Új Szó, 1995. május (48. évfolyam, 100-125. szám)

1995-05-25 / 120. szám, csütörtök

[2j ÚJ szó BELFÖLD - KÜLFÖLD 1995. május 1172. Tisztelt szerkesztőség! Telt ház előtt mutatták be az anyák napi műsorukat a Csallóköznádasdi alapiskola 1-4. osztályos tanulói, néhány idősebb diák közreműködésével. A kedves műsort az iskola pedagógusai tanították be nagyon sok munkával és türelemmel. Az egyórás programban a tanulók versekkel, zeneszámokkal, népi és modern táncokkal, dalokkal köszöntötték a megjelenteket. A számok végén felhangzó tapsok a műsor színvonalát bizonyították, majd a végén a gyerekek virágcsokorral kedveskedtek édesanyjuknak. A tanulók igyekezetét süteménnyel és málnával díjazták. Jóleső érzés volt látni a szülők arcán a meghatottságot, amit gyerekeik őszinte szeretete csalt az arcukra. BÓNAZSUZSA Csallóköznádasd Húsz ledolgozott évem volt egy munkahelyen, ahol egyik napról a másikra „igazgató elvtársból" „tulajdonos úr" lett. Fogtam magam, és húsz év összekuporgatott pénzét befektettem egy kisvállalkozásba. Örülhetek, hogy dolgozhatok, hiszen saját magamnak teremtettem munkahelyet. Most viszont várhatom a fontoskodó ellenőröket, akik a minap is arra figyelmeztettek, hogy egyes árufajtáinkon nincs feltüntetve a szlovák használati utasítás. Hát tehetek én arról, hogy kis országunk portékáin a használati utasítás 6 külföldi nyelven is olvasható, csak szlovákul nem? A pénztárgépet szintén kötelezővé tették, ezért kérdezem: Ha már kötelezővé tették, én miért nem kötelezhetem az „állam bácsit" a fél pénztárgép árának megtérítésére? Na de sebaj, majd elmegyek munkanélkülisegélyre. Minden hónap végén felveszem a pénzem, nem lesz gondom a fontoskodó ellenőrökkel, a biztosítással, adófizetéssel; ráadásul lesz időm a családomra, eljárhatok szórakozni és kirándulni. Napjainkban n.em éri meg vállalkozásba belevágni, vagy talán nem így van? K.M. Dunaszerdahely Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket Párválasztás nemzetiségi alapon Mécs László szobra A fiatalok életében jelentős esemény a párválasztás, amely hosszú időre meghatározza életük további alakulását. Ebből kifolyólag a gyermekük jövőjéért felelősséget érző szülőknek sem közömbös, hogy utódaik kivel kötik össze életüket. Vita tárgyát képezheti, hogy a szülőnek mennyi joga van beleszólnia gyermeke párválasztásába. Egy biztos, saját élettapasztalataival, okos előrelátásával és jótanácsaival segítheti gyermekét ebben a fontos lépésben, de fenyegetőzéssel, zsarolással vagy netán erőszakos módszerekkel nem kényszerítheti érzelmeinek megváltoztatására. Ismerősömék magyar gimnáziumban érettségizett és most egyetemista lánya szomorúan mesélte, hogy amikor bejelentette szüleinek, hogy szlovák udvarlója van, a papa megrökönyödve vette ezt tudomásul. Sőt! Amikor bizonyos idő elteltével azt tapasztalta, hogy a lánya nem tágít a szlovák fiú mellől, testi fenyítéssel próbálta jobb belátásra bírni a saját lányát. A másik eset annyival furcsább, hogy a szülők felháborodva vették tudomásul, hogy a kezdettől fogva szlovák iskolába járatott és felsőfokú végzettséggel rendelkező lányuknak szlovák nemzetiségű fiú csapja a szelet. Az előzményeket ismerve számomra érthetetlen kijelentésre ragadtatták magukat a szülők, amikor kerek perec kijelentették a lányuknak, hogy már bizony nekik „tót vő nem kell". Sem az egyik, sem a másik esetben nem tudom, hogy jelenleg hol tartanak a dolgok, de ez most lényegtelen. A kérdés az, jogoš-e a történetekben szereplő szülők magatartása. Lehet-e befolyásolni a párválasztást nemzetiségi alapon? Jómagam nem vagyok a vegyes házasságok híve, ennek ellenére nem értek egyet a szóban forgó szülők viselkedésével és kijelentésével. Ugyanis a jó házasság nem a házastársak nemzetiségén, hanem emberi értékeken múlik. Tény