Új Szó, 1995. május (48. évfolyam, 100-125. szám)

1995-05-11 / 108. szám, csütörtök

1995. május 11. OLVASOINK OLDALA ÚJ sz

ó B Tisztelt szerkesztőség! Községünk lakosai szintén megemlékeztek az 50 évvel ezelőtt történtekről. Szimő felszabadulási emléktábláján a magyar és a szlovák iskola növendékei koszorúkat helyeztek el. Ezt követően a tömeg átvonult a templomkertbe, ahol községünk nagy szülötte, Jedlik Ányos feltaláló, tudós emlékműve mellett a két világháborúban elpusztultak emlékműve áll. Az ünnepi beszédet Morvay István polgármester tartotta. A záróünnepségen a községi hivatal, az MKDM és a DBP helyi szervezete, a községben működő kulturális és tömegszervezetek, valamint az óvodák és iskolák helyezték el a szeretet és a megemlékezés koszorúit. BÚKOR JÓZSEF Szimő Emberségből jelesre vizsgáztak Madar polgárai, akik közül harninchatan május másodikán dr. Ragyil József körorvos vezetésével életadó vért adtak. Szabó Eszter tanítónő, a helyi vöröskereszt elnöke a község hangszóróján keresztül mondott köszönetet a véradóknak, és felolvasta az áldozatkész emberek névsorát. A véradóknak a polgármester és a helyi földművesszövetkezet elnöke adott ünnepi ebédet. GÁL ETELKA Madar A Csemadok párkányi alapszervézetének színjátszó csoportja április végén nagy sikerrel mutatta be Csiky Gergely Kaviár című háromfelvonásos zenés bohózatát, amelyet Nagy Imre rendezett. A színjátszó csoport, amely immár tizenötödször adta elő a darabot, fáradságot nem ismerve szórakoztatja, kacagtatja meg évről évre a mindig zsúfolásig megtelt művelődési ház közönségét. JUHÁSZ IRÉN Kőhídgyarmat Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. POCSÉKBA MENT KORTESGULYÁS, ÚJ SZQ, 1995. III. 9. Mondjunk igazat, hogy megismerhessük az igazságot! Nem tudok szó nélkül elsiklani Gaál László riportja felett, amelyet Bátorkeszi polgármesterével, Szabó Edittel és velem mint állítólagos egyetlen ellenjelöltjével készített. Azért reagálok erre a cikkre, mert szeretném helyre tenni a dolgokat. A polgármester oly színben tüntet fel, mint egy erőszakos, szlovakizáló egyént, aki a romákat is ígéretekkel hitegeti, autóval szállítgatja a választásokra stb. Falunkban összesen hat polgármesterjelölt indult a választásokon, ebből hárman függetlenként, köztük Sza£>ó Edit, akinek aláírási íveit a helyi választási bizottság nem fogadta el, mivel hiányosak voltak. Ezeknek az íveknek ott kell lenniük lepecsételve és iktatva a községi hivatalban. Szabóné fellebbezett a járási választási bizottsághoz, amely az esetet átvizsgálva a helyi választási bizottság döntését megerősítette. A Szlovák Választási Bizottság, ahová Szabó Edit fellebbezett, 1994. október 28-án a 34-es számú rendeletével felülbírálta a helyi és a járási választási bizottságok döntését, és engedélyezte a fent nevezett személy indulását a választásokon. Nagyon érdekes az a körülmény, hogy a Szlovák Választási Bizottság határozatában nerq indokolja meg döntését. Mivel úgy gondolom, hogy a szóban forgó aláírási íveket, amelyek a választási törvény 2§ 2. bekezdése értelmében nem feleltek meg az előírásoknak, az SZVB nem is látta, az a véleményem: döntése érvénytelen volt, tehát annak következménye, a választások eredménye is érvénytelen. A polgármester úgy állít be engem, mint akinek az a célja, hogy a magyarokat elszlovákosítsa. Ezen kijelentésével igyekszik ellenem hangolni a magyar nemzetiségű lakosságot. Meg kell azonban jegyeznem, hogy szüleim és én is szlovák állampolgárok, de magyar nemzetiségűek voltunk, és vagyunk ma is. 1991-ben a községi hivatal véleményére is szükség volt az iskolaigazgatók kinevezéséhez. Főleg a szlovák iskola igazgatójelöltje körül volt vita. Ez ügyben megint azzal vádol, hogy összecsődítettem a szülőket a községházára, és azt sem felejti el megemlíteni, hogy a gyerekeim a szlovák iskola tanulói voltak. A megjelentek között szlovák és magyar szülők, illetve pedagógusok is voltak, és én mint a szülői munkaközösség elnöke voltam jelen. A polgármester