Új Szó, 1995. április (48. évfolyam, 77-99. szám)

1995-04-13 / 87. szám, csütörtök

L_GJ ÚJSZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. április 13. Tisztelt szerkesztőség! A tévé képernyőjén láttam az utóbbi hetekben, hogy egy parlamenti képviselő betölti az államtitkári tisztséget is, s emellett egy bizonyos bizottságnak a tagia nem kis fizetésért. Igaz, azt mondta, hogy e bizottsági munkáért kapott pénzt karitatív célokra adományozza. Egy másik eset arról tanúskodik, hogy az egyik parlamenti képviselő egyik városunk polgármestere. Megtudtuk, hogy az utóbbi napokban a befolyt fizetéseiből csaknem 100 ezer korona értékben bizonyos műszaki felszereléseket vásárolt, amelyeket egy egészségügyi intézménynek ado mányozott. Az adakozás jóhiszeműségét nem vitatom, sőt dicsérem. Azt azonban szóvá teszem, hogy miért kell egyeseknek a legmagasabb állami szinten kéthárom posztot is betölteni s azért fizetést kapni? IVÁN SÁNDOR Kassa Becses vendége volt március 31-én Szepsinek: Michal Kováč köztársasági elnök látogatott városunkba. Ezúttal a művelődési házba nem kellett autóbuszokkal szállítani a „brigádos rajongókat", anélkül is megtelt a terem. Rövid időn belül meggyőződhettünk róla, hogy az ország első embere nyílt, türelmes és jóságos. A neki címzett kérdéseket szóban és írásban lehetett feltenni; az államfő kerülte a szónoki fogásokat és a kampányízű szöveget. Persze, a „hivatalos ellenzék" ezúttal is résen volt, a tőle megszokott stílusban próbálta provokálni a köz társasági elnököt. Michal Kováč azonban nem jött ki a sodrából, és elnéző mosollyal jegyezte meg: a demokrácia velejárója, hogy mindenki elmondhatja véleményét. Reméljük, hogy máskor is meglátogatja városunkat. GYŐRI SAROLTA Szepsi Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve Jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat Is közlünk, amelyeknek tartalmával Szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. Gondot okozó változások A nagypiac Révkomáromban már a múlté. Nemrég a magisztrátus úgy döntött, hogy a jól olajozott Kossuth téri nagypiacot, a városképet meghatározó piacot, az eredeti helyére, a Duna rakparti placcra helyezi vissza. Ám, a felkent testület nem vette figyelembe - a választások után megtehette! -, hogy városunk központja mára nem az egykori Duna sétány, aminek a kikötő terpeszkedik a helyén. S ezzel az régiúj piachely az árvízvédelmi betonfal és a dokkok közé „gettósodott". Eme „bölcs" határozatot nem fogadhatja el sem az őstermelő, sem a vásárló. Most, a fölaprósodott nagypiac helyett sanyarú kínálat-kereslet folyik a kényszerhelyeii, a Rakparton, az Eötvös utcai Népkönyvtár előtti kisgrundon és számos zugsarkon. A Kossuth téren épült bevásárlóközpont udvarán, az Átriumban gazdátlanul árválkodnak a standok, mert az asztalonként kiírt évi hétezerötszáz korona bérleti díj elijesztette az érdeklődőket. Lám, sokat akar a szarka, de... (A Városháza.) Joggal kifogásolom azt is, hogy az elöljáróság fölszámolta a Kossuth téri autóbuszmegállót. Ez nemcsak a piacot érinti, valamennyi utast sújtja! A Vág-Duna hídján át érkező járatok (a járás nagyobbik fele) elcsigázott utazóközönsége a vasútállomás közeli végállomásra vittetik. Onnan - tegyük fel - a vágfüzesi, a kavai, a hetényi, a kisizsai stb. kosarazó termelőnek a szerény zöldséges málháját tojással, csirkével tarkítva a Duna partjára cipelni még egy matrózlegénynek is a becsületére válna, nem pedig a munkában megfáradt piacrahordónak. Ráadásul azt sem tudhatja, hogy melyiket válassza a sok-sok minipiac közül. Miért van így? CSIBA GÉZA Komárom EZERMARKAS CSAPDA UJ SZO, 1995. III