viszont az is, hogy a vegyes házasságokban számos olyan konfliktusforrás keletkezhet, mint pl. milyen nemzetiségűek legyenek, milyen iskolába járjanak a gyerekek stb., amely az egynemzetiségű kapcsolatban eleve fel sem merül. Persze okos kompromisszumokkal sok konfliktus megelőzhető , sőt példaértékű esetekkel is találkozni. Annak idején az egyik falumbeli lány szlovák fiúhoz ment feleségül. Már hosszú évek óta Pozsonyban laknak. Házasságukból egy fiú- és egy lánygyermek született. Még a házasságkötés előtt megegyeztek, hogy ha gyermekeik születnek, a fiút az apja után szlovák, a lányt az anyja után magyar nemzetiségűnek íratják be, és eszerint is járatják majd iskolába őket. És így is történt. Mi több, a férj a felesége és annak szülei iránti tiszteletből megtanult magyarul. Sajnos, nagyon kevés az ilyen, valóban példaértékű vegyes házasság. Szívesen is ajánlom mindazoknak a figyelmébe, akik párválasztás előtt állnak, és más nemzetiségű a jövendőbelijük. BODZSÁR GYULA Nagykürtös Két műszakban dolgoznak? Tíz- és százezreknek kevés pénzért sem jut semmiféle munka az országunkban, saját hibájukon kívül az alamizsnára szorulnak. Ezzel ellentétben vannak olyan, sok pénzért alkalmazott „dolgozók" is - számukat nem tudom -, akiknek valahogyan jut foglalkozás, illetve munka két műszakban is. A tévé képernyőjén láttam az utóbbi hetekben, hogy egy parlamenti képviselő betölti az államtitkári tisztséget is, s emellett egy bizonyos bizottságnak a tagja nem kis fizetésért. Igaz, azt mondotta, hogy e bizottsági munkáért megkapott pénzt karitatív célokra adja. Egy másik eset arról tanúskodik, hogy az egyik parlamenti képviselő egyik városunk polgármestere. Megtudtuk, hogy az utóbbi napokban fizetéséből csaknem százezer korona értékben bizonyos berendezéseket vásárolt és adományozott egy egészségügyi intézménynek. Az adakozás jóhiszeműségét nem vitatom, sőt dicsérem, különösen akkor, ha erre összekuporgatta a garast. Azt azonban szóvá teszem, hogy miért kell egyeseknek a legmagasabb állami szinten két-három posztot is betölténi s azért fizetést kapni? Miért nem lehet nálunk olyan munkamegosztás, hogy e zsíros fizetésekből legalább egyet mások is kapjanak? Persze könnyű a „túlfizetett" embereknek ilyen vagy olyan formában adakozni, valamihez anyagiakkal hozzájárulni, s ezzel növelni egyéniségük vonzerejét. Természetesen rengeteg kisember is szívesen adományozna, ha volna munkája és pénze, azonban mint munkanélküli ezt nem teheti. Van még ezzel kapcsolatban egy másik kérdés is. Például az említett város polgármestere a fizetéséért ugyan mikor végzi a polgármesteri teendőket? Mert a képviselői állást is hivatásosan, teljes munkaidőben kell gyakorolni, és nem a főállásban végzett munka után mint valamikor, tehát egész embert követel. Ugyanez vonatkozik a többi esetre is! Vagy egyszerre két műszakban dolgoznak? Ez azonban ütközik a törvényekkel! IVÁN SÁNDOR Kassa Kun Béla katonái Május első napjaiban a Szlovák Rádió, a televízió és az újságok is előszeretettel számoltak be róla, hogy 1919 május első napjaiban Kun Béla magyar (és kommunista) csapatai megtámadták DélSzlovákiát. De kérdem, hol volt még akkor Dél-Szlovákia? Pláne Trianon előtt? A valóság az volt, hogy a párizsi emigrációban Masarykék és Benešék egy eddig nem létező ország, Csehszlovákia létrehozásán fáradoztak. 