Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-08 / 132. szám, csütörtök

8J ÚJSZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. június 8. Tisztelt szerkesztőség! Kellemes hangulatú anyák napi rendezvényre került sor Tardoskedden. A két óvoda - a szlovák és a magyar nyelvű - közös, kétnyelvű ünnepéllyel köszöntötte az anyukákat és a nagymamákat. A színpadon folyamatosan cserélődtek a gyerekek, váltakozva hangzottak el a magyar és a szlovák nyelvű köszöntők, dalok és táncok. A zsúfolásig megtelt mozi helyiségben boldogan hallgatták a kicsiket a meghatott ünnepeltek. A vastaps mellett az örömkönnyek sem hiányoztak. A kedves, színes műsor betanításáért köszönet illeti az óvó néniket; külön elismerést érdemelnek azért, mert példás egyetértésben, közösen szervezték meg a rendezvényt - mindenki nagy örömére. CSOMÓ MAGDA Tardoskedd Nagyon kellemesen töltötték a május 14-én megtartott anyák napját Rétén az édesanyák és a nagymamák. A községi hivatal, a helyi nőszövetség, a Csemadok tielyi szervezete, a szlovák és a magyar iskola közösen szervezte a műsoros ünnepséget, amelyet a helyi kultúrházban adtak elő. Az iskolások, valamint a falu fiataljai előadásában sok szép vers és dal hangzott el, és ugyanolyan szép és kedves volt a tánc és az előadott népdalcsokor is. A művelődési ház zsúfolásig megtelt nézőtere lelkes tapssal jutalmazta a kis előadókat. Az ünnepséget tombola zárta. Úgy gondolom, a mai, gondokkal teli világunkban nagyon nagy szükség van az ilyen és ehhez hasonló rendezvényekre, hogy az emberek megfeledkezzenek a gondokról, és a felszabadultság érzése töltse el őket. Ezért köszönet jár mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy e megható ünnepség megvalósulhatott. GYENGE IRÉN Réte Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat Is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket Kisebbségi kérdés 1952-ben A minap kezembe került egy féltve őrzött irat, igaz, az idő vasfoga már kissé megroncsolta, és meg is sárgult, ám a „szigorúan bizalmas" jelzés még jól olvasható rajta. A dokumentum 1952. szeptember 29-én íródott, tehát idestova 43 esztendős. Tartalmából idézek: „A kormány legutóbbi határozatából messzemenő intézkedések bevezetését indította el annak érdekében, hogy az itt élő magyar dolgozó nép egyenjogúsága az eddig még kevésbé érintett közigazgatási területeken is kifejezésrejusson." A kormány pontokban foglalta össze a kisebbségben élő magyar nemzetiségűek egyenjogúságára hozott határozatot. 1. A kerületi nemzeti bizottságba magyarokat is kell választani, a kerületi tanfelügyelő helyettesének magyarnak kell lennie. 2. A járási nemzeti bizottság plénumában és apparátusában magyaroknak is kell lenniük. 3. A járásokban és falvakban mindenütt kétnyelvű feliratokat kell készíteni, ugyanez vonatkozik az utcafeliratokra, üzletekre, valamint a vasútállomás felirataira. 4. A határozatok és hivatalos iratok minden esetben magyar nyelven is elkészítendők. A magyar beadványokat a kerületi, a járási és a helyi nemzeti bizottságoknál kötelesek elfogadni. 5. A fontosabb nevelő hatású filmeket magyar nyelvű feliratokkal is el kell látni, hogy a filmek propagálása magyar nyelven is folyjon. 