Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-08 / 132. szám, csütörtök

1995. június 8. KULTURA ÚJSZQ1A CSEH TÖRTÉNÉSZ TRIANONROL A tényközlés álarc is lehet A szerző történészi mivoltának feltüntetésével közölt kurta jegyzetet a trianoni békeszerződés aláírásának 75. évfordulójára emlékezve. Nem is akárhol, a rangos és a közelmúltban kormányhoz közeli lappá vált cseh Lidové noviny hasábjain. A szakmai méltóság hangsúlyozása nyilván a téma publicisztikai keretbe és műfajba illesztésének a rangját igyekszik megóvni. Mindazonáltal František Kolár írása mintha a történészi értékelés és értelmezés helyett túlontúl is a hírközlés szabályaihoz igazodna, megmaradva a kommentálást kerülő tényfelsorolásnál. Csakhogy, mint ismeretes, a puszta tényközlésből, annak rejtett hangsúlyaiból és hangvételéből is nemritkán kiérződik a látszólag elhallgatott véleményalkotás, állásfoglalás. Ettől az érzéstől alighanem az adott esetben sem nagyon szabadulhat a magyar olvasó. A tényközpontú hűvös távolságtartás mögül tudniillik akaratlanul is a »hát ők (mármint mi, magyarok) már csak ilyenek® talán még bántó sajnálkozásként is ható, palástolt gesztusa lopakodik elő. De ugyanakkor itť-ott az ítélkezés árnyaltságot igencsak nélkülöző hangja is szinte kíméletlenül felcsattan. A szerző Károlyi Mihályt, Kun Bélát és Horthy Miklóst azon az alapon helyezi egymás mellé, hogy mindenre képesek voltak a történelmi Magyarország területi integritásának fennmaradása érdekében, még, úgympnd, a vörös- és a fehérterror uralmának bevezetésétől és a szomszédok elleni fegyveres konfliktusoktól sem riadtak vissza. Ejnye, ejnye! A tények ennyire leegyszerűsödhetnek? S jelentéktelen mellékkörülménnyé zsugorodhat, hogy Miskolcon előbb járt a cseh katonaság - nem hagyva kétséget a város meg környéke és egyéb színmagyar területek jövőbeni hovatartozása iránt ha meg nem indul a Tanácsköztársaság ellentámadása. S vajon a darutollas különítmények létrehozásához nem járultak-e hozzá a Pesten garázdálkodó román csapatok, akik, mint. köztudomású, mindent vittek, ami keréken gurítható volt? Szó esik természetesen a cikkben a Magyarországot ért veszteségekről, főként csak mint területzsugorodásról, amin egy háborúban vesztes állam esetében nics kölönösebb megütköznivaló, sugallja az írás, lehet, hogy tényleg a szerző különösebb szándéka ellenére is. S ilyenkor, sajnos, könnyen juthat az ember eszébe olyan „képtelenség", hogy vajon a szenvtelenség jellemezné-e a cseh történész-magatartást, ha mondjuk, a nagyhatalmak jóvoltából a jogos csehszlovák önrendelkezés úgy valósul meg, hogy a cseh nemzet egyharmada példának okáért tartós érvénnyel Lengyelországhoz kerül. Mert az írás a tényrögzítés közömbösségével idézi fel, hogy a magyarság nemzeti tragédiaként élte meg a trianoni békeszerződés aláírását. S miközben prófétainak nevezett, korabeli magyarországi parlamenti felszólalást idéz arról, hogy eljön az az idő, amikor az élet visszatér természetes állapotába, a cseh szerző nyilván nem másra, mint arra gondol, hogy természetesnek azt a helyzetet kell tekinteni, amit Trianon teremtett. Nos, a társadalomlélektan alighanem ennél bonyolultabb, még ha nyilvánvalóan a realitásokkal való megbékülés a békés együttélés elengedhetetlen feltétele is. Kár, hogy a szerző csak magyarokat idézett, így például a kisebbségi sorsba kerülés ellen a prágai parlamentben tiltakozó