valóban kioktatott, hogy itt ő a polgármester, és amíg ő van ebben a funkcióban, addig itt nem lesz semmilyen nyelvtörvény és szlovakizálás. Nem tudom, miért voltam így kioktatva, figyelmeztetve, de el tudom képzelni az okát. Hallatlan merészség a polgármester részéről, hogy azzal vádol - és ez a választási törvény szerint büntetendő hogy zavaros ügyletekkel bírtam rá a romákat arra, szavazzanak rám. Nem átall olyat állítani, hogy 400 koronás áruvásárlást ígértem a romáknak, ha megválasztanak polgármesternek. Ilyet tenni büntetendő dolog, de ilyet állítani a másikról szintén elítélendő. Még egy rövid megjegyzés a „cigány" választókról. Én roma etnikumról beszélek. Ami az autózgatást illeti, szeretném a polgármestert emlékeztetni arra, hogy az 1990-es népszámlálás adatainak kihirdetésekor mindössze 5 (öt) cigány nemzetiségű lakosról beszélt. Talán azt az öt embert hordozgattam az autómon? Befejezésül csak azt szeretném elmondani, hogy legyünk mindig becsületes, őszinte és igaz emberek. Ne szítsuk az ellentéteket az emberek között, főleg ne a nemzetiségi ellentéteket. Legyünk toleránsak egymás iránt, és ne akarjunk rosszat a másiknak. SÍPOS JÓZSEF Bátorkeszi Nehéz az iskolatáska Észre kell vennünk, hogy még a „szakíróink" is elhallgatják vagy tudatosan söprik a szőnyeg alá az egyik legégetőbb problémát, mégpedig a gyerek-pedagógus-szülő kapcsolatot. Az alapiskolás tanulóink túlterheltek, sokuk képtelen megbirkózni a temérdek megtanulandóval (egyetemi professzorok írják a tankönyveiket), aminek következtében falkákban maradnak le, nehezen olvasnak, és elképesztő az írásuk. Ebből adódóan a gyermekek jelleme, magatartása ugyancsak kívánnivalót hagy maga után: mind több a nehezen nevelhető. Való igaz, egyes osztályokban szinte lehetetlen a fegyelem megtartása, aminek aztán a jól nevelt lányok, fiúk isszák meg a levét (szerencsére vannak ilyenek is, bár a számuk egyre apad...), ami a pedagógust is kikészíti idegileg. A pedagógusok gyakran a szülőben, a szülő meg a tanítóban látja-keresi a baj okát. Arról számos szülő önérzetesen „megfeledkezik", hogy nem volt ideje a csemetéjével foglalkozni. Az apa fusizott, nem vihette a srácot meccsre, még horgászni se. Kevés édesanya engedhette meg magának, hogy a „fészekaljával" mondjuk erdei szedret szedjen, csipkebogyót gyűjtsön, majd lekvárt főzzön... A következménye: a gyermek lett az áldozat! Azon a nézeten vagyok, hogy a fölgyülemlett nehézséget, gondot nem lehet máról holnapra megoldani, főleg akkor nem, ha a hibákért egymásra mutogatunk. Véleményem: az alapfokú iskolák kevesebb tananyaggal és kevesebb óraszámmal többre mennének. A magyar nyelvű iskolákban gyakori a szigorú jegy, a négyes, az ötös, a buktatás. Ami rossz ajánlás, rossz névjegy! A szülő is elgondolkozhatna azon, hogy vajon megtett-e mindent a családjáért. Újabban sikk lett a Szentírásra hivatkozni. Nem vagyok híve a testi fenyítésnek, de, gondolom, egy idejében elcsattant atyai, pedagógusi pofon jobb belátásra bírná a janiskodó kiskamaszt. Hiszen a Károli-Biblia is azt írja egyik példabeszédében: „Aki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát, aki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel." CSIBA GÉZA Komárom Műltidézés május idusán Az év legszebb hónapjába, a költők által megénekelt, a festőket megihletett májusba léptünk. Ilyentájt, fél évtizede, a rendszerváltás óta, eszembe jutnak a május 1-jei ünnepi felvonulások. Az iskolában egész héten gyakoroltuk a koreográfiát: ki hol fog állni, mit fog tartani, ki viszi a mongol, ki a szovjet, ki a vietnami zászlót. A kubaiért meg a magyarért majdnem összeverekedtek zászlóvivő osztálytársaim. (A kubait a színek miatt talán amerikainak nézték összegöngyölt állapotában, aztán mikorra kiderült az egyébként is nyilvánvaló igazság, nem volt kinek továbbadni a zászlórudat.) Végül helyreállt a rend. Mindenki megkapta a maga szerepét. A díszfelvonulást megelőző napon micsoda hangulata, varázsa, diszkrét bája volt a lampionos menetnek, a