy a tányérra, amelyben elém teszik. Szeretem az anyanyelvemet, de becsülöm a másokét, mert nekik az a kedves. Unalmas evidenciák ezek, elismerem, de nem árt néha elismételni őket, ha az embert ördögbőrbe zupáltatnák. Ugyanakkor, bevallom, nem igazán kedvelem azokat az embereket, akik azonosítgatják magukat egy országgal, néppel, akik azt képzelik, ők a demokrácia, ők a tömeg, az ízlés, a túróscsusza és a tál, hogy általuk megy le a nap, s ha bő lesz a krumplitermés, az is nekik köszönhető. Az ilyen emberfajta kártékony, akár a nyársas őzbak, amely a szépagancsúakat halálra sebzi. Ilyen emberfajtával voltunk körbevéve hosszú, keserves évtizedeken át, akik gyűlölték a magánvéleményt és a magánvagyont (kivéve a sajátjukat), a sokszínűséget és a rendkívülit. Az uniformizált szürkeséget rakták körénk és a félelmet verték az idegeinkbe, miközben áporodott ideológiával sáncolták körül magukat, s a szent kaszt előjogán ráerőltették országok népeire az akaratukat. A „mi fiatal Köztársaságunkra" is, mellyel természetesen, azonosították magukat. Lejártak a nép közé (amely, természetesen, nem volt azonos a „mi fiatal Köztársaságunkkal"), kegyeket osztogattak és büntettek. Üzengetéseik napirenden voltak. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy Ľudovít Štúr sem a magyarokat gyűlölte vagy egy országot, legföljebb annak rossz politikai rendszerét, joggyakorlatát, paternalista viszonyait, a nemzetiségek helyzetének megoldatlanságát, s nagyobb volt benne a szabadság szeretete a homályos utálatnál. Az utálat ugyanis nem motivál. A szabadság mindig könnyebben megfogalmazható, amiként a szabadság ellen munkálkodók sanda szándékai is könnyen leleplezhetők. Akik gyűlölködéssel vádolják meg a szabadságot védeni igyekvőket, maguk a gyűlölködők. Hanem bízni szeretnék benne, hogy a „mi fiatal Szlovák Köztársaságunk" fiatal, középkorú és nyugdíjas lakói rájönnek végre, hogy ez az „üzengetős" garnitúra nem azonos az országgal, hanem egyszerűen arról van szó, hogy betegesen félti a hatalmát. Kisebbséggel, többséggel, egyénnel, csoporttal, barnabőrűvel és szőkével, csecsszopóval és nyugdíjas bányásszal szemben egyaránt. Ő az, aki a „fiatal Szlovák Köztársaság" számára igazán ártalmas. KÖVESDI KÁROLY Elégedetlenség önmagunkkal Magyarként élni Szlovákiában hamarosan már nem csupán a nyelvi alapon való megkülönböztetést jelenti majd. Fennáll a veszélye annak, hogy a demokráciát nemzeti alapon monopolizáló mostani kormányhatalom a tudatosan megakasztott privatizációval az. állami tulajdonban lévő gazdaságot is uralma alá hajtja. Elsősorban a privatizációt felügyelő gazdasági hivatalokat és a többségében állami tulajdonban lévő banki szférát irányítja úgy, hogy a nagyprivatizációbeli állítólagos versenyfutásban a magyar nemzetiségű vállalkozók nem kapnak bankhiteleket, s legkevésbé lesz esélyük valamely dél-szlovákiai állami vállalat privatizálására. Nem is szólva arról, hogy kimondatlanul azok a vállalkozói csoportosulások is hátrányba kerülnek ebben a versenynek álcázott privatizációs folyamatban, amelyek tagjai között magyarok is vannak. Végeredményét tekintve bizonyíthatatlan a dolog, mert a magánosítási tervezetek összevetése után meghozott döntések manapság gyakorlatilag érdemben megtámadhatatlanok. Másik tény, ami a hátrányos helyzetünket a gazdasági szférában bizonyítja, az a dél-szlovákiai mezőgazdaság többszörös kiszolgáltatottságából ered. Az élelmiszeripari feldolgozó üzemek nagyobbik hányada legközelebb NyugatSzlovákia északi részén található. Hat évvel a rendszerváltozás után már nem érdemes arról vitatkozni, hogy mi a pártállami örökség, és mi a magánosítás országos hatásra történt dél-szlovákiai el ferdülésének az eredménye. A lényeg, hogy a magánjellegű tömegtermelésre berendezkedett dél-szlovákiai