Körmendy-Ékes Lajost. Eszébe juthatott volna a neves cseh tudós, Emanuel Rádl, aki ugyan tíz évvel az államalakulás után, de ugyancsak egy évtizeddel annak szétbomlasztását megelőzően, 1928-ban írásba is foglalta azt a felismerését, hogy a nemzettesttől elszakított kisebbség sorsa traumát jelentett, amit nem elítélni kell, hanem a kisebbségi autonómia megteremtésével gyógykezelni lehet. Az újdonsült csehszlovák állam kiépüléséről Rádl professzor.azt írta, hogy az „letért az emberiesség, a szociális és testvériességi program útjáról". Meg is kapta érte a támadások kereszttüzét. Ha már a puszta tényfelsorakoztatás és idézgetés foghíjas, nem lerine jobb az eltérő megítélést is vállaló őszinte színvallás? KISS JÓZSEF KERDOJELEK A ROZSNYOI ACTORES KÖRÜL Lélekpróba A tisztelt rozsnyói nagyérdeműnek fel van adva a lecke. Immár több hónapja. A színházi estén, hiszen a város színtársulata nem a szokványos, békés látványszínházattálalja neki, s azon túl az Actores léte miatt is fő néhány ember feje. Mindkét feladattal meglehetősen nehezen tud megbirkózni a kisvárosi honpolgár. Ez idáig legalábbis. Történt, hogy Rozsnyó város tisztelt önkormányzata az előző választási időszak vége felé, az elmúlt év nyárutóján eldöntötte, hogy a városnak lesz profi színtársulata. Három színésszel és egy rendező-dramaturggal indították a Városi Kulturális Központ mellett a szlovák nyelvű, Actores névre keresztelt társulatot. A huszonéves két fiatalember és egy hölgy meg a harmincon alig túli rendezőnőjük - mindnyájan képzett, korábbi, kőszínházi múlttal és gyakorlattal rendelkezők - nagy kedvvel látott munkához. Rozsnyóra ugyanis jó feltételek és biztos, nyugodt alkotó légkör megteremtésének ígérete mellett hívták őket. Színházi stúdióként a létszámuknak megfelelő produkciók elkészítését tervezték. Ősszel létrehozták a Plot (Kerítés) című létezés-tükör játékukat, nem sokkal később a Pokušenie Sv. Antona (Szent Antal megkísértése) című bohózatot, majd az elmúlt hétvégén, június 3-án tartotta a társulat az idei harmadik bemutatóját, melyet Pár Lagerkvist művei alapján szerkesztettek és adtak elő a Maškaráda duší (Lelkek maskarája) címmel. Mindhárom a kísérleti, modern színház egy-egy bravúros, a vidék számára sok újat, ismeretlent hozó alkotása volt. A társulat fiatal, tehetséges művészei vérbő, lendületes, gondolatilag nagyon tiszta, biztos eszközökkel megjelenített, pontosan megtervezett és kidolgozott, igényes színháza a városbari elsősorban a fiatalokat ragadta meg. Főként Rozsnyó középiskolásai jelentkeztek vevőként az ötletes, művészi élményt nyújtó, igazi színházi pillanatokat varázsoló fellépésekre. S ez - ennek a rétegnek a megragadása - nem kis dolog. Rozsnyón az elmúlt hónapokban ez sikerült egy maroknyi csapatnak. Ez az érem egyik oldala - az ember, a művész sikere, mert ott van a szakma elismerése is, hiszen a rozsnyói csapat a város határain túl is igyekezett már élőben vagy videofelvételről bemutatkozni, hírt adni magáról. Ám van - mint mindig - az éremnek egy másik oldala is. Lassacskán bizony előjöttek, hangossá váltak azok a kételkedők, akik feltették a kérdést: van-e ennek a városnak pénze egy profi színházi társulat eltartására? S egyáltalán: kell-e egy ilyen kisvárosnak egy ilyen színház? Egy ilyen, a hagyományosnak mondhatótól több mindenben eltérő felfogású társulat? Amire igazából az elmúlt hónapokban nem sikerült egyértelmű