Új Szó, 1995. április (48. évfolyam, 77-99. szám)
1995-04-05 / 80. szám, szerda
1995. április 5. VELEMENY új SZ Ó ! 5 | A KASSAI KORMÁNYPROGRAMROL Fábry Zoltán, ha élne... • „Ezt még én •is megértem" - írta titkos naplójába Fábry Zoltán a megdöbbenés bénító szűkszavúságával Beneš köztársasági elnök 1945. április 4-i kassai beszédének lényegi mondandójáról. Az író a fogyatékos szlovák, illetve cseh nyelvtudásával szembeni öngúnyhoz menekülve érzékelte az elnöki szónoklat ominózus mondatából áradó veszedelmet: „Náš štát bude národným štátom Čechov a Slovákov a nikoho iného!" Vagyis magyarul: „A mi államunk nemzetállam lesz, kizárólag a csehek és szlovákok állama, és senki másé!" Az elnöki kijelentés, azaz a beszéd szövege, sem pedig az annak alapjául szolgáló dokumentum nem látott napvilágot az idő tájt magyar nyelven. A szlovákiai magyarság sorsát jó ideig megpecsételő kassai kormányprogramról a szlovákiai magyarság csak akkor szerzett igazából tudomást, amikor életbe léptek a belőle fakadó magyarellenes intézkedések. Hihetetlennek tűnt a szlovákiai magyar etnikum teljes felszámolására irányuló politika. Évtizedek távlatából - a rendszerváltozást követően - talán épp a meghiúsulása is hozzájárul a szlovákság körében a korabeli szándékok komolyságának és súlyos következményeinek lebecsüléséhez. A nagypolitika egykor döntéshozó felelőtlensége könnyen elszakad a gyakorlati véghezvitel öngerjesztő nyomatékától, s ez máig hatóan vetül bele e terhes múlttal való nyílt szembesülés előli menekülésbe. Azért akadt példa az elmúlt évtizedek mentegető, igazolást kereső szlovák történészi megközelítéseiben is némi afeletti megütközésre, hogy miként került be a szlovákiai magyarságot sújtó jogfosztás a kommunisták és a polgári emigráció közötti átmeneti kompromisszum, hatalommegosztás kormányprogramjába, mely Moszkvában született. A hatalmi egyezkedés nem volt mentes az összeütközésektől. Azonban a kormányprogram tervezetének megvitatása során - amint ez a kommunista Bohuslav Laštovička visszaemlékezéseiből kiderül - a csehszlovákiai német és magyar kisebbséggel foglalkozó hírhedt nyolcadik fejezet jóváhagyása alig öt percig tartott, s ezalatt szinte csak a kitoloncolásról esett szó, amely kérdésben tejes volt a pártok közötti egyetértés. Klement Gottwald utalt a nagyhatalmak elutasító magatartása miatti lehetséges nehézségekre, de bízott a Vörös Hadsereg segítségében. Egy 1969-ben született szlovák feldolgozás megkockáztatta a később soha elő nem hozott feltevést, hogy amennyiben nem kellett volna számolni a nagyhatalmak részéről fenyegető bonyodalmakkal, a milliós és százezres nagyságrendű kisebbségek eleve eldöntött sorsáról valószínűleg még csak említés sem történik. Az eltérő történelmi helyzetek közötti párhuzamkereséstől óvakodva is nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az alapállás évtizedek múltán - rokon vonásokat mutat. A moszkvai kormányalakító tárgyalásokra emlékező cseh történeti publicisztika az ötvenedik évforduló alkalmából a politikai jobbközép mértékadó sajtófórumában, a rangos Lidové noviny hasábjain és a baloldali Rudé právóban egyaránt figyelmen kívül hagyta a szóban forgó kérdést. S maga a politika a csehországi választások előtti kiélezett helyzetben eléggé kimutatta a közgondolkodás múltbeli beidegződéseivel szembeni meghátrálását még Havel köztársasági elnök, a rendszerváltás utáni megbékélés és a németek háború utáni kiűzéséért bocsánatot kérő gesztus