Új Szó, 1995. május (48. évfolyam, 100-125. szám)

1995-05-04 / 102. szám, csütörtök

1 jJ ÚJSZÓ KULTÚRA 1995. május 11. GYERMEK ELOADOK A 40. VERS- ES PROZAMONDO VERSENYEN Nincs itt kikelet? A felcímben jelzett „gyermek" jelző ezúttal is meghatározó volt - sajnos az idén a korábbi évfolyamoknál is inkább - a kerek évfordulót ünneplő Tompa Mihály Vers- és Prózamondók Országos Versenyére. Ha a gimnazistákat is a gyerekekhez soroljuk, akkor bizony az idei fesztiválon alig egy-két felnőtt lézengett Rimaszombatban. Már aki a színpadra is felkívánkozott. Okait lehetne firtatni, hogy miért hiányoznak évek óta az egyetemisták, főiskolások, az irodalomszerető felnőttek, de ezúttal, azt hiszem, sokkal inkább a folyamatosság megőrzésének óhaja foglalkoztatott mindenkit, s a részt vevő versenyzők, szervezők, a gyermekeket felkészítő pedagógusok és a közönség inkább valamiféle elégtételt érezhetett, hogy bár szellemi életünk kikeletét dér kerülgeti, a fesztivált azért csak sikerült megrendezni. A színvonalat, az ünnepélyességet, a szűkös anyagiak miatt a szokott nál gyorsabb tempójú (mert rövidebb időbe sűrített) fesztivál-forgatókönyvet ezért talán a szokottnál is kevesebben dícsérték-bírálták, s ha volt kritikai észrevétel, az inkább a zsűri fejére zúdult. Amely, valljuk be önkritikusan, nem állt mindig maradéktalanul a helyzet magaslatán. Hanem az énekes kismadarak - akik, reméljük, a szorongató gondokból vajmi keveset érzékeltek azok ajtókat, kicsi ablakokat nyitottak a szőrös szívű felnőttek lelkébe. A pöttömnyi Vörös Rékát (aki a gyermekzsűri díját nyerte), Molnár Csabát (aki a legmélyebb átéléssel volt képes Lázár Ervin meséjét láttatni), Miké Attilát (aki mesélői őstehetségével és utánozhatatlan palócságával immár harmadik éve fakaszt fergeteges kacagást és nyeri kategóriáját egyértelműen), a tavalyinál sokkal érettebb és visszafogottabb Gálán Géza Józsefet, a valamiféle bölcs derűvel szavaló Csanda Mátét és a többieket nem lehet egykönnyen elfeledni. Némelyikük tartós bérletet váltott a szívünk csücskébe. A példaként felsorolt nevek zömét az első kategóriából vettem, s nem véletlenül. Tartós jelenség, szinte már kórtünet, hogy évről évre épp a legkisebbek és a nagyobb alapiskolások előadásai okoznak izgalmat, s a köztük levő második kategória „még nem kamasz, már nem kisgyerek" előadói, az életkor bizonytalansága, s részben a felkészítetlenség okán, mindig halványabb színvonalat produkálnak. Szinte azt mondhatnánk, hogy csak az igazi kis egyéniségek tudnak megmenteni valamit a romlatlan tehetségükből, s ha a felkészítésben szerencséjük, a tehetségükben kitartásuk párosul, magasan a mezőny fölé emelkednek. Nem véletlen, hogy ebben az évfolyamban is a kiugró tehetségek és a még szürkébb középszer egyenlőtlen küzdelmét figyelhettük meg. Utóbbiaknál a vissza-visszatérő - és olykor az értékelések hiábavalóságának érzetét keltő - alapvető hiányosságok és hibák halmozódnak: a rossz hangsúlyozás, a szó- és sorvégekre tett hangsúlyok, a „dalolós" szavalat, a skandálás, hogy a tehetséget eleve felismertető (vagy a gondos felkészítésről árulkodó) szöveg- és versértelmezési árnyalatokat ne is említsük. A sok felkészületlen, a versenyre eleve vert helyzetben kiálló (mert késve induló) gyerkőc közül így magasan emelkedtek ki az előbbiek, akik nem csak alkalmi olvasók és szavalók, de látszik rajtuk: olvasnak, tehát összehasonlítanak alkotást alkotással, értékítéletük fejlettebb, így előadásuk is hitelesebb. S ha már versenyt említettem - holott nem győzzük elégszer hangsúlyozni, aki eljut az országos döntőbe, az ünnepi fesztiválon vesz részt és nem teljesítményt méricskélő olimpián -, szólni kell a gyermeki könnyekről is. Ebből is akadt, sajnos. Dehát nem lehet csak „megszokásból" mindig nyerni. A pillanatnyi csalódás új erőt és ösztönzést kellene, hogy adjon a lemondás, a visszahúzódás helyett. Sajnos, a témaválasztás is „örökzöld" problémának bizonyul, amiről ezúttal is meggyőződhettünk. A gazdag gyermekirodalomban természetes, hogy vannak