6. Magyar tannyelvű iskola létesülhet mindazon falvakban, ahol legalább tizenötjelentkező van. 7. Magyar vidéken a termelésben és a tömegszervezeteknél magyar funkcionáriusokat kell alkalmazni. Lám, lám, még most is a már akkor megfogalmazott szabályok egyike-másika érvényesítéséért kell küzdenünk. BÚKOR JÓZSEF Szimő Kasszagépek és esélyegyenlőség Köztudott, hogy 1995. július elsejéig még a legkisebb üzletben is drága és új elektronikus pénztárgépnek kell lennie. Szeretném felhívni a figyelmet arra, vajon milyen érdekek is húzódhatnak meg e nagy sietség mögött. Azok az emberek, akik a múlt rendszerben nem gazdagodtak meg, ennek ellenére mégis belevágtak valamilyen vállalkozásba a kisprivatizáció időszakában, természetesen nem rendelkeztek számottevő tőkével. Ahhoz, hogy egyáltalán vállalkozhassanak, komoly összegű bankkölcsönre volt szükségük. A becsületesen gondolkodók tudták, hogy évekig tartó kemény munkára, kitartásra, lemondásra lesz szükségük ahhoz, hogy kölcsöneiket visszafizessék. A legtöbb ilyen középlejáratú kölcsönre éppen az 1995-96-os években esik a legnagyobb teher. Ekkor csúcsosodnak a kamat- és visszafizetési kötelezettségek. És éppen ebben az időszakban zúdul a megszorultakra az újabb nagy teher. Mostanra időzítették ugyanis az elektronikus pénztárgépek kötelező bevezetését: A kettő együttvéve sokak számára végzetes lehet. Következményként több ezren kénytelenek lesznek feladni saját és a családjuk megélhetését biztosító vállalkozást, esetleg kénytelenek elbocsátani alkalmazottaikat. Ez növeli majd a munkanélküli- és a szociális segélyekre szorulók amúgy is népes táborát. És ez nem lesz jó sem az államnak, sem az adóhivatalnak, de lehet, hogy még a fogyasztónak se. Fel kell tennem a kérdést: Milyen érdekek húzódhatnak meg e gyors ütemű és egyoldalú bevezetés mögött? A válaszom: ugrásra készen állnak a tőkeerős, szinte ingyen és nagyban privatizáló, hagyományosan jó kapcsolatokkal rendelkező lobbik (nagyhalak vagy esetenként cápák), hogy betöltsék azt a piaci űrt, amely a vállalkozási engedélyüket visszaadok után keletkezik. Hogy ez a sötét forgatókönyv ne váljék valósággá, volna néhány javaslatom: - Méltányosnak és igazságosnak tartanám, ha több lépcsőben vezetnék be az ominózus pénztárgépeket; - 1995-ben csak a havonta 1 millió korona forgalom felett teljesítő üzletekben legyenek kötelezőek; - 1996-ban a félmilliós forgalom fölött, 1997-től pedig valamennyi üzletben legyen kötelező. E javaslatok figyelembevétele és alkalmazása lélegzetvételnyi időt adna a maguk lehetőségeit jól felmérő, becsületes munkára alapozott vállalkozásoknak, annál is inkább, mivel 1997-től előreláthatóan csökkennek a rendszerváltás után, ill. a privatizáció idején felvett hitelek terhei. Dr. SZITÁS JÓZSEF Párkány Gyávaság A városka ún. bevásárlóutcájában két cégtábla késztetett elgondolkodásra. Esztétikus, élénk színekkel tarkított cégtáblán olvasom, hogy „Vaňo vadászbolt", néhány méterrel odább egyszerűbb kivitelű táblán a „Csuhay vegyeskereskedés" felirat látható. A felületes járókelőnek a fenti cégtáblák legfeljebb csak annyit mondanak, hogy az egyik boltban vadászkellékeket, a másikban vegyesárut kínálnak. Én azonban többet olvastam le a táblákról. Ugyanis mind a két tulajdonost személyesen is ismerem, és tudom, hogy melyik tulajdonos magyar, és melyik szlovák nemzetiségű. Gondolom, a vásárlók is sejtik a táblán szereplő névből. És itt jön annak a bizonyos mondásnak az igazsága, hogy a látszat néha csal. Bizony, a vadászbolt tulajdonosa, Vaňo (azaz Vanyó, mert egykor így írta a nevét) úr magyar, míg Csuhay úr egy büdös szót nem tud magyarul, de a nevét nem röstelli úgy írni, ahogy azt őseitől örökölte. És Csuhay úr nem tart attól, hogy