tábortűzrakásnak, a sötétben süvöltő, villogó tűzijátéknak! A kivezényelt tűzoltók a hatalmas lánggal égő szép szál hasábfákat vigyázták, nehogy tüzet fogjon egy-egy kíváncsiskodó lenge kabátja. A felvonulást megelőző este már jóanyáink vasalták a kék egyenruhákat, kinek szikra-, kinek pionír, kinek SZISZ-inget. Kora reggel pedig dalárdás indulók ébresztettek fel édes álmunkból. A kisváros közepére eszkábált faemelvény lassan megtelt öltönyös elöljárókkal. Egyikük-másikuk a testmagasságának megfelelő szintre igazíttatta a szorgoskodva tébláboló segédekkel a mikrofont. Mi, diákok a napsütötte, verőfényes város transzparenseinek árnyékában hűsöltünk, míg tartott a kimerítő, véget érni nem akaró szónoki dicsbeszéd. Aztán egyszer csak megindultak a sorok. Az emelvényhez közeledve, ki mit tartott a kezében, azzal hadonászott. Az iskolához érve a transzparensektől, útjelző táblányi jelképektől, lepedőnyi zászlóktól megszabadulva fellélegezhettünk. A ponyvák alól már a sült kolbászok, rántott halak, cigánypecsenyék zsírgőze terjengett a levegőben. A lacikonyhák mellett a söntésszerű sátorban kiöltözött, az ünnepi alkalomhoz kioroszkölnizett munkások húztak nagyot a sörösüvegekből. A felcicomázott teherautókról, allegorikus szekerekről intettek le hozzájuk társaik, hogy mindjárt ők is leugornak megnedvesíteni a hurrái-kiáltozástól kiszáradt torkukat. Mindenki nevetett, a gyermekek apukáik nyakában lengették a papírgalambokat, mindenütt elégedettség, hiszen sikerült a tervtúlteljesítés. A csillagos égről letűnt kommunista korszaknak volt valami megfogalmazhatatlan gyengéd bája: mindenki tetszeleghetett eljátszott szerepében (olyannyira, hogy önmagukkal is elhitették), a boldogságot színlelő felvonulók örültek egymásnak, egy volt a jelszó: a béke, s mindannyian az egyenlőség együgyű hiszemében sütkérezhettünk. Nem így volt, elvtársaim? HAJTMAN BÉLA Baracska Demokrácia, házon kívül Napokon át hiába ostromolták a magyar lapok munkatársai a művelődésügyi minisztériumot, hogy megtudakolják, hová tűntek el a magyar kultúrára szánt milliók. A minisztérium és egész titkársága házon kívül volt. Az oktatásügyi minisztériumban már nem is kopogtattak, hiszen mi várható egy nemzeti elfogultságú, kommunista múltú miniszter asszonytól, aki a nemzetiségi úgyek felügyelőjévé egy olyan osztályvezetőnőt nevezett ki, aki nem beszéli egyik nemzetiség nyelvét sem, s aki ráadásul ezzel még kérkedik is. Nemrégiben rútul visszaélt vele, ami miatt nemhogy megfenyítette volna valaki, éppen ellenkezőleg: leváltottak néhány magyar iskolaigazgatót! Mondanom sem kell, hogy itt nemcsak a minisztérium és annak sok-sok tisztségviselője volt házon kívúl, hanem az egész demokratikus intézményrendszer. A példa ragadós. Ne csodálkozzunk, hogy mostanában nem egy elvetemült, önjelölt vezető (igazgató, elnök) szájából halljuk a következőket: a demokrácia ott kívül van, az utcán! Itt belül az történik, amit én akarok! Néhány évvel ezelőtt - még a rendszerváltás kezdetén - egy középfokú szaktanintézet igazgatója is fontosnak tartotta ezt kijelenteni. Akkor még volt annyi erő a társadalomban, hogy leváltotta ezeket a kétszínű igazgatókat. Ma nem. Éppen a fentiek miatt. Az új oktatási törvény hatályba lépése után azt várhatjuk: a demokratikus érzelmű igazgatókat fogják zaklatni, netán elmozdítani, és meghagyják a meghunyászkodókat és jogtiprókat. A demokráciaugyanis nem házon kívül és belül van, nem is az utcán, hanem az emberben: érzelmeiben és gondolkodásában. Az a vezető, aki a demokráciát csak a házon kívül tudja elképzelni, az a demokráciát az utcára lépve • sem leli meg: ugyanis nincs benne! Van helyette más: önteltség, bosszúvágy, kicsinyesség és nem egy esetben pusztán butaság vagy korlátoltság. Ahol nincs demokrácia, ott következésképpen az utóbbiak tenyésznek. A mai 40 év fölöttiek tudhatják, milyen veszélyeket rejt ez magában. Az elmúlt rendszernek éppen az volt a legfőbb hibája, hogy a szabad gondolkodást gátolta, korlátozta minden