Új Szó, 1995. május (48. évfolyam, 100-125. szám)

1995-05-16 / 112. szám, kedd

4 j Ú

J SZÓ KÜLFÖLD 1995. május 16. PEDAGÓGUSI PALYAKEP Egy kincskereső Bodcnyi Andrással legutóbb Pakson találkoztam, ahol a tavalyi Duna Menti Tavasz nagydíjasa - az Ipolysági Magyar Alapiskola Csillagszóró Kisszínpada - a magyarországi országos fesztiválon vendégszerepelt a Bohóckonferencia című, azóta már legendássá lett színpadi játékkal. Bodonyi András nemcsak társrendezője, hanem a dalok zeneszerzője, betanítója is volt. Akkor feleségével éppen kulturális magánvállalkozásukat számolták fel, s állást kerestek valamelyik magyar iskolában. Sok egyezkedés után végül Szepsiben kötöttek ki. Öt év után tért vissza állami alkalmazottként az oktatásügybe, s ahogy az már lenni szokott a Bodonyi Andráshoz hasonló egyéniségek esetében, nem sokat tétlenkedett. - Testnevelést és zenét tanítok, ezért rövid idő alatt felmérhettem a helyzetet, és Szepsiben is felfedeztem tehetséges gyerekeket. Nem akartam elszalasztani az alkalmat, s Karácsonykor már egy kis zenekarral próbáltunk közönség elé állni. Nagyon szép műsorban szerepeltünk, és a sikert az is bizonyítja, hogy a vendégszereplő magyarországi együttesben is közreműködtünk. Tizenketten vannak, ebből öt gitáros. Röviddel ezután a magyar szakos kolléganőm, Rácz Erzsébet ösztönzésére elkezdtem egy nagyobb szerkesztett játék munkálatait. Ő Kárpátaljáról származik, s diplomamunkáját népi gyerekmondókák kutatásából írta. így aztán ennek alapján elkészítettük az összeállítást, amelyben a Csallóköztől már nem a Bodrogközig, hanem egészen Kárpátaljáig kaptak helyet gyerekmondókák. Ő persze először találta magát szembe a színjátszással és a drámapedagógiával, de egy idő eltelte után már jó triót alkotunk, mert a feleségem is közreműködik, mint eddig is. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de a Bodonyi Andráshoz hasonló emberek bárhol is telepednek le, bármit is cselekedjenek, bármilyen élethelyzetekbe is kerüljenek, a megszokottnál eltérő gondolkodásuk nyomán az új közegbe azzal illeszkednek be igen gyorsan, amit a közösség épülésére ott is megalkotnak. - Amikor nyolcadikos lányommal egy pályázatra készülve néprajzi gyűjtésen voltunk, az ipoiyfödémesi Molnár Margit néni elejtette azt a szót, hogy „gyereklagzi". Addig soha nem hallottam erről, meg is álltunk ennél, s elmondott nekünk egy olyan gyereklakodalmast, amit még az ő kiskorában játszottak. Felgyűjtöttük azon nyomban, s az ott lelt kincs alapján szerkesztettük meg a mostani játékunkat. Párosító után, következik a lakodalom, s minden, amit a gyerekek utánoztak a felnőttek életéből. A fiúk játsszák a harci játékaikat, ezek között olyan is van, amit 1976ban a Bódva-völgyében gyűjtöttem. Ezt ellensúlyozza a lányok tisztasága, amikor egy Szent Iván-éji zoborvidéki népdalt énekelnek. Akkor indul a párosítás, s dramatikus szituációkban elkezdődik a játék, sok tréfával, szépen sorjában, ahogyan azt a felnőttek világában lábatlankod. va ellesték. Többszörös hozadéka van ennek az összeállításnak. Mindenekelőtt egy tiszta harmóniájú zenei és nyelvi világot ismernek meg. Majd a szerelem mai életünkben már alig ismert nyiladozását sejthetik meg, amit aztán az udvarlás, az esküvő és a házaság is követ. Bodonyi András nem tartozik az utakat maguk mögött felégető emberek közé. Az ipolysági Csillagszóró továbbra is tevékenykedik, s készített nekik egy verses összeállítást. Mivel a volt kolléganői más anyaghoz nyúltak, elégedetten nyugtázta: - Jövőre, ha élünk mindannyian, megcsináljuk Tóth László a Göncölszekérről írt meséjének ezt a dramatizált változatát. Nekik a zene okozott volna nagy gondot, amit én megértek. Még talán jobb is így, mert