Új Szó, 1995. május (48. évfolyam, 100-125. szám)

1995-05-08 / 105. szám, hétfő

1995. május 9. KULTÚRA - HIRDETÉS ÚJ SZ

Ó [5] A „kis Sztálingrád" 1944 novemberének egyik hűvös kora estéjén váratlanul megjelent a házunk előtt egy hoszszú köpönyeges-alak. Apám felismerte, hogy orosz fogoly. Intett neki, hogy jöjjön be. Azt szerette volna megtudni tőle, igaz-e az a sok rossz, amit az oroszokról beszélnek. Az orosz, mint akit a kígyó megmart, felugrott a székről, s odaugrott a sporheldhez. Felvette róla a gyufásdobozt, és élénken tiltakozott: „Tovariš - mondta a gyufára mutatva -, ha te ezt ide leteszed, holnap-is itt találod. Ruszki szoldát nem bántja. Ha mégis megtenné, az oficér - bumm! agyonlövi." Apám nagy meg könnyebbülésében az összes sült krumplit az orosznak adta, sőt adományát még egy üveg borral is megtoldotta. Nemsokára rádöbbentünk: az orosz állítása szemenszedett hazugság volt. Számomra ő volt a bolsevik propaganda első igazi agitátora. Baka István kilencévesen élte át a front keresztülvonulását szülőfaluján, Bajtán. Az Ipoly menti kis falu a közeli Garam menti községekkel együtt az 1944/45ös háborús évek fordulóján elkeseredett harcok színhelye volt, melyek a „kéméndi csata" néven kerültek be a történelembe A több mint három hónapon átfolyó csatározások súlyosan megviselték a környék lakóit. Európa nagy részén akkor már mindenütt visszavonulóban voltak a német csapatok, északon és délen egyaránt feltartóztathatatlanul tört előre a Vörös Hadsereg. Már 1944. októberében súlyos harcokat vívtak Budapest körül. Az ostromgyűrűben rekedt mintegy húszezer német és magyar katona, valamint az óriási mennyiségű hadianyag kimenekítését a német vezetőség egy Kéménd-Vác irányában tervezett áttöréssel kívánta megoldani. E szándék következménye lett a több hónapos ádáz küzdelem a Garam mentén, mely mindkét félnek óriási veszteséget, a helyi lakosságnak pedig mérhetetlen szenvedést okozott. A Malinovszkij marsall vezette II. Ukrán Front katonái már 1944. december 19-én elérték az Ipoly mentét. December 24-én elfoglalták Helembát, és nyomultak tovább a Garam felé. A helyi lakosság első találkozása a „felszabadítókkal" több volt, mint kiábrándító. - Először az tűnt fel, hogy milyen szedett-vedett az öltözékük és a felszerelésük - emlékszik vissza Baka István. - Egyenruháról nem lehetett beszélni. Voltak, akik női ruhát viseltek, de a parasztcsizma sem volt ritka. Nem egy katonának első világháborús szuronyos puskája volt. A katonák között sok nő is akadt, ezek a „bárisnyák" a tisztek ágyasai voltak. Hozzánk is beszállásoltak egy tisztet két ilyen „bárisnyával". Ők aludtak az egyik ágyon, mi heten a másikon. Emlékszem, nagyanyám reggel nem győzött köpködni, miközben a koszos ágyneműt cserék te ki. Náluk a legszegényebb falusi ember is „burzsuj" volt. Apámnak volt egy 150 literes hordóban bora. Az orosz meglátta, megkocogtatta, s máris kész volt az ítélet: „Burzsuj!" Viselkedésük túlszárnyalt minden képzeletet. Erőszakoskodtak, törtek-zúztak, önkényeskedtek. A nőket korra való tekintet nélkül megerőszakolták. Aki ellenállt, lelőtték. A vőlegényt, aki megpróbálta menyasszonyát megvédeni, főbe lőtték. A menekülő asszonyt hátulról lelőtték. Megtörtént, hogy az erőszakoskodó orosz nem érte el a célját, ezért kézigránátot dobott a pincében lévők közé. A nép rövidesen megtanulta, mit jelent ez a két szó: davaj és robot. A lakosság a pincékben vészelte át a harcokat. A házakat őrizetlenül hagyták. Amíg a magyar és a német katonák tartózkodtak a faluban, nem nagyon bántottak semmit, amint azonban megérkeztek az oroszok, szabad préda lett minden. A padlásokról elvitték a kukoricát, a gabonát, a pincékből kannaszámra hordták a bort. A jószágot levágták, beköltöztek az üres