. 1. Van jó példa is Az Ezermárkás csapda című írásban keserű tapasztalatokról volt szó, mivel az én tapasztalata im egészen mások, ezért szeretném közölni. Huszonkét éves voltam, mikor elhatároztam, külföldre megyek dolgozni. Néhányszor reménytelenül próbálkoztam azoknál, akik már dolgoztak kint, ám rájöttem, csak magamra számíthatok. Ak kor jött az ajánlat: kimehetek baby-szitterként. Igaz nem keresnék 1000 német márkát, „csak" 350-et, de a munkát adó családnál laknék, ahol kötelesek családtagként venni. Volna szállásom, ellátás és biztosítás, s ami még fontosabb: iskolába járhatnék, ahol tökéletesebben elsajátíthatom a német nyelvet. Miután elküldtem az életrajzot és a többi szükséges papírokat a német katolikus alapítvány gondoskodott a családról, amellyel már korábban kapcsolatba léphettem. Igaz, nem sokat tudtam németül, de a legfontosabb dolgokban megértettük egymást. Fél évet töltöttem náluk. Most, így utólag bevallhatom, talán ez volt életem legszebb fél éve: volt egy család, ahol otthon éreztem magam, a kicsivel együtt megtanultunk beszélni, összeismerkedtem fiatalokkal egész Európából, nyári kirándulásokat tettem a családdal, ez mind-mind felejthetetlen élmény. Ma már örülök, hogy akkor így történt. Mert a kevés néha több tud lenni. Több mint elmenni egy újsághirdetés után a kecsegtető ismeretlenbe, ahol néha sokat ígérnek, csak a háttérben egészen más rejlik. Vagy választani a félelem nélküli utat azzal, hogy az ember tudja, hová megy, mik a jogai és hogy a messzi távolban is tisztességes emberek várják. A döntés rajtunk áll. K. I. Marcelháza Minden másképpen van Lapuk március 2-án megjelent egyik cikke bemutatta falunk egyik becsületes vállalkozóját. Az írás falunk csaknem minden lakosát felháborította, mivel nem tükrözte az igazságot. Mindenki tudja, hogy nem Gyula bácsi a vállalkozó, hanem fia, Tibor. Ő nem bírná azt a sok munkát, hisz rokkantnyugdíjas. Ha viszont bírna dolgozni, nem játszaná ki hazája törvényeit, hisz ő egy becsületes ember. Tudjuk, hogy legtöbb idejét orvosnál tölti, vagy otthon pihenéssel. A vállalkozó fia rohangál az áru után. A leközölt cikk a legnagyobb felháborodást az alkalmazottak körében váltotta ki. Ha ők nyilatkozhattak volna, akkor... Ha olyan emberséges és megértő lenne a főnökük, akkor 2 év alatt nem hagyta volna ott 7, többnyire helybéli alkalmazott is. Remélem, e kis kiigazítás mindenki számára nyugalmat és megelégedést hoz. B. BÉLA Gömörújfalu MESÉSKÖNYV - HELYESÍRÁSI HIBÁKKAL ÚJ SZÓ, 1995. III. 14. HELYESÍRÁSI VAGY SZÁMÍTÓGÉPES HIBÁK ÚJ SZÓ, 1995. III. 30. Konfrontáció plusz kioktatás? Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy nem akarok a döntőbíró szerepkörében tetszelegni. Nem az én feladatom, hogy eldöntsem, kinek van igaza. Futó Máriának a Meséskönyv - helyesírási hibákkal című cikk írójának, aki bírálta a Tamarindusz című meséskönyvben található el választási bakikat és azokat helyesírási hibáknak minősítette, vagy Horváth Péter számítógépes tördelőszerkesztőnek, aki megcáfolta Futó Mária állításait, és hangsúlyozta, hogy „a cikkíró által idézett, a számítógépben korrigálatlanul maradt bakik nem helyesírási hibák". Horváth Péter arról nem beszél, hogy a meséskönyvben korrigálatlanul maradt bakik helyesírási vagy számítógépes hibák. Tekintettel arra, hogy életem folyamán több éven keresztül kapcsolatban voltam Szlovákia egyik nyomdájával, módomban volt megismerkedni a sajtó szerkesztésével és kiadásával. Abban a nyomdában, amelyben több évet töltöttem, még eléggé elavult technikával szerkesztették és nyomtatták a sajtót. Korrektort ott is alkalmaztak, akinek egyedüli feladata volt a kefelevonatok ellenőrzése, a hibák kijavítása. Talán ezért is volt kevesebb helyesírási vagy értelemzavaró hiba a sajtó hasábjain. Őszintén bevallom, hogy nem a fenti dolgokért fogtam tollat, hanem azért, mert nem tetszik az a hangnem, amelyet Horváth Péter használ a fent említett cikkében. Gúnyosan, ironikusan fogalmaz, ezenfelül még ki is oktatja a Meséskönyv - helyesírási hibákkal című cikk szerzőjét. „Ó, békebeli idők tökéletességei! Tökéletes gyerekei, könyvei, újságjai." Sőt olyanokat is állít, amelyekről Futó Mária nem ír. Horváth Péter levélrészlete: ezekre a kérdésekre helyezhette volna a hangsúlyt, s átfogóbban, körültekintőbben írhatott