választ adni. Sajnos, az állandóan szorító idő, de az akarat is akadályozta ebben a város új önkormányzatát. A december l-jén belépő új városvezetésnek mindmáig nem sikerült utat és teret találnia ahhoz, hogy igazán mélyen elemezve megfogalmazza és kimondja véleményét a színházzal kapcsolatban. A halvány kísérletek megvoltak erre, ám a megválaszolatlan kételyek, a végig nem mondott meglátások inkább sűrítették, mintsem oldották volna a rozsnyói színház körüli homályt. Pedig a nemzetközi porond felé kacsingató (eséllyel pályáznak egy őszi belgiumi, fiatal színházak seregszemléjén való indulás lehetőségére) Actores társulat harmadik idei bemutatója is bizonyította: ez a csapattud igazi színházat csinálni. A most bemutatott 20. századi jeles svéd író, Pár Lagerkvist gondolataira építő másfél órás, kétfelvonásos, négyszereplős darab figyelemreméltó fegyelemmel és végig egységben értelmezi és közvetíti az ember belső intimitásait, a lélek rezdüléseit. A színpadon ezúttal a rossz motívumait a szerelem örök vibrálásával szembeállító, az igazságot kereső rozsnyói fiatal színészek képesek arra, hogy a nézőben tartsák a feszültséget. A lélek legmélyét érintgetik, s bízzák a nagyérdeműre egy-egy kép teljessé tételét. Igényes színház ez, és mint a fiatalok imént jelzett példája bizonyítja: korszerű, a mai emberhez szólni tudó. Amihez persze mindenkor a nyitott befogadó ember szükségeltetik. S a nyitott, maskara nélküli lélek. Rozsnyón tehát alkotó művészek gondolkodnak. Művészileg értendő ez persze, ám a város szempontjából gyakran szó szerint is értelmezett és minősített, kérdőjelekkel kísért munka. így az Actores-produkció nemcsak a nézőteret kapcsolja be a színházi együttgondolkodásba, hanem sok fejtörést okoz házon kívül is, a kisváros ügyeivel foglalkozó közösségnek, vezetőnek egyaránt. Hogyan tovább színházügyben Rozsnyón? Kíváncsian várjuk, miként dönti el a közeljövő ezt a kérdést. AMBRUS FERENC Duba Gyula hatvanöt esztendeje Egy írószövetségi gyűlésen - a háttérben Cselényi Lászlóval (fotó: Méry Gábor) Mint a parasztember hajnalban, amikor kiballag a szántóföldre, fölötte-körülötte pacsirták, lába alatt harmatos fű, lelkében rőzse<lalok vagy éppen őrlő, mindennapi gondok, olyan jelenség volt Duba Gyula is éveken keresztül, amint - talán egyetlen faluról szakadt pozsonyi magyar íróként - besétált a maga kávéházába, leült a törzsasztalához, s annak rendje és módja szerint megírta a maga penzumát. Nem tudom, mennyit, azt sem tudom, gyorsan, hevenyészve vagy lassan, gyötrődve rótta a sorokat. Úgy hiszem, inkább lassan, megfontoltan, bár gyötrelmet és izzadságot az írásaiban soha nem lehetett érezni, inkább egyre nagyobb műgondot, stílusgazdagodást, egyre tisztább, rétegenként egymásra rakódó életbölcsességet, amit nem pusztán a növekvő kor hoz magával, de a tudatos írói építkezés. Tehát életforma és bölcs nyugalom. Azt hiszem, többen irigyeltük ezért Dubát, hisz ki ne álmodozott volna szárnybontogatása idején arról, hogy ha már egyszer írásra adja a konok fejét, akkor hemingwayi stíllel: kávéházban, s miközben odakint elered az eső, a novellának is esős hangulata kerekedik, ha kisüt a nap, a mondatok is felragyognak, és más szín, illat vonja be őket, egyszóval az íróságnak is meg kellene adni a módját, ahogyan a kőműves rakja egymásra a téglát, vagy a nyomdász befűzi a papírt a rotációsba. Amolyan dubásan. Akit, persze, harmatos