divatos szerzők és szinte megkerülhetetlen művek. De az ember alig tudja elfojtani sóhaját, ha másodszor, harmadszor hallja ugyanazt a verset, regényrészletet. S az évek számával szorozva, több tucatszor. Mintha foghíjas, szegényes len ne egy-egy iskolai könyvtár, avagy kevés figyelem irányul egy-egy megnyíló gyermeki értelem felé, nem ismerve fel a kibontakozó egyéniség színárnyalatait? S nincs lehangolóbb á szenvedő-szenvelgő előadónál, ráadásul, ha gyermek az illető. Összesítve a benyomásokat, Rimaszombatban az idén is láthattunk néhány új arcot, akikkel remélhetően ezután is találkozunk, mert tehetségükkel, okosságukkal és talpraesettségükkel figyelmet követelnek. És helyet, ebben a számunkra érdes, durvuló, számukra nyiladozó és sokszínű világban. KÖVESDI KÁROLY 5. MAGYAR ÖKUMENIKUS TALALKOZO A megbékélés jegyében Feszültségektől terhelt, a kiengesztelődés és a megbocsátás hiányát sínylő világunkban nagy szükség van olyan, az együttgondolkodást lehetővé tevő „szabadnapokra", amilyenekben az április 17-23-a között Gyulán megtartott 5. Magyar Ökumenikus Találkozó résztvevőinek lehetett részük. Annak ellenére (vagy éppen azért), hogy a hazatérés utáni mindennapok realitása egészen más képet mutat, mint a megbékélésért bizonyos mértékig tevő, legalább a másik megismerésének szándékában hasonló gondolkodású egyének húsz országból verbuválódott ötszáz fős konferenciázó csapata. Az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem és a Magyar Pax Romana Fórum - Katolikus Értelmiségi Mozgalom szervezésében létrejött tanácskozás előzményei a svájci Sionig nyúlnak vissza, ahol a nyugat-európai diaszpórában élő, különböző felekezetű magyar értelmiségiek, a megosztottság béklyóit érezve, 1971ben első ízben jöttek össze, hogy eszmét cseréijenek a közeledés lehetősegeiről. Az öthat évenként Nyugat-Európában megtartott ökumenikus találkozók után került sor a mostanira egy több nemzetiség által lakott magyarországi régióban. A helyszín megválasztásakor a közegnek kiemelt szerep jutott, hiszen az ökuménén kívül napirendre került a Kárpát-medencét lakó népek és nemzetek közti megbékélés is (akárcsak a megbékélés a mai magyar társadalomban). Az evangéliumról mint jó hírről, az egyházak kiengesztelődéséről és a keresztyénség és a zsidóság megbékéléséről neves teológusok szájából elhangzott előadásokat rendszerint hozzászólások követték, sőt a munkacsoportokban folytatott beszélgetések során is elemzés tárgyát képezték. Ugyanez vonatkozott a népek közti és a magyar társadalmon belül kívánatos megbékélésről, valamint az ökuménével szemben támasztott elvárásokról tartott kerekasztal-beszélgetésekre is, amelyeken az adott terület szakemberei vettek részt. (Sajnos, a rendezvény második részében sok volt az előre meghirdetett programtól való eltérés, mert sok „szereplő" nem érkezett meg, amit a szervezők a párhuzamosan folyó magyarországi vasutassztrájkkal magyaráztak.) A zárónyilatkozat a találkozó mottójának („Hogy mindnyájan egyek legyenek" /Jn 17,21/) a szellemében fogant,' és tükrözte a hét folyamán elhangzott igényeket. A résztvevők többek közt kívánatosnak tartották, hogy: minden ' hívő alaposan ismerje saját felekezetének a tanait, valamint a különbségeket az egyes felekezetek közt; a felekezetek az ökuméne szellemében dolgozzák át hittankönyveiket, az egyházak használják a már elfogadott közös imaszövegeket, a teológiai főiskolákon rendszeresen oktassanak más felekezetű és zsidó teológusok, a kárpát-medencei népek történészei együtt írják meg történelmük közös fejezeteit, egyháztörténeti vegyes bizottság dolgozzon közösen írt egyháztörténelmen. Aki végig figyelemmel kísérte a nyílt szellemben folyó, de némely esetben terhelt fogalmakkal vívott vitákat, érzékelhette, hogy a tolerancia kiteljesedésének, az egység megvalósulásának jelentős akadályai vannak mind elvi, mind gyakorlati téren. A legelső lépésnek ezen a területen a lelki és erkölcsi megújulásnak kellene lennie. Ennek a hosszú folyamatnak pedig részét kellene képeznie a