magyaros hangzású neve miatt esetleg a vásárlók nem térnek be a boltjába. Vajon Vaňo úr miért nem merte vállalni nyilvánosan is neve magyar helyesírásnak megfelelő feltüntetését? Mi másból tette, ha nem gyávaságból?! BODZSÁR GYULA Nagykürtös Abszolút gondoskodás Könnybe lábadt a szemem a nagy meghatottságtól, amikor tudomást szereztem arról, hogy nagyra becsült kormányunk mennyire szívén viseli a magyar kisebbség iskolás és óvodás részének sorsát, jövőjét, érvényesülését. A mai nehéz, pénzhiányos időkben hajlandó külön prémiumokat biztosítani azoknak a szlovák nemzetiségű tanítóknak, akik hajlandóságot mutatnak arra, hogy anyanyelvi szinten szlovák nyelven tanítsák a magyar tannyelvű iskolákban pl. a számtant, fizikát, kémiát, és magától értetődően a szlovák nyelvet. Garajová parlamenti képviselő nagyvonalúan kijelentette, hogy a tantárgyakat fele-fele arányban fogják a szlovák és magyar tanítók tanítani a magyar tanítási nyelvű iskolákban. Ebből arra tudok következtetni, hogy a magyar nemzetiségű tanítóknak megmarad a magyar nyelv tanítása mellett a testnevelés, a rajz, az ének és jobbik esetben még talán a hittan tanítása. Már ott, ahol hittant tanítanak. A magyar óvodákban a délutáni alvás ideje lesz a legalkalmasabb a magyar nyelvű foglalkoztatásra. Szegény kicsikéim, szép (magyar) álmokat kívánok nektek! Az így fölöslegessé vált magyar tanítók és tanárok felének további sorsa nem érdekli a miniszter asszonyt. S ha a magyar kisebbség megválasztott politikai képviselője erre azt merészeli mondani, a magyar tanítók rovására alkalmazott szlovák tanítók a diszkrimináció iskolapéldája, akkor azonnal irredentizmussal vádolják. Ez a varázsszó mindig akkor hangzik el, amikor a politikai ellenfélnek nincsenek racionális, döntő érvei. Mert ezzel a megbélyegzéssel ma még hengerelni lehet. Sajnos. Oly sok munkaterülete lehetne a parlamentnek és a kormánynak, ha idejüket és energiájukat nem csak a magyar adófizető és minden más, kötelességét maradéktalanul teljesítő kisebbség „megzabolázására" fordítanák. Arra a kisebbségre, amely lojalitásáról az elmúlt hetvenegynéhány esztendő alatt számtalan példát mutatott. TOMANOVICS ZOLTÁN Pozsony Lépések - visszafelé írásomban nem valamilyen emberi lépésekről, netán „félrelépésekről" szeretnék véleményt kifejteni, hanem az Szlovák Televízió május 28-i Lépések (Kroky) című „szórakoztató jellegű" műsoráról. Az a szlovákiai magyar állampolgár, aki nézte a műsort, úgy gondolom, hogy levonhatta a következtetéseket, hogy milyen szemszögből néz az „államhatalom" a kisebbségi kérdésre. Az egyik vitapartner, Garajová asszony nemrég tért vissza Romániából, ahol bizonyosan sok tapasztalatot szerzett román kollégáitól, főleg a kisebbségi magyarság sorsával kapcsolatban. A fent említett asszonyság kerek perec kimondta a nyilvánosság előtt, hogy ha akarunk magyar kultúrát, akkor kérjünk Magyarországtól erre pénzt. Láttam, hogy e szavak hallatán a jelen lévő magyar politikusok arcára fagyott a mosoly, de az enyémre is. Úgy gondolom, hogy ezzel a kijelentésével az egész szlovákiai magyarságot megsértette, de hát a jelenleg hatalmon levőknek ez abszolút nem számít. A műsorban szereplő másik asszonyság is kitett magáért, és kézzelfoghatóan megmagyarázta az ún. alternatív oktatás előnyeit. Azok a gondolatok, amelyeket Benčová asszony fejtegetett, olyan elcsépeltek és számunkra olyan félrevezetőek, hogy már elegünk van az ilyenfajta „etetésekből". Tudjuk, hogy az