magyarok állal termesztett zöldség és gyümölcs felvásárlási árait a feldolgozóipar és a nagykereskedők szabják meg. Kapásnövények és gabonaneműek esetében pedig a mostani dotációs politika kedvezőbb pénzügyi kereteket kínál a magasabban fekvő földterületeken gazdálkodóknak, mégha nagy-nagy veszteségeket kell kompenzálni ezzel a támogatással. Ha szemrevételezzük a munkanélküliség alakulását Szlovákiában, akkor láthatjuk, hogy az. élmezőnyben tanyáznak a nemzetiségileg vegyesen lakott járások. Számtalan olyan észak-szlovákiai nagyipari vállalat vegetál, amelyeket csak azért dotál a kormány az állami költségvetésből, hogy ne kelljen szociális indítékú társadalmi konfliktusokat kezelnie. Ezzel szemben a veszteséges dél-szlovákiai iparvállalatok többsége rég felszámolás alatt áll, tekintet nélkül arra, hány embert foglalkoztatott. Ezeket a lényeket látva tartok attól, hogy oktatásügyünk és kultúránk megmentéséért folytatódó harcunk egy idő után éppen gazdasági és szociális talaját veszíti el. Nem szabadna ezeket a sorskérdéseket ennyire egymástól elkülönítve kezelni. Sokkalta sebezhetőbb, sokkalta kiszolgáltatottabb az a szlovákiai magyar szülő, akinek megélhetési gondjai vannak. Amikor egzisztenciális válaszút elé állítják a magyar iskola és művelődés ellen agitálok, igencsak nehéz. családjára nézve súlyos választás elé kerülhet., s aligha kell magyarázni, hogy miként dönt majd gyerekei sorskérdésében. Az idei tavasz és nyár többször is próbára tette a szlovákiai magyarság nemzeti öntudatát, összetartozását, türelmességél és sorskérdései iránti elhivatottságát. De mit értek volna a magasztos érzelmek, a fennkölt szép szavak, ha nincs az a magánvállalkozói szféra, amely képes volt szinte minden alkalommal támogatni az állani által ebek harmincadjára juttatott szlovákiai magyar kultúrát? Az eddigieknél sokkal nagyobb hatósugarú, átgondoltabb kapcsolatrendszert kellene kialakítaniuk a magyar politikai pártok, a gazdálkodó szféra és a művelődés magyar prominensei között. Voltak próbálkozások kulturális parlament meg különböző szlovákiai magyar fórumok megalakítására, de a kezdeti lelkesedések lángját mintha eloltották volna á politikai érdekharcok szelei. Aligha a magyar vállalkozók tömörülése látszik a legésszerűbb kezdeményezésnek, különösen akkor nem, ha mi magunk kifogásoljuk a szlovákiai gazdaság magánosításának nemzeti alapokra helyezését. Másfajta taktikát kellene keresni. Elsősorban olyat, amin minden tisztességes gazdasági és üzleti vállalkozás alapszik: a nyereségességen. Az üzleti életben legfeljebb a kormányok hosszúlávú gazdaságpolitikája követ stratégiailag nemzeti érdekeket. Nem vagyok gazdasági szakember, ezért tekintheti bárki naiv okfejtésnek a fentieket. Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy az a sokat emlegetett értelmiségi parlament, amelynek nem a gyakorlati politizálás, de nem is valamifajta kisebbségi önkormányzati kezdemény létrehozása lenne a feladata, végre megalakuljon. Tiltakozni, tüntetni, állampolgári engedetlenséget szervezni, helyhatósági és parlamenti választásokon összefogni szinte már nem elég. Kultúránkat, oktatásunkat akkor tudjuk megőrizni, ha a gazdasági és a szellemi szféra megalkot egy teljes hálózatú alapítványi rendszert, aminek értékét az áttekinthetőség, a nyilvánosság és az ellenőrizhetőség is növeli. DUSZA ISTVÁN AHOGY ÉN LÁTOM A szakszervezeti válság dicsérete Egyre több jelből arra lehet következtetni, hogy az 1989 utáni változások folyamatában a munkavállalók érdekvédelme számára az jelentette a legnagyobb kudarcok egyikét, hogy nem valósult meg a szakszervezeti pluralizmus. Igaz, az ROH apparátusának legkompromittálódottabb vezetőit szélnek eresztették, maga a struktúra azonban alig változott. A tagság a régi rendszerben formálisnak