Bölcskei Gusztáv debreceni református teológiai professzor által hangoztatott kiengesztelésnek (ami egy megbomlott kapcsolat helyreállítása - és Jézus szerint teljesen mindegy, hogy ki okozta a deformációt), a Jókai Anna író által tiltottnak nevezett bosszúálláson túl a bántás tilalmának, az loan Vasile Botzar kolozsvári görög katolikus teológus által szorgalmazott krisztusi lelkület kialakításának saját bensőnkben; a családi kommunikáció visszaállításának, aminek a szükségességére Nagy Gáspár költő hívta fel a figytelmet egy érzékletes példa bemutatásával, vagy a Nemeshegyi Péter tokiói jezsuita szerzetes által képviselt örömteológia térnyerésének életünkben. A. KIS BÉLA A haza bennünk van Születésnapi ajándék lett belőle, mire a Magyar Televízió bemutatta azt a portréfilmet, mely megörökítette a világhírnevet szerzett Avraham Bogatir hét napja szerzőjének tavalyi izraeli látogatását. Több mint negyvenhárom év múltán jutott el Kardos G. György arra a színhelyre, ahol Izrael Állam születéséről és a függetlenség elnyerése utáni időszakról szóló regényeinek személyes élményekkel átszőtt történetei játszódnak. A találkozás ifjúkorának és regényei világának azonos színtereivel, úgy tűnhetett, ennyi idő után izgalmakat kínáló feltárulásával szolgálhat. Ilyesfajta várakozás azonban túlzottnak bizonyult. Az írót elkísérő kamera nem fedezett fel képzeletet ingerlő egzotikus rejtelmeket, csak a viszontlátás emberi mozzanatait rögzítette. De ezek mögött fel-felvillantak az élmény és az irodalmi megjelenítés ugyancsak bonyolult, valóban rejtélyes kapcsolatára emlékeztető jelzések. Valamikor a hetvenes évek vége felé, Kardos G. György harmadik regényének megjelenése után, a jóbarát írótárs, Gáli István, aki tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából, az igazi próza csodájának ismérveként emlegette, ha „az író el tud tűnni az ábrázolás mögött, így felülmúlja önmagát, könyve nem azonosítható vele, talán ő maga sem ért egyet saját alkotásával, mert az „okosabb" nála, objektívebb, elfogulatlanabb". Valahogy ilyen önálló életre kelt, váratlanul berobbant irodalmi tüneményként a hatvanas évek végén az a regény, mely a Harkovból még a század elején Palesztinába vándorolt zsidó honalapító parasztembernek, Avraham Bogatirnak a tragikus történetében, a véres indulatokkal szembeni emberi magatartásnak állít maradandóan egyetemessé táguló emléket. Az erőszaknak és gyűlölködésnek a palesztinai, majd izraeli emberi sorsokból és kiélezett helyzetekből kisugárzó elítélése trilógiává nőve, a másik két regényben, a Hová tűntek a katonákban és a Történet végében már nem érte el ezt a hatást. Ennek beismerésétől ódzkodott a korabeii kritikai rokonszenv és a jóindulatú olvasói elfogultság, mely az egyértelmű, épp az írói színrelépés magával ragadó erényei folytán önkéntelenül jelentkező hiányérzetről nem akart tudomást venni. Ez pedig: képes-e feloldódni az olvasó az élményszerű írói történetek sugallataiban, olyannyira a sorsdrámák közvetlen részesének éreznie magát, mint ahogy magával ragadja az 1948-as év Palesztinájának roppant ellentmondásai között vergődő Avraham Bogatir zaklatott lelkű áldozatvállalása. Személyes élmények erejével ható, de a szerző által teremtett öntörvényű írói világ és olvasói azonosulás kivételes hőfokának ebben a regényben nyilván titka van, ami a főhősnek alighanem az olvasó által inkább sejtett és érzett, mintsem tudatosított sajátos állásfoglalásában rejlik. A természetes, de mélyen gyökerező együttérzéstől hajtva, kényszerítő körülmények között fogadja be és rejtegeti Avraham Bogatir a zsidó terroristák közé sodródott tiszta szándékú kamaszt. A következmények vállalásába azonban már belejátszik az ellentmondások szövevényében eligazodást kereső bogatiri tartás is. Amikor zsidók, arabok és angolok magatartásának széles skálájával szembeni viszonyulásában, mindenkivel szemben - saját maga iránti öngúnyra is képes - fenntartásai vannak, ebben egyaránt jelen van az elítélés és a megértés. A szélsőségekből is