kezdeményezőjének megtorpanásában is. Václav Klaus pedig a rá jellemző nyerseséggel üzente a nyílt levelet kibocsátó értelmiségieknek, hogy egymás között ugyan szövögethetik a cseh-német lelki szálakat, ehhez úgymond joguk van. Igaz, a Lidové novinyban, ahol rendszeresen jelennek meg jegyzetei, azóta megpróbált némi magyarázattal szolgálni, azt bizonygatva, hogy a múlt feszegetése értelmetlen, a jövőbe tekintő cseh-német kapcsolatok alakulása megszabadult a terhertételektől. Ám akkor felvetődik bennünk a kérdés, hogy miért kell békén hagyni a háború utáni, a győztesek védőszárnyai alatt gerjedt bosszúállás aligha lelkiismeret-nyugtató múltképének lenyomatait.. Mert ezek megvannak, mégha úgy is kellene tenni, hogy már teljesen elhalványultak - mindkét oldalon feledve az akkori és korábbi kölcsönös sérelmeket. Persze, jócskán lehet benne igazság, hogy az anyagi kártérítési követelések elszabadulása miatti aggályok jelentik az igazi gondot. S ez jól jön ahhoz, hogy a magyarok vonatkozásában a cseh politika mossa kezeit, minthogy ez úgymond a szlovákiai belügyekbe való beavatkozásnak minősülhet. Persze ilyesmi csak sejthető, mert a magyarok háború utáni üldöztetéséről a mai cseh sajtóban legfeljebb véletlenül, ha említés történik. Korántsem magyar-szlovák államközi kérdés a háború utáni közelmúlt anyagi és erkölcsi lezárása Szlovákiában, akaratlanul is kihat a hontalanság éveit túlélő magyar kisebbség léthelyzetére. Hisz a vagyonelkobzások hatása, a felemás kártérítés közvetlenül is érződik a piacgazdálkodás egyéni-személyes, de végső soron a nemzetiségi közösség egészét is érintő feltételrendszerének kialakulásában. Miközben a jogorvoslás igénye egyéni sérelmekként jelentkezik, az erkölcsi tisztázás nem kis mértékben közvetlenül összefonódik a kisebbségi jogok kiteljesedéséért folyó viszontagságos küzdelemmel. Mert a háború utáni évek és a szlovákiai magyarság mai helyzete között láthatatlan szálak tartanak kapcsolatot. Sajátos közegben a nemzetállami törekvések és a kisebbségi jogok bizonyos nemzetközileg kikényszerített szintjének kötélhúzásokkal teli betartása között libeg a szlovákiai magyarság jogállása. Egymásnak ellentmondó tendenciák megütközéséből születik előrelépés és visszaesés, kisebbségi vívmány és követelések teljesítésének megfeneklése. Egy ilyen ellentmondásos erőtérben a történelmi érvelés rendkívül erőteljesen szól bele a közhangulat és -gondolkodás alakulásába, eleve kedvezve a felemás értelmezéseknek. A rejtett félelmek és tudatos ellenségkép-keresések kapaszkodót találnak a háború utáni szemléletnek a hordalékaiban. Ne feledjük egyébként nemcsak személyes tapasztalatok, hanem szociológiai felmérések is igazolják -, milyen zavart kelt mégjóindulatú emberek fejében is az olyasfajta agyrém, hogy a magyar kisebbség mai lélekszáma, a második világháború utáni leapadással (vagyis leapasztással) szemben a szlovákok elmagyarosításából adódik. Együgyű hiedelem, de alighanem alkalmas a standardot úgymond meghaladó kisebbségi jogok meglétének bizonyítását szolgáló, a szűkkeblűségnek kedvező hangulatkeltésre. A példák sora sajnos folytatható. Múltról élő zavaros szellemképek fennmaradása és a mai bizalmatlanság ébren tartása között szinte közlekedőedényszerű a kapcsolat. A történelmi kiegyezés ezért a szakmai körökön és a programszerűen vállalt toleranciakészség hirdetőin túlterjedő, közösségi méretű tisztázó múltszemléletet kíván. Az egykori kisebbségfelszámoló kassai kormányprogram