házakba, és feléltek mindent. Amikor beittak, törtekzúztak. Amikor már minden elfogyott, kutattak, követelőztek, fenyegetőztek. Elvették a tűzhelyről a kását, amit édesanyám a pár hónapos húgomnak főzött. A férfiakat naponta „robotra" vitték. Lövészárkot ásattak, hidakat építtettek velük, de nekik kellett összeszedni az elesetteket is, hogy elhantolják. Minden végtisztesség nélkül, egy közös sírba hányták őket. Azoknak a szerencsétleneknek még „dög céduláik" sem voltak, azt sem tartották nyilván, ki esett el, kinek a hozzátartozóit értesítsék. A saját embereiket is kutyába vették. A csata előtt denaturált szesszel itatták le őket, hogy „bátrabban" harcoljanak, azok aztán mentek neki mindennek, lövészároknak, géppuskafészeknek, tanknak. Hullottak is, mint a legyek. Amikor a szovjet csapatok elérték a Garamot, komoly ellenállásba ütköztek. A visszavonuló német csapatok minden közúti és vasúti hidat felrobbantottak, az oroszok a civil lakosságot is befogták a hídépítő munkákba, mivel sürgette őket az idő, hiszen a tervek szerint már valahol Pozsony alatt kellett volna járniuk. 1945. január 6-án éjjel végre sikerült Kőhídgyarmat mellett átkelniük a Garamon. A támadás Bartot és Szőgyént janu

: ár 9-én érte el. A legnagyobb csata azonban ezután következett. Noha Budapestet az oroszok már 1945. február 13-án elfoglalták, .a németek nem távoztak a térségből. Február 22én elkeseredett tankcsata veszi kezdetét Kéméndnél. A helyzetet nehezítette a megáradt folyó. Ezekben a napokban a falu többször is gazdát cserélt. A kéméndi és gyarmati visszaemlékezők' szerint, amikor vége lett a csatának, a leapadt Garam ártéri rétjein százával feküdtek az orosz halottak, az út mentén pedig számtalan kilőtt orosz tank volt látható. V. B. Lobanov szovjet háborús tudósító a következőket írja a^kéméndi csatáról: „1945. február 26-án reggel már halálosan fáradtak voltunk. Ezekben a hihetetlenül nehéz harcokban nagyon sokat segített nekünk a helyi lakosság. Ők hordozták az erős ellenséges tűzben a lőszeres ládákat, ételt adtak, maguktól vonva meg az utolsó falatot." Baka István szerint mindebből egy sző sem igaz. - Ez a cinizmus tetőfoka - állítja. - Igen, az itteniek „végtelen hálával" tartoznak a szovjeteknek mindazért, amit velük tettek. Azért, hogy kirabolták, megalázták, meggyalázták őket. Az itteni harcokat az oroszok maguk is „malinkij Sztálingrádéként emlegették. De úgy is viselkedtek, olyan barbáran, olyan kegyetlenül. A barti Oszlik János visszaemlékezései szerint a helyiek a front ideje alatt a házak pincéjébe bújtak. A paplak alatti pincében 1012 család zsúfolódott össze. Az egyik sarokban, mert a másikban az orosz parancsnok volt a híradóssal együtt. - Volt a pincében egy „bárisnya" is. Az olyan kegyetlen volt, hogy aki ellent mert neki mondani, azt nyomban lelőtte. Mikor a németek visszafoglalták a falut, holtan találták, valószínűleg a harcokban esett el. Akkor már egyik fél sem szedett foglyokat. Akit elfogtak, azt lelőtték. A németek elfogtak egy orosz „bárisnyát", bevitték egy pincébe, hogy mit csinálhattak vele, csak sejteni lehet, meztelen holttestét másnap találták meg a falu szélén. De a németek a helyi lakossággal legalább nem kegyetlenkedtek, mint az oroszok. Egy szegény embernek a padlásán találtak egy puskát. Hogy került oda, ő tette-e el, nem tudni. Az oroszok órákig faggatták a szerencsétlent homlokához szorított pisztollyal, árulja el, honnan szerezte, vallja be, hogy német kém. A szegény ember beleőrült a félelembe, mikor elengedték, nekivágott a határnak, később találták meg holtan. Az oroszok által „malinkij Sztalingrád"-nak nevezett kéméndi harcok alatt Bart szinte teljesen elpusztult. A 203 házból 198 teljesen tönkrement, az iskola, a templom romokban hevert, a