1915ben meg is jelentették ott a La Nation Tchéque című francia nyelvű lapjukban a leendő ország térképét és annak határait. Ezen pedig látható, hogy a mai Dél-Szlovákiát, a magyarok lakta részt még nem tekintették országuk tartozékának. Akkor az 1900-as és 1910es népszámlálási adatokból indultak ki, ami lényegében megegyezett az 19^9-1945-ös Szlovák Állam határaival. Tehát 1919 május elején másutt húzódott a demarkációs vonal, minta jelenlegi államhatár. Innét indultak el a csehszlovák legionáriusok további területek megszerzésére, déli irányba. így foglalták el pár órára többek között Ipolyságot is. És ekkor indultak ellentámadásba a Pélmay-csoport magyar katonái, akiknek nagy része a környékről verbuválódott önkéntesekből állott. Ők foglalták vissza szülőfalvaikat, beleértve Lévát is. Majd később az Antant parancsára voltak kénytelenek a „hajózható" Ipoly és Duna vonaláig, mint természetes határig visszavonulni. Ezt a határvonalat rögzítette aztán Trianon. Mindezekből láthatjuk, hogy a valóságban tulajdonképpen ki és kit támadott meg 1919 májusában. T.L. Tompa Egy intézmény - kétféle hozzáállás Általánosan ismert tény, hogy az egészségügyben kaotikus állapotok uralkodnak. Vannak olyan egészségügyi dolgozók, akik mindezek ellenére pontosan, becsületesen és odaadóan végzik munkájukat, és akadnak olyanok is, akiknek viselkedése a betegekkel szemben enyhén szólva-kívánnivalót hagyjnaga után. E kettősséget bizonyítja az én esetem is. Fiatal zenetanárnő vagyok, azonban sajnos, már több mint egy évtizede problémáim vannak a hátgerincemmel, ami kihat a kezemre is. Április 18-án ismét jelentkeztek az általam már ismert tünetek, ezért felkerestem az érsekújvári egészségügyi központban dr. H. ideggyógyászt, és elmondtam neki, hogy erős fájdalmat érzek a jobb kezemben, és kértem, írja elő a már megszokott kezelést, vagyis az infúziót. Magammal vittem hétéves kislányomat is. Reagálása enyhén szólva mellbe vágott; kijelentette ugyanis, neki mi köze hozzá, hogy nekem fáj a jobb kezem, hiszen er néki is előfordul, különben is az infúziót csak olyan pácienseknek írja elő, akik már sem inni, sem táplálkozni nem tudnak. Ezután kiírta a receptet a kezelőorvosom számára, hogy milyen injekciókeveréket szúrjon, be nekem. A kezelőorvosom ezt meg is tette, majd több gyógyszert is felírt. Hazafelé tartva gondoltam, először kiváltom a gyógyszereket. Az úton már kezdtem magam nagyon rosszul érezni. A Claudia gyógyszertárba érve, rosszullétem azonnal feltűnt a gyógyszerésznőnek, és soron kívül kiszolgált. Még ott elveszítettem az eszméletemet. Csak később tudtam meg, hogy a gyógyszerésznő elsősegélyben részesített, majd rögtön hívta a gyorsmentőszolgálatot. A kórházban tértem magamhoz, első reagálásom az volt, hogy hol van a kislányom, de a gyorsmentősök nem tudtak sem milyen kislányról. Később tudtam meg, hogy egy ismeretlen fiatalasszony, aki éppen akkor a gyógyszertárban tartózkodott, megkérdezte a kislány címét, és elkísérte haza - amiért ezúton köszönöm meg segítségét -, és az otthon tartózkodó 11 éves nagyobbik kislányommal felkeresték a barátnőmet, akinek azután sikerült kiderítenie hollétemet. Ha akkor a fent említett ideggyógyász nem utasítja el kérésem, akkor nem kerültem volna közvetlen életveszélybe - az arrogáns, embertelen hozzáállásról nem is beszélve mint azt később a szakorvosoktól megtudtam. Az mentette meg életem, hogy a patikusnő szakszerű elsősegélyben részesített, és azonnal segítséget hívott. Az esetem a napnál is fényesebben bizonyítja, hogy egy-egy orvos hanyag hozzáállása milyen veszélyt rejteget magában, hiszen életek függnek egy-egy döntésétől. A gyógyszerésznő esete viszont azt példázza, hogy nehéz helyzetben is lehet és kell emberségesen viselkedni az állampolgárok iránt. S. A. Érsekújvár Május 7-én nagy esemény zajlott le városunkban, Nagykaposon, ahol Mécs László papköltő szobrának avatására került sor. Mécs László, aki városunk római katolikus plébánosa volt 1920-tól 1930-ig, az igazán nagy formátumú emberek közé tartozott. Pénztárcája állandóan nyitva volt, ha didergő, hitvány öltözetű vagy mezítlábas gyerekeket látott a hideg napokon a hittanórákon. Mint kassai premontrei gimnazista kezdett verseket írni. Már ekkor