eszközzel. Ahol a gondolkodást tiltják, ott a butaság válik erénnyé. A veszély ma is fennáll. A demokráciát ugyanis legfőképp a kétszínű alakok veszélyeztetik és buktatják meg. Ilyen pedig ismét garmadával található politikai életünkben és állami intézményrendszerünkben. MÉSZÁROS KÁROLY Dunaszerdahely SOKOLDALÚAN KIOKTATVA AVAGY: VÁLTOZO IDÓK, UJ SZQ, 1995. IV. 27. A keresztény ember lelkében több van írásom kezdetén szeretném leszögezni: nem szándékom vitába keveredni senkivel, és kiváltképp nem akarok valami „hitvitázó" cikksorozatot provokálni, de papi lelkem nem hagy nyugodni, ha pontatlan, hamiskás megfogalmazást látok a hit dolgait illetően. Örülök, hogy Koday Berta olvasótársam sok mindenben korrigálta véleményét, de még mindig nem eléggé következetes: egyrészt elismeri az egyház törvényhozó jogát és hatalmát, másrészt kiskapukat próbál találni, a törvény megkerülésére ösztönöz. Kérdem: akkor minek a törvény, ha nem kell betartani? Téved akkor is, amikor azt mondja ezekről a törvényekről: ember alkotta megkötések ezek, melyek így is, úgy is értelmezhetők. Tisztázzuk az előbbieket: ha van egy követelmény, ha van egy feltétel, azt nem lehet így is meg úgy is értelmezni - vagy megtartom, megteszem, amit egy szentség felvétele követel, vagy nem, és akkor nem részesedhetek abban a szentségben. Azt mondja Koday Berta, hogy azok a megkötések ember alkotta megkötések, követelmények. Ez bizony nem igaz! Azokat a követelményeket az Isten állította elénk, Jézus Krisztus. Az ember legfeljebb megfogalmazza, törvénybe önti őket. Más dolog, hogy volt, és mind a mai napig van rá példa, amikor ezt egy-egy pap nem tartotta meg, és nem azt nézte, megkeresztelhetőe a gyerek, vagy nem. Meg kell mondani: ez nem helyénvaló, és nem is állítható követendő példaként elénk! És soha nem igaz az általánosítás, hiszen a régi időben sem keresztelt minden pap „funkcionáriusgyerekeket", és érdekes módon az ilyen „állami keresztelő jános" (tudatosan kisbetűvel) akkor sem volt közkedvelt, csak a régi rendszer urai előtt. Ugyanebben a témakörben olvasom a gútai Horváth Edit írását: a fenti indoklás értelmében újra úgy érzem, ehhez is hozzá kell szólanom. Csupán két észrevételem van. Jézus mondta: „Nem az, aki mondogatja »uram, uram« megy be a mennyek országába, hanem aki megteszi Atyám akaratát!" Ezen szavak értelmében a kőtemplomi istentisztelet a felnőtt és egészséges katolikus keresztény életében az üdvösséghez feltétlenül szükséges. Nem beszélve a további jézusi ajánlásokról: „Aki nem eszi Testemet, és nem issza Véremet (vagyis nem áldozik), nem lesz élet benne!" Nagyon nagy kár volt Önnek is és férjének is megkeresztelkednie, mert élhetne pogányként pogány életet, de ha ezt (mármint a pogány életet) keresztényként élik...? Hát nem értik meg a szentségeket megtagadó, elodázó papokat? Pontosan ettől a veszélytől akarjuk megóvni az arra alkalmatlanokat. „A gyerek jósága vagy rosszasága nem attól függ, hogy meg van-e keresztelve, vagy sem, hanem az életvitelétől" - áll az olvasói levélben. Ez igaz, de az is biztos, hogy valamivel több van a keresztény ember lelkében, mint a pogány lelkében, ez a több pedig a megszentelő kegyelem, az isteni jelenlét, az isteni erények által nyújtott segítség, maga a szentség ereje. Újra csak arról győz meg az írása, vallomása - mennyire veszélyes kiszolgáltatni a szentséget az arra méltatlan, készületlen, alkalmatlan személyeknek! Jól járna el gyermekei érdekében, hogy ha nem keresztelteti meg őket, míg ők nem döbbennek rá, és kérik a kereszténységet. Nem arra kell várniuk, hogy gyermekeik megtalálják, felfedezzék az Istent, a kereszténységet, hanem önöknek kellene megtalálni az Istent, az ő egyházát, annak előírásait, parancsait megtartani. Csodálom, hogy ilyen fontos döntésben, hogy Isten gyermeke legyen-e a gyermek, vagy nem, a gyerekre hagyja a döntést. Erről önöknek kell dönteni, éspedig keresztény módon, csak hát jelenleg vak nem vezethet világtalant...! GYÖRGY FERENC nagycétényi plébános