tekintette az érdekvédelem jelenlétét, most pedig nagyon sok esetben még formálisnak se. Ennek köszönhető, hogy valahányszor a Szakszervezeti Szövetségek Konföderációjának a vezetői érdekegyeztetést folytattak a kormánnyal, az a benyomása támadt az embernek, hogy Alojz Engliš csapatának lába alól hiányzik az a szilárd talaj, amelyet csak a szakszervezeti tagok százezreinek aktív támogatása lenne képes kialakítani. A szakszervezeti konföderáció legfelsőbb vezetése - Mohammed koporsójaként - így az ég és a föld között lebegett és lebeg. Mondani sem kell, hogy ez nagyon megfelel Vladimír Mečiar kormánya ízlésének. Olyan 1 intézkedéseket hozhat az érdekvédelmi szer vezet megkerülésével, legfeljebb formális megkérdezésével, amelyek a szó szoros értelmében százezreket lehetetlenítenek el egzisztenciális szempontból. A viteldíj-kedvezmények lefaragása is ilyen intézkedés volt. A szó szoros értelmében az utolsó cseppet jelentette abban a „pohárban", amely már egyébként is csordultig telt. Az ingázók százezrei (különösen ha nagyobb távolságból utaznak munkába) egyik napról a másikra 5-10, vagy még több százalékkal kénytelenek csökkenteni a család megélhetésére fordítható összeget. Szeptembertől, az új tanév megkezdése napjától csak tovább növekednek az ilyen költségek, hiszen (a szintén drágított) tanulóbérletet is meg kell vásárolni. Mindez annál érzékenyebben érinti a családokat, minél kisebb a keresők havi jövedelme, illetve minél több iskolás gyermekük van. Az utazási kedvezmények csökkentése kimondottan antiszociális gesztus. Erre már reagálniuk kellett a legfelsőbb szakszervezeti vezetőknek. A konföderáció legfelsőbb vezetése meglehetősen langyosan reagált, így törvényszerű, hogy aktivizálódtak az egyes szakszervezeti szövetségek, amelyek közül a legnépesebbek már korábban is többször kifejezésre juttatták, hogy elégedetlenek a csúcsvezetés munkastílusával, összetételével, a legfelsőbb döntéshozatalban meghonosított szavazási mechanizmussal. Juraj Segeč, a kereskedelmi és idegenforgalmi dolgozók szakszövetségének elnöke miután kilépett a Konföderáció legfelsőbb vezetéséből, a „hogyan tovább?"^ illetően például ezt mondotta: „Úgy gondolom, hogy a konföderáció vezetése munkájának befolyásolására egyetlen lehetőség kínálkozik: a vezetés, tehát az elnök és az alelnök leváltása. Meg kell próbálkoznunk máshogy dolgozni. Sok kiló papír teleírása helyett működőképessé kell tenni a Konföderációt". íme, egy válasz a sok közül. De a legtöbb tagot számláló fémipari szakszövetség vezetői is hasonlóan gondolkodnak. Feltehetően azért, mert „földközelben" működnek, a konföderáció csúcsvezetésében dolgozóktól eltérően ismerik a tagság problémáit. A személyi és stílusbeli gondok megoldására azt javasolják, legkésőbb 1996 első felében tartson a Konföderáció kongresszust, és olyan döntést kellene hozni, amelynek értelmében szavazásnál az arányosság elvét érvényesíteni. Jelenleg 42 szakszövetség tagja a konföderációnak, és ezek közül mindegyik azonos számú szavazattal rendelkezik. Az is, amelyiknek négyszáz tagja van, az is, amely 200 ezer munkavállalót képvisel. Ezen kívül az egyes régiók képviselői is kapnának szavazati jogot, így valóban életszerűbbé válnának a döntések. Ma, csaknem hat évvel a fordulat után úgyszólván elképzelhetetlen a szakszervezeti pluralizmus kialakítása. Ez csak felülről kezdeményezve lenne elképzelhető, márpedig az ilyen megoldás - fából vaskarika. A pluralizmus így csak az egyes szakszövetségek mentén valósulhat meg. Lehet, hogy termékeny lesz a szakszervezeti válság, amely az utazási kedvezmények csökkentése következtében robbant ki. Lehet, hogy a központban ülő bürokratákat olyan emberek váltják fel, akik partnerei tudnak lenni a kormánynak és a munkaadók szövetségeinek. TÓTH MIHÁLY