alaposabban fel tudok készülni az újabb nekifutásra. A tavalyi év, amikor az ipolysági gyerekekkel Lakiteleken és Pakson is szerepeitünk, majd a Duna Menti Tavaszon is nagy-nagy sikert arattunk, engem nagyon kötelez. A meglévő hazai irodalomból, folklórból kötelességünk meríteni, kötelességünk megismerni és megismertetni értékeinket. Annak idején a Csillagszóró szlovákiai magyar gyermekvers-antológia adta az ötletet az ipolysági kisszínpad nevéhez, ezért is szeretnék mindig a szülőföldünk szellemi kincseihez kapcsolódni. Kétségtelen, hogy olykor elmegyünk mellettük, mert csillogóbb a másé, az idegenből hozott, de újra eljött az az idő, amikor a gyermeki lélek mélyébe kell helyezni a megtartó, a felnevelő, az osztható és megőrizhető értékeket. A szepsi magyar iskolának nemcsak a Nagy Ildikó vezette gyermek-néptáncegyüttesben, hanem a most Rozsnyón tanító Tóth Sándor nevéhez kapcsolódó kisszínpad sikereiben is megvannak a hagyományai. Bodonyi András természetes módon méltányolja mindazt, amit elértek. - Olyan gyerekekkel dolgozunk most, akik még ilyet nem csináltak, hiszen az ünnepi műsorok keretei mást kívánnak. Az énekesi és zenészi tehetségek itt is megtaláltattak, csak a mozgás, a dramatikus játék sajátosságait kellett megismertetni a gyerekekkel. Gondolom, hogy ebben is sikerül előre lépnünk, s kiegyenlítődnek a csoport tagjainak képességei. Ezen a környéken nem nagyon művelik a gyermekszínjátszást, idén csak a tornai iskola nevezett be az országos versenybe. Talán tudunk ösztönzően hatni a többiekre is. Érdemes csinálni, mert most már egyértelmű, hogy olyan együtteseink vannak Alistálon, Ipolyságon, Királyhelmecen, Füleken, amelyek megállják a helyüket a magyarországi, az erdélyi, a kárpátaljai csoportokkai való megmérettetésben. Sőt, Pakson is átélhettük, hogy a gyerekek és pedagógusok fáradságos munkájának beérik a gyümölcse. A fizikai helykereséssel együtt szellemi otthonra talált Bodonyi András a szepsi magyar alapiskolában. Bár naponta a közeli Bodollóról utaznak feleségével munkahelyükre, az iskola és a város befogadta őket. A körülmények és a feltételek itt sem rózsásak, annak ellenére, hogy Mihályi Molnár László igazgató igyekszik mindenben támogatni az együttest. - Nem az iskola hibája, hogy a művelődési házban csak szombatonként próbálhatunk. A gyerekek más irányú érdeklődései is rengeteg szabadidőt kívánnak. Bizakodunk, hogy a negyedikesek, a legkisebbek a csoportban, már ezt a fajta tevékenységet is szeretni fogják, legalább úgy, mint a nagyobbak a zenét, a sportot, a karatét, a számítógépet. Volt Bodonyi Andrásnak egy több mint húsz éve alakult népzenei együttese, amely a táncházmozgalommal, a népdal feléledő kultuszával és a művelődési táborokkal egy időben egyik meghatározója volt ennek a folyamatnak. Az akkori Kincskereső nevet örökítette most át a szepsi gyermekszínjátszó együttesre. Tudatosan választottjelképként. DUSZA ISTVÁN G

ONDOLATOK LÁBADI KÁROLY KÖNYVE KAPCSÁN Atlantiszaink Az utóbbi időkben ismét ellepte elsősorban az aluljárók könyvesstandjait az a hivalkodó borítóba csomagolt, könnyű sikerre, népszerűségre törő könyvtípus, amelyet elsősorban Erich von Danikén és Charles Berlitz neve fémjelez. A tudomány, elsősorban a régészet- és történettudomány olyan, a mai napig megválaszolatlan kérdéseire kínálnak ezek a szerzők mindig frappáns, a felnőttfejekből kípárolgott meseéhség fantasztikus ötletekkel való kielégítését szolgáló megoldási lehetőségeket, amelyeket a tényekhez ragaszkodó kutató nem merne megfogalmazni. Még akkor sem, ha esetleg az a megoldás is elképzelhető... így újabban ismét előbukkantak az Atlantisz megtalálására szolgáló, fantasztikusnál fantasztikusabb ötletek, amelyek nekem csak