temetőben a sírkövek nagyrésze szét lett lőve. A lakosságot is csupán kitűnő déli fekvésű pincéi védték meg az északnyugat felől érkező tüzérségi támadásoktól. így is 35 helyi lakos vesztette életét a front alatt. A harcok hevességét jól érzékelteti, hogy az itt tanúsított bátor helytállásért 15 szovjet katona kapta meg a legmagasabb katonai kitüntetést jelentő „Szovjetunió Hőse" címet, míg a duklai harcokban csak hatan. Maguk a németek is csodálkoztak, mikor a falut visszafoglalva a régi ismerős arcokat látták maguk körül. Szentül meg voltak győződve, hogy a falura általuk kilőtt 35 ezer tüzérségi és egyéb lövedék után itt senkit nem találnak életben. A németek március végén - attól tartva, hogy mégis orosz gyűrűbe kerülnek - felszedték távírókábeleiket, és 200-250 kilométerre nyugatra foglaltak állást. Március 28-án az utolsó német katona is elhagyta a térséget, nyomukban a szovjet hadsereggel. A barti községháza falán elhelyezett emléktábla ezt a napot jelöli meg a község felszabadulásának dátumaként. De valóban a felszabadulást jelentette az oroszok bejövetele a helybeliek számára? - Nem felszabadulás volt az, hanem megszabadulás - mondja Baka István. - Az oroszok megszabadítottak bennünket a becsülettől, a tisztességtől, tulajdonunktól, mindentől, amink volt. A front elvonulása után annyit sem hagytak, amivel az éhünket csillapíthattuk volna. Édesanyám hátikosárral járta végig a Csallóközt, hogy nekünk, gyerekeknek valami élelmet szerezzen. Mikor egy-egy útról hazaérkezett, szinte letéptük hátáról a kosarat, hogy a benne lévő száraz kenyérdarabokat mielőbb magunkba tömhessük. Baka István szerint hamis dicsőséget hirdet a Kéménd határában a szovjet csapatok győzelmének emlékére felállított monumentális emlékmű is. - Ez az emlékmű hazugság az itteni nép megalázásának csúf szimbóluma. Ötven évvel a „kis sztálingrádi" harcok után Barton ősz hajú, szálfatermetű, idős német urak járják térképpel a kezükben a falu határát. A Népi Szövetség a Német Háborús Sírok Fenntartására elnevezésű szervezet tagjai, egykori veteránok kutatják az itt eltemetett bajtársaikat, hogy hosszú évtizedek után végre méltó nyughelyükre helyezhessék őket. Barton a helybeliek tudomása szerint mintegy 150 német katonát temettek el. A helyi temetőben ma még csupán egyetlen kereszt áll emlékükre. A volt bajtársak most azon igyekeznek, hogy éppen itt, a barti temetőben alakítsák ki a szlovákiai harcokban elesett német katonák egyik központi temetőjét. Bartal István polgármester szerint a tervet a falu lakossága megértéssel fogadta, s így, ha a tervek megvalósulnak, a helyi temető eddig puszta 75 áras területén nemsokára keresztek tucatjai fehérlenek majd, emlékeztetve egy ötven évvel ezelőtti esztelen öldöklés ez idáig szándékosan elhallgatott áldozataira. S. FORGON SZILVIA Mintha készpénzzel utazna, de így biztonságosabb. Külföldi utazási csekk-kártya Az Altalános Hitelbank gondoskodik biztonságos és kényelmes külföldi útjáról. Az egész világon közismert és általánosan használt American Express, Citicorp és eckártyákat kínálja Önöknek. Az utazási csekk-kártya az Ön színvonalának fokmérője külföldön. Bizonyára Ön is méltányolja a készpénz nélküli fizetés (áruk és szolin CITICORPO eurocfoque Hwolers Cheques TRAVELLERS CHEQUES gáltatások) előnyét, azt a tényt, hogy megvéd az ellopástól, illetve elveszítéstől. A kártya tulajdonosát nem hozhatják zavarba az előreláthatatlan kiadások sem, és számtalan szolgáltatás előnyeit élvezheti általa. Emellett a bankokban és pénzváltókban készpénzt vehet fel, és így pénzt takarít meg, mivel nem kell illetéket fizetnie. „VÚB - Szlovákia legjobb bankja. Awards for Excellence 1994." Euromoney folyóirat, 1994 július VŠEOBECNÁ ÚVEROVÁ BANKA Pénzének éltetője