ún. „bilingvális" oktatás bevezetése a magyar nyelvű iskolákban csak egy célt szolgál, ez pedig a magyar iskolarendszer fokozatos leépítése és jövőbeni megszüntetése. Ez itt a cél, kár a kimagyarázkodás, a mellébeszélés, és kérem, ne nézzenek minket, magyarokat valamilyen faragatlan bunkóknak, akik tízig sem tudnak számolni. Ha az ország élvonalbeli politikusai úgy állítanak be minket, mint valamilyen államellenes „népréteget", akkor nem kell csodálkozni azon, ha odáig fajul a dolog, hogy a kiejtett magyar szóért már kidobnak a vonatból. Azt hiszem, a békés egymás mellett élés szempontjából érdemes a fent említett dolgokon elgondolkodni. BENYOVSZKYLÁSZLÓ Léva Mi lesz a „cseh" kutyákkal? A Cseh Televízió egyes csatornája május 27-én sugározta Milan Markovič új szórakoztató műsorát. A műsorban elhangzottak kapcsán jutott eszembe néhány fésületlen gondolat. Többek között szóba került a Szlovákiában bevetésre kerülő nyelvtörvény, és ennek kapcsán a szlovák hadseregben szolgálatot teljesítő kutyák sorsa is. A német juhászkutyák ugyanis Csehországban kaptak kiképzést, és csak a „k noze" (ami csehül annyit jelent, hogy lábhoz) parancsnak engedelmeskednek. Nesze neked nyelvtörvény, most hogyan tovább? Az még elképzelhető, hogy a cseh, netalán magyar szó hallatán buzgó nyelvőreink zsoldkurtítással büntetik a bakákat, de mi lesz a kutyákkal? Négylábú barátaim! Ha nem akarjátok-„csehül" érezni magatokat, akkor eb ura fakó, sürgősen tanuljatok meg államnyelven ugatni, így talán esténként megkapjátok a megszolgált velőscsontot. Ha erre nem vagytok hajlandók, akkor lehet, hogy fel is út, le is út, és az idomárok hamarosan találnak majd megbízható, a gazdi kezét hűségesen nyalogató ebeket. . Szolgáljon számotokra vigaszul, hogy a nyakörv és a lánc továbbra is megmarad. SZABÓ SÁNDOR Vágsellye A Duna „zúgva, bőgve törte át a gátat" Az elemek mindig rettenetesek tudnak lenni, ha elszabadulnak, és éppen ilyen csapás sújtotta a Csallóközt 1965. június 17-én, 10 óra 45 perckor, amikora 31-32. kilométernél a megáradt Duna átszakította Csicsó és Kulcsod között a gátat. A víz rettenetes pusztítást okozott, a Dunaszerdahelyi járásban több községet elárasztott a víz, s több ezer hektár termést teljesen tönkretett. Még nagyobb pusztítást végzett a Komáromi járásban, ahol egy-két falu kivételével víz alá került 22 település és a szántóföldeknek több mint nyolcvan százaléka. 1896-ban és 1899-ben szintén kiöntött a Duna. Ezek az árvizek azonban nem okoztak olyan nagy pusztítást, mint az 1965-ös. A hitelesség kedvéért idézzünk néhány adatot! 1965 március végén három méterig emelkedett, ami még nem jelentett veszélyt, hiszen az akkori gátak huzamosabb ideig hétméteres víznek is ellent tudtak állni. Április közepétől úgy tűnt, hogy minden veszély elmúlt. A belvizeket a Csallóközt átszelő csatornákból a szivattyúk átemelték, és a hónap utolsó harmadában le is állították a szivattyúkat. Május első hetében újabb árhullám vonult le a folyón, amit az Alpokban beállt hirtelen olvadás idézett elő. A vízügyi szervek ekkor már megtették a szükséges óvintézkedéseket. A hónap közepén a víz rohamosan emelkedett, naponta tizenöt centiméterrel is nőtt a vízszint, és rövidesen elérte a hát métert. Ezen a szinten állt több mint két hétig, majd lassú, pár centis apadás következett be. Molnár István keszi gátőr így emlékszik vissza azokra a napokra, órákra: „A Komáromi Vízügyi Igazgatóság már májusban elrendelte a harmadfokú árvízvédelmi