volna ezekről a könyvés lapkiadásunkban immár állandósult aktualitású problémákról." Vagyis nem kellett volna észrevennie a helyesírási hibákat, tán dicsérni kellett volna a korrektor munkáját? Futó Máriát nem ismerem. Az írása tartalmából ítélve pedagógus lehet. A cikke javító szándékú, minden hátsó gondolat nélküli. Ugy gondolom, hogy az olvasók, a szakemberek (nyelvészek) is egyetértenek az általa írt cikkel. Nincs benne semmi kivetnivaló. Ha kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia által szerkesztett „A magyar helyesírás szabályai" tizennegyedik kiadását (1984) és fellapozzuk a 90-ik oldalt, ott megtaláljuk a szavak elválasztásának a szabályait. A Horváth Péter által bírált cikk írója bizonyára abból indult ki, hogy azok az elválasztási hibák, amelyeket felsorolt, sértik az elválasztás szabályait, akkor ezek helyesírási hibák. A könyvekben, az újságokban stb. talált elválasztási hibákat csakis helyesírási hibáknak nevezhetjük. Az olvasót nem érdekli az, hogy ki vagy mi okozta az elválasztási hibákat. Végezetül úgy gondolom, hogy olyan hangnemű írások, mint amilyen Horváth Péteré, elriasztják az egyszerű embereket attól, hogy megírják észrevételeiket. Ezzel az Új Szó szer kesztősége nem nyerni, hanem veszíteni fog. ID. PRIVACSEK KÁROLY Fülek Az előrelátás netovábbja Amikor a minap az egyik ismerősömet elkísértem az Érsekújvári Körzeti Hivatal szocir ális ügyosztályára, akaratlanul is szemembe ötlött, mennyien tolonganak a folyosókon. Az arcokat figyelve némelyikről szorongást, míg másokról elfojtott dühöt lehetett leolvasni. Bizony, nem irigylésre méltó a helyzetük - gondoltam szomorúan magamban. Egy idő elteltével mocorgásra, csendes zsörtölődésre lettem figyelmes. Abban a hitben ringattam magam, hogy bizonyára az váltotta ki nemtetszésüket, hogy hosszú ideig kell sorba állniuk, míg aláírásukkal „szentesíthetik" ráutaltságukat. Pedig a nemtetszést sokkal prózaibb dolog váltotta ki, mint arról később magam is meggyőződhettem. Mivel az indulás előtt sem tagadtam meg rossz szokásom, azt, hogy megigyak egy-két csésze teát, s az útrakeléstől már hosszabb idő telt el, a tea akaratlanul is kikívánkozott. Mi sem volt természetesebb számomra, minthogy felkeressem a megkönnyebbülésre szolgáló helyiséget. Szinte ösztönösen nyi tottam (volna) be abba a bizonyos helyiségbe. Nagy meglepetésemre az ajtón semmi jelzés nem volt, és a zár sem engedett. Már-már azt gondoltam, hogy eltévesztettem az ajtót (előfordul ilyesmi a halandóval), de mivel meggyőződtem róla, hogy a folyosón lévő többi ajtón ott fityegnek a névtáblák azok jegyzékével, akik a szociálisan ráutaltakat pátyolgatják-gyámolítják, így arra a szent meggyőződésre jutót tam, hogy a megkönnyebbülést szolgáló helyiséget nem helyezték át. Igen ám, de a személyzet annak ellenére, hogy biztosítottak igazamról, nem volt hajlandó kikölcsönözni a bűvös kulcsot, mellyel kinyithattam volna a zárat. így nem maradt más választás szá momra, mint ugyanúgy toporogni és zsörtölődni, mint a többiek. És ugyebár nem illik olyan szégyenbe kerülni, hogy a Nyitrát Komárommal összekötő forgalmas főutat szegé lyező épület előtt könnyítsék magamon. Eleinte arra a közmondásra gondoltam, hogy „a szegény embert az ág is húzza", de meditá ciómnak köszönhetően rájöttem a dolog nyitjára! A körzeti hivatal vezetője bizonyára azon egyszerű és logikus következtetésből indult ki, amikor bezáratta azt a bizonyos helyiséget, hogy az idelátogatóknak a számukra kiutalt összegből úgysem futja ételre-italra, tehát üríteni sem fognak. Nem mondom, kolosszális előrelátásról tanúskodik ez a vezető(k) részéről. Avagy e húzással miért nem bosszanthatnák fel még jobban a szegény rászorultakat? NAGY ANDRÁS Szímő Meglepetés a Hungária vonatban Aki mostanában a Hungária gyorsvonattal utazik, maximálisan elégedett lehet. Ragyogó tisztaság a vonatban, ízléses, kényelmes a berendezés. Alighogy kifújja magát az utazó, máris köszöntik és tájékoztatják, nem