azt juttatják az eszembe, hogy nekünk is mennyi Atlantiszunk van itta Kárpát-medencében! Hiszen tudunk-e többet mondjuk a hun birodalom kultúrájáról, annak csodálatos, fából készült építészeti remekeiről, mint arról a bizonyos mondabeli Atlantiszról? Az avarok feltehetően hasonlóan pompás architektúrájáról is legfeljebb csak sejtéseink lehetnek... És folytathatnám a sort, egészen a népi kultúra számtalan, mára végérvényesen elsüllyedt értékeivel bezárólag, amelyeket a sors kegyetlensége folytán nem őrizhettek meg eleink, illetve idő vagy odafigyelés hiányában nekünk sem sikerült dokumentálni az utókor számára. Aki már járt a miénknél szerencsésebb nemzetek, mondjuk a franciák vagy a németek néprajzi múzeumaiban, és látta a népi faépítészet 16-17. századi csodálatos, fennmaradt alkotásait, annak nem kell magyarázni, hogy mi minden pusztulhatott el tájainkon az elmúlt évszázadok alatt! És mindezek ellenére még mennyi mindent meg lehetett volna menteni az elmúlt évtizedekben, és - ahelyett, hogy sírnánk! - mi mindent lehetne rögzíteni még ma is. E gondolatok szomorú aktualitását az adja, hogy a közelmúltban jelent meg Lábadi Károly: Kopács, a víz melletti falu című munkája, amely a horvátországi háború nyomán atlantiszivá változott drávaszögi település népi kultúráját mutatja be egyrészt saját, több évtizedes gyűjtőmunkájának eredményeire támaszkodva, másrészt a nyomtatásban már megjelent vagy adattárak mélyén szunnyadó publikálatlan adatok tükrében. Rövid történeti-kutatástörténeti bevezető után a szerző a Kopácsi emberek fejezetcím alatt a falu társadalmáról ad képet a bírótól a bakterig, a lelkésztől a harangozóig. Ezután Az élet forrása cím alatt lényegében a megélhetés egyes módozatait ismerteti, a néprajzi irodalom klasszikus beosztása alapján (gyűjtögetés, halászat, állattartás, földművelés). A hajlék és környéke című fejezet a kopácsi emberek lakhelyét mutatja be, majd a helyi ételekről és viseletről olvashatunk adatokat. Eleiktől örökölve címen a kopácsi naptári ünnepek, az emberi élet fordulóihoz kötődő szokások, a vallási élet, valamint a népi hitvilág színes szőttesét mutatja be a szerző. A következő fejezetben (A folklór virágai, a folklór műfajai) a különféle népköltészeti műfajokból olvashatunk szemelvényeket a balladáktól, népdaloktól kezdve a meséken, mondákon keresztül egészen a kisepikai műfajokkal (proverbiumok, találósok) bezárólag. Egy-egy viszonylag rövid fejezet szól a népzenéről és -táncról (Zenészek, táncosok), valamint a népi gyógyászatról (Fűben-fában, szóban orvosság). A kötetet a gyermekvilágról szóló rész, valamint egy nyelvészeti összefoglaló zárja, és irodalomjegyzék, név- és földrajzi mutató egészíti ki. A munkát számtalan korabeli fotó, rajz, térkép teszi még hitelesebbé. Lábadi Károly már a bevezető sorokban szabadkozik, hogy a teljesség igénye nélkül, csak a már meglévőket gyorsan összesepregetve kísérelt meg képet adni az egykori Kopács hagyományos népéletéről, ám meg kell, hogy mondjam: minden hézagossága ellenére (s ez a hézagosság nem a szerző számlájára írandó!) az utóbbi esztendők egyik legjobb magyar falumonográfia-töredékét élvezheti végig az érdeklődő olvasó. Kopács, a maga szerencsétlenségében végeredményben szerencsés helyzetben van, hiszen számtalan kutató megfordult századunkban a faluban, és javarészt azok kutatási eredményei is fennmaradtak. Tehát többé-kevésbé rekonstruálható volt a század eleji kopácsi népélet, amit Lábadi Károly meg is tett. De vajon mihez kezdenénk, ha - ne adj' Isten! - hasonló okból mondjuk Ipolyszalka, Nagybalog vagy Lucska néprajzáról kellene ilyen átfogó képet nyújtani? Vajon lenne-e hová nyúlnunk, vannak-e tartalékaink (legalább adattárak mélyén