készültséget. Június 13án reggel éppen ellenőriztem a buzgároknál őrt álló embereket, amikor a nálam levő rádióból arról értesültem, hogy Ausztriában az elmúlt nap 120 mm csapadék hullott, ami már előrevetette a veszély árnyékát. Délelőtt tíz órakor a felsőbb vízügyi szervektől utasítást kaptam, hogy a falu minden épkézláb embere azonnal jöjjön a gátra. Természetesen ezt a parancsot valamennyi gátőr megkapta." A sorok írója 1965. június 17én reggel nyolc órakor Keszire utazott. Tíz órakor már a töltésen volt, ahol az emberek százai töltötték földdel a zsákokat, s hordták a buzgárokba. Igen sok asszony is segédkezett a zsákok töltésében. Akkor már a töltés úgy átázott, hogy olyan volt, mint a kenyértészta. Besüppedt az ember lába alatt. 18,6 km-nél öt ember folytatott hősies küzdelmet a vízzel. Itt ugyanis egy hatalmas buzgár keletkezett, amibe az emberek - Csiba István, Ferusz Károly, Kartos Zsigmond, Szabó László és Vida Kornél - legalább ezer homokzsákot süllyesztettek el, és amikor már úgy látszott, hogy hasztalan minden erőlködés, sikerült eltömni a buzgárt és védőfalat húzni a nyílás köré. Ezek az emberek még a szakmérnök utasítására sem hagyták el ezt a veszélyes helyet. A feleségeik a töltésen sírva tördelték a kezüket. Pihenés nélkúl dolgoztak, több mint huszonnégy órát egyhuzomban. Később beszéltem ezekkel az emberekkel, akik a kimerültségtől csak suttogni tudtak. Ezek a kemény férfiak, amikor megtudták, hogy hiába volt minden erőfeszítés, mert Csicsó és Kulcsod között szakított az ár, sírva fakadtak. Délelőtt tizenegykor sokan ujjongtak jómagam is - az örömtől, mert a vízmérce fél tizenegykor még 794 cm-t mutatott, és fél óra múlva 790-et. Az öröm óriási volt. Beállt az apadás, mindenki ezt gondolta. Azonban az örömöt nemsokára a megdöbbenés és a bánat váltotta föl, amikor a gátőrt tizenegy óra után értesítette a vízügyi igazgatóság, hogya Duna a 31-32km között átszakította a gátat. Az emberek a hír hallatára összeroskadtak, összetörtek, nem szóltak semmit, csak égő tekintettel nézték a lábuk előtt hömpölygő szennyes áradatot. Hiába volt minden, az őrjöngő elem legyőzte az embert. 1954 júliusában, amikor 777 cm volt a vízmagasság, még az ember győzött. A gátszakítást követően a rémisztő ár először a laposokat, hajlatokat töltötte meg vízzel, azután ahogyan nőtt a gátszakításnál levő rés, úgy tódult mindinkább a magasabban fekvő területekre. Kolozsnémára június 20-án, délután öt órakor tört rá az ár, Keszire este hét és nyolc óra között. A falu hetven százaléka romba dőlt. Az emberek azt hitték, itt a vég. A falu többé nem épül fel, mert ezt a pusztítást nem lehet helyrehozni, pótolni. Jött a segítség minden oldalról, ebben a csehek jártak az élen. Egy év múlva a vályogházak helyén felépültek a szép családi házak. Itt mutatkozott meg az igazi emberség! Az emberi gyarlóság és a harácsolási ösztön azonban az árvíz sújtotta településeket sem kerülte el. Nagy-Kiskeszi rengeteg ajándékot kapott: ruhaneműk, szövetek, ágyneműk, függönyök, terítők, pamutok, paplanok, zoknik, cérnák, lábbelik, edények, evőeszközök, konzervek, kisebb bútorok (pl. székek) garmadáját. A falu „eleje", 8-10 semmirevaló figura, aki semmit sem tett a gáton, csak lődörgött, és egyetlen zsákot sem töltött meg vagy tett arrébb - azok több éjszakán át a legértékesebb dolgokat kiválogatták maguknak, az értéktelenebbeket pedig nagylelkűen szétosztották a falu rászorultjai között. MOLNÁR FERENC Dunaszerdahely