sajnálatos hatóerejével vetekedő megértési programra lenne szükség, ami több mint alapszerződés. A lélek mélyére hatol. Sajnos, úgy tűnik, Fábry Zoltán, ha élne, még mindig kénytelen lenne emlékeztetni ha már nem is elrejtett naplóban és a megszólaló vádlott visszhangtalanságával - a politika képtelenségeire. KISS JÓZSEF Az Illyés Közalapítvány Kuratóriuma pályázatot hirdet a Szlovákiában élő magyar közösségek önazonossága megőrzésének, fejlődésének és megerősödésének kulturális-közművelődési, anyanyelvi-oktatási, tudományos és tájékoztatási tevékenységének és önszerveződésének előmozdítására irányuló kérelmek, valamint programok támogatására. A pályázati felhívás NEM VONATKOZIK a könyvkiadás támogatására, a magyarországi oktatási intézményekben folytatott graduális, inter- és posztgraduáILLYES KOZALAPITVANY Pályázati felhívás lis tanulmányok és pedagógustovábbképzés támogatására, valamint a magyarországi anyanyelvi, közművelődési, művészeti és szakmai táborozásokon, nyári egyetemeken történő részvétel támogatására, amely célokra más magyarországi szervezetek különítettek el forrásokat. Pályázati díj: 300.- Sk A pályázatokat az Illyés Közalapítvány Szlovákiai Alkuratóriumának Irodájától, illetve a Csemadok területi választmányainak titkárságain igényelhető PÁLYÁZATI ŰRLAPOKON lehet benyújtani, és a pályázati díjat az űrlaphoz mellékelt postautalványon befizetni az alábbi címre: NADÁCIA ZOLTÁNA FÁBRYHO P.O. BOX 247 810 00 BRATISLAVA 1 Az Illyés Közalapítvány a pályázatokat két ütemben fogja elbírálni. Az első ütemben 1995. április 30-ig lehet a pályázatokat benyújtani. A benyújtott pályázatokat az Illyés Közalapítvány Kuratóriuma az Alkuratórium javaslatainak figyelembe vételével bírálja el. A Kuratórium kizárólag a pályázati felhívásban rögzített feltételeknek megfelelően, hiánytalanul kitöltött pályázati űrlapokon benyújtott pályázatokat bírálja el. Szlovák önkormányzat - Magyarországon Nyilván csak véletlen, hogy a szlovák-magyar alapszerződés aláírása és a magyarországi szlovák országos önkormányzat megválasztása egy héten belül történt meg. A szlovák sajtó már két hete foglalkozik szinte szünet nélkül az alapszerződéssel, illetve azzal, hogy utalás esik ebben az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201-es ajánlására. Nem múlik el nap, hogy ne kifogásolnák valahol, valamelyik lapban az említett ajánlás 11. cikkét, amely a nemzeti kisebbségek számára lehetővé teszi azt, hogy ott, ahol többségben élnek, saját helyi vagy autonóm hivatalokkal, esetleg különleges jogállással rendelkezzenek. A magyarországi helyhatósági választásokat, amelyek során több mint harminc községben választották meg a kisebbségi önkormányzat képviselőit, mégpedig a reméltnél is több választópolgár szavazatával, sikeresen elhallgatták már tavaly decemberben is. Annál nagyobb teret kapott viszont Katarína Tóthová miniszterelnök-helyettes magyarországi látogatása, illetve a magyar kormány nemzetiségi politikáját bíráló (és egyébként teljesen valótlan) kijelentései. Az (itt)honi szlovákokat nyilván még ma sem érdekli, hogyan és milyen problémákkal élnek a külhoni szlovákok. Úgy, ahogy évtizedekig nem érdekelte őket a magyarországi szlovákság sorsa, az egyik magyarországi szlovák pedagógusbarátom szerint mostanában is csak azért látogatják őket sorba a Matica tagjai és a különféle hivatalos meg félhivatalos képviselők, hogy begyűjtsék a nemzetiségi elnyomásról szóló panaszokat, és az esetleg panaszkodásra