porosodok!), amelyek segítenének egy ilyen munkában? Alig hiszem. Pedig ezek a falvak is előbb-utóbb, így vagy úgy atlantiszivá válhatnak. S akad-e néhány ezer év múltán olyan „kutató", aki majd az atlantiszivá süllyedt magyar népi kultúra feltárásához szolgál olyan fantasztikus ötletekkel, amelyek az akkori aluljáró-irodalom bestsellereivé tehetik művét? Lehet, hogy akad, csakhogy akkorra már késő lesz, hiszen az egész ellenőrizhetetlenné válik. Most viszont még nem az... (Budapest 1994, 638 1.) LISZKA JÓZSEF POTSZEKES ELOADASOK Erdélyben járt a Zsákszínház A napokban tért haza erdélyi vendégszerepléséről a füleki Zsákszínház társulata, amelyet az RMDSZ, a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal és az egyházak hívtak meg. Merre jártak, hol és milyen programmal? - kérdeztük Mázik Istvántól, a társulat vezetőjétől. - Négy helyen egy-egy előadáson lépünk fel: Sepsiszentgyörgyön megnyitottuk az európai hírű Szent György Napokat, Kovásznán a Körösi Csorna Sándor Napokat, szerepeltünk Baróton, ahol egy 1848-as emlékművet avattak, és útban hazafelé felléptünk Meggyesen. Nagy öröm volt számunkra, hogy mind Sepsiszentgyörgyön, mind Kovász"nán - ahol magyarországi, budapesti társulatok is voltak - mi nyithattuk meg az ünnepségeket. - A repertoárból melyik darabot vitték magukkal? - A „legfrissebbet": Alfonso Paso Hiszi, nem hiszi című vígjátékát, (ismertebb nevén Hazudj igazat, kedvesem). Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de a darab mindenhol fergeteges sikert aratott. Az előadások végén a közönség felállva, percekig tapsolt. Az előadások színhelyén kívül jártunk Csíkszeredán, Csíksomlyón. Kisbaconban megtekintettük Benedek Elek szülőházát és dolgozószobáját, Segesváron koszorút helyeztünk el a Petőfi-emlékműnél... - Anyagilag ki támogatta a társulat utazását? - Az erdélyi költségeket a vendéglátók vállalták magukra. Az utazási költségek előteremtését társulatunk úgy oldotta meg, hogy addig járta a falvakat, amíg össze nem jött a pénz. Tulajdonképpen még az elkövetkező hetekben is lesznek fellépéseink. Már most akár öt helyszínt is fel tudnék sorolni, ahová készülünk. Főleg magyarországi településeken játszottunk, de természetesen sok helyen szerepeltünk Szlovákiában is. Ezzel a darabbal készülünk egyébként az idei komáromi Jókai Napokra is. - Az erdélyiek viszonozzák a látogatást? - Igen, őszre várjuk a sepsiszentgyörgyi csoportot hozzánk, Fülekre. (farkas) Csemadok Tükör... címmel új lap látott napvilágot május elsején a Losonci járásban. Amint arról Galcsík Károly, a Csemadok Losonci Területi Választmányának titkára tájékoztatott, nem klasszikus értelemben vett újságot szeretnének szerkeszteni és kiadni, hanem, ha úgy tetszik, közlönyt, amelyben tájékoztatni kívánják a járás magyar lakosságát a már megtörtént és a tervezett eseményekről. - Kényszerhelyzet szülte ezt a vállalkozást - mondja a Csemadok titkára -, hiszen a járásunkban egyetlen regionális lap sem jelenik meg magyar nyelven. A régióban nincs egyetlen hírközlő szervünk, amely az itt élő magyarok kulturális életéről tudósítana. Lapunkkal ezt a hiányosságot szeretnénk pótolni. Megírjuk mindazt, ami a Losonci járás területén történik, legyen az iskola, óvoda, kulturális egyesület vagy éppen faluközösség munkája. Megszólaltatjuk benne szavalóinkaí, prózamondóinkat, énekeseinket, szóval hírt, információt, véleményt szeretnénk adni mindenről, ami arra érdemes. Amíg a lapnak nem akadnak anyagi támogatói, addig korlátozott számban és negyedévenkéntjelenik meg. A CSEMADOK TÜKÖR ingyenes, nem fizethető elő. A Csemadok helyi vezetőinél lehet hozzájutni. (f. o.) CSEMADOK, ^pfr NULLADIK SZAM A CSCMADOK LOSONCI T€AÜLCTI VALASTMÁNVÁNAK KOZlÖNVe