fű helyett aszfalt, pacsirtaszó helyett villamoscsattogás kísért rövid útján hazulról a közeli kávéházi asztalig. Aztán jött a rendszerváltás, vele a nyugdíjas-életforma (bár egy szépíró esetében meglehetősen visszás dolog ilyet emlegetni), s Duba elvonult. Kivonult? Mi vonultunk ki? Mindenki kivonult valahová?. Az élet legperverzebb és legtermészetesebb reakciója volt ebben a fejgyorsult és a tengelye körül megperdült állóvilágban amikor nemcsak nemzedékek, de egykori barátok is szétfröccsentek, eltávolodtak egymástól -, hogy Duba Gyula is visszahúzódott. (Igaz, érték némi támadások, ami minden közszereplőnek, a fordulat előtt tisztséget viselő embernek kijárt, de merem remélni, hogy Duba nem sértődött meg igazán. S ha megcsipkedték, nem írói voltában. S ez azért megnyugtató valahol, hogy még a sérelmeket emlegetők sem vonták kétségbe az írói művet. Mert abban a többség egyetért, hogy Duba prózája nélkül elképzelhetetlen szlovákiai magyar regényről, novelláról, szatíráról, egyáltalán irodalomról beszélni.) Szóval visszahúzódott, akár a csiga a házába. Nem henyélni, forgolódni a babé rokon, hanem dolgozni. Ha jól emlékszem, öt éve készítettem vele interjút, akkor készülő regénytrilógiájáról beszélt, olyan természetességgel, mint akit egy percig sem környékez meg a kétely, hogy meg is írja, s lehetőleg úgy-írja meg, ahogyan elképzeli. Tehát a lehető legjobban. Ezek után meg sem lepődhettünk rajta, hogy azóta három könyve megjelent, köztük a Sólyomvadászat, amelyben meglepően új távlatokat nyitott. Ezek után a hevenyészett sorok után jöhet a magvas konklúzió: Duba Gyula, a par excellence író olyan konstans ebben a mi kis irodalmunkban, amilyenből sajnos, kevés van. Sok mindenben szűkölködünk, de leginkább az ilyen tudatosan, szívósan építkező, egyre nagyobb mércét emelő írói attitűdben, amelyet nem szédítenek el a kinti zajok, mert befelé figyel, oda, ahol az élet lényege történik. Ezért fog fennmaradni a rostán több könyve is, pedig az életmű, reméljük, még korántsem lezárt. Ennél többet talán nem is kívánhatunk neki. (köves di) HÍRVIRÁGOK Ezeréves a magyar iskola. A magyar és az európai kultúra összetartozásának szép és nagyvonalú megnyilvánulása lesz a magyar iskola ezeréves történetét bemutató kiállítás, a honfoglalás 1100 éves évfordulóját köszöntő'1996-os eseménysorozat. Ezt Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke - egyben az Iskolatörténeti Emlékbizottság elnöke - jelentette ki a múlt héten a művelődésügyi minisztériumban rendezett sajtótájékoztatón. Arról is szólt, hogy á XIX. századi millenniumi megemlékezés romantikus nacionalizmusa ma nem lehet az ünneplés formája. Hozzátette: a 996-ban Pannonhalmán létrehozott első iskola megalapításával a nehézségek ellenére fejlődésnek indult a magyar iskola, és a legmodernebb jelenségek mindig áthatották a működését. A jövő év március 21-én kezdődő ünnepségsorozat keretében országos konferenciákat is rendeznek: többek között a neveléstörténet eredményeiről, az iskola és a magyar társadalom kapcsolatáról. A vendégek a vámpírok nedűjét szívták. Háromórás késéssel kezdődött a közelmúltban Bukarestben rendezett nemzetközi konferencia, mely a legendás erdélyi vámpírral, Drakulával foglalkozott. Egyes magyarázatok szerint a csúszás amiatt történt, hogy meg kellett várni a romantikus naplementét, míg más „elszólásokból" olyasmire lehetett következtetni, hogy