hajlandó magyarországi szlovák pedagógusoknak, aktivistáknak anyagi segítséget ajánljanak fel. A március végén megválasztott magyarországi szlovák országos önkormányzatról sem igen sokat tudhattak meg a nemzettársaikkal nyilván mélyen együttérző árvái és liptói szlovákok, hiszen ők, ugye, nem nézhetik a magyar tévét, illetve annak szlovák nemzetiségi műsorait, amelyekben azért foglalkoztak a nemzetiségi önkormányzattokkal kapcsolatos kérdésekkel. A szlovák újságírás számára nyilván kellemetlen téma lenne megírni, hogy az a néhány ezer magyarországi szlovák már rendelkezik a nálunk egyfolytában támadott kisebbségi autonómia több megjelenési formájával is. Ezzel szemben a nemzetiségi kérdésekben szélsőséges nézeteket képviselő Republika nagyon szívesen közöl egy dehonesztáló véleményt a magyarországi szlovákok országos önkormányzatának választásáról, melynek során a magyar elnyomásra panaszkodó, úgynevezett „alternatív szlovák szervezetek" képviselőit (akikre pedig a már említett több mint százezer választópolgár egyötöde adta le szavazatát a helyhatósági választások során) majdhogynem teljesen ignorálták az országos önkormányzatot választó elektorok. Ennek a sikertelenségnek a magyarázata enyhén szólva megkapó; a bíráló szerint a Magyarországi Szlovákok Szövetsége a helyhatósági választások előtt több tízmillió forintnyi támogatásban részesült... Hogy is mondjam? A nemzetiségi elnyomást mindenki másként értelmezi. „Aki keres, az talál" alapon talán már azt is elnyomásként lehet érezni, ha a legjobban szervezett, a legtöbb taggal és támogatóval rendelkező nemzeti kisebbségi szervezet támogatást kap. Apropó, ha netalántán valakit az érdekelne, hogy a Csemadok, esetleg a szlovákiai magyar pártok kaptak-e valamilyen támogatást tavaly a novemberi választások előtt, egyértelmű nemmel kell válaszolnunk. Utólag azonban nyilván örülhetünk, hogy minket nem nyomnak el - legalábbis dotációkkal. FEKETE MARIAN Spanír visszalépett vazással megválassza a hetilap főszerkesztőjét. Elhúzódott a döntés, mivel az első összejövetelre a bizottság elfelejtette meghívni a jelölteket, a másikra viszont Milan Španír nem ment. Hétfőn sem, de ezúttal írásban juttatta el üzenetét: visszalép, mivel úgy érzi, hogy személye nemkívánatos Rimaszombatban. A helyzet nem lett egyszerűbb. A másik jelölt ugyanis a bizottságtól nem kapta meg a megfelelő mennyiségű szavazatot, ezért továbbra sincs főszerkesztője a szlovák nyelven megjelenő gömöri hetilapnak. (farkas) Ul Szó-tudósitás Hónapok óta nincs főszerkesztője a rimaszombati Gemerské zvesti hetilapnak. A helyhatósági választásokat követően Peter Lebovič lemondott, a lapkiadó, a Rimaszombati Városi Hivatal pályázatot írt ki, amelyre két újságíró jelentkezett. Az egyik dr. Štefan Sántó helybéli, a másik a Republika ismert tollforgatója, Milan Španír. Hétfőn este immáron harmadszor ült össze a szerkesztőbizottság, amely egyben a pályázati értékelő bizottság feladatát is ellátta, hogy szaAHOGY ÉN LÁTOM Nemhiába a Szlovák Nemzeti Pártból vétetett hazánk iskolaügyi miniszter. Egyik beosztottja ismét eszünkbe juttatta az először Vít'azoslav Móric által megfogalmazott és nyomban meg is válaszolt kérdést: Ki az úr ebben az országban? Rozsnyón a múlt héten szakmai tanácskozásra gyűltek össze a szlovákiai magyar pedagógusok. Persze, politikai vonatkozásai is voltak a gyűlésnek, hiszen az egyértelműen politikum, hogy a kormány jóváhagyta a nemzeti képviselőknek azt a törvénymódosítási