is három nyelven, ahogy a múlt hónapban, hanem négy nyelven. Az említett negyedik nyelv az én anyanyelvem. Melegség járta át a szívemet és rögtön arra gondoltam, ez a szlovák-magyar alapszerződés eredménye. Jó közérzettel, szemem, fülem hegyezve a leszállásnál kíváncsiskodva kukucskáltam, hogy gép, magnó, a technika szolgáltatja-e a kultúrált többnyelvű tájékoztatást. Hát egyik sem, hanem egy fiatal egyenruhás vasutas olvasta be a négynyelvű tájékoztatást. Nemcsak az állomást jelezte, hanem a vonatok csatlakozását is elmondta. A fiatalok tudnak, műveltek, többnyelvűek, csak lehetőséget kell adni a kibontakozásukra. Ez irányú tapasztalatomat megerősítette az újvári állomás kijáratánál levő újságárus egyike. Itt eddig félve szoktam sajtót vásárolni, mert a morcos „egynyelvű" elárusító néni haragosan nézett a magyar sajtót vásárlóra. Csodák csodájára most egy kedves fiatal hölgy szolgált ki és természetesen nyelvi probléma nélkül. Majdcsak változik a helyzet nyugdíjba vonulnak a morcosok és helyükre a művelt ifjúság kerül, akik szebbé teszik napjainkat. HAJTMAN KORNÉLIA Nana Gondolatok az alapszerződésről Egész Európában nagyon pozitívan értékelik és a két ország közti egyfajta kiegyezésnek is tekintik a Párizsban aláírt szlovák—magyar alapszerződést. Ahhoz, hogy ez a szerződés megszülessen, szükség volt bizonyos „előlépésekre", és ezeket a lépéseket még a Jozef Moravčík vezette kabinet tette meg. Gondolok itt elsősorban az ún. táblatörvény és az anyakönyvi törvény elfogadására. Vagyis e szerződés nemcsak Vladimír Mečiar érdeme, hanem ebben oroszlánrésze van a Jozef Moravčík vezette kormánynak is. Emlékezetemben él a kép, hogy a parlament ülésén, amelyen az említett törvényeket elfogadták, az akkor ellenzékben lévő mostani miniszterelnök milyen megjegyzéseket tett az akkori kormányra a törvények elfogadásával kapcsolatban. Kötve hiszem, hogy ezeknek az eredményeknek a felmutatása nélkül a magyar diplomácia asztalhoz ült volna a szlovák féllel. Engem, és gondolom, hogy minden szlovákiai magyart főleg a szerződés 15. cikkelye érdekel, amely a nemzeti kisebbségekkel foglalkozik. Ez a cikkely többek között felsorolja az adott állam területén élő nemzeti kisebbségek jogait, amely szerint jogu(n)k van megőrizni és fejleszteni etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásunkat. Ez így nagyon szépen hangzik, de hol van a biztosíték? Gondolok itt nem utolsósorban az anyagi keret biztosítására. Hogy miképpen fog megbirkózni a szerződés betartásának feladatával a Mečiar vezette koalíció, azt bízzuk a jövőre. Attól tartok (bár ne lenne igazam), hogy nem történik-e meg e szerződés saját elképzeléseken alapuló félremagyarázása?! BENYOVSZKYLÁSZLÓ Léva Várj csak várj tovább... A minap saját bőrömön tapasztaltam, hogy az országunkban milyen körülményes az ügyintézés. Történt egyszer, hogy bizonyos ügy miatt berendeltek a körzeti hivatalba. Annak ellenére, hogy előttem senki sem várakozott, egy hivatalnoknő volt szíves a tudtomra adni, hogy várnom kell. Vártam. Harminc perc elteltével még türelmesen vártam. Egy óra múltán kevésbé türelmesen, de még mindig vártam. Közben számos alkalmazott adta egymásnak a kilincset, de rám ügyet sem vetettek. Másfél óra elteltével nyilvánvalóvá vált számomra a tény, hogy a hivatalnoknő rossz álom gyanánt feledkezett meg rólam. Nyomdafestéket nem tűrő szavak tolakodtak az ajkamra. Ekkor szóba elegyedett velem a szomszéd ajtóhoz várakozó férfi. Jól látta, hogy „újonc" vagyok még a „szakmában" és ellátott néhány tudnivalóval, amit megfogadtam és akképpen cselekedtem. Mikor kis idő múlva nyílt az ajtó és a hivatalnoknő minden bizonnyal ebédelni indult, hanyag eleganciával álltam útját. Erre a cselekedetemre leplezetlen megvetés ült ki az arcára, majd tessék-lássék ki töltöte az általam adott vényt. Összeköttetés híján másodpercek helyett két órán keresztül voltam kénytelen koptatni a körzeti hivatal várótermének padját. MOLNÁR FERENC Komárom