a késést a sör, a Dracula címkéjű vodka és a Draculina elnevezésű likőr okozta, amitől a résztvevők a megérkezés után „beszívtak". A neves európai utazási irodákat képviselő vendégek miközben a román idegenforgalmi miniszter kíséretében a varázslatos tájak hegykoszorúit és vadregényes erdőségeit járták, saját szemükkel láthatták, milyen erősen tartja magát a hagyomány: az erdélyi hegyi lakók éjjel is nyakukon viselték a keresztet, hogy az megóvja őket a vérszívó Drakulától. A Bukarestben véget ért többnapos, tanácskozás résztvevői arra a közös megállapításra jutottak, hogy a rejtélyes kárpáti herceg vérszomjas személyisége mihamar első számú romániai turisztikai vonzerővé válhat. II. Erzsébet magyar ősei. Rájuk derít fényt dr Fii korn Pál: Vay Ádámtól a brit királynőig című, Nyíregyházán nemrég megjelent könyve. Megtudható belőle, hogy az angol királynő hosszú életű nagyanyjának, Viktóriának a szépségéről híres nagyanyja volt gróf Rhédey Klaudia Zsuzsanna, Vay Ádám leszármazottja. A könyv különlegessége, hogy nem nyomdai betűkkel szedték ki, hanem a Rimaszombatban lakó Kiss E. Károly kézzel írta le középkori szerzetesek betűvetésénekstílusában a Vaycsalád történetét: a lapokat körben girlandok, aranyszegélyek keretezik, s a kezdőbetűk bíborszínűek. Emléktábla a kitoloncolt németeknek, A Bruna honfitársi egyesület emléket állított Brünnben a második világháború után kitelepített németeknek a Szent Tamásról elnevezett augusztiniánus kolostorban. A cseh és német nyelvű szöveg arra emlékeztet, hogy „1945. május 30-án a brünni és a környékbeli németeknek el kellett hagyniuk hazájukat". „Bárcsak a jövőben Európa minden népe békében és az emberi jogok tiszteletében élne!" - áll az emlétáblán, azon a helyen, ahol annak idején a kitoloncolásra ítélt németek gyűjtőtáborban vártak sorsukra. Az emlékhelyen koszorút helyezett el Heiner Horstein, a csehországi német nagykövetség főtanácsosa. A Cseh-és Morvaországi Páneurópai Unió területi szervezete Szenvedés és fájdalom címmel a kolostorban kiállítást rendezett a németek elhurcolásának 50. évfordulója által ihletett képzőművészeti alkotásokból. Afrika, Afrika...! „Akit egyszer magával ragad az Afrikaszenvedély, azt egész életében végigkíséri" - jelentette ki a 76 éves híres cseh világutazó, Miroslav Hanzelka a prágai Nemzeti Múzeumban megnyitót fényképkiállításon, amelyet ifjú követői rendeztek a tavalyi Élő Afrika-expedíció anyagából. Az utazás résztvevőivel találkozva annak a titkos vágyának adott hangot, hogy szeretne még egyszer eljutni Közép-Afrikába. Bevallotta, hogy valamiben minden bizonnyal csalódnia kellene: „Mi fél évszázaddal ezelőtt Afrikát úgy láttuk meg, ahogy e földrészt a Jóisten megteremtette, s ma sajnálatos számomra, hogy a néger leányzók és asszonyok annyira betakarják testüket. Sztálin-szobor, Sztálin-vodka, A gríz fővárosban működő Sztálin Társaság expedíciót szervez a fekete-tengeri Poti kikötővárosba, ahol egy hajdani laktanyában elhagyatva hever a „népek vezérének" 27 tonnás szobra. „Minden egyes Sztálinszobrot fel kell kutatni, és méltó helyre állítani" - idézte az ITARTASZSZ a társaság elnökét. A Sztálin Társaság a „népek vezére" szobrainak felkutatásán kívül kereskedelmi tevékenységet is folytat: megkezdte például a generalisszimusz portréjával díszített hófehér palackba töltött „Sztálin-vodka" forgalmazását. (Külföldi hírügynökségek alapján)