mélyen megérinti az eredendő, de eltorzult igazságtartalom. Lelke mélyén megérzi, hogy épp a teremtő munka ön- és közösségfenntartó erejéhez ragaszkodva nem menekülhet az érvek és a mérgező, pusztító szenvedélyek szembesüléséből. Csak mindenki vélt vagy valóságos igazságát átélve kereshető a megmaradás egyéni és kollektív útja, még ha ez személyesen végzetes is lehet. íme, az írótárs által megcsodált öntörvényű világ, mely több mint az író élménytára. A regény rajta túlmutató, helytől és időtől független modellértékűségét, sajnos, politikai fejlemények hitelesítik. Az arab-izraeli konfliktus szűnni nem akaró gyűlölködéseivel együtt immár itt, szinte emberközelben szedi áldozatait a délszláv öldöklés és a nemkülönben borzalmas kaukázusi és csecsenföldi vérontás. Vajon a szenvedélyek végletes izzását nem éleszti, táplálja-e az egymás érdekeivel szembeni, Kardos G. György Bogatirjától oly idegen, kíméletlen kizárólagosság? Persze, az írói üzenet mégoly általános érvényűsége is sokban függ a befogadó közegtől. Az író ezt épp ott tapasztalhatta, azok között, akikkel - miután a bori koncentrációs táborból Palesztinába menekült - 1944-től 1951-ig együtt élt, kibuc-földet művelt és harcolt, s akik számára megmaradt Zvi Kardosnak. A 14 nyelvre, így többek között héberre is lefordított regényének egyik-másik mintaadó figurája és olvasója a filmben saját szemlélete alapján az ábrázolással szembeni kifogásokat emlegetve, nehezményezte úgymond a negatívumok közelebbről meg nem határozott szerepeltetését. Nos, a látogatás várt és homályban maradt rejtélyei között ezután valóságos kíváncsiságot ébreszthet, hogy mi mindenen múlik írói világ és olvasói beleélés azonos hullámhosszra kerülése. Mert ritka esetnek számít, hogy míg Ámosz Kénán izraeli író szerint Kardos „a héber irodalomhoz tartozik", Veres Péter annak idején az Avraham Bogatir hét napját igazi magyar parasztregénynek nevezte, melyben ott van, a beér tüviai „gyepsor". Egy olyan sokirányú kötődésre képes érzékeny íróiélek sajátja ez, aki, egy két évvel ezelőtti interjúban szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy igenis van haza, ami nem külsőség, azt az ember magában hordozza, éljen bárhol is. S ő ott lesz a napokban hetvenéves, ahol verseit még gimnazistaként Radnóti csiszolgatta, s ahol neves írótársaságokban érezhette otthon magát. Ide tért vissza 1951-ben. KISS JÓZSEF MADACH-POSONIUM BIBLIOTÉKA Magyar tudósok arcképcsarnoka Immár közhelynek számító tény, hogy a magyar tudomány képviselői (a nemzet kicsinysége ellenére) mily sokat tettek a világ tökéletesebb megismeréséért, az emberi faj előrehaladásáért. A tucatnyi Nobel-díjban kifejeződésre jutó elismerés szinte nagyhatalommá avatja a magyar gondolkodást, annak ellenére, hogy tudósaink zöme nem az anyaországban érte el sikereit, illetve koronázta meg életművét. E közismert tények ellenére a nagyközönségnek (egy-két névtől eltekintve) eléggé hézagosak az ismeretei tudományunk nagyjairól, akik közül többen, különböző okoknál fogva „szélárnyékban" maradtak, vagy a felszínes szemlélő számára jelentéktelennek tűnő, ám egy-egy tudományágban alapozó, megkerülhetetlen felfedezéseket tettek. Többek közt az atomkutatásban, az autózásban, a repülésben, a telefon vagy a holográf feltalálásában, hogy csak pár példát említsünk. Hézagpótló ismeretterjesztő munkának számít tehát a közelmúltban a Madách-Posonium Könyvkiadó gondozásában megjelent A magyar tudomány évszázadai című, Magyar orvosok, mérnökök, tudósok alcímet viselő kötet, amely a Dr. Kiss László-Ozogány Ernő-Lacza Tihamér szerzői hármas munkája, s amely a nagyközönségen túl elsősorban a diákok érdeklődésére tarthat számot. A kötet nem lexikon-jellegű, Dr. KISS LÁSZLÓ OZOOANY KRNfl - I.AC2A TIHAMÉR A MAGYAR TUDOMÁNY ÉVSZÁZADAI Magyar orvosok, mérnökök, tudósok Tudománytörténeti arcképek én tanulmányok MAIÍACH -POSONIUM hanem egy-egy portrét villant fel a magyar egzakt szellemiség arcképcsarnokából, életutakat vázolva, de mindig a „művet" helyezve a középpontba. (k-y)