feltűnt gazdag kifejezőereje és bő szókincse. Nagyon jó előadó volt, és szívesen vett' részt irodalmi, valamint jótékony célú rendezvényeken. A második világháború után sok üldöztetésen ment keresztül, még tízéves börtönbüntetésre is ítélték ártatlanul 1953-ban. A szoboravatás az ünnepi mise után zajlott le a római katolikus templom előtti téren, többek közt jelen volt Keresztes Sándor, a magyarországi vatikáni exnagykövet, Boros Jenő pozsonyi magyar nagykövet és több szlovákiai magyar politikus. Az ünnepség záró részében tizenöt darab Mécs László Emlékérmet osztottak ki. A szobor most ott áll a templom előtti téren. Szigorú tekintete a távolba réved. Tudjuk, hogy Mécs László vigyáz városunkra. Ahogy versében írta: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!" Nagykapos is szebb lett általa. JESSÓNÉ EÖTVÖS KLÁRA Nagykapos Bárka a színpadon - Nevünk is van: Bárka Színpad - ezzel a mondatával kezdte az előadás előtti ünnepi megnyitóját Újváry László, a Csemadok lévai alapszervezete színjátszó együttesének rendezője. Sok sikeres bemutató után új műsorral köszöntötték hűséges nézőiket a színtársulat tagjai. Görgey Gábor Galopp a vérmezőn c. darabja után az ugyancsak Görgey tollából íródott Noé című kétrészes komédiát adták elő május 14-én a lévai Družba Művelődési Házban. Mindenképpen dicséretes, hogy a lévai amatőr színészek munkájuk mellett, szabadidejükben fáradhatatlanul próbáltak. Keserves körülmények költséges terembér - között készültek az előadásra. A rutinos színészek mellett vannak olyanok is, akik első ízben kerültek a színpad deszkáira. Sikerrel vitték színre a Bibliából ismert törMagyar szülő, szlovák gyerek ténet feldolgozását. Noé története komédia, mégsem ígér könnyed nevetést, komolyan vett komédiáról van szó. Noé fia az, aki rádöbben apja fösvénységére, embertelenségére, karrierizmusára. Ő az, aki megérezte, hogy a túlélésért, megélhetésért - apjával ellentétben - baráti jobbot kell nyújtani embertársainak. A kiválasztott fiaként önerejéből lát hozzá a bárka felépítéséhez. Hány meg hány szellemi bárkánk süllyedt el, vagy (még) el sem készült a vihar dúlta (szellem) árban? Hányan meg hányan próbáltak tisztességtelen úton-módon úgymond „kiválasztottként" hamis dicsőségekhez jutni? Erről is szól a ma nézőjének a bibliai történet mai üzenete. De nemcsak erről. HAJTMAN BÉLA Baracska Az egyik korábbi olvasói levél hatására én is közlöm a még szomorúbb tapasztalataimat. Apuka és kisleánya ült az elegáns kocsiban. Útitársuk lettem, és természetesen társalogtunk - az apukával magyarul, a kislányával csak szlovákul, mert ő nem szereti édesapja nyelvét. Még tiszteletből sem fog tudni magyarul. Közben felszállt a rokonuk is. A kislánnyal szlovákul és velünk magyarul társalgott. Közben elhangzott a következő mondat is, ami szíven talált: „Az én fi am is szlovák iskolába jár, és már otthon sem akar velem magyarul beszélni." Nagyon szomorú jövő vár ránk. A közvetlen falubeli ismerőseim, akik a magyar iskolában a kitűnő tanulók közé tartoztak, majd leérettségiztek, és jelenleg is az érvényesülés útján járnak, gyermekeiket szlovák iskolába íratják. Rosszabb a helyzet, mint az ötvenes években. Akkor kevesen voltunk, de nemzetiségünket megőrizve vittük tovább a stafétabotot. Ma fordított a helyzet. Többen kerülnek ki a magyar iskolákból, de a nemzetiségük nem mérvadó, sőt feláldozzák gyermekeiket is. Ez kinek a hibája? Kinek róható fel? A rossz iskolarendszernek, a hiányos nyelvoktatásnak? Van, aki azzal érvel, hogy néni tanult meg jól szlovákul - ezért gyermekét más nyelvű iskolába adja, nem gondolva arra, hogy mivel rövidíti meg - és talán a szülő tudásának szintjéig sem fog eljutni. Az ilyen gondolkodású fiatal szülők körében sikere lesz az alternatív oktatásnak. HAJTMAN KORNÉLIA Nána