javaslatát, amelynek értelmében megváltoztatják az iskolaügyi önkormányzatról szóló törvényt. Mégpedig úgy változtatják meg (előreláthatólag már a parlament áprilisi ülésén), hogy ismét hallatlanul növekszik az állam szerepe az iskolák irányításában. A rozsnyói botrány Idős, sokat próbált pedagógusok állítják, hogy nem másról, mint az 1989 előtti pártállami viszonyok visszaállításáról van szó. Vagy még rosszabbról. Márpedig ez távolról sem csak politikai kérdés, hanem inkább szakmai. Nagyon enyhe kifejezést használok, amikor azt írom, hogy a pedagógusok, szlovákok és magyarok egyaránt, vegyes érzésekkel várják a fejleményeket. Főképp azok, akik a fordulat után komolyan vették a bürokratikus centralizmus leépítését. Mondani sem kell, hogy ők jelentik a tanítók, tanárok legjavát. Elsősorban arról van szó, hogy a módosítandó törvény értelmében várhatóan majd ismét a legközpontibb akarat érvényesül az iskolaigazgatók kinevezésében. Tehát a szakmai önkormányzatot sóhivatallá alacsonyítják. Még egyszer hangsúlyozom, a törvénymódosítás következményei általánosan érintik majd az ország összes iskoláját. Mind a szlovákul, mind a magyarul oktatókat. Ilyen légkörben jöttek össze tanácskozásra a magyar pedagógusok, és ilyen légkörben utazott „le" közéjük az iskolaügyi minisztériumnak az az osztályvezetője, aki a nemzetiségileg vegyes lakosságú területen működő iskolákat felügyeli. A botrány azt követően tört ki, hogy a minisztériumi hölgy felkérte a több mint 200 jelenlévőt: a kedvéért, mert nem tud magyarul, a továbbiakban úgymond államnyelven folytatódjék a tanácskozás. A szlovák sajtó nemzetibb része is, a magyar pedagógustársadalom is azt vitatja péntek óta, Lýdia Benčová minisztérumi osztályvezető követett-e el neveletlenséget a javaslatával, majd demonstratív távozásával (mert a magyar pedagógusok nem voltak hajlandók átváltani az állami nyelvre), vagy a vendéglátók voltak tapintatlanok, mert ragaszkodtak szervezetük teljesen logikus szabályához, amelynek értelmében gyűléseik tanácskozási nyelve a magyar. Minisztériumi és diplomáciai protokollfőnökök, „illik nem illik"-tudorok terjedelmes cikkeket írhatnának erről a kérdésről. Es arról, hogy konkrét körülmények között és konkrét vendég jelenlétében mettől meddig terjed a vendégjog, és mikortól tekinthető már túlburjánzottnak. Ilyen okoskodások helyett azonban én inkább arra figyelmeztetnék, hogyan oldották meg az ilyen és hasonló kérdéseket mondjuk Indiában. A britek. Úgy a 19. és a 20. század fordulója és 1947 között. Számos irodalmi műben olvasható, hogy a gyarmattartás felvilágosultabb időszakában a brit birodalom gyarmati tisztviselői helyszínre utazásuk előtt kötelesek voltak nyelvtanfolyamon részt venni, az indiai szubkontinens valamelyik elterjedtebb nyelvét elsajátítani. Azért, hogy a gyarmatra érkezve majd szót tudjanak érteni a helyi emberek által megválasztott elöljáróval, a törzsfőnökkel, netán a helyi pedagógusokkal. Erről ennyit. Példázatomat talán még a Matica slovenská aktivistái is megértik. Egyébként egy olyan botrány, amilyen most Rozsnyón bekövetkezett, még a pártállam legsötétebb éveiben sem következhetett volna be. Azzal még Karol Bacílek és Vasil Bil'ak is tisztában volt, hogy a magyar nyelvű hazafias vagy internacionalista nevelést nem felügyelheti olyan tanügyi bácsi (néni), aki egy mukkot sem tud magyarul. A rozsnyói botrányt nem a magyar tanítók robbantották ki. Viszont ami történt, az valóban botrányos. TÓTH MIHÁLY
